Csanádi József: Szent Grál legenda és önismeret

A kiinduló kérdés az, hogy mi az ember valódi identitása, és mi az, ami csak illúzió? Az alapkérdés evangéliumi hasonlattal élve a következő: Identitásunkat szellemi alapokra helyezzük, mint a kősziklára épült házat, vagy illúziókra, mint a homokra épült házat? Valódi önismeretre van szükség, amit nevezhetnénk énismeretnek is. A téma bevezetőjeként nagyobb léptekkel vázolom fel az emberi természet néhány jellegzetességét.

Az ember fizikai teste hasonlatos az ásványvilághoz, ennek a legjobb példája a csontváz, amikor már nem járja át az élet. Ahhoz, hogy valami élő legyen, szükséges, hogy életerő hassa át az ásványi alapú testet, amelyet fizikailag a vízfelvétel és vízleadás, a testben áramló nedvek mutatnak meg. Az ember hasonlatos a növényvilághoz, amelyet a szaporodás, a növekedés, a test megújulása jellemez, vagyis életerők működnek benne. Az ember abban hasonlatos az állatvilághoz is, hogy van idegrendszere, amely az érzékelés alapja, a víz-nedvfolyamatokon kívül vannak légzési folyamatok is. Az állatoknak fejlettségi szinttől függően többféle légzési formájuk létezik a bőrlégzéstől a kopoltyús légzésen át a tüdővel lélegzésig. A fejlettebb állatokban és az emberben az is közös, hogy a világból jövő külső, kellemes vagy kellemetlen ingereket átéli. Az ingerek, a behatások, az idegrendszer által közvetítve az érzőtestben (asztráltestben) egyedi élménnyé válnak, az egyed, ill. egyén a kellemes élmények után vágyakozik, a kellemetlen élményektől pedig fél. Az emberben azonban van valami, pontosabban valaki, aki a teremtett, természeti világban nem található meg, ami az egyediségen túlmutat. Ez pedig nem más, mint az, hogy az ember különálló autonóm egyénnek érzi, értelmezi, tudja magát. A saját én megragadása az érzőlélek tudatszintjén az önérzés (Érzem, hogy én egy én vagyok.); az értelmi lélek szinten az önértés (Fogalmat alkottam önmagamról, értem, hogy én egy én vagyok!); tudati lélek szintjén pedig az öntudat (Teljes bizonyossággal tapasztalom, hogy én egy én vagyok.). Melyek azok a tevékenységek, amelyekre kizárólag az ember képes, amelyekre csak egy én képes? Ilyen a gondolatokban való emlékezés, a művészi alkotótevékenység, a gondolkodáson alapuló közösségszervezés, a jog, a vallás, a szakralitás és az olyan nemes érzések, amelyeket nem a külvilág ingerei hívtak elő, hanem szellemi átélésből születtek. Ezeket a tudatszinteket nagyjából még egy materialista is el tudná fogadni, de vajon az emberi én „fölött” is lehet még valami vagy valaki?

Létezik egy olyan idea, egy olyan gondolat, amelyet kizárólag a keresztények vallanak, ez pedig az, hogy az emberi énhez a Krisztus-lény kapcsolódik. Miért van erre szükség? Talán az emberi én önmagában nem elég erős, nem elég önálló? A kérdés megválaszolásához meg kell figyelnünk, hogy miben különbözik az állati és az emberi érzőtest. Bár mindkettő a vágyak és félelmek helye, de az állat érzőtestét magasabb szellemi törvényszerűségek irányítják, amelyet ösztönnek is lehet nevezni. Az ember érzőteste viszont kiszakadt a magasabb törvényszerűségek alól, és egyfajta függetlenséget ért el, de ezt a függetlenséget nem a bölcsesség, hanem az önzés irányítja. Az állat, és leginkább a vadonélő állat, nem hajszolja magát olyan szenvedélyekbe, amelyek a saját egészségét (életerő és fizikai test) lerombolná, de az ember igen – ez a fő különbség az állat és az ember között. Az ó-héber és a keresztény hagyományokban mindezt a Lucifer általi kísértés következményeként fogalmazzták meg. Az emberi érzőtest – luciferi hatásra – egyrészt függetlenítette magát a szellemi törvényszerűségtől, másrészt pedig a bűn lehetőségébe esett. Ha a teremtésben az ember fejlődése ezen a fokon megállt volna, akkor az ember sohasem érhette volna el a szabadságból születő szeretet képességét! A luciferi érő és minden más kísértő az én-tudat alattiból működik, gyengítve az én valódi önállóságát és valódi szabadságát. Az emberség fejlődésében ezért szükségessé vált, hogy az éntudat fölött is legyen egy erő, amely ellensúlyozza, legyőzi, átalakítja az érzőtest bűneit, amely szembehelyezkedik a szellemi világ törvényszerűségeivel. Ez az erő hozza el az igazi szabadságot, a megváltást! Ezért volt szükség a teremtésben a Krisztus-lény megtestesülésére és áldozatára. Hogyan tudna Krisztus az ember megváltója lenni, ha ő nem válik emberré, nem járja végig azokat a kísértéseket, amelyekkel az emberi énnek állandóan szembesülnie kell? Krisztus, ahogy legyőzi a kísértéseket, úgy azt az erőt, amelyet kiküzdött, minden ember számára odaajándékozza, így lehetségessé válik, hogy az emberi énben, Krisztus énje élhessen. Ha viszont Krisztus az ember énnek elhozza a szabadságot, akkor ehhez ez erőhöz csakis az ember saját, szabad elhatározásából kapcsolódhat! Vagyis Krisztus minden ember számára elhozta a szabadságot mint lehetőséget, de az egyéni ember tudatos akarata is szükséges ahhoz, hogy ez a szabadság valósággá váljon.

