Egy szellemi hajnal első fényei III.

Fontos emlékezni arra, hogy a Karácsonyi Gyűlés ideje alatt Rudolf Steiner minden este előadásokat is tartott, amelyek később „A világtörténelem szellemtudományos nézőpontból” címmel jelentek meg. Ezen előadások teljes egészében kapcsolódnak a Karácsonyi Gyűléshez, illetve az azt megelőző és azt követő történésekhez, így kiemelt figyelmet érdemelnek.
Nagyon fontos tény, hogy amiként Michael annak idején összefoglalta és összefűzte az érzékfeletti iskolájában a korábbi misztériumokat, úgy Rudolf Steiner is ezeken a rendkívüli napokon évezredeket felölelő előadásaiban igyekezett átélhetővé tenni az emberiség évezredeken átívelő szellemi vezetését.

Atlantisz hanyatlását követően az emberiség szellemi fénye Keleten ragyogott fel, ahol még valódi, átélhető élmény volt az érzékfeletti lények megtapasztalása. Ez azonban azzal is járt, hogy „…a szokásos félálom-tudatban érzékeltek az emberek…”, továbbá: „…ebben az éber álmodásban az akarat nem élt szabadon, hanem úgy, hogy az emberbe beleáradt az isteni akarat”. Ez a tapasztalás az emberiségben – hogy az istenek gondolkodnak, éreznek, akarnak benne -, még igen sokáig kitartott. A hosszú ébredés folyamata nagyon sok szálon futott: „ Az akkori időkben a hódító háborúkat az emberek a legjobb lelkiismerettel folytatták, és úgy vélték, hogy ezek a hódítások Isten akaratából történnek.” Ez valóban így is volt. Látható, hogy az istenek akarata a messzi múltból jelenünkbe hatnak. A fiatal, szilaj népek vándorlásaik során valójában ébredni akartak: „Az ilyen népeknél túl sok volt az életerő, és kevés az, ami megfontoltságot adhatott. Ekkor kivonultak, meghódítottak egy területet, ahol egy idősebb nép élt, amely már valamilyen módon felvette magába a halálerőket, mert már hanyatlásnak indult, és leigázta ezt a népet. (…) Ami öntudatlanul a lelkiségben lejátszódott a hódítók és a rabszolgává tett emberek között, az fiatalítóan hatott, és a megfontoltság irányában működött. És a hódítónak, aki megalapította a maga otthonát, és ott rabszolgái voltak, csak arra volt szüksége, hogy befolyásolják a tudatát. Arra volt csak szüksége, hogy értelmét, gondolkodását ezekre a rabszolgákra irányítsa, és hogy úgy mondjam, letompult az ájultság iránti sóvárgás a lelkében, és tudatosság, megfontoltság lépett a helyére. Amit ma individuális emberként el kell érnünk, azt annak idején a többi emberrel való együttélés útján érték el. …ezeknek a halálerőknek folytonosan bennünk kell lenniük. Ezek okozzák a megfontoltságot, a tudatot.”

Rudolf Steiner előadásai során különös hangsúllyal beszél a Gilgames-eposzról, mivel „reprezentatív alakjai az emberiségfejlődésnek már egy későbbi korszakában való átmeneti időszakában álltak. Ez az átmenet abban állt, hogy az én-tudat, amely viszonylag röviddel ezelőtt a szellemi-lelkinél felül volt, ha szabad így kifejeznem magam, … mint tudatos én, lehúzódott a szellemi-lelkiből a testi-éteribe … .Gilgamesben mindenekelőtt egy viszonylag tiszta ismeret alakult ki arról, hogy tulajdonképpen milyen történelmi helyzetben van.” Később, barátja Enkidu halála után „…a halhatatlanság problémája erőteljesen szerepet kezdett játszani az életében…”. Hosszú vándorlása végén a mai Burgenland területén, az ottani hüberniai eredetű misztérium főpapjától, Utnapistimtől kapott olyan beavatást, hogy „…Gilgamesnél létrejött egy bizonyos megvilágosodás, a világ szellemi felépítésének, a világ összefüggéseinek bizonyos belátása.”

