A kérdezni tanuláson alapul az emberiségfejlődés felfelé ívelő szakasza
„Talán egyszer itt is beszélhetek majd azokról a dolgokról, amelyekről a lipcsei előadás-sorozatban volt szó, amikor is megpróbáltam összekötni a Krisztus-eseményt és a Parsifal-eseményt. Most csupán utalni szeretnék néhány dologra – összefüggésben az Ötödik evangélium tényeivel -, amelyekre a következő összejövetelünk alkalmával részletesebben is kitérek majd. Szeretném felhívni a figyelmüket arra, miként rajzolódik ki az emberiség fejlődésének egész folyamata és értelme, ha az emberiség fejlődésének egyes dolgait – amelyek mintegy bele vannak vésve ebbe az emberiségfejlődésbe, hogy az emberiség ezáltal is megérthesse egy kissé az események menetét – megértjük és helyes megvilágításban látjuk. Nem arra szeretnék kitérni, amit Lipcsében a Parsifal-eszmével és a Krisztus-fejlődéssel kapcsoltban kifejtettem, hanem arra, ami ott ezeket a fejtegetéseket áthatotta.
Ehhez mindazonáltal fel kell hívnom a figyelmüket arra, hogy emlékezzenek, miként áll előttünk Parsifal, aki néhány évszázaddal a Golgotai Misztérium után úgymond fontos szerepet tölt be a Krisztus-impulzus emberi lelkekben való továbbműködése szempontjából.
Parsifal egy kalandor lovag és Herzeleide fia. A lovag már Parsifal születése előtt eltávozott. Az anya már a gyermek születése előtt fájdalmat és kínokat él át. Meg akarja óvni a fiát mindattól, amivel a lovagi erények gyakorlása és a lovagi szolgálat jár. Úgy neveli fel, hogy a fiú semmit sem tapasztal mindabból, ami a külvilágban történik, ami az ember számára a külvilág hatásaiból adódik. Parsifal a természet magányában, a természet adta benyomások között nő fel. Nem szabad megtudnia semmit a lovagok életéről, a más emberek életéről. Úgy hírlik, arról sem tud, hogy mit mondanak a külvilágban az ilyen vagy olyan vallásos elképzelésekről. Egyes-egyedül azt tudja meg az anyjától, hogy van egy Isten, és hogy ez az Isten ott van minden mögött. Parsifal Istent akarja szolgálni. Egyebet nem is tud, mindössze annyit, hogy szolgálhatja Istent. Minden mástól távol tartják. A lovagi élet vonzása azonban olyan erős, hogy egy napon elhagyja anyját, és elindul, hogy megismerje a lovagok világát. Számos tévút után a Szent Grál várához érkezik.
Hogy ott mit él át, azt a legjobban – vagyis a szellemtudomány dokumentumainak leginkább megfelelően – Chrestien de Troyes írja le; az ő munkájából merített azután Wolfram von Eschenbachis. Megtudjuk, hogy vándorlása során Parsifal egy erdős vidékre, egy tengerparthoz érkezik, ahol két ember halászik. Kérdésére a Halászkirály várához irányítják. A várba belépve egy ágyban fekvő, beteg, legyengült embert pillant meg. Ez az ember átad neki egy kardot, az unokahúga kardját. Azután belép egy apród, kezében egy lándzsával, amelyről vér csöpög az apród kezére. Majd egy leány lép be, kezében egy aranykehellyel, amelyből olyan fény árad, amely fényesebb a teremben lévő minden más fénynél. Ezután étkeket hordanak fel. Minden fogásnál elviszik előtte a kelyhet, és beviszik a szomszédos szobába, ahol a Halászkirály apja fekszik, aki a kehely tartalmától új erőre kap.
