Az emberiség és az egyén fejlődési lehetőségei II.

Korunk új misztériumának megjelenését a rózsakeresztes tanok alapozták meg. Azok képesek voltak az istenektől oly távol került embert a szellemivel élmény szinten is újra összekapcsolni. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy szükség volt erre az eltávolodásra: …gondolják meg, hogy korunk(…) olyan jellegű, hogy az ember, mint egyedi lény, a világ többi részétől elzárva érzi magát. Kifejezetten hangsúlyoznunk kell, hogy minden korábbi korszak olyan volt, és minden következő olyan lesz, hogy az ember az egész világ részének érezte és fogja érezni magát, olyasvalakinek, aki a világhoz tartozik. … Ennek tudata azonban csak a korábbi időkben volt meg, de később majd újra meglesz, csak ma zavarodott össze és homályosodon el, mert (…) az embernek szüksége volt erre a zavarodottságra és elhomályosodásra, hogy a szabadság élményét teljes mértékben ki tudja alakítani.” Korábban az istenekkel éltünk, de nem szabad, öntudatos lényként, majd öntudatosnak és szabadnak élhettük, élhetjük meg magunkat. Most már arra érett meg az idő, hogy öntudatos lényként, fel- és megismeréseink által, szabadon döntve működjünk együtt az istenekkel.

Gilgames és Enkidu individualitások efezusi életét is áthatotta az, ami a rózsakeresztességben is él „…tudatukban erőteljesen hordozták azt, hogy az ember hozzátartozik a felső, a szellemi világhoz, ugyanakkor azonban intenzív érzésekkel viszonyultak ahhoz is, ami földi.” E kettős, egyensúlyt kereső viszonyulás a Föld és az Ég erőihez, lényeihez, vezetett el az efezusi tűzvészhez: „Ha azt az időszakot követjük, amelyben az emberi nem egészen Efezusig fejlődött, azt találjuk, hogy az előrehaladott emberi individuumok sok mindent felvettek abból, amit a misztériumokból a jó istenektől kaptak. Mert akkor tanuljuk meg, hogy mi a helyes, ha ezt mondjuk: a jó emberi szívek és a jó istenek között bensőséges kapcsolat áll fenn, ami a misztériumokban egyre szorosabbá vált, úgy hogy bizonyos más lények, a luciferi-ahrimáni lények lelke elé tárult, hogy az ember egyre közelebb került a jó istenségekhez. És ez váltotta ki az istenek irigységét.(…) Az efezusi tűzesetnél is tulajdonképpen nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség bizonyos szellemi továbbfejlődése csak úgy lehetséges, ha az emberek tudatában vannak, hogy léteznek olyan istenek, azaz olyan érzékfeletti lények, akik irigykednek az ember további előrehaladására. Végül is ez adja meg minden további történésnek a maga sajátos színezetét – említhetem Nagy Sándor születését is – ami az efezusi tűzesetet követte. A golgotai misztérium helyes felfogásához az is hozzátartozik, hogy az ember olyan világra tekint, amely tele van bizonyos isten-nemzetségek irigységével. Az a lelki atmoszféra, amely tulajdonképpen megvolt már egy idő óta, nem sokkal a perzsa háborúk után tele volt az istenek irigységének következményeivel. És amit a makedóniai időkben tettek, azt teljesen annak tudatában tették, hogy az istenek irigysége a Föld szellemi atmoszférájában működik. Ezt azonban bátran és merészen tették, dacolva azzal, hogy az istenek és az emberek félreértik. És ebbe a légkörbe, amely tele volt az istenek irigységével, ebbe helyezte bele cselekedetét az az Isten, aki képes volt a legnagyobb szeretetre, ami a világon csak létezhet. Csak akkor látjuk a golgotai misztériumot a helyes megvilágításban, ha mindahhoz, ami történt, még ezt is hozzávesszük: a régi világ felhőinek képét Görögországban, Makedóniában, Elő-Ázsiában, Észak-Afrikában, Dél-Európában, amelyek kifejezik az istenek irigységét. És csodálatosan melegített, jótékonyan sugárzott ebbe a fellegektől teljes légkörbe az a szeretet, ami a golgotai misztériumból áradt.”

E szeretett tett a múlt század elején megújítást nyert: „Akkor teszünk valódi értelemben hitet az antropozófiai irányultságú szellemtudomány mellett, ha nem gondoljuk, hogy a kereszténység teljes tartalmát kimerítettük azzal, ami az evangéliumokban áll, hanem ha tudjuk, hogy Krisztus valóban itt van, minden nap, a földi korok végezetéig, de nem pusztán holt erőként, amelyben hinni kell, hanem élő erőként, ami újra meg újra megnyilatkozik. És mi az, amit korunkban kinyilatkoztat? A modern antropozófiai irányultságú szellemtudomány tartalmát. Ez nem csak Krisztusról szól, azt akarja kimondani, amit Krisztus a jelenben, az embereknek, emberi gondolatok által akar mondani. – GA193”