Szellemtudományos nézőpontból a történelem következő fontos pontja, amikor Gilgames és Enkidu következő testet öltésük alkalmával az efezusi misztériumokhoz kapcsolódtak: „A régi keleti és a görög misztériumok között középen állt az efezusi. Sajátságos helyzete volt. Mert Efezusban azok, akik ott beavatáshoz jutottak, még tapasztalhattak valamit a régi Kelet hatalmas, fenséges igazságaiból. … a makrokozmosszal való azonosulás érzése még közvetlen élmény volt, még realitás volt az efezusi beavatottak számára. Az efezusi volt azonban az első misztérium, amely Nyugat felé fordult, és független volt az évszakoktól és az évszázadok menetétől, röviden: a Föld helyzetétől és az időtől. Efezusban már az emberek által elvégzett gyakorlatoktól függött, és attól a módtól, ahogy az áldozatokat bemutatták, hogy az istenek a beavatandót érettnek találták-e.”

Steiner ezután részletesen ismertette a hüberniai misztériumokat, amelyek az atlantiszi népesség bölcsességét a legkomolyabban őrizték, és még a kereszténység megalapításakor is fennálltak: „A hüberniai misztériumoknál a tanítványt úgy készítették elő, hogy komoly belső élmények útján figyelmeztették arra, ami az embert a maga környezetében elcsábíthatja, minden olyan dologra, ami úgy veszi körül, hogy a létet az érzéki észlelésnek tulajdonítja…. Figyelmeztették, hogy alapjában véve mindaz, ami bennünket az érzéki világban körülvesz, az illúzió, hogy amit az érzékszervek nyújtanak, az illuzórikus, és hogy az igazság az illúzió mögött rejtőzik, tehát az ember az igazi létet az érzéki észlelés útján nem érheti el. … egy olyan ponthoz értek, amikor ezt mondták: ha nem élhetünk az igazságban, akkor a tévedésben, a valótlanságban kell élnünk. – Ez éppenséggel azt jelenti, hogy az ember kiszakítja magát emberi mivoltából, ha életének egy bizonyos időpontjában odajut, hogy kételkedjen a létben és az igazságban. Mindez azért volt így, hogy az ember ezáltal annak az ellenkezőjét élhesse át, amit célként el akart érni, és ennek a célnak valóban mély emberi érzéseket szenteljen. Mert aki nem ismeri meg azt, hogy mit jelent tévedésben és illúzióban élni, az nem tudja értékelni a létet és az igazságot. És a hüberniai tanítványoknak meg kellett tanulniuk, hogy értékeljék az igazságot és a létet.”

Az efezusi templom beavatási szobra Artemisz istennőt ábrázolta. „És amikor a tanítvány azonosította magát ezzel a szoborral, amely teljesen élethű volt, mindenütt duzzadt az élettől, a tanítvány a világéterbe élte bele magát. (…) Mindenekelőtt azt közvetítették számára, hogy tulajdonképpen mi is az emberi beszéd. És az emberi beszédnél, tehát a Logosz emberi képmásánál, szemben a kozmikus Logosszal, itt világossá vált számára, hogy a világ-ige a kozmosz útján hogyan hat és működik teremtően.”

A hüberniai misztérium tanítványait „… egyfajta szentélyhez vezették …, ahol két szobor volt, amelyek erős szuggesztív hatást fejtettek ki. …grandiózus módon éltek át a hüberniai misztériumok tanítványai, mint kozmikus élményt, amikor a Nap- és a Hold-élmény átéléséhez elvezették őket…”.

Az első Goetheanumban immár egy szoborcsoport készült a központi helyre: „Efezusban az istenszobor, itt a Goetheanumban az ember-szobor, Krisztus Jézusnak, az emberiség reprezentánsának a szobra, akiben úgy szándékoztunk feloldódni, teljes alázattal azonosulva vele megismerésünkben, ahogy valamikor a mai ember számára nem teljesen érthető módon, az efezusi tanítvány az efezusi Diana-szoborhoz viszonyult.”

Az egykori Gilgames és Enkidu individualitásai azért születtek Efezusba, „…hogy ott tudatosan éljék át, amit még többé-kevésbé öntudatlanul, tudat alatt éltek át korábban a gilgamesi korban az isteni-szellemi világgal való összefüggésükről. Az efezusi korban ez egy viszonylag nyugalmas élet volt, egyfajta megemésztése, feldolgozása annak, ami a korábbi mozgalmas időkben lelkükben felhalmozódott.” E békés inkarnációt egy rendkívüli követte, amelyben a két lelket Arisztotelész és Nagy Sándor személyében ismerhetjük fel. Pontosan Alexandrosz születése napján dobtak fáklyát az efezusi templomra és „…Efezussal eltűnt az, ami Ázsiából elevenen áramlott át.… amikor Herosztratosz az égő fáklyát az efezusi templomra rádobta, démoni lények álltak mögötte, bizonyos módon kardként tartva őt, akik alapjában véve úgy tervezték, hogy semmiféle szellemiséget nem engednek át az európai civilizációba.”

