A halál utáni élet megértése I.

1914. júl. 28-án kitört az első világháború. Rudolf Steiner előre érzékelte az újkor alkonyának ezt a közelgő, átfogó, emberek millióit érintő tragédiáját. Ezért igyekezett a történéseket az Antropozófia Társaság tagjai számára -,akik később a frontokon az egymás ellen harcoló országok polgárai is voltak – már a század első évtizedének kezdetén minél több oldalról is megvilágítani, a fizikai sík olykor nehezen, máskor félreértelmezhető történéseihez a lelki-szellemi összefüggéseket hozzáfűzni. Előadásainak egy része a világégés elképesztő számú áldozatai, halottjai okán a halál utáni, a születés előtti élet történéseit tárja fel. E történéseket, a lehetséges élményeket és állapotokat szoros oksági kapcsolatba hozza a leélt földi élet során kialakított, meg- vagy meg nem dolgozott lelki-szellemi tulajdonságokkal, képességekkel. Az alábbi és az azt hamarosan követő 1912-es müncheni előadások (GA140) még nem annyira ismertek hazánkban, mint az azt pár héttel követő berlini ciklus (GA141). Bár tartalmukban több ponton is összecsengés van, mégis sok új és fontos ténnyel szembesülhetünk majd azért, hogy a földi élet adta páratlan lehetőségeket jobban tudjuk megragadni, hogy jobban tudjunk a halálunk után élni, hogy jobban tudjunk majd újraszületni.

München, 1912. nov. 26.

Az általános élet a világmindenségben. Kiegyenlítődés az individuális és a kozmikus élet között.

A szellemtudományi tények világának vizsgálata és ábrázolása nem olyan egyszerű dolog, mint azt igen gyakran gondolják. Aki ezen a téren lelkiismeretesen akar eljárni, az ismételten szükségét érzi annak, hogy a szellemi kutatás bizonyos fontos fejezeteit újra meg újra átvizsgálja. Így én is kötelességemnek tartottam épen az utóbbi hónapokban egyebek között egy olyan fejezet ismételt áttanulmányozását, amelyről már itt is többször beszéltem. A szóbanforgó fejezet, amelyet ma, ha csak vázlatosan is ismertetni akarok, a halál és az újabb születés között eltöltött életről szól. Az ilyen újabb vizsgálatok közepette azután új nézőpontok adódnak. A régebben mondottak azonban az új nézőpontok ellenére sem vesztik el érvényességüket, a legkevésbbé épen ennél à fejezetnél. Az érzékfeletti tényeket valójában csak akkor közelítjük meg, ha a legkülönbözőbb nézőpontok szerint vesszük őket szemügyre. Így sok mindent, amit pl. ,,Theosophie”, vagy ,,Geheimwissenschaft” c. művemben mint közvetlen emberi élményt ecseteltem, ma már általánosabb nézőpontból írok le. A jelenségek ugyanazok, de ne gondoljuk, hogy e jelenségeket már ismerjük, ha az egyik álláspont szerint egyszer már hallottunk róluk. Hiszen épen a szellemi tényekre jellemző, hogy csak úgy ismerhetők meg, ha mintegy körüljárjuk és a legkülönbözőbb nézőpontok szerint szemléljük őket. A szellemtudomány közléseinek megítélésében követik el legtöbbször azt a hibát, hogy azok ítélkeznek, akik -mondjuk – legfeljebb csak néhány szellemtudományi fejtegetést hallottak és akiknek nincs annyi türelmük, hogy valóban mindazt, amit hallanak, a legkülönbözőbb nézőpontok szerint engedjék hatni magukra. Ha ezt megtennék, még egészséges hétköznapi értelmükben is felcsillanna az a megértés, amelyről tegnap a szellemi kutatás igazságairól szóló nyilvános előadásban beszéltünk. Ma nem annyira a halál utáni élet rendszerint ,,kamalokának” nevezett részénél akarjuk kezdeni, hanem főként ott, ahol a kamaloka-élet megszűnik és a szellemi-világbeli élet kezdődik. Főként a kamaloka-élet befejezésétől kezdődő és az új földi élet, az új inkarnáció megkezdéséig tartó élményekkel fogunk foglalkozni.

Önök tudják, hogy az ember a szellemi látás képességének a birtokában bizonyos vonatkozásban ugyanolyan helyzetbe jut, mint a halál és az újabb születés között, úgy hogy a beavatásban ugyanazt éli át – ha kissé más módon is – ,mint a halál és az újabb születés között. Ez a tény adja meg egyáltalában a lehetőséget arra, hogy ezekről a dolgokról beszélhessünk és valamit közölhessünk. Itt elsősorban a szellemi szemlélet ama két fontos jelenségéről szeretnék beszélni, amely a halál utáni élet megértését is lehetővé teszi. Hiszen már többször hívtuk fel a figyelmet arra, hogy az érzékfeletti világban egészen más az életünk, mint a fizikai, érzékelhető világban. Ha feljutunk az érzékfeletti világba, akkor pl. már a megismerési folyamat is más, mint itt a Földön. Itt, a fizikai téren mintegy bejárjuk ezt a világot és a jelenségek érzékeink elé kerülve, szemünkben szín- és fény-, fülünkben hang-, más érzékszerveinkben pedig más hatásokat váltanak ki. Észleljük a jelenségeket, járjuk a világot és kell is, hogy járjuk, ha a jelenségeket észlelni akarjuk. A távoli dolgokat nem észlelhetjük, ha nem megyünk közelükbe; röviden: az érzékek világában járnunk, mozognunk kell, ha a jelenségeket észlelni akarjuk. Az érzékfeletti észlelésre ennek épen az ellenkezője érvényes. Minél nyugodtabbak vagyunk lelkünkben, minél inkább tartózkodunk minden belső mozgékonyságtól, minél kevésbé keresünk fel valamely jelenséget, minél kevésbé törekszünk arra, hogy ez a jelenség hozzánk jöjjön, minél inkább tudunk várni, annál biztosabb, hogy az észlelés bekövetkezik és annál valóságosabban élhetjük és érezhetjük át az érzékelt jelenséget. Az érzékfeletti világban engednünk kell, hogy a jelenségek hozzánk közeledjenek: ez a lényeges. A belső nyugodtság képességét kell megszereznünk: akkor aztán maguk a jelenségek közelednek hozzánk.

Ha belépünk az érzékfeletti világba, feltétlenül figyelembe kell vennünk a következőt: az a mód, ahogyan az érzékfeletti világ elénk kerül, attól függ, hogy mi az, amit a fizikai világból, a mi átlagos emberi érzékeink világából, az érzékfeletti világba magunkkal hoztunk. Ez a második dolog, amit érinteni akartam. E tény sokszor igen nagy lelki nehézségeket okoz az érzékfeletti világban. Igen kínosan hat ránk pl., ha tudjuk, hogy valakit kevésbé szeretünk, mint ahogy tulajdonképen kellene, mint ahogy ő tőlünk azt megérdemelné. Aki ilyen megterheléssel lépi át az érzékfeletti világ küszöbét, az sokkal nagyobb intenzitással éli át azt a tényt, hogy valakit a kelleténél kevésbé szeret, mint ahogy ezt a fizikai világban valaha is átélhetné. De ehhez most még valami járul, ami hihetetlenül fontos, s ami a szellemi tudat számára gyakran a legnagyobb fájdalmakat okozhatja. Az érzékfeletti világban megszerezhető erők közül egy sem segíthet rajtunk, egy sem nyújthat segítséget ahhoz, hogy valamilyen a fizikai világban helytelennek felismert lelki kapcsolatot az érzékfeletti világ erőivel megjavíthassunk. Ez az érzékfeletti világban átélt fájdalom a földi kínszenvedésnél sokkalta gyötrelmesebb. Az ájultság érzése vesz rajtunk erőt, pedig tudjuk, hogy a karmikus kiegyenlítődésnek a fizikai világban majd be kell következnie. 

Ezt a két jelenséget a szellemtudomány követője – ha a haladásában nem is jutott még messzire – hamarosan észleli, a halál után pedig mindenki rögtön tapasztalja. Vegyük csak példának azt az esetet, hogy a nemsokára halálunk után halál és az új születés között olyan emberi lényekkel találkozunk, akik talán előttünk haltak meg a fizikai világban. Találkozunk velük és át tudjuk érezni az egész viszonyt, amelyben velük itt a fizikai világban voltunk. Együtt vagyunk egy előttünk, most, vagy utánunk elhalálozott emberrel és ezt érezzük: az életben ugyanígy éltél ezzel az emberrel, ugyanilyen viszonyban voltál vele. A fizikai világban azonban, ha pl. világossá válik előttünk, hogy érzéseinkkel és tetteinkkel igazságtalanok voltunk valakihez, a dolog kiegyenlítésére tudunk valamit tenni, a halál utáni életben ezt közvetlenül nem tehetjük meg. Tisztán látjuk: ilyen a viszony köztünk, de látjuk azt is, hogy az érzékfeletti világban még a legmélyebb belátás ellenére sem tehetünk semmit ennek a megváltoztatására. E viszonynak egyelőre olyannak kell maradnia, amilyen. Az ilyen szemrehányás azért okoz nyomasztó érzést, mert az ember világosan látja, hogy e kapcsolatnak nem olyannak kellett volna lennie, amilyen volt, de mégis kénytelen olyannak hagyni, bár folyton az az érzése van, hogy meg kellene változtatnia. A mondottakat a halál után eltöltött élet egészére is vonatkoztathatjuk. A fizikai világban végrehajtott cselekedetek helytelenségét a halál után még mélyebben látjuk át, de a helytelenségeket olyanoknak kell hagynunk, amilyenek; így kell őket átélnünk továbbra is. Mintegy visszanézünk cselekedeteinkre, de teljességgel ki kell élnünk tetteink következményeit és világosan tudjuk, hogy ezen semmit sem változtathatunk.

Ez nem csak az embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkkal van így a halál után, hanem egész lelki életünkkel is. Mert ez a lelki élet sok mindentől függ. Most ezt a halál utáni életet mintegy imaginatív oldaláról szeretném ábrázolni. Ha a vízió, vagy imagináció kifejezést úgy értelmezzük, mint pl. tegnap,* akkor nem érthetjük félre, amit most mondani akarok. Itt a fizikai világban az ember szerveivel érzékel, a halál után pedig úgyszólván a víziók világában él, csakhogy ezek a víziók valóságok, képmások. Mint ahogy a fizikai világban közvetlenül nem érzékeljük a rózsa belső mivoltát, hanem csak színét észleljük külsőleg, úgy a halál után sem érzékeljük holt barátunkat, testvérünket, stb. közvetlenül, hanem víziós képben. Mintegy vízióink felhőjében vagyunk, de egész pontosan tudjuk, hogy a másikkal együtt vagyunk. Ez reális kapcsolat közöttünk, sokkal reálisabb, mint amilyen itt a Földön ember és ember között lehetséges. A víziók, amiket átélünk s amelyek körülvesznek bennünket, a kamaloka utáni időben is többnyire a Földön átélt élményekre mutatnak vissza. Tudjuk pl., hogy rajtunk kívül egyik elhalt barátunk is itt van a szellemi világban: víziónkban észleljük őt. Teljességgel megvan bennünk az érzés, hogy együtt vagyunk vele; tudjuk, hogy mennyire összetartozunk. Főként azonban azt észleljük, ami itt a Földön lejátszódott vele; kezdetben ez tölti ki víziónkat. Először javarészt földi viszonyunk utóhatását éljük át, mint ahogy egyáltalában a kamaloka-idő után is még bizonyos vonatkozásban földi létünk következményeiben élünk. Víziónknak ez a felhője magába zár bennünket s kialakulása feltétlenül attól függ, hogy földi életünket miként éltük le. Csak ha a halál és az újabb születés között egy kis idő eltelt már, csak akkor kezdjük imaginatív szemlélettel a lelkileg mintegy imaginációiba burkolt embert olyan felhőnek látni, amely először sötét – az első időben a kamaloka után – .azután fokozatosan az egyik oldalról megvilágítást kap, mint a reggeli napfényben tündöklő felhő. Ha azután az inspiráció segítségével meg akarjuk magyarázni ezt az imaginációt, akkor kiderül, hogy először saját földi élményeink világában, felhőjében élünk. E felhő mintegy beburkol bennünket és csak azokhoz a lényekhez tudunk kapcsolatokat találni, akikkel együtt voltunk a Földön, tehát kiváltképpen a holtakhoz, vagy azokhoz, akik lelki erőikkel már földi életükben is fel tudnak emelkedni a szellemi világokba. Az a jelenség azonban, ami az imaginatív világ számára úgy fejeződik ki, hogy lényünk felhőjét egyik oldalról mintegy parázsló fény világítja meg s burkolja be, azt bizonyítja, hogy kezdjük átélni a hierarchiák belénk húzódását. A magasabb hierarchiák lényei közelednek felénk s életünk lassanként belemerül a magasabb szellemiség világába. Azelőtt csak a magunkkal hozott világgal voltak kapcsolataink; most már a magasabb hierarchiák élete kezd felénk ragyogni s lényünkbe hatolni. Együtt élünk a hierarchiákkal, életünk fokozatosan merül bele a hierarchiák életébe. Hogy azonban ennek a módját megismerjük, ahhoz valóban fel kell derítenünk fizikai testünktől elváló, halál utáni lelki mivoltunk imaginatív megismeréssel észlelhető úgynevezett nagysági viszonyait.

* „Wahrheiten der Geistesforschung.”

Valóban elhagyjuk fizikai testünket, mikor a halál kapuján átlépünk. Ekkor lényünk csakugyan kitágul s egyre nagyobbá válik. Ezt nehéz elképzelni, de mégis így van. Valóban csak a Földön hihetjük azt, hogy nagyságunk bőrünk határáig terjed. A halál után egyre növekszünk a vég nélküli térben, úgyszólván mindig nagyobbak és nagyobbak leszünk. Amikor pedig elérkeztünk a kamaloka-idő végére, akkor szó szerint olyan nagyok vagyunk, hogy a Hold Föld körüli pályájának határáig érünk. Tehát nagyok, nagyon nagyok vagyunk. Ahogy a szellemi kutató mondja: Hold-lakókká válunk; vagyis lényünket annyira kiterjesztjük, hogy külső határaink egybeesnek ama kör kerületével, amelyet a Hold a maga Föld körüli vándorlásában leír. (A bolygók helyzeti viszonyaira ma nem térhetek ki, mindannak a magyarázatát azonban, ami látszólag a külső asztrológiával ellenkezik, megtalálják, ha mostani előadásom tartalmát à düsszeldorfi előadássorozattal hasonlítják össze.) A Hold-szférát elhagyva tovább terjeszkedünk a kozmikus térben, belenövekszünk az egész bolygórendszerbe, elsősorban abba a szférába, amit a szellemtudomány Merkúr-szférának nevez. Vagyis a Hold-szférában eltöltött kamaloka-idő után Merkúr-lakókká válunk és valóban úgy érezzük, hogy a kozmikus tér a lakóhelyünk. Mint ahogy fizikai létünk alatt földi lakosoknak, úgy érezzük magunkat aztán Merkúr-lakóknak. Ezt az állapotot részleteiben nem jellemezhetem, de annyit mondhatok róla, hogy mint Merkúr-lakók feltétlenül tudjuk, hogy határaink most nem csak olyan szűk térre szorítkoznak, mint a Földön, hanem egész létünk valóban körülöleli a Merkúr pályájának határáig terjedő kört. Az itt eltöltött idő és a mód a hogyan eltöltjük, attól függ, hogy miként készítettük ehhez elő magunkat itt a Földön, milyen erőket vettünk itt fel, hogy azután helyesen, vagy helytelenül növekedjünk bele ebbe a Merkúr-szférába.

Szellemtudományi vizsgálatunk közben példaképen két embert hasonlítunk össze egymással, hogy a fent említett tény megismeréséhez eljussunk. Összehasonlítjuk azt az embert, aki a halál kapuját erkölcstelen lelkülettel lépi át azzal, aki morális lélekkel éli át a halál élményét. A kettő között tetemes különbséget veszünk észre. A köztük lévő különbség hamarosan kitűnik, ha azt a viszonyt vizsgáljuk, amelyben az egyik ember a másikkal – akivel halála után találkozik – él. A morális lelkületű embernél is jelen vannak a lelkét beburkoló képek, de bizonyos mértékig mindig megtalálja a lehetőséget arra, hogy a többi emberrel együtt legyen. Ezt morális lelki beállítottsága teszi lehetővé. Az erkölcstelen lelkületű ember azonban remetévé válik a szellemi világban. Tudja pl. ,hogy valaki, aki a szellemi világban tartózkodik, éppen mellette van, tudja, hogy együtt van vele, de nem tud kijönni imaginatív felhőjének börtönéből, nem tud a másik ember elé lépni. A moralitás társas lénnyé tesz bennünket a szellemi világban, olyan lénnyé, aki kapcsolatokat tud szőni más lényekkel, ha azonban erkölcstelenek voltunk a Földön, akkor a szellemi világban remeték vagyunk, egyedülvalóságban élünk. Ilyen fontos okozati összefüggés van lelkünk földi és halál utáni élményei között.

Ennek az összefüggésnek a jegyében haladunk azután tovább. Később, miután keresztül mentünk azon a szférán, amelyet a szellemtudomány Merkúr-szférának nevez, az ú.n. Vénusz-szférát éljük át, Vénusz-lakóknak érezzük magunkat. A Merkúr és a Vénusz között kezd felhőnk fokozatosan világosságot kapni, itt már közeledhetnek hozzánk a magasabb hierarchiák lényei. Most azonban ismét a helyes földi előkészülettől függ, hogy a hierarchiák mint társas szellemeket felvehetnek-e bennünket maguk közé és méltók vagyunk-e ahhoz, hogy hozzájuk bármiféle közünk legyen, vagy pedig – habár tudjuk hogy itt vannak – mégis remeteként kell elmennünk mellettük és úgy kell mozognunk a szellemi világban, mintha remeték lennénk. És itt a Vénusz-szférában megint egészen más valamitől függ, hogy társas lények vagyunk-e, vagy magányosan vándorló szellemek. A Merkúr-szférában csak akkor lehetünk társas lények, ha a Földön erkölcsösséggel készülünk erre elő, a Vénusz-szférában a társas szellem, vagyis bizonyos szociális élet tulajdonképen a vallásos hangulat ereje következményeként fejlődik ki. S leginkább azzal tehetjük magunkat a Vénusz-szféra remetéivé, ha földi életünkben a végtelenhez, az istenséghez-tartozás vallásos hangulatát és érzését nem fejlesztettük ki. A szellemtudomány kétségtelenül megállapítja, hogy a Vénusz-szférában saját lelkének börtönébe kénytelen bezárkózni az, aki itt a Földön ateista volt, vagy nem akart kapcsolatot keresni a végesség és a végtelenség között. Valóban igaz az, amit mondanak, hogy az ú.n. monista szövetség, mivel tagjait a vallástalan hangulatra hajló hitvallással hozza kapcsolatba, azt idézi elő, hogy a hozzátartozó emberek jól előkészülnek arra, hogy aztán ne tudjanak többé monista szövetséget alkotni, hanem mindegyik valóban a saját börtönében üljön. Ez a tény nem a bírálatot akarja életre hívni, hanem szellemtudományos megfigyelésünk eredményeképpen kerül felszínre, s azt mutatja, hogy az elmondottaknak a földi vallásos, vagy vallástalan érzések következményeként be kell következniük. Tudjuk, hogy a Földön a legkülönbözőbb vallásokat alapították, s hogy az emberiség fejlődése folyamán ezek a vallásalapítások közös forrásból fakadtak. Ezeket a vallásokat a közös forrásból úgy alapították a vallásalapítók, hogy tekintetbe vették a népek vérmérsékletét, az éghajlatot és mindazt, amihez a vallásoknak igazodniok kellett. Így természetesen a lelkek nem általános vallásos hangulattal jönnek a Vénusz-szférába, hanem a maguk külön hitvallásának hangulatával. Ha az ember odaadó érzéssel viseltetik a szellemiség, az örökkévalóság, az istenség iránt, de érzése magán viseli ennek, vagy annak a hitvallásnak a színezetét, tehát lelkében az érzéseknek egy bizonyos fajtáját fejleszti ki, akkor csak azokkal élhet közösségben a Vénusz-szférában, akiknek ugyanolyan érzéseik vannak, mint neki: akik itt a Földön vele egy vallásban éltek. Így tehát a Vénusz-szférában az embereket a vallásuk választja el egymástól. A Földön pedig fajok és inkább külső jellegük szerint tagozódtak. Mivel a fajhoz- vagy törzshöz-tartozásnak némi köze van a hitvallásokhoz: a Vénusz-szféra csoportjainak a konfigurációja is megfelel általában (,de csak általában) és mégsem egész pontosan az emberek földi tagozódásának, mert hiszen a Vénusz-szférában csak aszerint csoportosulnak, hogy milyen érzékük van egy bizonyos vallás iránt. Az emberek azért zárkóznak el egyes területeken s meghatározott határok közé, mert csak a saját hitvallásuk iránt van érzékük. A Merkúr-szférában az ember főként azokkal szemben viseltetik megértéssel, akikkel itt a Földön kapcsolatban volt. Ha morális lelkületű volt, akkor a Merkúr-szférában azokkal érintkezik, akikkel már itt a Földön hozta létre kapcsolatát. A. Vénusz-szférában pedig az a nagy vallásos közösség veszi őt fel magába, amelyhez földi létében lelkének természete révén tartozott. A legközelebbi szféra, amibe az embernek be kell lépnie: a Nap-szféra. A halál és az újabb születés között egy bizonyos ideig Nap-lakóknak érezzük magunkat, vagyis tudjuk, hogy kapcsolatban vagyunk a Nappal. Ebben az időben teljesen megismerjük a Nap lényét, amely egészen más, mint amilyennek ma a fizikai-világbeli asztronómia leírja. Itt ismét arról van szó, hogy életünk helyes módon illeszkedjék bele a Nap-szférába. A Nap-szférában főleg egy bizonyos jellegzetesség tűnik elénk: itt mintegy elemi erővel tör felszínre a lélekben az az érzés, hogy az emberi lelkek közötti minden elkülönülésnek meg kell szűnnie. Míg a Merkúr-szférában többé-kevésbé abban a szűk körben élünk, amellyel már a Földön is volt kapcsolatunk s míg a Vénusz-szférában vallásos életünk révén azokban a körökben érezzük magunkat otthonosan, amelyek a Földön ugyanolyan vallásos érzéseket tápláltak lelkükben, mint mi magunk, addig a lélek a Napon nagy egyedülvalóságban érzi magát, ha arra van ítélve, hogy ne értse meg mindazokat a lelkeket, akik a Földről a halál és az újabb születés között a Nap-szférába kerülnek. Az emberiség fejlődésének régi korszakában a lelkek a Vénusz-szférában valóban egyes vallási tartományokban voltak találhatók és itt kölcsönösen megértették egymást. Mivel pedig az összes vallások közös forrásból fakadtak, az embernek, midőn a Nap-szférába lépett, a régi közös örökségből volt még annyi a birtokában, hogy a Nap-szférában az összes többi lelkekhez közeledhetett, velük együtt lehetett, megérthette őket, ápolhatta velük a közösséget és társas életet élhetett velük.