Az identitás három szintje és a Szent Grál legenda

Mi az identitás? Az embernek több tudatszintje van. Az egyszerűség kedvéért azonban most csak hármat mutatnék be, három irányultságot, három nagyon is eltérő identitás-minőséget. Az ember rendelkezik egy éber éntudattal, önmagát autonóm lényként éli át, amely a világra és önmagára is rá tud tekinteni, kérdéseket tud feltenni, fantáziája van, alkot, céljai vannak. Az éntudat alatt is van tudat, amely az érzőtest/asztráltest erőiből áll, kívánság, szenvedély, indulat, érzelem, félelem és mindenféle lelki kényszer, amelynek indítéka nem tudatos, ez a tudat alatti részünk. Mivel a tudatunk alatti részünket nem tudjuk teljesen uralni, ezért tudnak onnan kísérteni a kísértők. Az érzőtestben lévő kísértések szétszórttá teszik az ember, sokfelé terelik a figyelmet, az én pedig „összevonja” a figyelmet, és egy felé, méghozzá a teremtő szellem felé irányul. Ez a különbség a „sokszínű” személyiség és az „együgyű” egyéniség között. Vannak materialista pszichológiai irányzatok, amelyek például sok énről beszélnek, arról, hogy az embernek sok én-része van. Pedig az énnek az a természete, hogy csak egy van belőle, ezért is individuum, vagyis oszthatatlan! Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert ma a „tudományos” megközelítésben a személyiség válik az ember identitás-központjává, amely nem más, mint az a részünk, amelyet az éber éntudatunk nem hat át, amelyben az önzés, a szenvedélyek a mozgató erők. Ha megnézzük, hogy a „személyiség” mint fogalom honnan származik, akkor sok minden értetővé válik. Az emberiség fejlődésében „személyiségről” mint identitásról, igazán az ógörög kortól beszélhetünk, előtte inkább a kollektív, csoporttudat adta meg az ember identitását. Van az ógörög művészetnek egy nagyon ismert jelképe, ez pedig a drámában viselt álarc, a maszk. Kizárólag férfiszínészek játszottak az ókori színházba, és álarcokkal, maszkokkal fejezték ki a különféle karaktereket. Ezeket a maszkokat a rómaiak „persona”-nak nevezték, mert áthallatszott az álarc mögül a színész hangja. Adott tehát egy színész, aki egy és oszthatatlan ember, mégis különféle álarcokat, maszkokat visel, hogy eljátsszon egy szerepet, amely csak a látszat. A személyiség, az emberi én és az érzőtest kapcsolatából jön létre, de az esendőség, a szenvedély, az önzőség, összesítve asztralitás hatja át. Arra a kérdésre, hogy mi is, ki is az ember, akkor találjuk meg a választ, ha arra tekintünk, ami minden emberben közös, ami az általános emberi, nem pedig arra, ami különbözővé tesz. Az általános emberi minőséget vagy a magasabb rendű embert, amely az ember fejlődésének célja, nem találhatjuk meg a személyiségben, hiszen a személyes vágyak, kívánságok, szenvedélyek nem összekötnek, hanem elválasztanak bennünket. Az én mint individualitásunk központja már lehetne az általános, közös emberi minőség, de még mindig van különbség az emberi fejlettségi fokban, a sorsban, a szellemi képességekben. Mi az, ami minden emberi énben közös, függetlenül minden egyediségen és egyéniségen kívül? Mi az a cél, magasabb minta, amely felé minden én, tudatlanul, vagy tudatosan fejlődik? Mi, vagy ki jeleníti meg a magasabb rendű ember ideáját? Ezek a kérdések egy nagy keresztény misztériumhoz vezetnek, olyan magasztos élmény felé, amely a Szent Grál misztériuma, amely egykor áthatotta egész Európát. Az általános emberi, amely minden énben benne él, amely minden emberben közös, amely által minden ember egyenlő, az egy lény: Krisztus, aki emberré lett, hogy minden ember énjéből segítse az embert. Őhozzá vezet a lelkiismeret!