Ennek szegült ellene Arisztotelész és Nagy Sándor. „Sándor, miután születése napján Efezus fizikailag megsemmisült, egy szellemi Efezust akart megalapítani, amely a maga napsugarait Keletre is és Nyugatra is kisugározza. Mélyebb értelemben Sándor akaratának az volt az alapja, hogy egy szellemi Efezus jöjjön létre Elő-Ázsiától Indiáig, az egyiptomi Afrikában és Kelet-Európában. … Nagy Sándor hadjáratai és az arisztotelizmus azért jöttek létre, hogy egy fonálon fennmaradjon a régi spiritualitás, hogy behatoljon abba, aminek materiális kultúraként jönnie kell, és addig tartson, amíg egy új spirituális kinyilatkoztatás nem érkezik.”

Most pedig ismerjünk meg részleteket Rudolf Steiner 1923. december 26-án, a gyűlésen megtartott beszédéből:

„Alapjában véve egyetlen gyűlés sem folyt le az utóbbi időben az Antropozófiai Társaságban, ahol a háttérben, ha sokan nem is vették észre, minden mögött ott volt a kérdés: hogyan kapcsoljuk össze a teljes nyilvánosságot a legmélyebb, komolyabb, bensőségesebb ezotériával. Ezért szükséges, hogy a jövőben csakugyan száműzzünk minden gyűlésünkből mindenféle egyletesdinek nevezhetőt. Az antropozófiának nincsen szüksége az egyleti jellegre a szó átlagos értelmében. Ahol igazán szívükben értik az antropozófiát, ott a szívek összedobbanhatnak, anélkül, hogy a fejek összeütköznének. Ha megoldjuk ezt a tisztán emberi problémát, hogy a szívek harmonizáljanak a fejek összeütközése nélkül, akkor csakugyan megtettünk emberi részről mindent, ami ahhoz szükséges, hogy felkészüljünk rá, hogy a jelzett dolgokat az Antropozófiai Társaság vezetésében is elérjük.

És el kell érnünk, el kell érnünk, hogy minden tettünket a szellemi világgal való összekapcsolódás érzése kísérje. Ez legyen éppen a különbség az Antropozófiai Társaság és bármely jelenleg fennálló más egyesület közt. A különbség az legyen, hogy az antropozófia ereje megadja annak lehetőségét, hogy a lehető legszélesebb nyilvánosságot a legigazabb, legbensőségesebb ezotériával kössük össze. Az ezotéria nem hiányozhat a jövőben a legkülsőségesebb cselekedeteinknél sem. Ezen a területen még tanulnunk kell egyet s mást az utóbbi tíz évből.

Amit mondok, az a felelősségre is vonatkozik. Gondoljuk meg, kedves barátaim, a következőt: Mint kis társaság vagyunk a világon és jelenleg ennek a társaságnak különös a sorsa. Ha akarna, sem térhetne ki a nyilvános jelleg elől, amit most annyira hangsúlyozok. Mert ha valamilyen rokonszenv folytán úgy határoznánk, hogy csak zártan dolgozunk a csoportokban, ami bizonyára igen szép volna, és nem törődnénk a nyilvánossággal, úgy kiderülne, hogy a nyilvánosság egyre nagyobb mértékben fordulna ellenséges módon felénk. Mennél kevésbé törődünk az idők jelével, annál ellenségesebben fordul felénk mindenki, aki csak ellenfelünk lehet. Az Antropozófiai Társaság hajóját ma csak úgy kormányozhatjuk át a körülötte örvénylő és zajló nagyon viharos hullámokon, ha bátran megtaláljuk az utat, az egyenes utat a következőkhöz: A következőt kell megtalálnunk: Kis társaságként nézünk szembe a világgal és a világ – tudják, melyikre gondolok – valójában nem szeret bennünket. Nem szeret. Ezen a tényen nem tudunk változtatni. De nem kell ahhoz sem hozzájárulnunk, hogy a lehető legnépszerűtlenebbek legyünk. Ezt nem triviálisan értem, hanem mélyebb értelemben, igazán az okkult élet alapjaiból szólva. Ha mindegyre azt kérdezzük: Mit kell tennünk a világ ennek vagy annak a körének a szeretetéért, mert ma nem szeret bennünket? Milyen legyen a magatartásunk ezen vagy azon a területen, hogy teljes értékűnek fogadjanak el? Akkor egészen biztosan nem fogadnak el teljes értékűnek. Csak akkor fogadnak el annak, ha cselekvésünkért minden pillanatban felelősséget érzünk a szellemi világ előtt, ha tudjuk, hogy a szellemi világnak a történelmi fejlődés e pillanatában célja van az emberiséggel az élet legkülönbözőbb területein, és rajtunk múlik, hogy tisztán és igazán kövessük a szellemi világ impulzusait. Ha az első pillanatra megütközést kelt is, huzamosabban ez egyedül üdvös. Ezért önmagunkkal is csak úgy jutunk dűlőre, ha minden alkalommal áthatjuk magunkat a szellemi világból érkező impulzusokkal.

