A halál misztériuma III. – A háromszoros Nap tika

„Abban az ősi korban, amelyről először szeretnék beszélni, Keleten, Ázsiában kialakult egy kultúra, amelyet “A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben óperzsa kultúrának neveztem el. Az emberiség tanítója ebben az óperzsa kultúrában Zarathusztra, Zoroaster volt. Ez nem az a Zarathusztra, akiről a történelem mesél, aki valamivel későbbi időkben élt. Ő az emberiség sokkal régebbi tanítója. De az teljesen igaz, hogy azokban a régi korokban egy magas rangú és fontos tanító tanítványai sokáig viselték a nevét. És így az a személy, akit a történelemben Zarathusztrának neveznek, Zarathusztra utolsó nagy tanítványa. Zarathusztra egészen különleges módon volt beavatott a létezés titkaiba, és mint nagy beavatott, mint kiemelkedő beavatott képes volt tanítani az akkori emberiséget. Zarathustra beavatásán keresztül tudta, hogy a térnek azon a helyén, ahová nézünk, amikor a Napot látjuk, egy nagy, mindent átfogó Világszellem él. Zarathustra egyáltalán nem a fizikai Napot látta először, hanem Zarathustra egy nagy, átfogó Világszellemet látott azon a helyen, ahol mi ma a fizikai Napot látjuk a hétköznapi tudaton keresztül. Ez a világszellem szellemi módon gyakorolt hatást Zarathusztrára. Zarathustra tudta, hogy a Nap ragyogásával, a Nap sugarával a földre, a kegyelem isteni-szellemi sugarai jönnek, amelyek a lélekben, az ember szellemében felragyogtatják a magasabb embert, akihez a közönséges embernek szüksége felküzdenie magát. És mivel azokban az ősi időkben a beavatottakat nem külső nevekkel illették, hanem azokkal a nevekkel, amelyek azon keresztül jutottak el hozzájuk, amit tudtak, ezt a nagy beavatottat tanítványai így hívták, és így nevezte magát: Zarathustra, Zoroaszter, a ragyogó csillag. A sugárzó istenséget értették alatta, Aki a bölcsesség sugarait küldi a földre. Ez magasabb beavatás volt az összes későbbi beavatáshoz képest, minden későbbi beavatáshoz képest. Mert abban, amit Zarathustra a szellemi Világ-Napban látott, rejlik minden erő, amely a földön megkeményíti a köveket, amely a növényeket csíráikból kinöveszti, amely a különböző állatfajokat elterjeszti a földön, amely az embert növekedésre és virágzásra készteti. A legidősebb Zarathustra – a sugárzó csillag – mindent, ami a földön történt, abból ismert, amit szellemi lényként a Napból tapasztalt.

Aztán eljött egy későbbi időszak, amikor az ember már nem tudott olyan mélyen behatolni a világ titkaiba. Ez volt az az idő, amikor a “A szellemtudomány körvonalai“-ban a káld-egyiptomi emberi kultúraként neveztem meg. Az emberek ott is felnéztek a Napra, de már nem látták a Napot sugárzónak, hanem azt látták, ami csak világít, csak ragyog. Ré pedig, akinek földi képviselője Ozirisz volt, úgy jelent meg, mint a Nap, amely ténylegesen a Föld körül mozog, és ott ragyog. Így bizonyos titkok elvesztek abban, hogy az ember már nem láthatta a sugárzó világistent teljes belső tisztaságban, mint a régi idők beavatottja, hanem már csak azt láthatta, ami inkább az őserőkből, az asztrális erőkből származik a Napból. Zarathustra egy Lényt látott a Napon; akkor még a Napon láthatott egy Lényt. Az egyiptomi, a káldeus beavatottak a Napban csak azokat az erőket látták, amelyek a Napból a Földre érkeztek, mint fényerők, mint a mozgás erői. Csak valami alacsonyabb rendű dolgot láttak, mint egy szellemi lény: szellemi tetteket láttak, de nem egy szellemi lényt. És mint aki a földön azt képviseli, amit az ember emberként magában hordoz a Nap erejéből, ezek az ősi egyiptomi beavatottak Ozirisznek nevezték. Amikor aztán a görög időkbe érkezünk, vagyis a golgotai misztérium előtti nyolcadik, hetedik, ötödik és így tovább századokba, már nem láttak bele a Nap misztériumaiba, csak azt látták, ami a Föld körül a Nap hatásaként jelent meg. Bizonyos értelemben csak a Nap hatását lehetett látni a Föld körüli teret kitöltő éterben. És ami éterként terjed a föld körül, ami az embert is áthatja, azt a görög beavatottak – nem az emberek, hanem a görög beavatottak – Zeusznak nevezték.

