Jobban tenni
„A test tehát bekerül az öröklődés áramába, magán viseli az öröklött jegyeket és így tovább. A lélek lényegében az, ami a születés előtti létből kapcsolódik a testhez, alászáll a testbe. A szellem azonban a jelenkori emberben – a távolabbi jövő emberében majd másként lesz ez – tulajdonképpen csak kezdeményszerűen van jelen.(…) Ott van először is az – egyelőre csak kezdeményként -, amit szellem-énnek nevezünk. A szellem-ént nem leszünk képesek minden további nélkül felvenni az emberi természet részei, tagjai közé, ha a jelenkori emberről beszélünk; de határozott tudat él a szellem-énről különösen azokban az emberekben, akik képesek a szellemiekbe tekinteni. (…) Az ösztönről mindig is úgy fogunk beszélni, mint ami – akár az állatokban, akár legyengült formában az emberben jelentkezik – kívülről telepszik rá a lényre; a hajlam esetében már arra kell gondolnunk, hogy az, egy bensőbbé vált formában jelentkezik, inkább belülről jön, mert az érzékfeletti étertest uralja az ösztönt, és ezáltal válik az ösztön hajtóerővé, hajlammá. Nos, van az embernek még érző teste is. Az még inkább benső természetű. Ez is megragadja a hajlamot, és ezzel nemcsak annak bensőbbé válását eredményezi, hanem az ösztön és a hajlam már fel is kerül a tudatba, és így vágyakozás, sóvárgás lesz belőle. A vágyat még az állatoknál is megtalálják, ahogy a hajtóerőt is, mert ugye az állatoknak is megvan mind e három tagja, a fizikai test, az étertest és az érző test. Ha azonban a vágyakozásról beszélnek, akkor – teljesen ösztönösen – rá kell szánniuk magukat, hogy nagyon benső dologként tekintsenek a vágyakozásra. A hajlamról úgy beszélnek, hogy mégiscsak, úgymond, a születéstől a késő időskorig egységesen nyilvánul meg; a vágyakozás, a megkívánás esetében olyasvalamiről beszélnek, amit a lélek tölt el erővel, és inkább egyedi esetekben erősödik fel. Egy vágynak, sóvárgásnak nem kell jellemzőnek lennie, nem kell hozzátapadnia a lélekhez, hanem létrejön és elmúlik. Ezáltal a vágyakozás inkább a lélek sajátosságának mutatkozik, mint a puszta hajtóerő vagy hajlam.
…a gyakorlati életben ténylegesen minden lélekműködést átjár az „én”, és hogy a jelenkori embernél a lélek három tagjára vonatkozó megkülönböztetés a gyakorlatban sem nyilvánul meg határozottan. Ezért nincsenek a nyelvnek szavai sem arra, hogy megkülönböztesse azt, ami akarati természetű a lélekben – az ösztön, a hajtóerő és a vágyakozás -, amikor megragadja azokat az „én”. Általában azonban motívumnak nevezzük az emberben azt, amit ösztönként, hajtóerőként illetve vágyként megragad az „én”, így amikor a tulajdonképpeni lélek, az „énség” akarati indíttatásáról, ösztönzéséről beszélünk, akkor a motívumokról beszélünk, és tudjuk: az állatoknak ugyan lehetnek vágyakozásaik, de nem lehetnek motívumaik. Csak az emberben emelkedik feljebb a vágyakozás, amikor a lélek világába emeljük, és ez adja azt az erős indíttatást, ösztönzést, hogy bensőleg megragadjunk egy motívumot. Csak az embernél válik a vágy tulajdonképpeni akarati motívummá. Azzal, hogy azt mondjuk: az emberben még él az állatvilágból az ösztön, a hajtóerő és a vágyakozás, de ezeket motívummá emeli, ezzel, ha az akaratról beszélünk, eljutottunk ahhoz, ami a jelenkor emberénél fennáll. Ez határozottan megvan benne. És aki egyáltalában megfigyeli az embert akarati természete vonatkozásában, az azt fogja mondani: Ha tudom az emberről, hogy mik a motívumai, akkor megismerem őt. De nem egészen! Mert lent halkan visszacsendül valami, amikor motívumokat alakít ki az ember, ezt a halkan visszacsendülő dolgot pedig nagyon-nagyon komolyan figyelembe kell vennünk.
