Út a szellemi világ küszöbéhez

“Aki a szellemtudományban óhajt kalandozni, hasznát látja az olyan, a gondolkodással foglalkozó elmélkedéseknek, mint ez. Az ilyen embernek mindenekelőtt arra kell törekednie, hogy lelkét olyan állapotba juttassa, amely a szellem világába utat nyit számára. A legélesebb elméjű gondolkodó, a legteljesebb tudományosság előtt is elzárt marad ez az út, ha a lélek a rá ható szellemi valóságok vagy a róluk szóló közlések iránt a legcsekélyebb bizalommal sincs. A szellem megismerésére jó fölkészülés lehet, ha az ember érzi, mekkora erősítő hatás árad a lélek efféle hangulatából: „Gondolkodva íme egynek érzem magamat a világtörténés áradatával.”.(….) Nem csupán e gondolat tartalmáról, hanem az átélésről is szó van. A megismerés beteljesült már, ha csak egyszer is kellő meggyőző erővel jelent meg a lélekben, de a szellem világának, a szellemi világ valóságainak, jelenségeinek megértéséhez, a már megértett gondolatnak a lélekben minduntalan újra meg újra meg kell elevenednie.(…) Az embernek az efféle ismételt magába szállása olyan erőket von össze a lélekben, amelyek máskülönben – a mindennapi élet idején – szétszórtan jelentkeznek; a lélek ezeket önmaguk révén erősíti meg. Ezek az összevont erők válnak a lélek érzékelő szerveivé, amelyekkel a szellemi világot és ennek igazságait észreveheti.(…)

A szellemi jelenségek és valóságok szinte elébe jönnek az embernek, ha lelkét észrevételükre előkészítette.(…) A szellemi élmények elsősorban képekként jelentkeznek, amelyek a kellőképpen fölkészült lélek ismeretlen mélységeiből merülnek föl.(…) Úgy kell kínálkozniuk, mintha egy írás betűi volnának. Az ember nem a betűk formájával foglalkozik, hanem a jelentésüket olvassa a betűkből.(…) S ily módon arra is kifejlődik a helyes érzése, hogy ezeket a képeket hogyan kell az érzékfeletti világra vonatkoztatni, hiszen ezeken a képeken tanul meg az érzékfeletti világban olvasni az ember.(…)

Az érzékfeletti szellemvilág felismerésére és megismerésére az ember csak bizonyos akadályok leküzdése után jut el. A szellemvilág, mielőtt a lélek megismeri, teljesen idegen dolog, mégpedig olyasvalami, aminek sajátságaiban semmi sincs azokból a sajátosságokból, amelyeket a lélek a maga élményei révén az érzéki világban tapasztalhat. Ezért van, hogy a lélek, még ha oda is állítanák a szellemi világ elé, azt tökéletes semminek látná. A lélek úgy érezné magát, mintha valami végtelen, sivár, üres mélységbe pillantana bele.(…) A léleknek ez az érzése a félénkséggel, a félelemmel rokon; a lélekben él anélkül, hogy tudna róla.(…)Amikor tehát a lélek a gondolkodása birodalmában cáfoló adatokat, bizonyítékokat keres a szellemvilág ellen, ez a törekvése nem azért jelentkezik, mert az ilyen adatok saját kényszerítő hatásukkal érvényesülnek, hanem azért, mert a lélek az említett érzés elaltatására valami „csillapítófélét” keres. …a lelkét oly gondolatokkal akarja megtölteni, amelyek elfeledtetik vele a szellemvilágtól való félelem érzését. (…) Ez a szellemi dolgoktól való irtózás akkor válik érthetővé, amikor az ember előreküzdi magát annak az igazságnak az elismeréséig, hogy az érzéki világ életfolyamatai és lényiségei az érzékfeletti, szellemléti folyamatok és lényiségek külső kifejezése.(…) 