„Miközben az ember egyik oldalról egyre szabadabbá és szabadabbá válhat, abba, ami el van vonva a lélek uralma alól, lopódzkodnak be éppen az ahrimáni és a luciferi erők. Ez az oka annak, ami miatt a modern korban olyan sok ember található, aki joggal állítja, hogy úgy érzi, mintha két lélek lakna benne, mintha az egyik ténylegesen el akarna szakadni a másiktól. A modern ember rejtélyei közül, a modern ember belső élményei közül sok minden azon alapszik, amit az imént mondottunk. És az úgynevezett Szent Grál nem volt más, és nem is más, mint az, ami a lélek élő részét úgy képes ápolni, hogy az úrrá lehessen a halottá-válton.”(1)

A Szent Grál-legendában mint beavatási útban ez a három identitásképző tudatszint is megjelenik. Anfortasz az a személyiség, akinek az asztralitásával szemben még gyenge az énje és elbukik. Anfortasz hiába a Grál királya, ha nem várta ki, amíg a Szent Grál felfedi előtte, hogy ki az életében, sorsszerűen a szerelme, aki majd a felesége lesz, hanem vágyaktól vezérelve beleszeret Orgelúzába, a gyönyörű és büszke nőbe. A bajvívásban a jelszava „amor” volt, és bár győzött a párbajban, ellenfele mérgezett lándzsával megsebezte ágyékánál, azóta beteg, de betegségére nincs földi gyógyszer. Minden szenvedély következménye a szenvedés. Miért nem gyógyítja meg Anfortaszt a betegségből a Szent Grál, hiszen az az isteni erő mindenre képes? Anfortasz valójában a Szent Grál ellen vétett, a Szent Grált tagadta meg! Anfortasz jelképezi az emberben azt a tudat alatti részt, a személyiség-tudatot, amelyet az asztralitás ural, de ennek következményeként szükségszerűen megbetegszik, úgymond „halottá válik”. Parszival egy másik minőséget jelképez, aki bár emberileg esendő, aki bűnöket is követ el, de sohasem szenvedélyből, hanem tudatlanságból, balgaságból teszi. Parszival én-je a szenvedéseken keresztül egyre jobban megerősödik és a tapasztalatai során egyre tudatosabbá válik. A sorsdöntő pillanatban Parszival kiállja azt a próbát, amelybe Anfortasz belebukott; Orgelúza felajánlja a kezét Parszivalnak, de ő nemet mond, mert hűséges a feleségéhez. A Szent Grál-legenda egyik tanúsága, hogy csak az méltó, csak az lesz hűséges a Szent Grálhoz, aki hűséges szerelméhez, házastársához is. Parszival a fejlődő emberi éber én-tudat képviselője. Hogyan történik Anfortasz megváltása a szenvedéstől? A Szent Grál mint a gyógyító erő sorsszerűségből nem gyógyíthatja meg közvetlenül Anfortaszt, de közvetve egy másik emberen keresztül már igen! Amikor Parszival egy tiszta, éber éntudatú pillanatban, mélységes együttérzésből felteszi a kérdést Anfortasznak, akkor a beszédében, mint logoszban, megnyilatkozik a kozmikus logosz, Krisztus. Így gyógyítja meg a Szent Grál Parszivalon keresztül Anfortaszt! Önismereti szempontból az emberi énben élő Krisztus így ad erőt az ember-énnek, hogy az én alatti asztralitást legyőzze, megszelídítse, mert ez vezet csak valódi gyógyuláshoz, a szabadsághoz.