Parsifalra mindez lenyűgözően hat, ám vándorlása során egy lovag azt tanácsolta neki, hogy ne kérdezősködjék sokat, ezért nem kérdezi meg, hogy mit látott; csak másnap reggel akar kérdezni. Ébredéskor azonban az egész várat üresen találja. Hívására senki nem válaszol. Úgy véli, hogy a lovagok vadászatra mentek. Követni akarja őket. Az udvaron felnyergelve áll a lova. Kilovagol a várból, a felvonóhídon azonban olyan gyorsan kell keresztülvágtatnia, hogy a lónak még ugrania is kell, oly gyorsan húzzák fel mögötte a hidat. A lovagok közül azonban senkivel sem találkozik.
Jól tudjuk, miért történt mindez: mert Parsifal nem kérdezett. Elmulasztotta feltenni a kérdést, annak ellenére, hogy a legcsodálatosabb dolog jelent meg a lelke előtt. Aztán újra meg újra hallania kellett, hogy ahhoz, ami a küldetése, hozzátartozik, hogy kérdeznie kellett volna; hogy küldetése úgymond összefüggött a szeme előtt lejátszódott csodálatos dolgokra való rákérdezéssel. Nem kérdezett! Megértették vele, hogy a kérdés elmulasztásával egyfajta szerencsétlenséget okozott.
Hogyan áll előttünk Parsifal? Azt mondhatjuk, hogy egy olyan személyiséggel van dolgunk, akit a külvilág kultúrájától távol neveltek, akinek semmit sem volt szabad tudnia a külvilág kultúrájáról, akit a Szent Grál csodái elé vezettek, hogy kérdést tegyen fel a csodákra vonatkozóan, kérdezzen, de tiszta szűzi és nem a külső kultúra által befolyásolt lélekkel. Miért kellett volna így kérdeznie? Már több alkalommal rámutattam arra, hogy azt, ami a Krisztus-impulzus beáradása által történt, az emberek nem tudták mindjárt megérteni. Azáltal, hogy a Krisztus-impulzus beáramlott a Föld aurájába, folyamatosan hatott, függetlenül attól, hogy mit gondoltak róla az emberek, min vitatkoztak a különböző teológiai dogmák képviselői. Mert a Krisztus-impulzus hatott tovább! És a nyugati világ a Krisztus-impulzus hatására alakult ki, mert a Krisztus-impulzus mind az emberi lelkek mélyén, mind az egész történelmi fejlődésben éreztette a hatását. Ha csak azáltal hatott volna, amit az emberek megértettek belőle – és amiről vitatkoztak -, akkor csak kevéssé tudott volna működni az emberiség fejlődésében. Most, Parsifal idejében, elérkezett az a fontos pillanat, amikor a Krisztus-impulzus ismét továbblép egy fokkal.
Ezért Parsifal nem lehetett azok közül való, akik úgymond megtanulták, hogy mit jelent a Golgotán hozott áldozat, vagyis hogy mit tanítottak az apostolok, az egyházatyák és a különböző teológiai irányzatok. Nem volt szabad tudnia arról, hogyan álltak Krisztus szolgálatába az erényes lovagok. A Krisztus-impulzussal – korának megfelelő mértékben – egyes-egyedül lelke legmélyén kerülhetett kapcsolatba. Ezt a kapcsolatot csak megzavarta volna, ha felveszi magába mindazt, amit az emberek Krisztusról tanultak vagy tanítottak. Nem ismerhette meg azt, amit az emberek mondtak vagy tettek; csakis azt ismerhette meg, amit a lélek él át abban az esetben, ha csupán annak adja át magát, ami a Krisztus-impulzus előrehaladása során az érzékfelettiben történt. Így kellett ennek lennie Parsifal esetében. A külső tanítás az érzékelhető világ sajátja. A Krisztus-impulzus azonban érzékfelettien hat, és Parsifal lelkébe is érzékfeletti módon kellett behatolnia. Semmi másra nem vágyakozhatott a lelke, minthogy kérdezzen ott, ahol szembetalálkozik a Krisztus-impulzus jelentőségével: a Szent Grál előtt.