 Egészséges lelki élete az érzékelhető világban azon alapszik, hogy a világtól elkülönített lénynek ismeri meg magát. Ez az egészséges lelki élet megroppanhat, ha az ember a külső világ egyik-másik életfolyamatát vagy lényjelenségét a maga énjéhez tartozónak véli. Midőn azonban az ember az őselemi világban éterikus lény, (…) a környezet bizonyos életfolyamataival és lényjelenségeivel egybeolvad.(…). Éterikus lényi voltunk miatt az őselemi világlényiségbe tartozónak kell tudnunk magunkat. Az anyagi-érzéki világban megvannak a gondolataink; velük annyira együttvalónak érezzük magunkat, hogy az én alkotóelemeinek tekinthetők.(…) A megismerésnek tehát nagyobb belső erőre van szüksége, mint amilyennel a lélek abból a célból rendelkezik, hogy gondolataival szemközt állhasson. S az igazi szellemszemléletre való felkészülés lényegileg nem is áll másból, csak a léleknek olyan bensőséges megerősítéséből, akkora erőre kapatásából, hogy ne csupán akkor érezhesse magát önálló lénynek, amikor gondolkodik, hanem akkor is, amikor a tudatában az őselemi világ erői és lényiségei a saját lényének részeiként jelentkeznek. A léleknek az az ereje, melynek segítségével a lélek magát az őselemi világ részeként ismerheti meg, benne gyökerezik az ember mindennapi életében.(…) Mindaddig, amíg az ember ennek a belső lelkierőnek az elsajátítására el nem szánja magát, érthetően idegenkedik annak elismerésétől, hogy a szellemvilág környékezi, s épp ezért – öntudatlanul – kapaszkodik abba az önáltatásba, hogy nincs szellemvilág, illetve nem ismerhető meg. Ez az önáltatás átsegíti azon az irtózáson, amellyel saját lényének (énjének) a külső világgal való egybenövésétől vagy egyberévedésétől idegenkedik.(…)

Mihelyt tudatosságunk annyira jut, hogy ezt a valóságot elevennek érzi, a lélek életének belsejében olyan magot fog megismerni, amely önálló lény mindazzal szemközt, ami a tudatos lelki élet világában a születés és a halál között kifejlődhet. Tudatunk olyan lényt ismer meg, amelynek teremtménye maga a tudat, és ennek teremtménye tudatunk hordozója is, a testünk, összes erejével és tulajdonságával együtt.(…) Az érzékfeletti tudat megtanulja, hogyan kell megfelelő lelki felkészülés révén alámerülni abba a folyamatba, amelynek az a lényege, hogy az emberi életben egy bizonyos fokig önálló mag képződik, amely ennek az életnek a folytatását új földi életekbe viszi át.(…) Az ember, azaz a saját megszokott énje összeolvad ezzel a sugalmazó, fölébe rendelt másodénjével.(…) 
További lelki erősödésre van szükség, hogy az ember megállhasson a szellemi, külső világgal és a szellemi lényiséggel szemközt is. Az ember magasabbrendű értelemben maga bizonyul szellemi lényiségnek, mégsem az, amit az ember az érzéki világban szükségszerűen a maga valójának érez.(…) Habár a lélek mit sem tud köznapi tudatában arról a sugalmazó hatásról, amelyet második énje gyakorol rá,(…) tettek révén hat, folyamatok és történések révén(…) lelkünket sorsa állomásaira vezeti, és benne a különféle képességeket, hajlamokat, tehetséget felidézi.(…) Érzékfeletti tudatunk ezzel a másodvalónkkal összeforrván, életünk sorsának egyetemességét éppúgy nevezi énnek, ahogy az anyagi ember a maga anyagi lényét szokta énnek mondani. Ez az, amit keleti nyelven a karma szó jelent: közönséges tudatunk teljesen egybenő másodvalónkkal, szellemi énünkkel.(…)

 Midőn a tudat ebbe a világba lép, olyan területre jut, mely az őselemi világgal szemben a szellem birodalmának nevezhető. …arra a megismerésre jut, hogy emberi léte mindkét világba beletartozik. Az érzéki világot mintegy a szellemvilág tükörképének érzi (…), amely nem csupán tükrözése a szellemvilág életfolyamatainak és lényjelenségeinek, de független, önálló életet él. Mintha valaki tükörben látná magát, és közben a tükörképe önálló életre kelne. A szellemi lényiségek, amiket megismer az ember, ugyanígy élik a szellemvilág tükörképének önálló életét. Ezeket az ember olyanoknak érzi, amelyek eredetük szerint a szellemvilágba tartoznak ugyan, de elhagyták színterét, és az érzékelhető világban működnek.(…) Ha a szellemvilágból nézzük, ez az őselemi világ is a szellemvilág tükröződésének látszik. Csakhogy ennek a tükörképnek az önállósága nem akkora, mint az anyagi érzékvilágé. Az előbbiben ugyanis az ahrimáni szellemlényiségek kevésbé uralkodnak(…) többek között olyan hatásuk is van, ami a lét megsemmisítésében és a halálban nyilvánul meg.(…) Az alsó világban olyan önállóak, amilyenek a felsőben sohasem lehetnének.(…) Arra törekszenek, hogy az ember érzéki létéhez kapcsolt lelkének életét önállóvá tegyék, elszakítsák a felső világtól, és teljesen a saját világukba kebelezzék be.(…) Ezek a lényiségek az érzéki gondolkodásnak az érzéki világ körén belül bizonyos mértékű, bizonyos fajta maradandó létet akarnak adni. Míg erőik halált hoznak, a gondolkodó lelket el akarják ragadni a haláltól, és az embernek csak a másik lényiségét engedik megsemmisülni. Az emberi gondolaterőnek pedig, az ő céljuk szerint itt kellene megmaradnia az érzéki világban, és az ahrimániak természetéhez egyre hasonlatosabbá válnia.(…) 