Bár a fejlődés régebbi korában a lelkek a maguk erejéből nem sokat tehettek a Nap-szférában felszínre kerülő vágy kielégítésére, de mivel az emberbe a saját közreműködése nélkül beleplántálódott az általános emberi érzés magja, megvolt mégis a lelkek számára a lehetőség arra, hogy saját hitvallásukon túl, más vallásokhoz tartozó lelkekkel is érintkezhessenek. Ezekben az időkben a régi brahmanizmusban, a kínai hitvallásban s a többi földi vallásokban az összes vallások közös ősforrásából származó közös vallásos mag még olyan életteljes volt, hogy a lelkek – a minden vallásos élet forrását magába rejtő Nap-szférában, az összes vallások ősotthonában, – mintegy egymásra találtak. Ez a IV. kultúrkorszak második felében megváltózott. A kapcsolat a vallások ősforrásával megszakadt és csak szellemi megismeréssel vehető fel újra. Ezért az emberiség jelenlegi korszakában az embernek a Nap-szféra számára is már itt a Földön kell előkészülnie és tudatos akaratának latba vetése nélkül nem jut el ahhoz, hogy általános emberi nézőpontból társas lény legyen. Ebben ismét olyan valamire bukkantunk, amiben a golgotai misztérium, a kereszténység nagy jelentősége nyilatkozik meg. A golgotai misztérium adja meg a jelenlegi korszakban az emberiségnek azt a lehetőséget, hogy a Földön előkészülhessen ahhoz, hogy a Nap-szférában általános társas életet élhessen. Ezért kellett a Nap-szellemnek, Krisztusnak, leszállnia a Földre. És az Ő leszállása után a lelkek megtalálják a módját annak itt a Földön, hogy a Nap-szférában, a hálál és az újabb šzületés közötti időben az egész emberi közösség nézőpontjából társas lényekké válhassanak.

Sok mindent sorolhatnánk még fel a valóban helyes értelemben vett Krisztus-misztérium egyetemességéről. Hiszen az évek folyamán erről már sokat mondtunk el, de ezt a Krisztus-misztériumot mindig új oldalról lehet megvilágítani. Sokan azt mondják, hogy amikor a Krisztus-misztériumot különösen kiemeljük más hitvallásokkal szemben, előítéleteket hívunk életre, – hiszen sokszor hallottuk, hogy pl. a mi szellemtudományi mozgalmunk itt Közép-Európában, a Krisztus-misztériumot különösen hangsúlyozza és így a többi vallásoktól mintegy megkülönbözteti. – Az ilyen szemrehányás a legérthetetlenebb valami, mert ezt a Krisztus-misztériumot, tulajdonképpeni jelentőségét illetően, szellemtudományi módon úgyszólván éppen csak az újabb korban fedezték fel. És ha a buddhista hívő olyasmit mondana, hogy: „A kereszténységet te a Buddha vallás fölébe helyezed, mert Krisztust, mint valami különlegeset tünteted fel, ez még nincs benne az én szent könyveimben, tehát te háttérbe helyezed a buddhizmust…” akkor ez semmivel sem értelmesebb, mintha a buddhista azt kérné, hogy a kopernikusi világrendszert se ismerjük el, mert ez sincs benne az ő szent könyveiben. A később felfedezett jelenségek elismerése nem érinti a vallások egyenlő érvényességét. A golgotai misztérium nem különös privilégium, hanem szellemtudományos igazság, amelyet éppen úgy, mint a kopernikusi világrendszert, minden vallásos rendszer elismerhet. Nem annak a hitvallásnak az érvényesítéséről van szó, amely eddig a golgotai misztériumot többé-kevésbé megértette, hanem a Golgota szellemtudományi tényéről. Az előbb említett szemrehányás is már értelmetlenség, de még nagyobb értelmetlenség arról beszélni, hogy az összes vallásokat absztrakt módon össze kell hasonlítani és az összes vallások mivoltának bizonyos absztrakt egyformaságát el kell ismerni. A különböző vallásokat konkréten nem azzal kell összehasonlítani, amivé a kereszténység, mint ilyen, vagy amolyan vallás lett, hanem azzal, amit mivoltánál fogva tartalmaz.