Így volt az emberi kulturális fejlődésnek egy olyan szakasza, amelyben a beavatottak a Napban isteni-szellemi lényt láttak, aztán az a szakasz, amelyben a beavatottak a Napban működő erőket láttak, és egy harmadik szakasz, amelyben a beavatottak csak a Naplény hatásait látták a földi éterben. Látják, e három Nap-aspektus tanítást, Zarathustra Nap-aspektusát, Ozirisz Nap-aspektusát, Püthagorasz, Anaxagorasz Nap-aspektusát, e három Nap-aspektusát még a későbbi időkben is ismerte valaki, aki olyan közel került a beavatási tanításokhoz, amennyire azokban a későbbi időkben csak hozzájuk lehetett jutni. Ez a három aspektus még mindig ismert volt, de nem látásból, hanem tanításként, hagyományként, amely a misztériumiskolán, Hitehagyott Julianuson keresztül terjedt. És Hitehagyott Julianus annyira el volt ragadtatva a Nap e hármas aspektusától, hogy amit a kereszténység hozott, ahhoz képest csekélynek tűnt számára. Megtudott valamit abból a kimondhatatlan dicsőségből, amelybe Zarathusztra belenézett, megtudott valamit a tűz, a fény, a kozmikus kémiai erők, a kozmikus életerők hatékonyságáról, ahogyan azokat először az ősi misztériumokban látták, és amelyekről csak a hagyományból értesülhetett. Ez a tanítás oly magasztosnak, olyan hatalmasnak találta, hogy nem tudott áttérni a kereszténységre.

De ehhez valami mást is akart: az ősi misztériumokat, amelyekbe bizonyos mértékig még mindig beavatott volt, az általános emberiségnek akarta hirdetni. Ezért élesítették meg számára azt a tőrt, amely erőszakos halált hozott számára. Ezt a tőrt az egyik olyan személyiség emelte föl, aki azokban a régi időkben azon a véleményen volt, hogy a beavatás magasztos tanításait nem szabad közölni az általános emberiséggel. Ezt a tőrt az egyik olyan személyiség emelte föl, aki azt akarta, hogy csak úgy beszéljenek az emberekhez, ahogyan akkoriban Napról szokás volt külsődlegesen beszélni. Hitehagyott Julianus szerint a Napnak három aspektusa van: az egyik a földi éter, a másik a túlvilági mennyeifény és a kémiai- és a hő- vagy a tűz- és az életerő, valamint a teljes Szellemi Lénye. Emiatt állították félre az útból.(…)

