Az emberiség és az egyén fejlődési lehetőségei I.

Rudolf Steiner az antropozófia egyik legnagyobb eseménye, a Karácsonyi Gyűlés alatt megtartott előadásaiban többször is fontosnak tartotta felidézni, hogy miként változott meg lépésről lépésre az emberiség kapcsolata a világ egészével és maga az emberi tudat. A szöveget olvasva, érdemes erőfeszítést tennünk azért, hogy beleéljük magunkat abba az objektív ténybe, hogy amikor a világtörténelemnek a múlt embereire ható alakítóerőiről olvasunk, akkor  tulajdonképpen saját korábbi életeinkről is szó van. 

Az előidőkben, amikor még különösen úgy éreztük, hogy a fejünk mélyen együtt él a Földdel, az emlékezésünk még helyhez kötött volt. „Az atlantiszi népek Ázsiába való vándorlásánál jön létre az átmenet a helyhez kötött emlékezésből a ritmikus emlékezéshez, ami aztán az ázsiai szellemi életben teljesedett ki. Aztán a Görögország irányában való gyarmatosításkor létrejött az átmenet a ritmikus emlékezésből az időbeli emlékezéshez, amivel ma is rendelkezünk. (…) Ha valaki ma emlékezik, ahogy mondjuk, mire tud emlékezni? Csak olyasmire, amit személyesen átélt születése óta. (…) Gondolják át azt a kort, amelyben a régi efezusi tanítványok működtek. Nem volt szükségük történelemkönyvekre. Felírni azt, ami történt, ez nevetséges lett volna számukra. Csak el kellett gondolkodniuk, mélyen el kellett gondolkodniuk, és a tudat mélyéről előbukkant az, ami történt. (…) Amikor azonban az embernek hagynia kellett, hogy elcsökevényesedjen az, ami korábban a lélekben emlékezeti erő volt, amikor kontár módon el kellett kezdenie leírni a világ eseményeit, történelmet kellett írnia, és így tovább, akkor kifejlődött az emberi bensőben a személyes emlékezés, a személyes emlékezet. Minden kornak megvan a maga missziója, a maga feladata. (…) az az időszak jött el, amelyben az ember Nyugaton a harmadik, negyedik keresztény évszázadtól kezdődően korunkig, földi élete folyamán teljesen a szellemi világon kívül élt; az a kor, amelyben a puszta fogalmak, eszmék és absztrakciók világában élt. Rómában maguk az istenek is absztrakciókká váltak.”

Fontos felfigyelnünk az alakuló lelki minőségekre, ahogy nem csak az emlékezet, hanem minden, ami kint volt, befelé húzódik az emberbe, és a világ átélése helyett egyre inkább a személyiség átélése lesz az alapvető élmény. Az istenek alkonyát a személyiség hajnala követi, de a háttérben az ellenerők igyekeztek megragadni a még gyenge individualitásokat (i.sz.666-Gondishapuri Akadémia impulzusa). A golgotai misztérium kibontakozó erői megakadályozták a „…Gondishapuri Akadémia szándékai szerinti magas fokú, de ördögi bölcsesség létrejöttét. GA 182”, amely az emberiséget végleg letérítette volna fejlődési útjáról. Ugyanakkor a krisztusi tett felfogásara még nem érett meg az emberiség: „A golgotai misztériumot az emberiség már nem úgy fogadta, mint ahogy annak idején a misztériumokat felfogták, különben egészen más fogalmaik lettek volna Krisztusról, aki a Názáreti Jézus emberi testében élt. Csak néhány embernek voltak még ilyen képzetei, akik misztériumokba beavatott kortársai voltak a golgotai misztériumnak. A nyugati emberiség legnagyobb részének nem voltak képzetei ahhoz, hogy a golgotai misztériumot szellemileg fogja fel.

Rudolf Steiner előadásaiban arról beszélt, hogy a hagyomány szerint Nagy Sándor hadjáratai alkalmával egészen a Paradicsom kapujáig hatolt, de „…csak az juthat be a Paradicsomba, akiben megfelelő alázat van. Nagy Sándorban nem lehetett meg a kellő alázat a kereszténység előtti korban, mert ezt csak a kereszténység hozta meg az emberiség számára.” A megfelelő tudati és lelki alapok megragadásához itt egy pillanatra érdemes emlékezetünkbe idézni, amit Steiner a Krisztus és az emberi lélek c. előadásában mondott a kereszténység hajnalán megjelenő Fekete-tenger parti titkos iskola életéről:”..megtanították nekik azokat a tanokat és alapelveket, amelyek a buddhizmusból eredtek, de át voltak hatva azokkal az impulzusokkal, amelyeket a kereszténység hozott a világba. (…) A tanítványok nagyobb része ilyen tisztánlátó maradt, mások azonban a megismerés, a pszichikai tisztánlátás képessége mellett kifejlesztették magukban a spirituális elemet is, ami nem választható el bizonyosfajta alázattól, bizonyos magas fokú áhítat képességétől. Ezek aztán eljutottak oda, hogy éppen ebben az okkult iskolában igen erősen be tudták fogadni magukba a Krisztus-impulzust.”

-bg-

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük