A mennybemenetel jelentősége
“A Golgotai Misztérium révén mondhatták a halál kapuján áthaladt emberi lelkek: romló fizikai testünket hordoztuk a Földön, ennek köszönhetjük azt a lehetőséget, hogy emberi lényünkkel szabadabb ént bontakoztathattunk ki. De Krisztus a Názáreti Jézusban lakozva meggyógyította ezt a fizikai testet, így már nem káros a Föld létére. Így megnyugvással tekinthetünk le a földi létre, mert tudjuk, hogy a Golgotai Misztérium után már nem vet kártékony magot a földi létbe az a test, amelyre az embernek szüksége van énjének használatához. Krisztus tehát azért haladt át a Golgotai Misztériumon, hogy megszentelje az emberi fizikai testet a földi lét számára.
Mi történt volna a Föld-fejlődés folyamán, ha ez ennyiben marad? Ha ez ennyiben marad, úgy azt mondhatták volna: a régi korokban az Atyaisten költözött az emberekbe, hogy lélekként feljussanak az énig, és mint beavatottak hirdethessék a többieknek az ember voltaképpeni lényét, az énlényét. Azután Krisztus, a Fiú, költözött az ember lényébe. Akik eljutottak odáig, hogy elérjék magukban Krisztus jelenvalóságát, azok ezáltal megmentik testüket a Föld-fejlődés számára. Ahogy az emberek lelkiségét a régi Atya-princípiumnak az emberiség fejlődésében való jelenléte mentette meg a misztériumok révén, úgy testiségüket a gyógyító, üdvözítő Krisztus menti meg, aki áthaladt a Golgotai Misztériumon.
Ha ez csak ennyiben maradna, úgy a testük megmentését felismerő embereknek Krisztust, mint bennük testileg is működő lényt kellene magukban hordozniuk. Így az emberek megint csak nem válhatnának szabad lénnyé. Ha ez ennyiben maradt volna, az emberek felvehették volna lelkük halál utáni megnyugvásához Krisztust a XIV. századi fejlődésük során, amikor a szabadság megjelent. Ezek a lelkek így a most leírt módon tekinthettek volna a Földre, de nem lehettek volna szabadok. Ahhoz, hogy jók legyenek, Krisztus olyan hatását kellett volna magukban érvényre juttatniuk, ahogy az ókorban az Atya működött azokban az emberekben, akik nem voltak beavatottak. Az emberek akkor váltak szabaddá, amikor az én kifejlődött bennük. A régi korokban a beavatottak lettek szabad emberek, a többiek nem voltak szabadok, mert az Atya nem tudatos módon élt bennük. Ha a keresztények a bennük lévő Krisztus tudatában lettek volna, úgy valahányszor jók akartak lenni, ki kellett volna oltaniuk az éntudatukat, hogy ezzel felkeltsék magukban Krisztust. Ők maguk nem lehettek volna jók, csakis Krisztus őbennük. Az emberek itt járkáltak volna a Földön, Krisztusnak bennük kellett volna lakoznia, és az emberi testek gyógyítása azáltal történt volna, hogy Krisztus használja az emberi testeket. Az emberek jó cselekedetei azonban Krisztus tettei lettek volna, nem emberi tettek.
Nem ez volt az isteni Fiú feladata, missziója, aki a Golgotai Misztérium révén kötődött a Föld-fejlődéshez. Az emberiségben akart lakozni, de anélkül, hogy elhomályosítsa az emberek leendő éntudatát. Ezt Jézusnál egyszer megtette, őbenne a keresztelés óta éntudat helyett a Fiú tudata élt. Ez az eljövendő korok embereinél nem szabad, hogy így legyen. Az eljövendő korok emberének énje teljesen tudatosan kell, hogy felemelkedjen, úgy, hogy Krisztus mégis ott élhessen benne.
Ehhez arra volt szükség, hogy Krisztus eltűnjék az emberek közvetlen szemlélése elől, és bár egyesült a földi léttel, mégis eltűnt az emberek közvetlen tekintete elől. Erre a már a régi beavatási helyeken is megszokott kifejezést alkalmazták: Amikor egy fizikailag látható, fizikai szemléléssel követhető lény már nem látható, úgy ezt mennybemenetelnek nevezik. Olyan régiókba lépett át, ahol már nincs fizikai láthatóság. Ilyen volt Krisztus mennybemenetele, így vált láthatatlanná. Mert ha az emberekben lakozott volna, énjüket kioltva, akkor bizonyos módon megtartotta volna teljes láthatóságát és ők így azáltal lettek volna csak jók, hogy valójában Krisztus cselekszik bennük.
Eltűnt az a mód, ahogyan Krisztus az apostolok és a tanítványok számára még feltámadása után is látható volt: Krisztus a mennybe ment. De azt az isteni lényt küldte el az embereknek, aki nem oltja ki az éntudatot, akihez nem szemléléssel emelkedünk fel, hanem éppen a nem szemlélhető szellemben. Elküldte az embereknek a Szent Szellemet.
Így valójában a Szent Szellem az, amit azért kellett Krisztusnak elküldenie, hogy általa az ember megtarthassa éntudatát, és Krisztus nem tudatosan lakhasson benne. Ha tehát az ember a szó teljes értelmében lelke elé tárja valóságos mivoltát, azt kell mondania: ha visszapillantok arra, amit a régi beavatottak tudtak, azt látom, hogy az a kozmoszt betöltő Atya-princípium él bennem, ami ezekben a régi beavatottakban jelent meg, és kibontakoztatta az énjüket. Ez a princípium élt velünk, mielőtt leszálltunk a fizikai világba. – Ennek az Atya-princípiumnak a bennünk lakozása révén emlékeztek a régi beavatottak teljesen világosan arra, ahogyan a fizikai világba való leszállásuk előtt éltek. Az istenséget ekkor a születés előtti preegzisztenciában keresték: Ex deo nascimur.
A Golgotai Misztérium után nem maradhatott meg az embernek Krisztus látása, mivel akkor nem lehetett volna önmagától jó, csak a benne élő Krisztus lehetett volna jó. Csak az „In Christo morimur” ragadhatta meg. Krisztusban halhatott meg; a benne lévő halálprincípiumával tudta Krisztust egyesíteni. Új tudatát azonban a Krisztus által küldött lény révén ébreszthette fel, a Szent Szellem lénye által: Per spiritum sanctum reviviscimus.”
forrás: Rudolf Steiner: A Szentháromság titka ( GA214 ) – antropozófia.hu
