“Te magad egy egész világ vagy”

“Kíséreljünk meg egy kis, és persze tökéletlen képet előhívni azokról a misztériumokról, amelyekbe még a görög filozófus, Herakleitos volt beavatva, akit a „Sötét”-nek neveztek, mert a későbbi időkben már lelkileg elsötétült az, amit ő azokból a misztériumokból még magába fogadott. Próbáljunk a lelkünk elé idézni egy képet a misztériumfejlődésnek abból a korából, amelyből mindenekelőtt még a görögség merített fantáziájával, mítoszalkotó képességével. Idézzük képileg a lelkünk elé az ephesosi misztériumokat, amelyekbe Herakleitos, a „Sötét” még be volt avatva.

Ephesusban ősi ismeretek uralkodtak, melyek megvoltak még azokban az időkben, amikor Homérosz működött és amelyek ha gyengébben is, de még éreztették hatásukat abban a korban, melyben Herakleitosz a beavatását nyerte. Ezek az ősi misztériumok a lehető legnagyobb életszerűséggel voltak teljesek. Hatalmas erejű beavatási áramlatok terjengtek abban a templomban, melynek keleti oldalát Diánának, a termékenység istennőjének világszerte ismert képmása díszítette, mely a természetben duzzadó termékenységet juttatta kifejezésre. A lét nagy titkai, mély spirituális titkok húzódtak meg az emberi szavakban a beszélgetések során, minekutána közvetlenül fogadták magukba a misztériumok résztvevői a hatalmas impulzusokat a kultuszban és az egyes kultikus részletekben való részesedés során az ephesusi templomban. Ezek az elmélyült beszélgetések aztán tovább folytatódtak, amikor a kultusz résztvevői kiléptek a templomból és akkor, talán éppen akkor, amikor a külső világ a legfogékonyabb az ilyen dolgok iránt, alkonytájt léptek arra az útra, mely a templomkaputól egy erdőbe vezetett, melyben csodás sétautak voltak, zöldes-fekete fák nőttek és ahol az utak szép távlatokban vesztek el Ephesus különböző részei felé. Egy ilyen beszélgetést szeretnék gyarló képben Önök elé tárni.

Úgy volt, hogy aki az akkori idők beavatottja volt, beszélgetésbe elegyedett valamelyik fiú-, vagy lány-tanítvánnyal. Mert meg kell jegyezni, hogy éppen azokban a régi időkben a férfi- és a női nem egyenjogúsága sokkal elevenebben élt, – majd utána ismét alábbhagyott, – mint a mi korunkban; így ugyanúgy beszélhetünk női, mint férfi tanítványokról Ephesusban. És éppen a Proserpina-, a Persephoneia-mítosz elevenedett meg a maga spirituális alakjában ezekben a beszélgetésekben. De hogyan is zajlott egy ilyen beszélgetés a Proserpina-mítoszról akkoriban? Itt volt a tanító, a beavatott pap, aki a magába fogadott impulzusok alapján beszélni tudott a formavilágban történtekről, azokról a történésekről, amelyek a forma urai között játszódtak le és beavatása következtében ilyen szavakkal fordult a növendékéhez: Figyelj, most haladunk át az alkonyaton. Nem sokára kezdődik az alvás, mely megnyitja szemeidet az isteni világra. Lásd magadat teljes emberi alakzatodban. Odalenn vannak a növények; körülöttünk az alkonyi árnyakat vető, sötéten zöldellő csodálatos erdő. Odafenn kigyulladnak az első csillagok. Lásd mindezt. Lásd a fenségeset, a nagyságot, az élet fakadását fent és lent. És aztán nézd meg magadat. Gondold át, hogy benned egy egész világmindenség él és működik, cirkulál és történik, kiteljesedik és változik minden pillanatban. Érezd, hogy te magad egy egész világ vagy, mely titokzatosabb, nagyszerűbb, ha térben kisebb is, mint az univerzum, melyet a földtől a csillagokig látsz. Érezd mindezt. Emberként érezd, hogy nagyobb, hogy teljesebb vagy, mint az a világ, melyet szemeiddel látsz, melyet gondolataiddal megragadsz. Érezd magadban a világot – a bőrödön belül.

Aztán érzékeld, amint kitekintesz a te világodból abba a világba, mely a földtől a csillagokig ér. Átölel az alvás. Akkor nem a testedben leszel, nem a saját világodban, hanem abban a világban, melyet a földtől a csillagokig látsz. Akkor lelki-szellemi valód kilép magadból. Akkor a csillagok sugárzásában, a föld párolgásában fogsz élni. Akkor a széllel fogsz járni, a csillagsugárral fogsz gondolkozni. Akkor a külső világodban fogsz élni és onnan tekintesz vissza arra a világra, ami te vagy magadban. Nos, azokban a régi időkben még így beszélhetett a tanító növendékéhez, mivel a külső világ szemlélete a nappali ébrenlétkor nem volt annyira körvonalazott, hanem olyan volt, ahogyan azt Önöknek leírtam. És az alvás sem volt még annyira sötétséggel teljes, mint a mai. Az alvás akkor még élményekkel volt áthatva és ha az ember az alvás állapotáról beszélt, akkor ilyen élményekre utalt: körülötted most Proserpina van, vagy Persephoneia, Koré. Koré él a csillagokban. Koré él a napsugárban és a holdsugárban. Koré él a sarjadó növényekben. Mindenhol Persephoneia hat, aki itt él, hiszen ő szőtte azt a ruhát, amelyből mindez van. És mindez mögött az ő anyja, Demeter van, akinek ő ezt a ruhát szőtte, melyet te most mint külvilágot látsz. Akkor natúrát nem mondtak volna. Persephoneiát, vagy Korét mondtak volna, illetve mondtak.