Klingsor és a szexuális devianciák

Vajon melyik lehet az egyik legerősebb asztrális kísértő erő, amely a személyiséget uralni tudja? Ez bizony a szexualitás. A szexualitás más formában jelenik meg az említett három tudatszinten. A legmagasabb tudatszinten egy nő és egy férfi még a születés előtt, az őrangyalokkal és magasabb lényekkel kialakít egy sorsot, amelybe a leendő leszületendő gyermekek sorsa is beleszövődik. Minél tisztább, „szűziesebb” e pár lelke a Földön, annál jobban fel tudják ismerni közös sorsukat, amelynek alapja a szeretet, szerelem, amelyből házasság lesz, majd család. A tudatosan, és áhítattal várt gyermek a szülők részéről más motiváció a szexualitásra, mint a vágyak és ösztönök puszta kiélése vagy netán a perverziók. Előfordul, hogy a szerelmes pár egyike álomban, vagy tudatos szellemi élményben találkozik az inkarnálódni készülő leendő gyermekkel, de olyan is létezik, amikor az anya megérzi, hogy mikor fogan meg a gyermek. A szexualitásnak más minősége van, ha a bizalom, az odaadás, a hűség, a szerelem, a szeretet hatja át. Van egy másik irány is, ami pont az ellenkezője, a szexuális öncélúság, a szexuális devianciák és perverziók világa, melynek súlyosságát azzal lehetne mérni, hogy mennyire áll távol, a szerelemben és gyermekvárásban lévő gyermeknemzéstől. Hogy mi számít szexuális normának és szexuális devianciának, az egyértelműen egyéni szinten dől el, tehát szubjektív, hiszen mindenki önmagából indul ki. Nyilván más erről a véleménye pl. Massimo Scaligeronak és más De Sade márkinak. (De Sade márki nevéből származik a szadizmus szó.) A szexualitásnak ez a két iránya megtalálható a Grál-történetben is! Az egyiknél a szent szerelem az elsődleges és a szexualitás a másodlagos, a másiknál pedig a szexuális ösztönök vannak eltorzítva és felkorbácsolva, hogy az emberi én ne tudjon úrrá lenni a személyiség fölött. Az egyiket Parszival képviseli leendő Grál-királyként, a másikat pedig Klingsor a fekete varázsló. A Klingsor-témában akadnak ugyan nehézségek, de jelen nézőpontomból ennek most nincs jelentősége, hiszen most az a fontos, hogy mit képvisel Klingsor. (A konkrét nehézséget az okozza, hogy a négy Grál-költő (mint a négy evangélista) közül kizárólag Wolfram von Eschenbach (aki időrendben a harmadik) költeményében szerepel csak Klingsor, aki valójában 300 évvel később élt, mint a Grál-legenda többi szereplője. Ezen ellentmondás megfejtése, megoldása nem tárgya cikkemnek, mindössze utalni szerettem volna arra, hogy itt van egy rejtély.) De ki Klingsor és mit is képvisel? A Wolfram von Eschenbach -féle Grál legendában, Klinsor Capua ura és Terra di Lavoro tartományban él. Szicília hercegéének felesége megcsalta a férjét Klingsorral, de a férj rajtakapta őket, és megcsonkította Klingsor „férfiasságát”. Klingsor ezek után meggyűlölte a szerelmet, mivel ő nem tudta már élvezni azt, ezért bosszúból szövetséget kötött az ördögi erőkkel, és sötét mágiát tanult. Klingsor abban lelte örömét, hogy szexuális kísértésekbe vitte az embereket, de az embereknek boldogság helyett csak kín legyen az osztályrészük. Klingsor Calabriába helyezi a központját, ő képviseli az okkult erőkből fakadó szexuális devianciákat, ami ellentéte a hűséges, tiszta szerelemnek. Rudolf Steiner így jellemzi Klingsort: „Azon a helyen úgy lehet mondani a fizikai életben lezajló gonosz mágiák zajlottak, amelyekből az emberi lélek tudattalanná vált részére és az emberi organizáció halottá lett része felé támadások sugároztak. Mindez pedig egy alak körül körvonalazódik, amely mondaszerűen csillog elő a Középkorban, amelyet azonban a misztériumi élettel ismerős valaki meglehetősen jól ismer, egy személyiség körül, aki valóban létezett a Középkor közepe táján, Klingsor körül, a Terra de labűr hercege körül; ez olyan tájék, amelyet helyileg a mai dél-Calabriában kell keresnünk. Onnét indultak a Grál ellenségének kiváltképp Szicíliába át vezetett portyázásai.” (2)

Ha az ember egyénileg, a megismerés útján eljut a szellemi, isteni törvényszerűségekhez, akkor azok átalakítják jellemét és az asztrális személyiség-identitásból az egyéniség-identitás felé fejlődik. A kozmikus bíró, a Szent Grál lénye az emberiség sorsának ura, az a lény, aki az embert a személyiségből egyéniséggé emeli, és akkor egyben a megismerő ember legyőzi önmagában a klingsori Grál ellenes erőit is. Az ember akkor teljesíti be a sorsát, ha megvalósítja azt, ami kizárólag a Földön lehetséges, hogy az éber én-tudat felismerje önmagában a hozzá kapcsolódó Krisztust, ez a Szent Grál misztériuma.

Ezen írás részlet a „Személyiségi jog, egyéniségi jog, emberi jog” cikkből, ami 2021 ősszén jelent meg a „Szabad Gondolat” folyóiratban.

Jegyzet:

1. Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai (1913. február 6.), Budapest, 1994., Jáspis
2. Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai (1913. február 6.), Budapest, 1994., Jáspis