Ezeket az utalásokat ki fogom egészíteni a következő napokban és ezután legalább részben elismételném önöknek azokat a szavakat, amelyeket a szellemi világ akaratából tegnap elmondtam, hogy bevezetésül legyenek ma is lelkünk előtt, míg megkezdjük a tárgyalásokat.

Emberi lélek!
A végtagokban élsz
Amelyek a világtéren át
A szellem tengerlényébe visznek;
Gyakorold a szellemre emlékezést
A lélek mélyén,
Hol a világteremtő létben
A saját Én
Az Isteni Énben él;
És ekkor igazi életet élsz majd
Az emberi világban.

Emberi lélek!
A légzésben és szívverésben élsz,
Melyek az idő ritmusán át
Saját lelki lényed megérzéséhez vezetnek:
Gyakorold a szellemről gondolkodást
A lélek egyensúlyában
Hol hullámzó és
Világot teremtő tettek
A saját Ént
A Világ-Énnel egyesítik:
És valóban érezni fogsz
Az emberlélek működésében.

Emberi lélek!
A fej nyugalmában élsz,
Mely az öröklét mélyéről feltárja
Néked a világgondolatokat:
Gyakorold a szellem látását
A gondolatok nyugalmában,
Hol örök isteni célok
Világlények fényében
A saját Ént
A szabad akaratnak
Ajándékozzák
És valóban gondolkodsz majd
Az emberi szellem mélyén.

Az ilyen világ-igéből kihallott mondásokkal úgy jutunk révbe, ha saját lelkünkkel úgy eggyé válnak, hogy többé nem hagyhatnak el. Akkor válhatnak eggyé, ha az elhangzottakból kiemelik azt, ami a ritmust adhatja. Felírom önöknek, kedves barátaim, először annak egy részét, ami a ritmust adhatja: Az első szakaszban szellemre emlékezést, a második szakaszban szellemről gondolkodást, a harmadik szakaszban szellem látását. Nézzék ezt meg ritmikus összefüggésben azzal, ami a megszólított, vagyis önmagához szóló emberi lélekben történik, ha azt mondja: a saját én az isteni én-ben él.

Nézzék meg a szellemről gondolkodás összetartozó ritmusát, ha azt mondja:
a saját ént a világ-én-nel egyesítik – és a szellem látásánál, ha azt mondja: a saját én-t a szabad akaratnak ajándékozzák.

szellemre emlékezés a saját én az isteni én-ben él

szellemről gondolkodás a saját én-t a világ-én-nel egyesítik

szellem látása a saját én-t a szabad akaratnak ajándékozzák

Vegyenek ebben az összefüggésben minden egyes szót olyan módon, hogy csak úgy állhat a helyén, ahogyan van. Vegyék azt, ami a világ ritmusából ritmizál: saját én az isteni énben, saját ént a világ-énnel, saját ént a szabad akaratnak, és ami felemelkedik: „emlékezés” – „gondolkodás” – „látás”, míg morális átérzéssé válik. Érezzék át a szellemre emlékezés-, szellemről gondolkodás-, szellem látásával való összefüggést: akkor ez a belső ritmus azt adja meg önöknek, amit a szellemi világ hoz nekünk ezekben a napokban, szívünk felemelkedésére, gondolataink megvilágosodására, akaratunk szárnyaló lelkesedésére.”
Rudolf Steiner: A karácsonyi gyűlés. Az Általános Antropozófiai Társaság megalapítása(GA260) forrása: antropozófia.hu