Rudolf Steiner a világtörténelem szellemtudományos hátteréről szóló előadásának fontos pontja, amikor az efezusi szentélyben és az első Goetheanum fellobbanó lángok okairól beszél: „Korunkban az emberek a szabadsághoz közelednek. És egy évvel ezelőtt, szilveszter éjszakáján a pusztító lángokba tekintettünk. A vörös lángnyelvek az eget ostromolták. Sötétkék és vöröses-sárga lángcsóvák csaptak fel az általános lángtengerből, amelyek a Goetheanumban elhelyezett fémből készült eszközökből származtak. Ez egy óriási tűztenger volt különböző színárnyalatokkal. És amikor az ember ebbe a lángtengerbe nézett, és látta benne a színes vonalakat, lelkének fájdalmához szólva ezt kellett belőle kiolvasnia: az emberek irigysége. (…) Egy fonal húzódik azoktól a szavaktól, amelyek kifejezik annak a kornak a legnagyobb szerencsétlenségét, amelyben az emberek még nem szabadon néztek fel az istenekre, de szabaddá kellett válniuk. A szellemi fejlődés fonala húzódik attól a szerencsétlenségtől, amelynél ezt lehetett kiolvasni a lángokból: az istenek irigysége – a mi szerencsétlenségünkig, amikor az embernek önmagában kell megtalálnia a szabadság erőit, és ahol a lángokba ez van beírva: az emberek irigysége. (…) Ma az a feladatunk, hogy a szellemi életnek ezt az áramlatát, amely, mondhatnánk, a magasból érkezik hozzánk, felfogjuk. Így ma valóban az emberiség szellemi kibontakozásának átmeneti állapotában vagyunk. És ha nem vagyunk tudatában ezeknek a figyelemreméltó összefüggéseknek és a korábbiakhoz való kapcsolódásának, akkor tulajdonképpen átalusszuk a legfontosabb eseményeket, amelyek körülöttünk játszódnak le a szellemi életben. És valójában hányan alusszák át ezeket a fontos eseményeket! Az antropozófiának azonban azért kell itt lennie, hogy az embereket felébressze. És hiszem, hogy mindazok, akik most itt a karácsonyi ülés alkalmával összegyűltek, impulzust kapnak egy lehetséges felébredésre. Látják, itt állunk, közvetlenül ez előtt a nap előtt, és a gyűlés egész ideje alatt az év végéig a szomorú esemény évfordulóját kell átélnünk; itt állunk ez előtt a nap előtt, amelyen a borzalmas lángcsóvák felcsaptak, és a Goetheanumot elpusztították. És a világ azt gondolhatja, amit akar a Goetheanum leégéséről, ez a tűzeset az antropozófiai mozgalom fejlődésében óriási jelentőségű. De nem ítélhetjük meg a maga teljes mélységében, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy ezek a fizikai lángok hogyan csaptak fel sajátságos módon az orgonasípokból – erről még beszélni fogok a következő napokban – és más fémtárgyakból. A megperzselt fémek a lángokkal együtt lobogtak, úgyhogy ez a lángok sajátságos színeződését hozta létre. Ezt is figyelembe kell vennünk, amikor az elmúlt évre emlékezünk. Ebben az emlékezésben annak a ténynek is benne kell lennie, hogy a fizikaiság maja, és hogy az igazságot a szellemi tűzben kell keresnünk, és fel kell gyújtanunk szívünkben és lelkűnkben. A fizikailag leégett Goetheanum fel kell, hogy keltse bennünk a szellemileg működő Goetheanumot.(…)

Csak akkor lehetünk méltóak ahhoz, ami lehetővé tette számunkra, hogy ezt a Goetheanumot felépítsük, ha ma gondolatban fogadalmat teszünk az isteni jóság előtt, hogy lelkünkben hordozzuk azt a szellemi impulzust, ami a Goetheanum külső formájában megjelent, és hűek maradunk hozzá. Ezt a Goetheanumot elvehették tőlünk. A Goetheanum szellemét, ha valóban tisztességesek és becsületesek akarunk lenni, nem vehetik el tőlünk. És a legkevésbé akkor vehetik el, ha ebben a komoly, ünnepélyes órában, amikor csak rövid idő választ el bennünket attól az időponttól, amikor egy évvel ezelőtt felcsaptak a lángok szeretett Goetheanumunkból, ha ebben a pillanatban nemcsak a fájdalmat érezzük ismét, hanem fájdalmunkban megfogadjuk, hogy hűek maradunk ahhoz a szellemhez, aki lehetővé tette, hogy ezen a helyen tíz éven keresztül építkezzünk. Akkor, kedves barátaim, ha ez a belső fogadalmunk tisztességesen és őszintén a szívünkből fakad, ha a fájdalmat, a szenvedést át tudjuk alakítani a cselekvés impulzusává, akkor ezt a szomorú eseményt áldássá változtathatjuk. A fájdalom nem lesz kisebb ezáltal, de kötelez bennünket arra, hogy a fájdalomból ösztönzést kapjunk a cselekvésre, a szellemben való cselekvésre. … A legjobb isteni erőket érezzük azonban ma magunkban, hogy elhatározzuk: a szent lángok szívünkben szellemileg megvilágítják és átmelegítik azt, amit a Goetheanum akart, és ezt az akaratot belevisszük az emberiség előrehaladásába.