Ha pedig valaki tovább marad ébren, mint te, – mondta a tanító növendékének – akkor az, míg te alszol, ugyanúgy fogja látni azt, ami külsőleg Proserpina alakjaként nyilatkozik meg a növényekben és a hegyekben, a felhőkben és a csillagokban, mint te. Mert az illúzió az, ahogyan az ember ezt látja. Nem Proserpina az illúzió, nem az, amit ő a hegyekben és a növényekben, a felhőkben és a csillagokban teremt, hanem az, ahogyan te azt látod, az az illúzió. Te pedig aludni fogsz; és a szemeiden, a létnek ezen csodálatos rejtélyén keresztül fog beléd hatolni Koré- Persephoneia. Ez olyan életszerűen hangzott, az alvásba merülő ezt olyan elevenen élte át, hogy nem csak azt érezte, hogy kialszik a látása, a hallása, megszűnik észlelni, hanem ténylegesen észlelte, ahogy Persephoneia alámerült a testébe a szemein keresztül, a fizikai testébe és az éteri testébe, melyeket lelki-szellemi részei az alvásban elhagytak.

Az ember ébren a felső világban van, amikor alszik, az alsóban. Persephoneia a szemen keresztül az alvó fizikai- és étertestbe húzódik. Persephoneia Plútónál, az alvás uránál van a fizikai és az éteri testben. Az alvó növendék Plútónak az alvás során a fizikai és az éteri testbe merült Persephoneiával való egyesülését élte át, a kapott utasítások szerint világos és élő lett számára, hogy Kóré szemeinek kapuin keresztül belé vonult és most az alvásban Plútó és Persephoneia tetteit élte át. A növendék ezt élte át, míg tanítója valami egészen mást, olyasvalamit, ami inkább a formák világával volt összefüggésben.

Aztán amikor újra összetalálkoztak, mindketten a maguk titkait élték át; és tudtak beszélni egy növényről, egy fáról. Akkor a tanító elmondta, hogyan jönnek létre a formák, mert számára éppen az nyilatkozott meg az alvásban. Akkor ő behatolt a levelek, a fatörzsek formáiba, a világ konfigurációjába, azokba a formációkba, melyek mintegy felülről lefelé jönnek. A növendék pedig esetleg valami mást élt át: például azt, amiről a tanító beszélt, amikor a chlorophyllnak, a nővényi nedveknek a titkairól mesélt, amelyek alulról fölfelé áradnak szét a növényben. Így egészítették ki egymást csodálatosan ezek a beszélgetések azáltal, hogy Proserpina istennő életszerű tolmácsolása megmutatta a másik oldalt az alvilágban az alvó embernek, akinek lelkében aztán ezek a titkok megnyilatkoztak. Így tanult azokban a régi időkben a tanítvány a tanítótól, a tanító a tanítványtól. A megnyilatkozások ugyanis egyrészt szellemi-lelki, másrészt lelki-szellemi irányúak voltak; és egy ilyen emberi közösségben, közös élmény hatása alatt lejátszódott beszélgetés adta a legmagasabbrendű ismereteket.

Miközben pedig az ember ezeket a legmagasabbrendű ismereteket átélte, hajnalodni kezdett és a hajnalcsillag keletről beragyogott a sötéten zöldellő erdőbe, – annak csodásan szertefutó távolaiba, – akkor az emberben egy órácskára megelevenedett egy és más abból a birodalomból, amelyet ma a természet birodalmának nevezünk; mindez beszélgetésekben összegeződött. És tisztában voltak azzal, hogy mindez Persephoneiához kapcsolódott. Tudták, hogy mindaz, ami így a Persephoneia-mítoszba belekerült, az az emberi természetismeret titka. Varázslat uralkodott a mítoszokkal kapcsolatos beszélgetések felett, melyeket itt csak tökéletlenül idézhettem fel; és ezekben a beszélgetésekben elevenen éltek a Persephoneia-ismeretek, melyek azzá az absztraktummá halványultak, melyet ma természetnek tartunk és amely miatt az a tragikus szomorúság ült az olyan emberek arcán, mint amilyen Joachim de Fiore volt.

Az emberi spiritualitás útjait és a kozmosz spiritualitását csak akkor értjük meg, ha nem csak azokat a tudatállapotokat jellemezzük, amelyeket az ember el tud érni, hanem arra is kitekintésünk van, hogy hogyan változtak ezek egyre az emberiség fejlődése során; milyen mások voltak azok az ismeretek, melyek ott azokban a csodálatos beszélgetésekben éltek, melyeket az ephesusi templomból kijövet folytattak; és milyen mások voltak még azok a beszélgetések, amelyet az emberek olyan személyiségekkel folytattak, mint amilyen Joachim de Fiore, vagy Alanus ab Insulis volt; és milyen mások az ismeretek ma, melyeket újra fel kell kutatnunk, hogy szellemileg, spirituálisan visszakerüljünk a külsőből a belsőbe, a felsőből az alsóba, vissza a belsőből a külsőbe, az alsóból a felsőbe.”
Rudolf Steiner: A beavatott tudata (GA243)