Kérdeznie kellett volna! Kérdeznie kellett volna, de nem attól indíttatva, ami miatt a lovagok vagy a teológusok tisztelték Krisztust; kizárólag a szűzies, ám a kor szellemének megfelelően élő lelkének kellett volna őt arra sarkallnia, hogy megkérdezze: mit rejt a Szent Grál, és mit jelent a Krisztus-esemény? Kérdeznie kellett volna! Jól jegyezzük ezt meg!
Volt valaki, akinek viszont nem kellett volna kérdeznie. Ismeretes, hogy a saisbeli ifjúnak nem lett volna szabad kérdést feltennie. Neki az volt a sorsa, hogy kénytelen volt kérdezni; hogy azt tette, amit nem lett volna szabad megtennie; hogy azt akarta, hulljon le Isis képéről a lepel. A saisbeli ifjú a Golgotai Misztériumot megelőző kor Parsifalja. Abban az időben azt mondták neki: Óvakodj attól, hogy lelked felkészületlenül pillantsa meg azt, amit a lepel takar! – A saisbeli ifjú a Golgotai Misztérium után Parsifal. Neki különösebb előkészítés nélkül, szűzies lélekkel kell a Grál elé lépnie. Elmulasztja a legfontosabbat, azt, ami a saisi ifjúnak tilos volt; elmulasztja, hogy lelke számára a titok leleplezését kérje. Így változnak az idők az emberiség fejlődése során!
Jól tudjuk – az ilyen dolgokra először elvontan kell rámutatnunk, de részletesebben is lesz szó róla -, hogy arról van szó, mit kellett volna Isisnek elénk tárnia. Képzeljük magunk elé Isis képét a Hórusz gyermekkel, a titokzatos kapcsolatot Isis és Hórusz – Isis és Ozirisz fia – között. De ez elvont beszéd. E mögött, természetesen, egy mélységes titok rejlik. A saisi ifjú nem volt érett a titok megismerésére. – Parsifal, miután a Grál várában elmulasztja a Szent Grál csodáira vonatkozó kérdés feltevését, ellovagol. Az első, akivel találkozik, egy nő, egy menyasszony, aki az épp imént meghalt vőlegényét gyászolja, ölében tartva: nocsak, a fiát gyászoló anya képe, amely később oly gyakran jelenik meg mint Pieta. Ez az első utalás arra, mit tudott volna meg Parsifal, ha rákérdez a Szent Grál csodáira. Új formában tudta volna meg az Isis és Hórusz, az anya és az Ember Fia közötti összefüggést. Kérdeznie kellett volna!
Ebből is látható, milyen jelentőségteljes utalások mutatnak rá az emberiségben végbemenő fejlődésre. Aminek nem szabad megtörténnie a Golgotai Misztérium előtt, annak a Golgotai Misztérium után meg kell történnie, mert az emberiség időközben továbbhaladt. Az emberiség lelke úgyszólván más lett.
Ezekről a dolgokról később részletesebben is szó lesz, most csak utalok rájuk. Csak akkor lesznek azonban a megfelelő módon értékesek számunkra, ha gyümölcsözővé, valóban gyümölcsözővé tesszük őket. A saisi ifjú képével gazdagodott Parsifal-titokból azt meríthetjük, hogy tanuljunk meg korunknak megfelelően, a helyes értelemben kérdezni. Ezen a kérdezni tanuláson alapul ugyanis az emberiségfejlődés felfelé ívelő szakasza.
A Golgotai Misztérium után szükségszerűen két áramlat létezik az emberiségfejlődésben: az egyik magában hordozza Krisztus impulzusát, és fokozatosan felfelé vezet a szellemi magasságokba; a másik mintegy folytatása az alászállásnak, és a materiális élet, a materializmus felé visz. Ez a két áramlat jelenleg úgy fonódik össze, hogy kultúránk nagy részét a materialista áramlat hatja át. Az embernek ma előítélet nélkül, elfogulatlanul kell tekintenie mindarra, amit a szellemtudomány a Krisztus-impulzusról és a vele összefüggő dolgokról mondhat, hogy beláthassa: a léleknek a szükségszerűen egyre materialistábbá váló külvilág mellett szüksége van a szellemi értelemben vett benső haladásra. Ehhez azonban okulnia kell az előbb említett dolgokból: meg kell tanulnia kérdezni.