Az emberi lélek az érzékvilágban olyan fejlődésen megy át, amely létfeltételeinek körében gyökerezik. Hogy így összefonódott az anyagi világgal, ez azon lényiségek hatásának eredménye, amiket a felső világban ismerhettünk meg. Ezek ellenében dolgoznak azok a lényiségek, amelyek az érző lelket az érzékműködés köréből akarják kiragadni, megszabadítani. Ezeket a lényiségeket nevezzük itt luciferieknek.(…) Egyrészt az köszönhető ezeknek a lényeknek, hogy az ember a fizikai valóság puszta élményének fölébe bír emelkedni. Örömét, emelkedettségét nemcsak az anyagi világtól kapja, annak is tud örülni, emelkedetté válni, ami csak látszatban él, ami az érzékek világán szép látszatképpen túl terjeszkedik. Ebben az irányban a luciferi hatás a művelődés legjelentősebb virágait, elsősorban a művészetekét segített kifejleszteni. Az ember teljesen felszabadult gondolkodásban is élhet, nem csupán az érzékelhető jelenségeket és gondolatokat írja le és másolja, hanem az érzékvilágon felülemelkedve, teremtő gondolatai is lehetnek, bölcselkedhet a dolgok felől. Másrészt, ha a luciferi erők túlsúlyba kerülnek a lelkekben, sokféle ábrándot és zavartságot idézhetnek föl, amik mind lelki cselekvésbe torkollhatnak anélkül, hogy a felsőbb világrendhez alkalmazkodnának. A luciferi hatás árnyoldalai a világrenddel szembehelyezkedő bölcselkedés, az elefántcsonttoronyba való begubózás, illetve a túlzott, mellveregető magabiztosság egyéni álláspontunk hirdetésében. Az emberi lélek második énjével együtt a felső világhoz tartozik, de része az alsó világbeli létnek is.

Az érzékfeletti öntudat akkor válik tudatossá a felső világban, amikor megfelelően felkészült.(…) A szellemtudomány arra következtetett, hogy az ember asztrális lényiségén nem a föld természeti törvényei, hanem a csillagvilág életfolyamatait irányító törvények érvényesülnek.

