Miként hozzuk létre belső minőségeinkkel a halálunk utáni környezetünket?

„Az ember azt mondhatná: mit bánom, legfeljebb az történik, hogyha logikátlanul gondolkodom, akkor éjszakánként kiviszi logikátlan gondolataimat a kozmoszba, és ott bajt okoznak. Nem az én dolgom, hogy rendet tegyek a kozmoszban. Itt a Földön, illúziókban élve, bizonyos körülmények között mondhat ilyesmit az ember, de halála és újabb születése között ezt sohasem mondaná, mert akkor maga is azokban a világokban tartózkodik, ahol ostoba gondolataival bajt okozott, és mindezt a bajt át is kell élnie. Halála és újabb születése között éppen így benne él azokban a világokban, ahová érzelmi és kedélyállapotai áradtak be. A Földön itt is azt mondhatná: ami érzéseimben élt, az kipárolog a kozmoszba, de az általam okozott bajt átengedem az isteneknek.

Akaratom azonban csak a Földön nincs szabályozva. A materialista ember az emberi életet csak a születés és halál közti idő szerint számolja, és sohasem jut arra a gondolatra, hogy akaratának kozmikus jelentősége lehet. Egyébként arra a gondolatra sem, hogy gondolatainak vagy érzéseinek is lehet kozmikus jelentősége. De még aki jól tudja, hogy a gondolatok a Nap napi körforgása és az érzések a Nap évi körforgása révén jutnak kozmikus jelentőséghez, az is kénytelen az emberek jó és rossz akarata révén véghezvitt földi tettek láttán a kozmikus elemet elkerülve közeledni az emberi természethez, hogy meglássa, hogyan jut ki a kozmoszba az, ami az emberi akaratban hat. Az embernek ugyanis magának kell a kozmoszba vinnie azt, ami az emberi akaratban hat, és ezt akkor viszi ki, amikor áthaladt a halál kapuján. Erre nem való a napok vagy az évek lefolyása, csak a halál kapuja, amelyen azt viszi át az ember, ami jót vagy rosszat akarata révén vitt véghez itt a Földön.

Az ember lelki tekintetben sajátságosan viszonyul a kozmoszhoz. Gondolatainkról azt mondjuk: ezek a mi gondolataink. De ezek nem önkényesek. Gondolkodásunkkal a világ törvényeihez kell alkalmazkodnunk, különben összeütközésbe kerülünk a világ minden történésével. Ha egy előttem álló kisgyermekről azt gondolom, hogy aggastyán, akkor gondolkodásomban talán az önkény vezetett, de gondolataim nem igazodtak a világhoz. Gondolatainkra vonatkozóan tehát egyáltalán nem vagyunk függetlenek, annyira nem, hogy gondolataink mindjárt a Nap napi körforgásával jutnak ki a kozmoszba.

Érzéseinkkel sem vagyunk függetlenek; ezeket az év körforgása viszi ki. Tehát a fejünkben lévő gondolatok és a szívünkben lévő érzések már földi életünk folyamán sem élnek csak bennünk, hanem kozmikus lét él velük. Csak azt őrizzük magunkban halálunkig, ami az akaratunkban él, ezt testünk levetése után, amikor már nincs dolgunk a földi erőkkel, átvisszük a halál kapuján túlra.

Amikor az ember átlép a halál kapuján, megterheli mindaz, ami akarati cselekvéseiből jött létre. Születése és halála között az van körülötte, ami az ásványokban, növényekben, állatokban és a fizikai emberekben él, ami benne él a felhőkben, folyókban, hegyekben, csillagokban, amennyiben külső fényük látható, de fizikai és étertestének levetése után, a halál kapuján áthaladva is egy világ van körülötte. Éppen az a világ van körülötte, amelybe éjszakánként a gondolatai átmentek, érzései minden év körforgásában átmentek: ezt gondoltad, ezt érezted. – Most úgy tűnik, mintha a magasabb hierarchiák lényei előhoznák gondolatait és érzéseit. A már jellemzett módon nézték meg ezeket. Most értelmünk, lelkületünk sugárzik felénk. Ahogy a földi létre reggeltől estig rásüt a Nap, majd lenyugszik és éjszaka lesz, úgy sugárzanak felénk nappalként bölcsességeink, miután áthaladtunk majd a halál kapuján, úgy sötétednek és homályosodnak körülöttünk a szellemi fények, és éjszaka lesz felhalmozódott ostobaságaink nyomán. Ami a Földön nappal és éjszaka, az a halál kapuján való áthaladás után bölcsességeink és ostobaságaink eredménye lesz körülöttünk. Amit pedig az ember a Földkerekségen az év körforgásában, mint tavaszt, nyarat, őszt, és telet, a hő-állapot változásaként közérzetének változásaként él át, azt a halál kapuján áthaladva szintén, mint valamilyen körforgást él át, de ez lényegesen hosszabb ideig tart. Átéli az életet serkentő melegséget, vagyis a szellem-énjét előrevivő jó érzéseit, a jó iránt érzett rokonszenvét; a halál kapuján való áthaladása után dideregve éli át a rossz és erkölcstelen iránt érzett rokonszenvét. Ahogy a Földön nyári melegben és téli hidegben élünk, úgy halálunk után jó érzésünk melegít, rossz érzésünktől didergünk; akaratunk hatásait átvisszük ezeken a szellemi évszakokon és napszakokon.

Amint áthaladtunk a halál kapuján, földi-morális mivoltunk hatásaivá válunk. Környezetünket ostobaságaink és bölcsességeink, a jó iránt érzett rokonszenvünk és ellenszenvünk hatja át.

Így azt mondhatjuk: ahogy a Földön a nyár meleg, életet serkentő levegője és a tél didergető levegője van körülöttünk, úgy halálunk után olyan szellemi-lelki atmoszféra vesz körül bennünket, amely meleg, életet serkentő, amennyiben jó érzéseink hozták létre, és didergető atmoszféra, amennyiben rossz érzéseink hozták létre. Itt a Földön, legalább bizonyos vidékeknek közös a nyári és a téli hőmérséklete. A halált követő időben mindenkinek megvan a saját atmoszférája, ezt saját maga hozta létre. Ezek éppen a halál utáni legjelentősebb élmények, hogy az egyik dideregve megy a másik mellett, míg a másik életet serkentő melegben van.

Ilyen tapasztalatokat szerezhetünk halálunk után. A lélekvilágban átélt tapasztalatokhoz, amelyeket „A világ és az ember” című könyvemben írtam le főként az tartozik hozzá, hogy a Földön gonosz érzéseket tápláló embereknek rossz tapasztalataikat, a jó érzéseket kibontakoztató emberek szemlélése közben kell átélniük.

Elmondhatjuk, hogy a halál kapujának átlépése után mindaz kiderül, ami azelőtt az ember bensejében rejtőzött. Ekkor az alvás is kozmikus jelentőségre tesz szert, valamint téli létünk is. Éjszakánként azért alszunk, hogy előkészítsük azt a fényt, amelyben halálunk után kell élnünk, téli tapasztalatainkat azért éljük át, hogy előkészítsük azokat a szellemi-lelki meleg viszonyokat, amelyekbe halálunk után belépünk. Tetteink hatásait abba visszük bele, amit mintegy a szellemi világ atmoszférájaként készítettünk magunknak.

Itt a Földön fizikai testünk révén, mint földi lények élünk, akiknek súlya van. Lélegzésünk révén a levegő körforgásában élünk, és odakint a csillagokat látjuk. Amint áthaladtunk a halál kapuján, odakint a szellemi-lelki világban eltávolodunk a Földtől. Mintegy a csillagokon kívül vagyunk, túlsó oldalukról nézünk a csillagokra, visszatekintünk a csillagvilágra. Nem a Föld talaján állunk, hanem kozmikus gondolatokban és kozmikus erőkben létezünk. Abban az atmoszférában élünk, amelyet szellemi-lelki módon mi készítettünk magunknak, ahogyan leírtam. Visszatekintünk a csillagokra, nem a csillagok ragyogását látjuk, hanem a hierarchiákat, azokat a szellemi lényeket, akiknek a fizikai csillagok, csak képmásai.

Így az ember egyre inkább megtanulhatja itt a Földön, hogy milyen lesz az élete, amikor átlépett a halál kapuján. Vannak, akik azt mondják: Minek kell mindezt tudnom? Majd meglátom a halálom után! – Ez körülbelül olyan, mintha az ember kétségbe vonná szeme világának az értékét. Mert az ember a fejlődés során egyre inkább olyan létformába jut el, ahol a most leírtak átélését azáltal kell a halál utáni időre megszereznie, hogy itt a Földön először gondolatokba foglalja. Ha a Földön kirekesztjük a szellemi világról való tudást, ez szellemi-lelki megvakítást jelent a halál utáni életre. Ha az itteni világban elutasítjuk a szellemi világról való tudást, akkor a halál kapuján áthaladva egyszerűen nyomorékként lépünk a szellemi világba, mert az emberiség a szabadság felé fejlődik.

Ezt az emberiségnek egyre világosabban kellene értenie, és be kellene látnia ebből a szellemi világ ismeretének szükségét.”

Rudolf Steiner: A csillagok világa és az ember (GA219) – forrás: antropozófiai.hu