A szellemi áramlatban kell megtanulnunk kérdezni. A materialista áramlatban minden eltéríti az embert a kérdezéstől. Tegyük egymás mellé ezt a két dolgot, és meglátjuk, milyen az egyik és milyen a másik áramlat. Az egyik áramlatban olyan embereket találunk, akik benne állnak a materializmusban. Mindazonáltal lehetnek köztük olyanok is, akik szavaikkal, elméleteikkel elismerik a szellemi világot, akik ilyen vagy olyan dogmák elkötelezettjei. A lényeg azonban az, hogy teljes lelkünkkel csatlakozzunk a szellemi áramlathoz. A materialista áramlathoz tartozókról elmondhatjuk, hogy ők a „nem kérdezők”. Nem kérdeznek semmit, mert már mindent tudnak. Ez jellemzi a materialista kultúrát: hogy az emberek mindent tudnak, és nem akarnak kérdezni. Manapság már a legfiatalabbak is tudnak mindent, és nem kérdeznek. Szabadságnak és kiemelkedő személyes értéknek tartják, hogy mindenről képesek saját ítéletet alkotni. Csak azt nem veszik észre, hogyan alakul ki ez a személyes vélemény. Belenövünk a világba. Már a kisgyermekkor első szavaival megértünk ezt meg azt. Azután felnövünk, és egyre többet veszünk fel magunkba; de nem vesszük észre, hogyan vesszük fel ezeket az ismereteket. Karmánk szerint ilyenek vagy olyanok vagyunk. Ennek megfelelően ez vagy az jobban vagy kevésbé tetszik. Tovább növekszünk, és elérjük a – némely kritikus számára már tiszteletre méltó – huszonöt éves kort. Ekkor úgy érezzük, elég érettek vagyunk már arra, hogy megítéljünk valamit, mert azt hisszük, az ítélet a saját lelkünkből fakad. Aki azonban bepillantást nyer a lélekbe, az tudja, hogy nincs mögötte más, mint a saját lélekre koncentrált külső élet, amelyben éppen benne áll. Bonyodalmat okozhat, ha azt hisszük, hogy ez vagy az a saját ítéletünk. Minél függetlenebbnek véljük magunkat, annál jobban függünk, rabszolga módra, saját bensőnktől. Véleményt alkotunk, de teljesen elfelejtünk kérdezni.
Kérdezni azonban csak akkor tanulunk meg, ha lelkünkben képesek vagyunk megőrizni az élet szent területei iránti tiszteletet és alázatot; ha képesek vagyunk arra, hogy saját ítéletünk ne befolyásoljon azzal kapcsolatban, ami az élet szent területeiről közelít felénk. Csak akkor tanulunk meg kérdezni, ha képesek vagyunk várakozó hangulatot teremteni magunkban a lét szent területeiről megnyilatkozó események iránt. Ha tudunk várni, ha bizonyos mértékben óvakodunk attól, hogy mi magunk ítélkezzünk afelett, aminek a lét szent területéről kell belénk áradnia; ha nem ítélkezünk, hanem kérdezünk, és nemcsak olyan embereket kérdezünk, akik mondhatnak nekünk valamit, hanem elsősorban a szellemi világot kérdezzük, oly módon, hogy nem állunk eléje az ítéletünkkel, hanem kérdésünk már benne van a kedélyállapotunkban, az érzületünkben.