 …az érzékfeletti tudatnak – mely az érzékfeletti világokba lép – éppen azoknak a lelkierőknek megerősödésére van szüksége, amelyek az anyagi világban szerezhetők meg.(…) Belátja szükségességét annak, hogy világjáró útján a fizikai világot is meg kell ismernie. Ezt a belátást különösen azok az élmények érlelik meg, amik a gondolkodással kapcsolatosak. … lehetetlen volna ezen az őselemi világon belül emberi lényként eligazodnunk, ha nem gondolkodva lépnénk ide. Gondolkodó szemlélődés nélkül is megláthatnánk ugyan az őselemi világ lényiségeit; de egyikről se tudnánk, micsoda. (…) Az ahrimáni és a luciferi lényiségeket az ember akkor láthatja helyesen, ha a szellemvilág magasából olyan ihletve látó tekintettel szemléli őket, amit megerősített a gondolkodás. Ha a kellő gondolkodás erejével a lélek nem fegyverkezne fel, akkor a luciferi lényiségek a szellemvilágból szemlélve, hatalmukba ejtenék az ihletve látás világát, és a szemlélő lélekben azt a káprázatot keltenék, hogy egyre közelebb és közelebb kerül tulajdonképpeni céljához, a szellemvilághoz, pedig csak ahhoz a világhoz kerül közelebb, amit a luciferi erők a maguk képére akarnak átalakítani.(…) Az egészséges tudat ösztönös sajátságaihoz tartozik, hogy a szellemvilágba csak annyira akar behatolni, amennyire az érzéki világban megerősödött. A tudatosság attól függ, hogyan tudott az érzéki világban megélni.(…) Hogy a tudat milyen erősen csügg ezen a léten, nagyon is szembeszökően látható abban a pillanatban, amikor az érzékfeletti világba belép. Ahogyan az ember a kedves emlékeihez ragaszkodik létének bizonyos pillanataiban, ugyanúgy merülnek fel az érzékfeletti világba lépéskor a lélek mélységeiből a vonzalmak, amikre az embernek hajlandósága van.(…) Amint az érzékfeletti világba belépünk, első érzékfölötti élményként oly mértékű önismeret jut osztályrészünkül, amilyenről addig sejtelmünk sem lehetett.(…) El kell jutnia oda, hogy lássa, egészen mássá kell fejlesztenie belső, lelki valóját, mint amilyen eddig volt, azaz ahhoz a lelki készséghez, amit már kivívott, újabbat, másfélét is ki kell harcolnia.(…) Minél alaposabban szemléljük magunkat, annál erősebbek azok a hajlandóságok, amelyek révén tudatosan az érzéki világban akarunk maradni. A fokozott tudatosság ezeket a hajlandóságokat a lélek mélységeinek búvóhelyéről csalja föl. Meg kell ismerni őket, mert csak így győzhetők le, de amikor a megismerésükre törekszünk, még nagyon is éreztetik velünk erejüket. Ők akarják a lelkünket hatalmukba keríteni; mintha bizonytalan mélységekbe húznák alá.(…)

Mondhatjuk, van valahol az emberben egy lény, aki gondosan őrködik azon a határmezsgyén, amit az érzékfeletti világba való behatoláskor át kell lépni. Ez a bennünk rejlő szellemi lényiség – aki mi magunk vagyunk, akit azonban közönséges tudatunk révén éppoly kevéssé ismerhetünk meg, ahogyan a szem sem láthatja önmagát – a szellemvilágba nyíló kapuban a „küszöb őrzője”. (…) 

Amikor az emberlélek az őselemi világba tudatosan lép be, meglátja, hogy számos fogalmat, amit az anyagi világban szerzett, meg kell változtatnia.(…)  Azok a fogalmak, amiket az anyagi-érzéki világban tanultunk, csak addig képeznek akadályt az őselemi világba való belépés előtt, amíg ragaszkodunk ahhoz, hogy megmaradjanak olyannak, amilyennek a fizikai világban megismertük.(…) A lelki élet sohasem juthatna a maga belső zártságához, szükséges szilárdságához, ha az anyagi világban nem olyan lenne a tudata, ami bizonyos vonatkozásban merev, szigorúan rákényszerített fogalmakban él. (…) Ha gyönge a lélek arra, hogy az őselemi világot tudatosan élje, önállósága e világban úgy eltűnik…  Teljesen lehetetlen azonban zavarba esni, ha az anyagi világban kifejlesztett ép, egészséges ítélőerőt megfelelő módon istápoljuk. Az ítélőképesség megerősítése révén fejleszthető a léleknek az érzékfeletti világok életfolyamataihoz és lényiségeihez való viszonya. Ahhoz, hogy tudatosan élhessen az ember ezekben a világokban, a léleknek egy olyan hajlamára van szükség, ami az anyagi világban nem bontakozhat ki akkora erővel, amilyenre az érzékfelettiben szükség van. Ez a hajlam pedig az odaadás az iránt, amit átélünk. El kell merülnünk élményünkben, eggyé kell válni vele annyira, hogy magunkat saját lényiségünkön kívül állónak láthassuk, máséban pedig benne érezhessük.(…) Ha nincs erre az elváltozásra képességünk, nem fogunk az érzékfeletti világokban semmi igazit átélni… Ez az átalakulásunk, ez a más lényiségekbe való beleérzésünk az érzékfeletti világokban való élet.(…) Észrevehetjük így, hogy egy-egy lényiséggel mennyire vagyunk rokonok, illetve másoktól mennyire állunk távol.  …az ellenszenv az őselemi világra vonatkozólag nem azt jelenti, hogy az ember az effélétől lelkében elfordul! (…) Ahogyan az érzéki világban az egyik tárgy piros, a másik kék, az őselemi világ lényiségei pedig olyanok, hogy egyikük egyfajta rokonszenvet, másikuk egyfajta ellenszenvet sugároz a szellemszemléletbe. (…) Ahogyan a fizikai létben az éber állapotnak az alvás állapotával kell váltakoznia, úgy az őselemi világban a rokonszenvek és ellenszenvek átélését egy másik állapotnak kell felváltania. A lélek minden rokonszenvtől és ellenszenvtől elvonhatja magát, és élheti önállóan csak magát, csak a saját létét figyelve, átérezve. (…) 

