“Karácsonykor az istenek letekintenek a Földre”

“Ha a Föld felületére gondolnak, a belőle kibújó fizikai növényekre, amelyek eljutnak a virágzásig, akkor ebben a fizikai Napsugarak hatását kapják meg. E felett él és hullámzik azonban a Nap álomélete. Ez csupa imagináció. Azt mondhatjuk: amikor tavasszal elolvad a hótakaró, és a Nap ismét erőre kap akkor lassanként imaginációi is körüllengik és körüllebegik a Földet. A nap imaginációi imaginatív erők, ezek szövik a növényvilágot. Még ha azt kell is mondanunk, hogy a Földet körülvevő imaginatív világ, imaginatív atmoszféra tavasztól őszig különösképpen eleven azon a vidéken ahol éppen tavasz vagy ősz van, a Nap hatásának álomszerű eleme valamilyen módon azért természetesen a téli időszakban is jelen van. De a tél folyamán ezek, mondhatnám, tompa álmok, nyár idején viszont alakuló, mozgékony álmok. Amikor az ember én-lénye és asztrálteste a fizikai és étertesten kívül tartózkodik, akkor mindenekelőtt abban az elemben él és mozog, amelyben a Nap imaginációi kibontakoznak.

Az elmondottakból megérthetik, hogy az alvás nyáron egészen mást jelent, mint télen, bár az emberi élet jelenlegi tudatállapotában a tudat olyan tompa és bénult, hogy nem észleli az ilyesmit. Az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban az emberek érzéseik révén nagyon pontosan különbséget tettek a téli és a nyári alvás között. Azt is tudták, hogy a téli és a nyári alvásnak milyen jelentősége van számukra. Az emberek tudták ezekben a régebbi korokban, hogy a nyári alvásról azt mondhatták: nyár idején a Föld körül képszerű gondolatok szövődnek. Ezt a régebbi korok emberei így fejezték ki: nyáron leszállnak a felső istenek és körüllengik a Földet; télen az alsó istenek szállnak fel a Földből és körüllengik a Földet. Azt az imaginatív világot, amely másként alakul télen és nyáron, a felső és alsó istenek mozgásának érezték. Az emberiség civilizációjának régebbi korszakában azonban azt is tudták, hogy az ember én-lényével és asztráltestével ebben a mozgó imaginatív világban tartózkodik. Ennek a most kifejtett ténynek szellemtudományos megfigyelése azt is megmutatja azonban, hogy az ember már földi életében milyen kapcsoltban van a Földön kívüli világmindenséggel. Amikor a Föld valamelyik vidékén nyár van, akkor az embert alvás közben voltképpen mindig egy élesen körülhatárolt kozmikus imagináció szövi körül. Szellemi-lelki lénye ezáltal nyár idején, mondhatnám, a Földre nyomódik. Ez a téli időben másképpen van. Tél idején ezeknek az imaginációnak a kontúrjai bizonyos mértékben kitágulnak.

Nyáron alvás közben én-lényünkkel és asztráltestünkkel egészen határozottan a legváltozatosabb alakúra kiformált imaginációk között élünk. Télen a Föld körül laza szövésű alakzatok vannak, ennek következtében az ősz beálltával éjszaka messzire kijut a világba az, ami én-lényünkben és asztráltestünkben élt. A forró nyári időben inkább benne marad az ember a maga szellemi-lelki atmoszférájában, abban, ami énjében és asztráltestében él. Télen kisodródik a világ messzeségeibe, ami énünk és asztralitásunk lényében él. Nem pusztán képszerű, hanem egészen valóságos, ha azt mondjuk: amit az ember lelkileg alakít ki magában és elalvás és felébredés között én-lénye és asztrális lénye vihet ki fizikai és étertestéből, az nyár idején felhalmozódik, télidőben pedig kiáramlik a kozmosz messzeségeibe. Az ember nem gondolhatja azt, hogy mintegy bezárkózunk földi létünkbe, és a világmindenség mit sem tud rólunk. Ez nem így van. Mondhatjuk ugyan, hogy János-nap idején, nyáron, az ember elbújhat a kozmikus szellemek elől és még megvetendő érzései is támadhatnak; az imaginációk sűrű hálója nem engedi ki ezeket. De hiszen megmaradnak. Karácsonykor az istenek letekintenek a Földre, és akkor kiderül, hogy mi az, ami az ember lényében él, és énjével és asztrális lényével eltávozik. Valóságot ábrázol az a kép, amelyet magunk elé képzelhetünk: hogy tél idején megnyílnak a Föld ablakai és az angyalok és az arkangyalok utánanéznek, hogy milyenek az emberek a Földön.

Az újabb civilizációban lassanként megszoktuk a Földön, hogy amit megismerésünk megenged, azt nyárspolgári józansággal, költőietlen módon fejezzük ki. A magasabb lények mindig költők maradnak, ezért lényüket fizikai józan kifejezésekkel sohasem írhatjuk le helyesen, olyan szavakat kell alkalmaznunk, mint amilyeneket az előbb használtam. Karácsonykor megnyílnak a Föld ablakai és az angyalok és arkangyalok benéznek rajtuk, hogy mit is művelnek az emberek egész évben. A magasabb hierarchiák lényei gondolkodásukban is költők és művészek. A szokásos logika kibontakozása a földi nehézség eredménye, ami nem jelenti azt, hogy a Földön nem rendkívül hasznos. A magasabb lények számára voltaképpen az a fontos, ami az ember lelkületében él, olyan formában, ahogyan most leírtam. A karácsonyi ablakon betekintő angyalokat nem érdekli, amit a professzorok kigondolnak, ettől eltekintenek. A gondolatokkal nemigen törődnek. Ami az emberi érzésekben, az ember érzületében történik, az kozmikus vonatkozásban a Nap évi körforgásával függ össze. Télen tehát nem annyira az kerül az isteni-szellemi világok színe elé, hogy ostobák vagy okosak vagyunk-e a Földön, hanem csakis az, hogy jó vagy rossz emberek vagyunk-e, jólelkűek vagy önzőek. Ezt közli az év körforgásának szabályozása a kozmikus világokkal.

Úgy vélhetik, hogy amit gondolunk, az itt marad a Földnél, mivel azt mondtam, hogy az angyalok és arkangyalok nem törődnek vele, amikor betekintenek a karácsonyi ablakon. De azért nem törődnek vele, mert – kissé józanul kifejezve – csak az ember szellemi-lelki lényének nagyobb, értékesebb pénznemét fogadják el. Ezeket pedig a lelkület, az érzület készíti, meg ami érzelmi, lelki tartalma révén értékes az emberben. A gondolat a kozmosz számára csak váltópénz, aprópénz és ezt alsóbbrendű szellemek hallgatják ki minden éjszaka. Hogy tehát ostobák vagy okosak vagyunk-e, azt a kozmosz nem túlságosan nagy távolságát, inkább csak a Föld környezetét tekintve a legközelebbi, mondhatnám, legalsóbb rendű lényei, leginkább az elementáris lények figyelik meg minden éjszaka. A Nap mindennapi körforgása arra való, hogy gondolataink értékét közölje a kozmosszal, ameddig a gondolatok terjednek; ezek csak a földi környezethez tartoznak. A Nap évi körforgása arra való, hogy lelkületünket, érző lényünket távolabbra vigye a kozmikus világokba.”

Rudolf Steiner: A csillagok világa és az ember (GA219) – forrás: antropozofia.hu