Próbálják meg meditáció segítségével megérteni a felállított ítéletek és a szellemi világnak feltett kérdések közötti különbséget. Azt kell tapasztaljuk, hogy a kettő között gyökeres különbség van. Ezzel a különbséggel összefügg valami, ami végigvonul korunkon, és aminek szellemi áramlatunkban különleges figyelmet kell szentelnünk. Szellemi áramlatunk ugyanis csak akkor lesz gyümölcsöző, ha megtanuljuk, mi a különbség a kérdés és az ítélet között. Az élet külső körülményeire vonatkozóan természetesen véleményt kell alkotnunk. Nem azért mondtam, amit mondtam, hogy az élet minden területén szüntessük meg az ítélkezést; arról van szó, hogy a világ mélyebb titkaira vonatkozóan ismerjük meg a várakozásteli, kérdő hangulatot. Szellemi mozgalmunk előrehalad minden által, ami az emberiség nagy részében elősegíti ennek a kérdező hangulatnak a kialakulását és elismerését. Gátolja szellemi mozgalmunkat minden, ami a könnyelmű ítélkezés révén szembehelyezkedik ezzel az áramlattal. Ha életünk ünnepélyes pillanataiban átgondoljuk, hogy mit tanulhatunk egy olyan történetből, mint a Grál várához igyekvő Parsifal története, akinek kérdeznie kell, akkor éppen Parsifal alakja lehet szellemi mozgalmunk példaképe. Ezzel összefüggésben azután sok egyébre is fény derül.
Még egyszer visszapillantva az emberiségfejlődés Golgotai Misztériumot megelőző idejére, azt kell mondanunk, hogy akkoriban az emberi lélek rendelkezett még egy régi örökséggel abból az időből, amikor a szellemi magasságokból földi inkarnációkba ereszkedett alá. Ezt az örökséget inkarnációról inkarnációra megőrizték. Volt ezekben az időkben egy régi szellemi látás, amely azonban fokozatosan csökkent, egyre gyengébb lett. Mi tette lehetővé ezt a régi szellemi látást? Miként az ember külső észlelése a szem és a fül által lehetséges, a szellemi látást is az tette lehetővé, amilyen az ember éppen akkor volt a külső világban. A Golgotai Misztérium előtti embernél ez úgy volt, hogy amikor mint gyermek felnövekedett, megtanult járni, beszélni, és természetesen megtanult – ameddig a régi szellemi látás értelmében vett elemi erők még jelen voltak – szellemileg látni. Oly módon tanulta meg ezt is, mint a beszédet – ami az emberek közötti kapcsolatból adódik -; ugyanúgy, ahogy a gégefő organizációjával megtanult beszélni. Nem állt meg azonban a beszédtanulásnál, hanem továbblépett az elemi szellemi látás irányába. Ez az elemi szellemi látás oly módon kötődött az emberi organizációhoz, ahogyan ez az emberi organizáció benne állt a fizikai világban; a szellemi látás tehát szükségszerűen fel kellett hogy vegye az emberi organizáció jellegét. Egy züllött ember szellemi látása nem ölthetett tiszta jelleget, míg egy tiszta ember esetében a szellemi látásban is érvényre jutott ez a tiszta természet. Ez teljesen természetes, mivel a szellemi látás kötődött az emberi organizációhoz.
Ennek az volt a szükségszerű következménye, hogy egy bizonyos titkot – a szellemi világ és a fizikai földi világ közötti összefüggés titkát -, amely Krisztus Jézus Földre jövetele előtt fennállt, nem volt szabad felfedni ez előtt az általános emberi organizáció előtt. Az emberi organizációnak előbb át kellett alakulnia, éretté kellett válnia. A saisi ifjúnak nem lett volna szabad minden előkészítés nélkül, kívülről érkezve meglátnia Isis képmását.
Az Atlantisz utáni negyedik korral – amelyben a Golgotai Misztérium is végbement – megszűnt a régi szellemi látás. Létrejött az emberi lélek új organizációja, egy olyan organizáció, amelynek elzártnak kell maradnia a szellemi világtól, amennyiben nem kérdez, ha nem él benne a kérdésben rejlő vágy ereje. Azok a káros erők, amelyek a régi időkben az emberi lélekhez közelítettek, ma már nem közelíthetik meg, és éppen akkor nem közelíthetik meg, ha a Szent Grál titka felől kérdez. Mert ebben a titokban az rejlik, ami a Golgotai Misztérium óta kiáradt a Föld aurájába. És az, ami korábban nem volt a Föld aurájában, de attól fogva – a Grál titkaként – beleáradt, örökre titok marad, ha nem kérdezünk. Kérdezni kell, ami azt jelenti, hogy éljen bennünk a vágy, hogy valóban kibontakoztassuk azt, ami egyébként is ott él a lélekben.