Bizonyos akarat kifejezése révén kiragadhatja magát a lélek az őselemi rokonszenv- és ellenszenv-élmények iránti odaadásának állapotából.(…) Amikor az emberlélek az őselemi világban ébren van és önmaga átélésére törekszik, vagyis az őselemi álomra vágyik, eljuthat ebbe az álomállapotba, ha az érzéki átélés éber állapotába önmagának teljes átérzésével lép vissza.(…) A szó szoros értelmében igaz, hogy az érzékfeletti tudat számára a lélek anyagi világbeli élete nem egyéb, mint szellemi alvás. Ha a helyesen kifejlődött emberi szellemszemlélet esetén az érzékfelettiségben bekövetkezik az ébredés, a léleknek a fizikai világbeli élményeiről való emlékei megmaradnak. Kell is ez, mert különben az ihletve látó tudatban a többi lényiség és életfolyamat maradna meg, nem a saját lényiségünk. (…) Mindezt meggondolva érthetőnek fogjuk találni, hogy a helyesen fejlesztett ihletve látásnak igen nagyra kell becsülnie az erős én-érzet kifejlesztését. Ebben az én-érzetben az ember az ihletve látással egyáltalán nem olyasmit fejleszt, ami csupán az ihletve látás révén jut a lélekbe; hanem csak azt ismeri meg, ami a lélek mélységeiben mindig megvan, de köznapi anyagi világban zajló lelki élet számára tudaton kívüli marad. Az erős én-érzet nem az éterikus test révén van meg, hanem a lélek révén, amely az anyagi-érzéki testben éled. Ha a lélek az anyagi világbeli életből az ihletve látás állapotába ezt az érzetet nem hozza magával, tudni fogja, hogy az őselemi világban való élményekre még nem készült fel megfelelően.(…)

Ha erős énérzet nyúlna bele a lélek érzékvilágbeli élményeibe, az erkölcsi hajlamok és felfogások nem fejlődhetnének ki helyesen, nem teremhetnék a szeretet gyümölcsét. Az odaadás, az őselemi világnak az a természetes hajtása, ami nem tekinthető azonosnak az emberi életben szeretetnek nevezett érzéssel. Az őselemi világban való odaadás abban áll, hogy önmagunkat látjuk egy másik lényben, vagy jelenésben; a szeretet pedig abban, hogy valamely más lényt látunk a saját lelkünkben. Hogy ez az élmény kibontakozhasson a lélekben, a lélek mélységeit lakó én-élményünket bizonyos fokig háttérbe kell szorítanunk; az olyan lélekben pedig, amelynek saját erői lefojtottan szunnyadnak, bekövetkezik a másik lény örömeinek s szenvedéseinek átérzése, megfogan a szeretet, amely az emberi élet igazi erkölcsévé lesz.

A szeretet az érzékvilági élet legjelentősebb tényezője az ember számára.(…)Ahol szeretet és együttérzés rezdül az életben, ott az érzékvilágot átható szellem varázsos lehelete érezhető. (…)Mennél helyesebben éli bele magát a lélek a szellemvilágokba, annál inkább érzi a szeretetlenséget és az együttérzés hiányát, ha a szellemet megtagadják.(…) Ha azt mondjuk, hogy a léleknek bizonyos felkészülésre van szüksége, mielőtt az érzékfeletti világban tapasztalatokat szerezne, hozzáfűzhetjük még azt is, hogy e felkészülés különböző módjainak sorába a szeretetre való képesség, az emberi jóakaratra való igaz hajlandóság és az együttérzés is beletartozik. A szertelenül kifejlődött én-érzet az anyagi világban az erkölcsösség ellen hat, a gyöngén kifejlődött én-érzést pedig arra juttatja, hogy a léleknek, amit valóban ostromolnak az őselemi rokonszenvek és ellenszenvek erői, a benső biztonságot és magába zártságot nélkülöznie kell. (…)