Ezen az újabb beavatáson keresztül, amelyről az antropozófiának is beszélnie kell, ismét visszatekinthetünk az emberi fejlődés azon régi korszakaiba, amikor magából a Napból hallgatták ki azt, amit az ember a földön az emberi fejlődés titkaiként akart megtapasztalni. Amikor azok, akik a régi beavatottak tanítványai voltak, kitekintettek a világegyetemre, és arról beszéltek, ami a Földön kívül, a Nap hatásaiban, magában a Napban, a Nap nagy zarathusztriai Szellemi Lényében élt, akkor ezek a régi beavatottak alapvetően ugyanazt értették, Akit később Krisztusnak neveztek. Tehát minden formalitással azt kell mondanunk, hogy az ősi beavatottak a Krisztust a Földön kívül, a Kozmoszban látták, mégpedig abban a Kozmoszban, amelyet a Nap képvisel. Így s golgotai misztérium lényege nem a Krisztusról szóló tanítás, mivel az ősi beavatottaknak is megvolt ez a Krisztusról szóló tanításuk. Ők csak úgy beszéltek a Krisztusról, hogy nem a földön él, nem a földi erőkben van, hanem a Nap erejében él. De teljesen téves azt hinni, hogy a régi beavatottak nem beszéltek a Krisztus Lényről. Az is egyike azoknak az igazságoknak, amelyek teljesen elvesznek az emberiség számára, hogy a golgotai misztérium előtt Krisztusról mindig földönkívüli lényként beszéltek. Ma az ilyen nézetet még keresztényellenesnek is nevezik. De miért nevezik az ilyen nézetet keresztényietlennek, hiszen az első egyházatyák bizonyosan így vélekedtek? Az első egyházatyák mondták: “A régi bölcsek, akiket gyakran pogányoknak neveznek, mélyebb értelemben keresztények!”. A korai egyházatyák minden bizonnyal a pogányokról mint keresztényekről beszéltek a golgotai misztérium előtt. Ami a golgotai misztérium által történt, az pontosan ez: az a Lény, aki korábban nem volt megtalálható a földön –, Aki csak akkor volt megtalálható a földön kívül, amikor valakit beavattak a mennyei misztériumokba – ,majd megtestesült a Názáreti Jézusban, a Názáreti Jézusban élt a földön, megfeszítették, a földbe fektették, és szellemi testben megjelent beavatott tanítványainak, mint a Feltámadott.
A magas Naplény valódi leereszkedése a kozmikus magasságokból a földre az, ami a golgotai misztériumban történik. És ez a Krisztus, aki a szellemi világokból szállt alá, aki átment a halálon, aki a testével kapcsolatban a földre került, ennek a Krisztusnak is voltak beavatott tanítványai halála, feltámadása után. Amit beavatott tanítványainak tanított, azt ma már sok embernek szükséges ismernie, annak érdekében, hogy rész vehessenek az emberiség továbbfejlődésének erőiben.

Valójában minden régi beavatottat földönkívüli lények tanítottak. Az emberiség legrégebbi misztériumaiban a tanítás úgy zajlott, hogy a misztériumok tanítványai felkészültek arra, hogy képesek legyenek a testükön kívülre látni. Ezzel a látással olyan lényeket ismertek meg, mint Zarathustra, aki magas Naplényként ismerte meg a Krisztust. Ezzel a pillantással megismerkedtek a különböző hierarchiákhoz tartozó más lényekkel is. Határozottan el kell képzelnünk, hogy az a szellemi nyelv, amelyet egy ilyen lény használ, aki leszállt és tanította a beavatottakat, pontosan egy olyan nyelv, amelyen keresztül a régi időkben tanítani lehetett az embereket. A régi időkben az embereknek isteni tanítóik voltak. Egy ilyen isteni tanító volt Krisztus is az emberek számára, akiket feltámadása után tanított. De ő mást is tudott tanítani, mint a korábbi isteni tanítók. A régebbi isteni tanítók sokat beszéltek az embereknek a születés misztériumairól, de nem beszéltek nekik a halál misztériumairól, mert az isteni világban az ember nem ment át a halálon. Abban a világban, ahonnan a régi isteni tanítók leszálltak a régi beavatottakhoz, nem voltak olyan lények, akik átmentek a halálon. A halál olyasvalami volt, amit csak az emberek élhettek át a földön. Az istenek lepillantottak az emberekre, de a halálról alapvetően csak külsőleg tudtak. Krisztus úgy ismerte meg a halált a földön, hogy nem csupán egy emberi lényben öltött testet, mint egy jelenés bizonyos időkben, ahogyan az a régi tanítók esetében történt, hanem Krisztus úgy ismerte meg a halált, hogy a földön istenként élt, mint az emberi lélek egy fizikai emberi testben. Ő valóban megismerte a halált, átment a halálon. És még többet is megtudott.