Nézzük csak a hindu vallást. Ebbe a közösségbe nem vesznek fel senkit, aki nem hindu. Ez a vallás egy bizonyos néphez van kötve. Így van ez a legtöbb régi vallással. A buddhizmus ezt áttörte; de a buddhizmus is, ha helyesen értelmezik, csak egy bizonyos közösségnek való. Vegyük azonban most a külső tényeket szemügyre. Ha pl. Európában olyan vallásunk lenne, amellyel ugyanúgy kell bánni, mint, mondjuk, a hindu vallással, akkor a régi Wotanra kellene esküdnünk. Wotan nemzeti isten volt, egy törzsnek jutott osztályrészül. Mi történt azonban nyugaton? Valóban nem valami nemzeti istent ismertek el, hanem a külső élet nézőpontjából egészen idegen személyiséget: átvették a názáreti Jézust. Míg a többi vallásokban lényegileg van valami vallásos önzés és nem akarnak önmagukon felülemelkedni, addig a nyugatot épen az jellemzi, hogy háttérbe szorította a maga vallásosan önző rendszereit, pl. a régi Wotan-vallásrendszert és átvett valamit, ami nem saját húsában és vérében gyökerezett, hanem amit annak lelki tartalma miatt vett át. A kereszténység a nyugat számára egyáltalában nem ugyanolyan értelemben vett vallásosan önző hitvallás, mint amilyenek a többi vallások az egyes népek számára voltak. Ez az, ami olyan rendkívülien fontos s amit a külső tények alapján is szem előtt kell tartani. Más vonatkozásban pedig a kereszténység egyetemes voltát az adja meg, ha ez a kereszténység csakugyan a golgotai misztériumot állítja a keresztényiesség középpontjába. 

A kereszténység a maga fejlődésében még nem nagyon haladt előre, mert két dolgot még mindig nem lehet benne megkülönböztetni, sőt nagyon lassan és fokozatosan jut el az ember odáig, hogy ezeket megkülönböztesse. Ki a keresztény a golgotai misztérium helyes értelmezése szerint? Az, aki tudja, hogy a golgotai misztériummal reálisan történt is valami az emberiség fejlődésében, hogy a Nap-szellem Krisztusban élt, lényét kiárasztotta a Földön és hogy Krisztus mindenkiért halt meg a kereszten. Bár Pál apostol hírül adta már, hogy Krisztus nemcsak a zsidókért halt meg, hanem a pogányokért is, szavait ma mégis csak nagyon kevéssé értik meg. Majd ha tudni fogják, hogy Krisztus golgotai tettét minden emberért hajtotta végre, akkor értik majd meg a kereszténységet. Mert más az a reális hatás, amely kiárad a golgotai misztériumból és más dolog az, hogy megszereztük-e a golgotai misztérium megértéséhez szükséges képességet. Törekednünk kell arra, hogy megtudjuk, ki voltaképpen Krisztus, de a golgotai misztérium után sohasem tekinthetünk egy emberre másképp, minthogy azt mondjuk: akárki vagy, Krisztus érted is meghalt és tettének számodra épen úgy van jelentősége, mint a többi ember számára. A golgotai misztérium helyes megértéséből fakad az a nézet, hogy az emberek elé lépve, azt kell kérdeznünk: mennyi keresztényiesség van benned, tekintet nélkül arra, hogy milyen hiten vagy? Meg kell különböztetnünk a golgotai misztérium már bennünk lévő hatását a golgotai misztérium helyes megértésétől, amelyet a jövőben magunknak kell megszereznünk. Mivel az embernek mindinkább tudatosítania kell magában azt, ami reálisan megvan benne, tehát természetesen magas ideál számára az is, hogy a Krisztus-misztériumot megértse. A kereszténység mindjobban elterjed és elterjedéséhez hozzá tartozik majd az is, hogy megértsük a golgotai misztériumot. Ez azonban egészen más valami, mint a golgotai misztériumra vonatkozó ama felfogás, hogy ez a misztérium egyetemes érvényű, minden emberre érvényes! Most arról van szó, hogy lelkünkben átérezzük: társas lények a Nap-szférában csak akkor lehetünk, ha itt a Földön kellőképpen felfogtuk, hogy Krisztus golgotai tette egyetemes érvényű. Remeték vagyunk ott, ha úgy érezzük, hogy valamilyen vallás határai közé vagyunk szorítva, viszont társas lények vagyunk, ha van érzékünk a golgotai misztérium egyetemessége iránt. Itt a Nap-szférában megtaláljuk a lehetőséget arra, hogy, minden felénk közeledő lénnyel kapcsolatba kerüljünk. A Nap-szférában szabadon mozgó lények vagyunk, ha a mai korszakban a földi lét folyamán, helyes érzéseket fejlesztettünk ki a golgotai misztérium iránt.

Mert vajon melyik az a képesség, amelyre épen a mi korunkban a halál és az újabb születés között, okvetlenül szükségünk van? 

Most az újabb kori szellemtudomány rendkívülien fontos tényéhez jutottunk. A golgotai misztérium előtti korban élő emberek a Nap-szférában megtalálták Krisztus trónját és Krisztust rajta. Krisztust fel tudták ismerni, mert a minden vallások közösségének öröksége még élt bennük. Krisztus azonban leszállt a Napról és a golgotai misztérium végrehajtásával mintegy kiáramlott a Föld életébe. Mivel pedig beleáramlott a Föld életébe: elhagyta a Napot és ma a halál és az újabb születés között, a Napban Krisztusnak csak az „,Akasha-képét” találjuk meg. A trónt ott nem a valóságos Krisztus foglalja el. Ha a Földről magunkkal hozzuk a Krisztushoz fűződő eleven kapcsolatot, akkor az Akasha-kép révén a Nap-szférában is eleven kapcsolatunk van Krisztussal, a Napról is meg tudjuk találni Krisztust, s Ő felkeltheti bennünk mindazokat az erőket, amelyek szükségesek a Nap-szféra helyes átéléséhez. 

Ezzel vándorlásunk a halál és az újabb születés között tovább folytatódik. A Földön megszereztük főként morális és vallásos lelki beállítottsággal, az erőt ahhoz, hogy mintegy beleéljük magunkat először azokba a lényekbe, akikkel együtt voltunk a Földön és azután a magasabb hierarchiákba. Ez az erő azonban lassanként megbénul, egyre jobban hanyatlik és tulajdonképen csak az az erő marad meg számunkra, amelyet itt a Földön a golgotai misztériumból merítettünk. A Nap-szférában új fényhordozó lép elénk, hogy eligazodhassunk. Meg kell őt ismernünk a maga őserejű sajátosságában. Krisztus megértését a Földről hozzuk magunkkal; hogy azonban tovább fejlődhessünk a Nap-szférából a világmindenségbe és a Mars-szférába juthassunk, ehhez az szükséges (és ez adva van egyszerűen azzal, hogy emberi lelkek vagyunk), hogy megismerjük a második trónt, amely mintegy a Krisztus trónja mellett van a Napon. Ezen a második trónon meglátjuk a másik lényt, aki most Krisztussal együtt tovább vezet bennünket: Lucifert. Megismerkedünk Luciferrel. Azokkal az erőkkel, amelyeket ő tud adni nekünk, tovább vándorolhatunk a Mars-, Jupiter- és Szaturnusz- szférába.

