A halottak napjának jelentősége

“Miért tulajdonítottak jelentőséget az emberi közösségek annak, hogy a halottak napját és hasonlókat megünnepeljék? S annak, aki nem tud részt venni a közös halottak napján, annak megvannak a saját halottak napjai. Miért van ez? Mert az emberek tudatalatti tudatában éppenséggel az él, amit egyfajta tompa tudatnak nevezhetünk arról, ami úgy kerül a világba, hogy életre kel az emlékezés a halottakra, különösen életre kel. Ha a szellemi szemlélő nyitott lélekkel mindenszentek, vagy halottak napján, ill. hasonló ünnepen odamegy, ahol sok ember jelenik meg a halottakra emlékezve, akkor érzékeli, hogy ott részt vesznek a halottak. Olyan ez számukra, csak természetesen megfelelő eltéréssel elgondolva, mintha itt a fizikai földkerekségen az emberek meglátogatnának egy dómot, és megszemlélnének minden formát, amelyeket nem tudnának megszemlélni, ha a művészi fantáziából nem teremtettek volna valamit a fizikai létbe, vagy ha egy szimfóniát, vagy effélét hallanak. Bizonyos mértékig a létezés szokásos mértéke felett jön létre az, ami ezekben az emlékekben kínálkozik. S ahogy a művészet benne van a fizikai-történelmi emberi folyamatban, úgy az emlékezés a halottakra abba a képbe helyeződik be, amelyet a lelkek a halál és az új születés között kapnak az ő világukból. Ezekben a szokásokban, amelyek az emberi közösségekben kialakulnak, éppen az a titkos tudás is kifejeződik, amellyel a lelkek alapjaikban rendelkeznek, s néhány tiszteletreméltó szokás éppen e tudatalatti tudással függ össze. Még sokkal nagyobb csodálattal állunk az élet összefüggései előtt, ha ezeket át tudjuk hatni azzal, amit a szellemtudomány ad a kezünkbe, mintha ez nem hatná át ezeket az összefüggéseket.

Ha egy halott egy ember lelkében, aki itt kapcsolatban állt vele, egy magáról szóló emléket talál, akkor az mindig olyan, mintha valami elébe jönne, ami megszépíti, felemeli számára az életet. Számunkra itt a szépség a művészetből tevődik össze, a halottak számára pedig abból, ami a halottaikra emlékező emberek szívéből, lelkéből árad ki.Ez is egyfajta összefüggés az itteni világ és az ottani, szellemi világ között. S ez egy olyan gondolat, amely szorosan összefügg azzal a másik gondolattal, amely igen sok mindenből származik, amit a szellemtudományban lehet gyakorolni, a földi élet értékeiről, fontosságáról szóló gondolattal. A szellemtudomány nem odavezet bennünket, hogy megvessük a Földet, és mindazt, amit képes előteremteni, hanem odavezet, hogy a fizikai földi életet a teljes kozmikus élet egy tagjának tekintsük, mégpedig fontos tagjának; amelynek az a célja, ami a szellemi világban működik, és e nélkül a szellemi világ teljes tökéletességében nem jelenne meg. S ha most pillantásunkat úgyszólván arra fordítjuk, hogy fizikai világunkból ki kell sarjasztanunk a szépséget a halottak számára, akkor feltárul előttünk az a gondolat, hogy ez a szépség hiányozna a szellemi világnak, ha a fizikai világ nem adhatna számára olyan emberi lelkeket, akik testben élve, gondolatokat is, érzésekkel, érzelmekkel eltöltött gondolatokat alakíthatnának ki azok számára, akik nincsenek a fizikai világban.