Ha a Krisztus csak végigment volna mindazon, ami János jordániai keresztségétől a keresztre feszítéséig és kereszthaláláig történt, akkor nem tudott volna azokról a titkokról beszélni, amelyekről feltámadása után beavatott tanítványainak beszélt. Mert látják, azoknak az isteni tanítóknak, akik le tudtak szállni a földre az ősi beavatott tanítók számára, az egész világon nem voltak titkok, csak a földön belül. Tudták, hogy a földön belül szellemi lények uralkodnak, akik másfélék voltak, mint azok az istenek, akik a golgotai misztérium előtt leszálltak az emberekhez. A görögök például ismerték őket, és mitológiájukban a titánok nevet adták nekik. De a felső istenek közül az, aki először ismerte meg a föld belsejét, mert elmerült benne, az a Krisztus volt. Ez fontos, hogy a Krisztus olyan területet ismert meg a felső istenek számára, amelyet ezek a felső istenek korábban nem ismertek. És ezt a titkot, hogy az istenek is fejlődésen mennek keresztül, ezt a titkot Krisztus feltámadása után megosztotta beavatott tanítványaival. Pál ezt a titkot a Damaszkusz előtti természetes beavatásán keresztül tudta meg. Ez volt a megdöbbentő dolog Pál számára, amit megtanult: a földi erőkhöz most az a hatalom kapcsolódik, ami korábban csak a Napban volt.

Mi volt tehát az, amiért Pál, mint Saul, üldözte Krisztus követőit? Ez volt az, amit Pál Saulként a régi héber beavatásban megtanult felismerni: a Krisztus csak kint él a kozmoszban, és tévednek azok, akik azt állítják, hogy a Krisztus a földön él. Amikor Pál megvilágosodott Damaszkusz előtt, először azt tudta meg, hogy tévedésben van, mert csak azt hitte, ami korábban volt igaz. De ami korábban igaz volt, az most más lett, Aki korábban csak a Napban lakott, az leszállt a földre, és ezentúl a föld erőiben élt. Így a golgotai misztérium nemcsak földi esemény volt azok számára, akik először hirdették az embereknek, hanem világesemény is; világesemény, amelyet a kereszténység utáni első időkben a tényleges beavatottak tanítottak a következő módon. Ezek az első keresztény beavatottak olyan mélyen beavatottak voltak, hogy tudták: Az a Krisztus, aki ma úgy jelenik meg, mint az a Lény, aki a korszak kezdetén a golgotai misztériumon átment, a Krisztus még messzebbről szállt le a Napba, ott látta Őt Zarathustra. Ekkor ereje átment a nap sugaraiba, és az egyiptomi beavatottak látták őt. Akkor az Ő ereje a föld körforgásában élt, és a görög beavatottak látták Őt. Most úgy kell látni Őt, ahogyan Ő maga járt az emberek között, mint egy lény földi testtel, most úgy kell látni Őt, hogy az ember a Feltámadottban látja saját tökéletes alakját, abban, Aki a földön van, Aki látta a föld misztériumát, Aki most fokozatosan átáramoltatja ezt a titkot az emberiség fejlődésébe.