Így folyton növekvő nagyságunkban mind messzebbre jutunk a kozmikus térben. Midőn a Szaturnusz-szférából kifelé igyekszünk, valóban bekövetkezik valami, ami kissé megváltoztatja tudatállapotunkat. Mintegy kozmikus alkonyatba kerülünk, ez nem mondható kozmikus alvásnak, hanem kozmikus alkonyatnak. Ennek következményeképpen azonban az egész kozmosznak az erői most még inkább hathatnak reánk. Az erők mindenfelől, hatnak ránk és felvesszük magunkba az egész kozmosz erőit. Így kiterjeszkedvén a világmindenségben, elérkezünk ahhoz az időponthoz a halál és az újabb születés között, amikor lényünkbe mindenfelől az egész kozmosz, az összes csillagok erői áramlanak bele. Azután kezdünk összehúzódni, a különböző szférákon keresztül a Vénusz-szféráig érünk, összehúzódunk, egyre kisebbedünk, míg el nem érkezik az az idő, mikor újra egy fizikai embercsírához kapcsolódhatunk.

És mi van bennünk, mikor ehhez a csírához kapcsolódunk? Bennünk van mindaz, amiről eddig szó volt, felvettük magunkba az egész kozmosz erőit, lényünkbe belehatottak a világmindenség erői. A kifelé-fejlődés közben a felénk közeledő impulzusok felvételének mértékét a megfelelő előzetes földi előkészítés szabja meg és karmánkat az emberekkel való földi együttélés módja határozza meg, mivel pedig a halál után együtt élünk ugyanezekkel az emberekkel, azok a karmikus erők fejlődnek ki bennünk, amelyek az új földi életben az előbbi földi együttélésre vonatkozó kiegyenlítést hozzák meg. Hogy itt a Földön mint emberek jelenünk meg, hogy benső világunkban benne él karmánk törvényszerűsége, amely egyszersmind felveszi magába a kozmikus erőket, mindezt annak köszönhetjük, hogy a halál és az újabb születés között, egy bizonyos időben, az egész kozmoszt magunkba fogadtuk. És amikor valaki beleszületik a fizikai világba, akkor a fizikai embercsírához kapcsolódik az, ami a legkisebbre húzódott ugyan össze, de óriásivá-növekedéséből az egész kozmosz erőit hozta magával. Az egész kozmoszt magunkban hordjuk, mikor a Földön újratestesülünk. Bizonyos vonatkozásban tehát azt mondhatjuk: ezt a kozmoszt úgy hordozzuk magunkban, hogy egyesülhessen, helyes módon egyesülhessen azzal a hangulattal, amit kifelé-vándorlásunk, kiterjeszkedésünk alatt előző földi életünkből lelkünkkel a különböző szférákba hoztunk.

Ezt a két dolgot kell egymáshoz hangolnunk: az alkalmazkodást az egész kozmoszhoz és az alkalmazkodást előbbi karmánkhoz. Az a tény, hogy előbbi karmánkhoz is hozzá illeszkedünk, amelynek azonban összhangba kell kerülnie a kozmosszal ez a tény az utóbbi hónapok kutatásai közben egyes esetekben rendkívül csodálatos módon nyilatkozott meg előttem. (Hangsúlyozom, hogy ,,egyes esetekben”… nem akarok ezzel általános érvényű törvényt kimondani.) Ha valaki meghal, tehát átlépi a halál kapuját, akkor bizonyos csillagkonstelláció mellett hal meg. Ez a konstelláció további lelki élete nézőpontjából csakugyan lényeges, mert bizonyos módon belevésődik lelkiségébe és itt, mint lenyomat, valóban meg is marad. A lélekben megmarad a törekvés, hogy ugyanilyen csillagkonstelláció mellett térjen vissza az újabb születés alkalmával és így igazodjék azokhoz az erőkhöz, amiket felvett magába a halál pillanatában, tehát újra ugyanabba a konstellációba kerüljön bele. Nagyon érdekes, hogy ha egy ember halálának a csillagkonstellációját sikerül megállapítanunk és aztán megkeressük ugyanazt a konstellációt, akkor a későbbi születés konstellációja megegyezik az előbbi halál konstellációjával. Csak azt kell tekintetbe vennünk, hogy az illető a Földnek egy másik pontján születik, azon a ponton, amely ennek a konstellációnak megfelel. Így az ember valóban beleilleszkedik a kozmoszba; a kiegyenlítődés az individuális és a kozmikus élet között a lélekben játszódik le.

Kantnak van egy szép mondása: két dolog hozza őt egészen különösen emelkedett hangulatba: a csillagos ég felettünk és a morális törvény bennünk. Hogy miért szép ez a mondás, azt a szellemtudomány világítja meg. Hiszen mind a kettő ugyanaz: a csillagos ég felettünk és az, amit erkölcsi törvényként magunkban hordunk. Mert a halál és az újabb születés között eltöltött életben kiterjeszkedünk a kozmikus térben, felvesszük magunkba a csillagos eget és lelkünkben morális érzületként a csillagos ég képmását hordozzuk. Ezzel pedig elérkeztünk ama pontok egyikéhez, ahol a szellemtudomány már valóban nem lehet más, mint általános morális érzés. Elérkeztünk ama pontok egyikéhez, ahol mindaz, ami elméletnek látszik, közvetlenül a lélek erkölcsi impulzusává változik; mert itt érzi az ember a felelősséget a saját lényével szemben. Itt érzi: a halál és az újabb születés között olyan helyzetben volt, hogy az egész kozmosznak bele kellett hatnia lényébe és ő összevonta magában azt, amit a kozmoszból magába szívott. Felelős az egész kozmosszal szemben és valóban az egész kozmoszt magában hordozza. Itt érzi az ember azt, amit jelezni próbáltam a „Prüfung der Seele” című drámámban Capesius monológjával. Ez a monológ arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen jelentőségteljes pillanat az, amikor a lélek érzi: szent kötelességünk, hogy felszínre hozzuk a kozmoszból merített erőket. E konkrét karma-vizsgálatok közben kiderül, hogy valóban az egész kozmoszt vesszük fel magunkba és hozzuk bele ismét létünkbe. Az emberben lévő erők közül tulajdonképpen csak igen kevés a földi eredetű és mi az embert nem ezek szerint, hanem a lényének összes tagjaiban működő erők szerint vizsgáljuk. Azok az erők, amelyek a fizikai testhez szükségesek, mindenesetre közvetlenül a Földből származnak; ami azonban az étertesthez kell, azt már nem vehetjük közvetlenül a Földből, hanem csak azokból az erőkből, amelyek a halál és az újabb születés között eltöltött időben kerülnek elénk, midőn kiterjeszkedünk a bolygórendszerben. Az az ember azonban, aki erkölcstelen érzületet hoz a bolygórendszerbe, a halál és az újabb születés között eltöltött időben nem tudja a megfelelő erőket magához vonni. Aki nem fejlesztette ki magában a vallásos impulzusokat, nem vonhatja magához a Vénusz-szférában a megfelelő erőket és így történik meg, hogy az étertest számára szükséges erők satnyák lehetnek. Ebből látható, hogy miként alakul ki az előző és a következő élet között lévő karmikus összefüggés. Mindez példaképen arra mutat, hogy a szellemtudomány révén szerzett ismeretek lelki életünkben impulzussá válhatnak és csak azt kell tudnunk, hogy mik vagyunk, hogy magától értetődően egyre szellemibb élethez emelkedjünk fel. Ahhoz, hogy az ember a mai korban a halál és az újabb születés között helyes módon élhessen a Nap-szférában, szükség van arra, amit a golgotai misztérium előkészített. Valójában a szellemi kutatásnak kell elősegítenie az ember további, Nap-szférán túli növekedését s az ehhez szükséges általános emberi, szellemi értelemben vett társas tudatot is a szellemtudománynak kell kifejlesztenie. A Nap-szféra helyes átéléséhez elég az érzésbeli kapcsolat a golgotai misztériummal. Hogy azonban az, ami az általános emberi megértést és érzést adja a halál és az újabb születés közötti időben a Nap-szférán túl is megmaradjon, ehhez az szükséges, hogy szellemtudományi módon megértsük az egyes vallások között fennálló kapcsolatokat, az egyes vallási impulzusok fejlődését s így ne szűk határok közé szorított hitvallásban s e hitvallás érzésbeli árnyalatai közepette növekedjünk fel, hanem megértést tanúsítsunk minden lélekkel szemben, bármit higgyen, vagy `bármilyen legyen is egyébként ez a lélek. Az evangéliumi mondás:,,Ha ketten az én nevemben együtt vannak, akkor közöttük vagyok”, a halál és az újabb születés között beteljesedik s ez a mondás érzékelteti a Krisztus-impulzus egyetemes érvényességét. Ebben a kijelentésben Krisztus két embernek az egyesülését nem az egyik, vagy másik vallás feltételéhez köti, hanem csak ahhoz a lehetőséghez, hogy Ő közöttük van, ha az Ő nevében egyesülnek.