Sokat jelentett, kedves barátaim, ha a régi időkben például egész néptörzsek mindig újra és újra odaadóan gondoltak ünnepeiken a nagy ősökre, ha egyesítették érzéseiket egy nagy ősre vonatkozóan. Sokat jelentett, ha ilyen emléknapokat rendeztek, mivel ez mindig a szépség felragyogása volt a szellemi világok részére, vagyis azoknak a lelkeknek, akik a halál és egy új születés között álltak. S olyan kevéssé, mondjuk, hogy finoman fejezzük ki magunkat, olyan kevéssé „okos” lenne az, ha valakinek különösen tetszene itt a Földön saját képmása, saját portréja – ez természetesen valami ostobaság, nemde? – nos, olyan jelentős az a kép, amelyet a halott a hátramaradottaknál talál saját magáról. Mivel, kedves barátaim, meg kell állapítanunk: a mi földi emberünk egészen más lesz számunkra, ha őt halottként, a szellemiség szempontjából szemléljük; ezt már gyakran hangsúlyoztuk. Itt bőrünkbe vagyunk zárva, itt számunkra az érték az, amit „mi”-nek, vagy „én”-nek nevezünk, éppen az, ami a bőrünkbe van zárva. Még az önzetlen emberekre is érvényes ez! Az „igazán önzetlen emberekre” még talán egy fokkal inkább, mint azokra, akik kevésbé önzetlennek vélik magukat! Mindenekelőtt az érték az számunkra, ami e bőrön belül van; ezután jön a világ többi része. Erre a maradék világra úgy tekintünk, mint külvilágra. De éppenséggel jelentős az, hogy ha testünkön kívül vagyunk, egyesülünk a külvilággal; ebben a külvilágban élünk.

Ezt a felemelkedést, ezt az önmagunk kitágulását a külvilág fölé már gyakran leírtam. S az, ami ekkor úgy viselkedik velünk, mint most a külvilág, ez az, amit éppen itt a születés és a halál között éltünk ki. Mondhatjuk, a külvilág lesz bizonyos fokig a belvilágunk; s az, ami most a belvilágunk, akkor a külvilágunk lesz. Innen van ez a jelentős tapasztalás, ahogy ezt „Teozófia” c. művemben érintettem, a szellemi földre lépéskor: „ez vagy te”.Tehát a mi belső világunk, amely átfogja énünket, amire ekkor rápillantunk, az a külvilág. S ott ez úgy van, hogy minden lélek, aki oly módon nem tud egoista lenni, ahogy itt egoista, visszapillant azokra a gondolatokra, amelyek elébe jönnek, mint a róla szóló gondolatok. Olyan ez, mintha egyfajta külvilág jönne elébe, amelyet valóban magáévá szabad tennie annak mértéke szerint, amit akkor a szépségnek nevezünk, annak, ami felemel, felemelhet bennünket. Hozzájárul ehhez a külvilág – vagyis az emlékezés arra, amit véghezvittünk a születés és halál között -, mintegy ahhoz, ami nem ebben az életünkben él, hanem más lelkekben, de ránk vonatkozik. Ezzel valóban fölénk helyezünk valamit, vagyis külvilágunkon túlmutatót, mint ahogy a művészi alkotás idehelyezése is olyasmi, ami túlmegy a szokásos, magától meglévő valóságon.

Amennyire kevéssé „szép” az itt egy embertől, aki nemcsak önmagába, hanem saját képébe is szerelmes, annyira magától értetődő az ott, hogy az ember ahhoz, ami az itt maradt lelkekben van, mint képhez lép hozzá, és az előtte lévő másik jelenséghez úgy jön oda, úgy áll eléje, ahogy itt egy tájkép előtt állna, egy tájhoz vagy hasonlóhoz viszonyítva. Tehát úgy van ez, hogyha egy ilyen rejtélyes kérdés lelkünk elé lép, megkapjuk a képet az emberről és a hátramaradottak lelkében lévő képet, s ebből kiindulva utat találunk egy ilyen rejtélyes kérdés megválaszolásához. Az okoskodás általában sehová sem vezet, hanem csak a várakozás képessége, a türelmes kivárás. Amivel az embernek fáradoznia kell, valójában a szellemi világokra vonatkozó kérdések; a válaszoknak a kegyelem, az önmagát megnyilatkoztató kegyelem által kell adódnia az emberi lélek számára. E fejtegetés folyamán éppen arra hívtam fel a figyelmet, ahogy az emberek általában előkészületeket tesznek, hogy emléknapokat, emlékünnepeket tartsanak, amelyek egy mély, de a szokásos tudattal nem átfogott tudással függenek össze. Ez összefügg azzal, hogy az embernek általában lelke mélyén egyfajta tompa, átfogó tudása van – erre itt már ismételten felhívtam a figyelmet -, és valójában azt az ismeretet, amelyet tudata átfog, ebből a széles körű tudásból hozza fel.”

Rudolf Steiner: Sorsalakítás és élet a halál után – GA157a – forrás: antropozófia.hu