Az ember lényiségének tehát arra van szüksége, hogy éterikus testében a két ellentétes erő – a másik lényiségbe való átalakulás képesség és a magamagát érző lényiség erős én-érzete – egyaránt meglegyen.(…) Ha az erős én-érzet az éterikus testből az anyagiba megy át, ez a változás nemcsak az önzés megerősödését jelenti, hanem az éterikus test gyöngülését is.(…) Amikor az ember a halál kapuján áthalad, születése és halála közötti önzése úgy jelentkezik, hogy a lelket az érzékfeletti világ élményeinek befogadására alkalmatlanná teszi.(…)

Ha a lélek érzékfeletti eszmélettel lép az érzékfeletti világba,(…) talál itt olyan lényeket is, akikkel nemcsak rokontermészetűnek érzi magát, de akikkel azért is össze kell hasonlítania a maga lényiségét, hogy megismerhesse önmagát. (…) Nincsenek érzékeik, mint az embernek, tudásuk mégis hasonló az emberi tudáshoz, de ezt a tudást ők nem érzékek révén szerezték, hanem úgy, hogy fogalmaik és egyéb lelki élményeik mintegy csak felbukkantak lényiségük mélységeiből. …ezek a lények a világrendben egy fokkal magasabban állnak,(…) élményeik hasonlók az ember lelkében folyókhoz. Vannak gondolataik, érzéseik és akaratuk.(…)  Ebben a világban a léleknek mindenekelőtt önmagát kell átélnie, csak ezután jutnak tudatába azok a képek (képzetek), amelyek ezeknek a lényeknek megismerését közvetítik. (…) Ha az ember az érzéki és az érzékfeletti világ között való határt nem veszi figyelembe, megeshet, hogy anyagi-érzéki tudatába olyan érzékfeletti képeket erőszakol, amelyek nem igaz kifejezései e lényiségeknek. Az ilyen képek azoknak a luciferi és ahrimáni lényiségeknek a hatásából származnak, amelyek azonosak ugyan az imént leírt érzékfeletti lényiségekkel, de tartózkodásuk és működésük teréül azt a világot választották, amit az ember érzékvilágnak ismer. Mihelyt azonban az emberlélek kizárólag az őselemi világban élendő életet az anyagi-érzéki világba viszi, mihelyt érzését az anyagi testben olyan rokonszenvek és ellenszenvek hatásának engedi át, amiknek csakis az éterikus testben kellene érvényesülniük, a luciferi lényiség olyan befolyáshoz jut, ami ellenszegül az egyetemes világrendnek. … a szeretet, amit a szeretett lénynek az anyagi létben jelentkező tulajdonságai idéztek fel, elzárkózik a luciferi hatás elől. Az a szeretet pedig, amely nem a szeretett lény tulajdonságain alapul, hanem a miénken, hajlamos a luciferi hatás befogadására.(…) A világrend ellen csak akkor vét az ember, ha azt a fajta szeretetet, amellyel az érzékfelettihez kellene vonzódnia, az érzékire fordítja. (…) A szellemi iránti szeretet, ha a magunk kedvéért keressük, felszabadítóan hat; az érzéki iránti szeretet ellenben, ha csak a magunk kedvéért kívánjuk, nemcsak hogy nem felszabadító hatású, hanem a kielégülés révén – amely az ilyen szeretet célja – énünket béklyóba is veri.(…) Ha például a luciferi elemet irtanánk ki magunkból, lelkünk nem bírna többé az érzékfeletti felé törekedni; ha pedig az ahrimánit, nem bírnánk többé az anyagi világot teljes jelentőségében megbecsülni. Az ember e két elem bármelyikével akkor helyezkedik helyes pozícióba, ha az egyik elemnek a másikat megfelelő ellensúlyává teszi. Ezeknek a világlényiségeknek minden ártó hatása egyedül abból ered, hogy hol itt, hol ott korlátlanul jutnak érvényre, nem a velük ellentétes erő által szabályozva.(…)