Évek óta tartó fáradozásaink s misztérium-előadásaink is (főleg pedig az utolsó: „Der Hüter der Schwelle“**) megértetik a mai kor szükségleteit. Mindenekelőtt két principiummal kell bizonyos módon kapcsolatba kerülnünk, egyrészt a Krisztus impulzussal, másrészt pedig a vele ellentétes hatalmakkal: a luciferi és arimáni impulzussal. Meg kell értenünk, hogy ez a két hatalom (a luciferi és arimáni) a világmindenségben, mihelyt a maja világán túl vagyunk, erőket fejleszt ki. Mert mindinkább közeledik az emberiség fejlődésében az az idő, amikor meg kell tanulnunk, hogy nem a tan a fontos, hanem az erő és a lény, akitől az ered. És semmi más nem mutatja annyira, mint a golgotai misztérium, hogy a tant megteremtő lény átélése a fontos, nem pedig a szavak tartalma. Szeretném (mert olyan embereknél, akik gondosan megvizsgálják a szellemi forrásokból fakadó mondanivalókat, a legkönnyebb megértésre találni), szeretném, ha Önök egészen pontosan megvizsgálnák, amit itt most mondani fogok. Az összes hitvallások közül egy sincs, amiben a golgotai misztériumhoz hasonló valami lenne. A golgotai misztérium mélysége a többi vallásokban nincs meg.

Ma az az előítélet uralkodik, hogy a világban minden úgy játszódik le, mint az iskolában: csak a világ tanítómesterein múlik minden. Krisztusnál nem a világ tanítómesteréről van szó, hanem a világ cselekvőjéről, aki a golgotai misztérium tettét hajtotta végre és akinek a Lényét fel kell ismernünk. Ez a fontos. Hogy mennyire nem csak a szó és a tan puszta tartalma a fontos, azt épen a Krisztus szájából elhangzó szép mondás mutatja: ,,Ti istenek vagytok!” Ő valóban mindig rámutatott arra, hogy az ember akkor éri el a legmagasabbat, ha a természetében rejlő istenlény tudatára ébred. A krisztusi ige kihangzik szerte a világba: legyetek tudatában annak, hogy istenekhez vagytok hasonlók! Ez tanítási tartalom! Magasztos tanítás!

Más oldalról ugyanez a tanítás hangzik felénk. Ott, ahol a Biblia a Föld-fejlődés kezdetéről beszél, Lucifer az, aki ezt mondja: ,,Olyanok lesztek, mint az istenek!” Ugyanaz a tanítási tartalom Lucifertől és Krisztustól: ,,Olyanok legyetek, mint az istenek!” és mégis az ember számára e kettő ellentétet jelent. Ezekből a szavakból valóban megrázó harsonaszó zeng: egyszer a kísértő, másszor pedig az emberi természet helyreállítójának, megváltójának és megszabadítójának a szájából hangzanak el ugyanazok a szavak. Az a fontos, hogy ki az a lény, aki a szavakat mondja. A lény megismerése a fontos, főleg a halál és az újabb születés között eltöltött életben. A legnagyobb veszélyt jelenti, ha Lucifert a Nap-szférában összetévesztjük Krisztussal, mert a Napon mind a kettő ugyanazon a nyelven beszél, ugyanazt a tant tanítja és ugyanazokat a szavakat mondja, ha ugyan itt egyáltalában szavakról beszélhetünk. A lény a fontos. Azon múlik minden, hogy melyik lény mondja ezt, vagy azt a szót és nem a tan tartalmán, mert a világban lüktető reális erők a lényegesek. A magasabb világokban és földi szférákban működő lények szavait csak akkor értjük meg helyesen, ha tudjuk, hogy azok melyik lénytől származnak. Sohasem a szóról ismerjük fel valamely lény nagyságát, hanem annak az egész összefüggésnek a megismerésével, amelybe ez a lény bele van állítva. Ezt a tényt egészen pontosan igazolja az emberek isteni hasonlóságáról elhangzó két kijelentés.

Ezzel a fejlődés fontos tényeit mondottuk ki és ezt ez esetben is elég óvatosan nem a tartalom, hanem a benne megnyilatkozó lény miatt tettük, mégpedig azért, hogy a lelkekben életre keljenek azok az érzések, amelyeknek az ilyen szavak következményeképpen létre kell jönniük. És ha ezeknek az igazságoknak a felvételével feledésbe is merülnek a szavak, de életre kelnek a megfelelő érzések, akkor voltaképpen nem is ment olyan sok veszendőbe. Még ha a legszélsőségesebb esetre is gondolok, hogy van közöttünk valaki, aki mindent elfelejtett az itt mondottakból, egy szóra sem emlékszik, de érzéseiben hordja azt, ami az ilyen szavak nyomán fakadhat, akkor szellemtudományi értelemben elég van benne ezeknek a szavaknak a tulajdonképpeni tartalmából.

Hiszen szavakkal kell beszélnünk és a szavak néha elméletieknek látszanak. A fontos azonban az, hogy a szavakon keresztül megláthassuk a szavakban megnyilatkozó lényt s ezt a lényt fel tudjuk venni lelkünkbe. Ha a világ a szellemtudományt átható lényeket felfogja, akkor sok mindent meg fog érteni épen az emberiség fejlődésének a továbbhaladására vonatkozóan. Két példát szeretnék ma erre felhozni, amely az utóbbi hónapokban folytatott szellemi kutatásaimmal nem annyira belsőleg, mint inkább külsőleg függ össze. Ezek nagy meglepetést okoztak nekem, mert megmutatták, hogy valamely igazságot, amely a világban már fennáll, mert inspirált emberek idehozták, csak akkor találunk meg, ha ezt az igazságot először szellemi síkon ismertük meg.