A Golgotai Misztérium előtt ez nem élt benne a lélekben, mert Krisztus akkor még nem volt jelen a Föld aurájában. Hogyha a Golgotai Misztérium előtt valaki a helyes értelemben szemlélte Isis képmását, és a titok mélyére hatolt, akkor a benne még jelen lévő régi tisztánlátó erők által – azáltal, hogy egész emberi természetével részt vett benne – már pusztán a kép szemlélése révén minden további nélkül felismerhette.
A Golgotai Misztériumot követő korban az a lélek, amely eljut a kérdezésig, képes megfelelő módon kérdezni, és megfelelő módon átérezni az új Isis-misztériumot. Ezért van az, hogy ma a helyes kérdésfelvetés a lényeg; az, hogy megfelelő módon forduljunk afelé, ami mint szellemi világnézet megnyilvánulhat. Hogyha egy embert nem tölt be más, mint az ítélkezés hangulata, akkor hiába olvas el minden könyvet és előadás-sorozatot, semmit sem fog megtudni, mert hiányzik belőle a Parsifal-hangulat. Akiben azonban a kérdezés hangulata él, az még valami egészen mást is meg fog tapasztalni, mint puszta szavakat. Forráserőkkel telten éli meg lelkében a szavakat. Az a lényeg, hogy ilyen benső átéléssé váljék mindaz, ami számunkra szellemileg hírül adatik.
Erre különösképpen azok a jelentős események emlékeztetnek bennünket, amelyek a Názáreti Jézus és a nevelőanya között lezajlott beszélgetés, valamint a Jordán-keresztelő között történtek. Mert ezek a dolgok is csak akkor jelenthetnek számunkra valamit, ha kérdéseket teszünk fel rájuk vonatkozólag, ha elevenen érezzük annak szükségszerűségét, hogy megismerjük, mi történt annál a fontos fordulópontnál, amely a Golgotai Misztériumot megelőző és az azt követő kort elválasztja. Éppen ezeknek a dolgoknak kell hatniuk a lelkünkre. Alapjában véve minden, amit ezek az események közölni akarnak a lelkünkkel, benne van az elbeszélésben. Nem kell sokat belemagyarázni.
Az Ötödik evangéliumnak ez a része jó alkalmat adott arra, hogy ezt az általános megjegyzést megtegyem, és rámutassak arra, hogy korunkban, bizonyos értelemben, újból fontos a Parsifal-hangulat megértése. Ezt meg kell hogy értsék az emberek. Richard Wagnerben ez fel is merült, és igyekezett mindezt zenei-drámai módon életre kelteni. Nem akarok belebonyolódni abba a vitába, amely a világban ma a „Parsifal” miatt fellángolt. A szellemtudomány nem arra való, hogy állást foglaljon, ezért távol álljon tőle, hogy beleavatkozzon azok vitájába, akik Wagner „Parsifalját” – a mai világ legjelentősebb új Parsifal-hangulatra vonatkozó dokumentumát – Bayreuthban akarják tartani, védelmet akarnak számára biztosítani, míg mások át akarják azt adni Klingsor birodalmának. Ez utóbbi, alapjában véve, már be is következett. Inkább arra akarok utalni, hogy a Krisztus-impulzus további működése során ott, ahová még nem hatolt be az ítélő erő, ott, ahová még nem hatolt be az ember felső tudata – ami felé azonban ennek a felső tudatnak, a szellemi világnézet révén, egyre inkább haladnia kell -, ott a Parsifal-hangulatnak kell uralkodnia, és még sok egyébnek is, amiről a tél folyamán beszélni fogunk.”