Az ihletve látó eszmélet az őselemi világban olyan lényiségeket talál, amelyek olyan életet élnek itt, amilyet az ember csak az anyagi világban szerezhet meg. Ezek a lények saját énjüket nem úgy érzik át, ahogyan az ember az érzéki világban a magáét; a maguk valóját akarásukkal sokkal erősebben hatják át, mint az ember a magáét; magukat akarják. Létüket olyasminek érzik, amit saját akaratuk révén maguk adnak maguknak.(…) Ezekben a lényekben tehát sohasem merülhet fel kétség afelől, hogy gondolataik csak a világra kiárasztott gondolatrendszer tükörképei. Nem a maguk gondolatait gondolják: gondolkodásuk a világegyetem gondolkodása (…); de magukat akarják. Érzelmi életük ennek az akarásuknak és ennek a gondolkodásuknak megfelelően alakult. A világegyetem alkotórészének érzik magukat, és ez megfelel a világ egyetemességének.(…)Az emberi akarat az őselemi világban csak gyönge, álomszerű erő, az emberi gondolkodás pedig csak elhalványuló, elsuhanó fogalomvilág. Az én-érzet ott egyáltalán nem éledne meg. Mindehhez az ember anyagi teste szükséges.

Amikor az ihletve látó emberlélek az őselemi szellemvilágból a tulajdonképpeni szellemvilágba emelkedik, oly létfeltételek közé kerül, amelyek az érzéki világéitól még az őselemieknél is messzebb állnak.(…) Semmit sem kezdhet ebben a világban, ha csupán azokkal a fogalmakkal rendelkezik, amiket az anyagi világban szerzett. Mégis az anyagi világban kell annyira megerősítenie belső életét, hogy a szellemi világba mindazt átvihesse, ami ott tartózkodását lehetővé teszi. Ha egy ilyen megerősített lelki életet nem vinne magával a szellemvilágba, ott egyszerűen elveszítené eszméletét.(…) A szellemi világba minden emberléleknek magával kell vinnie, ami az érzéki világban nincs meg ugyan, mégis meglevőnek látszik. Az érzéki világban olyan fogalmakat kell alkotnunk, amelyekre ez a világ ösztökél, de benne semmiféle dolog vagy folyamat közvetlenül nem felel meg.(…) Az érzékelhető dolgoknak vagy folyamatoknak meg nem felelő fogalmak azonban akkor is megvannak az emberi lélekben, amikor belép a szellemvilágba. Természetes, hogy ezek között a fogalmak között tévesek is lehetnek. Ha ezek a szellemvilágba való belépéskor a tudatban vannak, már a létükkel elárulják, hogy nem odavalók. Hatásukkal arra ösztönzik a lelket, hogy térjen vissza az érzéki vagy az őselemi világba, s ott a téves fogalmak helyett tanulja meg a helyeseket. De ha helyes fogalmakat visz a lélek a szellemvilágba, ott csupa rokonszerűség törekszik elébe; a lélek megérzi, hogy ott olyan lények vannak, amilyeneknek a maga életében csak a gondolatokat ismerte. Ezeknek a lényiségeknek testük is van, ezt gondolat-testnek nevezhetjük.(…)  Az ember által rendszerint megszerzett fogalmak közül elsősorban az érzelmekkel telített gondolatok alkalmasak lelki életének olyan megerősítésére, hogy a szellemvilág lényiségeiről valamelyes képzete legyen.(…)

A szellemvilágban a szem előtt az érzékvilágbeli tulajdonságok, erők, anyagok, stb. mind eltűnnek, puszta látszatnak tűnnek. Ebből a világból akkor már csak lényiségeket lát az ember. De ezekben a lényiségekben van az igazi valóság. Hasonló az eset az őselemi világ esetében is. A szellemvilágból rátekintő szem elől eltűnik belőle minden, ami nem merő lényiség, és a lélek érzi, hogy ebben a világban is olyan lényiségekkel van dolga, akik hatásukkal azt a létet teszik lehetővé, amely a rokonszenv és ellenszenv révén őselemi létként jelentkezik. Az érzékfeletti világokba való bekapcsolódás lényeges részlete, hogy a tudatunkat az érzékvilágban környékező tulajdonságok és állapotok helyébe tudatunkat az érzékvilágban környékező lényiségek lépnek. Az érzékfeletti világ végül lényiségek világaként és e lényiségek tetteinek kifejezéseként mutatkozik meg. De az érzéki és az őselemi világok is a szellemvilági lényiségek tetteinek látszanak.” 

Rudolf Steiner: A szellemvilág küszöbén – GA17