Én nagyon sokat foglalkoztam Homérosszal. Az. utolsó hónapok folyamán éppen az vált a maga elevenségében lelkem előtt nyilvánvalóvá, hogy a halál után semmin sem lehet változtatni, a viszonyok megváltoztathatatlanok maradnak s hogy bármennyire is tudom, amikor halálom után találkozom valakivel, akihez a földi életben valamilyen közöm volt, hogy őt nem szerettem, mégsem tudok ezen változtatni. Ha ezt a tényt az ember szem előtt tartja és azután Homérosznál azt olvassa, hogy a túlvilágban az élet változtathatatlan, akkor kezdi csak e szavak nagyon mély értelmét megérteni. Csodálatos hatással van az emberre, ha saját megismerésének eredményeit összehasonlítja azzal, amit a ,,vak Homérosz”, mint léleklátó, fontos szellemtudományi tényként állapított meg és költői műveiben juttatott kifejezésre. És még valami más is meglepetésként hatott rám. Eleinte valóban küzdöttem ellene, mert hihetetlennek látszott, de nem tudtam tőle szabadulni.

Néhányan, vagy a legtöbben önök közül, talán ismerik a Michel Angelo alkotta Medici-sírokat Firenzében. Giuliano és Lorenzo Medici sírja ez, négy allegórikus figurával. Rendszerint nem találnak benne semmi művészit, legtöbbnyire ,,üres allegóriáknak” tartják. Ezek az ú.n. allegórikus figurák tulajdonképen egynek a ki vételével nem készültek el egészen; de mégsem keltik azt a hatást, mintha allegóriák lennének. Amikor az utazási és művészettörténeti kézikönyvek az egyik oldalra mutatnak és azt mondják: itt áll az egyik Medici: Lorenzo, a másik oldalon a másik: Giuliano, akkor a két alakot kétségtelenül összecserélik. Akit Lorenzonak tartanak, az Giuliano, és akit Giulianonak tartanak, az Lorenzo. Ez tény és mégis majdnem minden művészettörténet az igazsággal ellenkezően írja ezt le. Én nem sokat törődtem azzal, hogy ez miért van így, de valóban igaz, hogy a figurákat mindig összecserélik és a leírások így nem egyeznek meg a valósággal. A szobrokat valószínűleg egyszer áthelyezték. Most nem úgy állnak, ahogy Michelangelo állította fel őket. De nem erről akarok beszélni, hanem csak arról, hogy itt négy allegórikus figura van: az egyik Medici lábánál az „éjszaka“ és a „nappal“, a másik lábánál a „hajnal“ és az „,alkonyat”. Most gondolják csak meg … – én küzdöttem az ellen, amit most majd mondok – … ,de mélyedjünk csak bele valóban minden mozdulatba, mindenbe, ami itt előttünk van és induljunk el először az „‚éjszakától“, nézzük meg ezt a figurát, amelyről a könyvekben az a szörnyű, bocsánat, de értelmetlen megjegyzés áll, hogy olyan mozdulata van, amilyen az alvó embernek sohasem lehet. Az a kérdés: hogyan kellene a művésznek az emberi alakot ábrázolnia, ha a figura az étertest lehető legnagyobb mértékű tevékenységét, amely épen az alvás alatt következhetik be leginkább akarná kifejezni, tehát úgy akarná tagozni a figurát és olyan helyzetbe akarná állítani, amely a legjobban megfelel annak a pillanatnak, amikor az étertest a legnagyobb munkát végzi? Épen úgy kellene eljárnia, ahogy azt Michelangelo művészi ösztönösségével tette. Az étertestnek megfelelő mozdulatot belerejtette az „,éjszakát“ ábrázoló alakba.

És azután nézzük csak a ,,nappal” alakját! Ez sem üres allegória. Ha elképzeljük, hogy az ember alsóbb- rendű tagjai kevésbé tevékenyek és a legtevékenyebb az én, akkor megkapjuk a nappalt ábrázoló figura mozdulatát. Ha pedig annak az állapotnak a mozdulati kifejeződését keressük, amikor az asztráltest a legszabadabban működik, amikor az alsóbbrendű emberi tagok működése ki van rekesztve, akkor ezt megtalálnók a „hajnal” allegóriájában. A fizikai test, az asztráltest és az én kivonulása után nem esik össze, hanem csak ellankad. Ezt csodálatos módon fejezi ki az alkonyatot megszemélyesítő figura mozdulata. Itt van előttünk eleven kialakításban az ember lényének négy tagja. Nagyon jól elképzelhetjük, hogy miként keletkezett és terjedt el az „éjszaka“ alakjára vonatkozó legenda (azt mondták, hogy ha Michelangelo egyedül volt vele, akkor elevenné tudott válni, felállni és járni is tudott), ha tudjuk, hogy ez a figura az élet-, vagy étertestnek megfelelő mozdulatot képviseli és hogy az éter- vagy élettest e mozdulat közepette működésének teljében van. Ha ezt érzi az ember, akkor szinte látja felkelni ezt a figurát, akkor tudja, érzi: járni is tud.

Sok minden van elrejtve abba, amit az emberi fejlődés felszínre hozott és sok minden válik csak akkor érthetővé, ha a szellemi éleslátást erősítő szellemtudományi fejlődés szemüvegén keresztül vizsgáljuk. Végeredményben azonban nem az a legfontosabb, hogy egy műremeket jobban, vagy kevésbé értsünk meg… ez nem tartozik ahhoz, amit általános emberinek nevezünk. A fontos az, hogy ha éleslátásunk így megerősödött, akkor kezdjük embertársaink lelkét megérteni… nem azért, mert szellemi látásunk van s ezen a fokon már némiképpen be is tudunk tekinteni a szellemi világba, hanem azért, mert már a fizikai világban is többet észlelünk, mint eddig. Ha egészséges emberi értelemmel megértjük a szellemtudományt, akkor mind jobban megismerjük földi életünk eseményeit és jelenségeit, de főként embertársaink lelkét és arra törekszünk, hogy minden emberi lelket megérthessünk. 

Ez a minden emberi lélekkel szemben tanúsított megértés mindenesetre más valami, mint amit az életben nagyon sokszor megértésnek neveznek. A földi életben a szeretet, sajnos, gyakran, nagyon is gyakran – önző. Azt szereti az ember, akihez ilyen vagy olyan viszonyok következtében különösen vonzódik, egyébként pedig többnyire megelégszik azzal, amit általános emberszeretetnek neveznek: szereti az általános emberiséget. De vajon mi ez? Minden lelket meg kell, hogy tudjunk érteni. Talán majd nem találjuk mindegyiket kiválónak, de ez nem baj, mert némely léleknek azzal ártunk legjobban, ha vak szeretettel rajongunk érte.

Erről a tényezőről egyébként holnapután majd még részletesebben beszélünk.

Rudolf Steiner: Okkult vizsgálódások a halál és az újabb születés közötti életről (GA140) – forrás: Antropozófiai Társaság