Arra kérem most önöket, hogy pontosan különítsék el azt, amire ennél a visszacsendülő dolognál gondolok az akarati impulzus vonatkozásában az inkább képzeti jellegűtől. Most nem arra gondolok, ami inkább képzeti jellegű az akarati impulzusnál. Lehet például olyan képzetük, hogy jó volt, amit ebben az esetben akartam vagy tettem, vagy valamilyen más képzetük is lehet. Nem erre gondolok, hanem arra gondolok most, ami pontosan akaratilag csendül még halkan vissza. Először is van valami, ami amellett, hogy motívumaink vannak, szintén működik az akaratban, mégpedig a kívánság, a megkívánás. Most nem az erősen megnyilatkozó kívánságokra gondolok, amelyekből azután vágyak lesznek, hanem azokra a halkan visszacsendülő kívánságokra, amelyek minden motívumunk kísérői. Ezek mindig jelen vannak. Ezt a kívánságot különösen akkor érzékeljük erősen, amikor olyasvalamit teszünk, ami az akaratunk egy motívumából indul ki, és amikor végül átgondoljuk ezt, és azt mondjuk: amit itt most elvégeztél, azt még sokkal jobban is csinálhatnád. De van-e bármi, amit az életben teszünk, amellyel kapcsolatban ne lehetne az a benyomásunk, hogy még jobban is csinálhatnánk? Szomorú volna, ha bármivel is tökéletesen elégedettek lehetnénk, hiszen semmi sincs, amit ne tudnánk még jobban is elvégezni. És éppen ebben különbözik a kulturálisan valamivel magasabb szinten álló ember az alacsonyabb szinten állótól, hogy az utóbbi mindig elégedett szeretne lenni önmagával. A magasabb szinten álló ember sohasem szeretne úgy igazán elégedett lenni önmagával, mert motívumként mindig visszacsendül benne az a halk kívánság, hogy jobban, sőt, hogy másképpen csinálja a dolgokat. E téren ugye sokat vétünk. Ki tudja, milyen nagy dolgot látnak abban az emberek, ha megbánják egy tettüket. Nem ez a legjobb dolog azonban, amihez kezdhetnek egy cselekedetükkel, hiszen a megbánás sok szempontból puszta egoizmuson alapszik: azt szeretnénk, ha jobban tettünk volna valamit, hogy ezzel jobb emberré váljunk. Ez egoisztikus. Csak akkor nem lesz egoista a törekvésünk, ha nem a már megtett cselekedetet szeretnénk jobbnak tudni, hanem ha ennél sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy egy következő esetben jobban tegyük ugyanezt a dolgot.
A szándék, ami így megfogalmazódik bennünk, a törekvés, hogy legközelebb jobban csináljunk valamit, ez a legnagyobb dolog, nem a megbánás. És ebbe a szándékba belecsendül még a kívánság, így talán meg szabad kérdeznünk: mi is az, ami ilyenkor kívánságként visszacsendül? Annak, aki valóban képes megfigyelni a lelket, ez a legelső mindazon dolgok közül, amik a halál után megmaradnak. Ennek az érzésnek a maradványa ez: „Jobban kellett volna csinálnunk a dolgot, azt kívánjuk, azt óhajtjuk: bárcsak jobban csinálnánk.” Ez már a szellem-énhez tartozik: a kívánság abban a formában, ahogy azt kifejtettem.
Nos, a kívánság tovább konkretizálódhat, határozottabb formát ölthet. Akkor a szándékhoz lesz hasonlóvá. Ekkor egyfajta képzetet alkotunk magunknak arról, hogy ha még egyszer el kellene végeznünk egy adott cselekvést, hogyan is csinálnánk azt még jobban. De nem a képzetre helyezek nagy hangsúlyt, hanem az érzés- és az akaratjellegűre, amely minden motívumot kísér, erre a motívumra: „Hasonló esetben legközelebb jobban csináljunk valamit.” Ekkor erős működésbe kezd bennünk az ember úgynevezett tudatalattija. Ha az akaratukból következően elvégeznek ma valamilyen cselekvést, a szokványos tudatukban nem fognak mindig képzetet alkotni maguknak arról, hogyan tudnák hasonló esetben legközelebb jobban csinálni. Az az ember azonban, aki szintén önökben él, a „másik ember”- mindazonáltal most nem képzetileg, hanem akaratilag – mindig határozott képet alkot arról, hogyan is végezné el az adott cselekvést, ha megint ugyanabban a helyzetben volna. Csak ne becsüljenek alá egy ilyen felismerést! Egyáltalán ne becsüljék alá ezt a „másik embert”, aki önökben él.(…)
Minden emberben ott van mélyen – mintha a föld alatt rejtőzne – a „másik ember”. Ebben a „másik emberben” benne él a „jobbik ember” is, aki mindig eltökéli egy adott cselekvés után, amit végrehajtott, hogy hasonló esetben, legközelebb jobban csinálja majd a dolgot, így mindig halkan visszacsendül az a szándék, az a nem tudatos, tudatalatti szándék, hogy hasonló esetben jobban hajtsunk végre egy adott cselekvést.
És majd csak akkor lesz ebből a szándékból elhatározás, ha a lélek megszabadul a testtől. A szándék egészen csíra-szerűen marad meg a lélekben; majd azután később követi az elhatározás. Az elhatározás pedig ugyanúgy rejlik a szellem-emberben, ahogy a szándék az élet-szellemben, a tiszta kívánság pedig a szellem-énben rejlik. Ha tehát akarattal bíró lényként tekintenek az emberre, akkor mindezekre az alkotóelemekre bukkanhatnak: ösztön, hajtóerő, vágy és motívum, majd halkan visszacsendülve arra, ami már a szellem-énben, az élet-szellemben illetve a szellem-emberben kívánságként, szándékként illetve elhatározásként él.”