A kereszténységnek ez az ezoterikus tanítása az első keresztény században Keletről terjedve, de nagyon titokzatosan élt renkívül elszigetelt iskolákban. Igen, volt ilyen ezoterikus tanítása a kereszténységnek! Ezek az első egyházatyák még tudtak valamit erről, de látták a másik oldalon a romanizmus támadását. Az első keresztény impulzusoknak és a lélekellenes rómaiaknak ez az összeütközése hatalmas volt, erőteljesebb, mint ahogy azt ma a történelem sejteni véli. Bizonyos mértékig ez a romanizmus a külsőségeknek egyfajta köntösét terítette a kereszténység legmélyebb misztériumaira. Ma, a mi hétköznapi tudatunkkal fogalmunk sincs arról, hogy a régebbi emberiség milyen kapcsolatban állt a világegyetem erőivel. A harmadik, negyedik, ötödik évezred idős embere tudta, hogy ha ezt vagy azt az anyagot megeszi, az tovább fog működni a testében, hogy a kozmosz erői megjelennek benne. Hogyan vezette például Zarathustra a tanítványait?
Zarathustra így tanítja követőit: „A mező gyümölcseit eszed. Rájuk süt a nap, de a Napban él a magas szellemi lény. A kozmoszból, kívülről, a magas szellemi lény ereje a sugarakkal együtt érkezik a mező gyümölcseibe. A mező gyümölcseit eszed, azt, ami anyaggal tölt ki. Töltsd fel magad a Nap szellemi erejével; felkel benned a Nap, miközben élvezed a mező gyümölcseit. Tedd ezt egy különösen ünnepélyes órában; vegyél elő valamit a mező gyümölcséből egy különösen ünnepélyes órában. Meditálj azon, hogyan van benne a Nap, meditálj addig, amíg a kenyérdarab számodra ragyogóvá nem válik, és élvezd, majd légy tudatában: a Nap szelleme költözött beléd a hatalmas univerzumból, és megelevenedett benned.”
Nos, mindebből csak a külső megjelenés marad meg: a kenyérevés a miseáldozatban és a közösségben. Azok, akik ezt a külsőséget abban az értelemben állandósítják, amit a romanizmus hozott a kereszténységbe, azok azok, akik a legerőteljesebben harcolnak az ellen a gondolat ellen, hogy a kereszténység megértéséhez kozmikus bölcsességre van szükség. De ők azok is, akik a legkevésbé értik Pál tanítását, mert Pál egyszerűen sugárzóan látta azt az erőt, amely a felhőkből érkezik, amely Naperő, amely a érzékfeletti lény: a Krisztus, aki a golgotai misztérium által a földre szállt, a Nap kozmikus istensége egyesülve a földi erőkkel. A keresztény fejlődés első három-négy évszázadában még sokat tudtak erről a tényleges misztériumról. Aztán a világ külsődleges megismerése olyan erős lett, hogy a későbbi híradások sem árulják el, hogy a keresztény időszámítás első évszázadaiban milyen magas szellemi szinten fogant a Golgota eseménye.

Ma azonban elérkezett az idő, amikor az emberiségnek feltétlenül fel kell idéznie az első keresztény századok kereszténységnek ezt a szellemi megragadását. A kereszténység utáni első évszázadok óta az ember átment azon, ami magas földi bölcsességhez juttatta. Ezáltal szabad lénnyé vált. Még a régi beavatottak sem voltak szabadok, mert amikor a legmélyebb impulzusokat akarták, hagyták, hogy az istenségek vezessék őket. Az ember csak ezen a különösen magas [földi] bölcsességen keresztül válhat szabaddá. Az elkövetkező időkben ez egyre inkább el fogja juttatni az emberiséget arra a pontra, ahol az istenellenes erők, az antikrisztusi erők hatalmukba keríthetik az emberek lelkét. Ezeket az antikrisztusi erőket én ahrimáni erőknek nevezem. Magas szintű tudományunk van, de még nincs teljesen keresztényesítve. A természetről beszélünk, és senki sem talál okot arra, hogy ezt a természettudományt keresztényivé tegye. De ennek meg kell történnie. Ezt a természettudományt át kell hatnia Krisztussal, különben elveszik mindaz, amire az embernek a kozmoszból szüksége van.”

Rudolf Steiner: A Nap-misztérium és a halál és feltámadás misztériuma (GA211)