Hogyan emelkedjünk fel tudatosan a Szent Grálhoz?
„Képzeljük el, hogy valakinek háza, kertje és földje van, és ebben dolgozik. Képzeljük el, hogy ennek az embernek az a rigolyája – nevezzük ezt így -, hogy házát, kertjét, földjét és munkásait úgy szereti, mint a saját testét, úgy tekinti a dolgot, hogy teste folytatódik, és házát, kertjét és földjét az emberekkel együtt úgy szereti, mint néhány nő a ruháit, mintha saját testéhez tartoznának. Az egyedi lény itt bizonyos módon kiteljed a környezetre. Ha valakinek a gondolkodása úgy terjed ki a környezetére, hogy mindent úgy őriz, és minden támadást úgy hárít el, mintha saját testéről volna szó, akkor – azt kell mondanunk – az a helyzet, hogy egoizmusával az egész szférát áttolja egy olyan területre, ami az ügyet rendkívül előmozdítja.
Bizonyos körülmények között az, amit szeretetnek nevezünk, rendkívül önző lehet. Csak meg kell nézni az életet, meg kell kísérelni, hogy megvizsgáljuk, milyen gyakran önző az, amit szeretetnek nevezünk. A személyen túlterjedő egoizmus viszont nagyon önzetlen is lehet, azaz, ami hozzá tartozik, azt rendkívüli mértékben támogatja, gondozza és ápolja. Éppen az ilyen dolgoknál kell megtanulnunk, hogy az élet nem hagyja, hogy fogalmakba kényszeresük. Beszélünk egoizmusról és altruizmusról, és ezekkel a fogalmakkal nagyon szép rendszert alkothatunk. A tények azonban szétzúzzák az ilyen rendszert, mert ha az egoizmus a maga érdekeit úgy terjeszti ki a környezetére, hogy azt önmagához tartozónak tekinti, és ennek megfelelően gondozza és ápolja, akkor az egoizmus önzetlenségbe megy át. És ha az altruizmus olyanná válik, hogy a világot csak azáltal akarja boldogítani, ami neki tetszik, ha az egész világra minden erővel rá akarja kényszeríteni gondolatait és érzéseit, és ezt teszi alapelvévé: „Ha nem leszel barátom, a fejedet szétvágom” – akkor az altruizmus igen önzővé válhat. Az erőkből és tényekből álló valóság nem hagyja, hogy fogalmakba kényszeresük, és annak, ami az emberiség haladásával szembeszegül, a legnagyobb része abban áll, hogy az éretlen fejekben és az éretlen szellemekben újra meg újra az a hit alakul ki, hogy a valóságot valahogy fogalmakba lehet préselni.
Az asztráltestet úgy lehet jellemezni, hogy egoista. Minden fejlődésnek, amely az asztráltestet szabaddá teszi – és ezzel számolni kell – az a következménye, hogy az ember érdekeltsége kitágul, egyre szélesebbé válik. Ha asztráltestünk a helyes módon oldódik el az emberi természet többi részétől, akkor érdekeltségének az egész Földre és az egész földi emberiségre ki kell terjednie. A földi emberiség érdekeinek lényegében saját érdekeinkké kell válniuk, a valahogyan a személyünkhöz kötött érdekeknek meg kell szűnniük. Ami az emberrel kapcsolatos, nemcsak a mi korunkban, hanem ami az embert a földfejlődés során valaha is érdekelte, annak a legmélyebb érdeklődésünket kell kiváltania. Oda kell eljutnunk, hogy ne csak azokat tekintsük saját tulajdonunknak, akikkel vérrokonságban vagyunk, vagy azt, ami házunkkal, kertünkkel, földünkkel összefügg, hanem tegyük saját ügyünkké mindazt, amit a földfejlődés létrehoz. Ha asztráltestünkben érdeklődést tanúsítunk a Föld minden ügye iránt, ha a Föld minden ügye saját ügyünkké válik, akkor asztráltestünk egoizmusára rábízhatjuk magunkat. Ehhez azonban az szükséges, hogy a földi emberiség érdekei saját érdekeinkké váljanak. Nézzük most ebből a szempontból a tegnap említett két legendát. Amikor ezeket az emberiségnek megadták, azért adták, hogy az embert az egyéni érdekektől felemeljék az általános földi érdekekhez.
A paradicsomi legenda az embert közvetlenül a földfejlődés kiindulópontjához vezeti, amikor az ember még nem lépett be első inkarnációjába, vagy amikor éppen belép oda, ahol Lucifer csatlakozik hozzá. Ekkor még az általános fejlődés előtt áll, és ténylegesen fel tudja venni mindazt, ami az emberiség érdeke. Az elképzelhető legnagyobb nevelési legendát, nevelési kérdést rejti magában a paradicsomi történet, az a történet, amely az embert felemeli oda, hogy az egész emberiséget vegye tekintetbe, és minden emberbe beleoltja azt, ami mindenkinek az érdeke. Ha a paradicsomi legenda képei – úgy, ahogy azokat megpróbáljuk felfogni – benyomulnak az emberi lélekbe, akkor áthatják az asztráltestet, és ez, az ember egész Földre kiterjedő látókörének befolyása alatt mindazt, ami most szférájába kerül, saját érdekévé tudja tenni. Ez arra neveli, hogy a Föld érdekeit saját érdekeiként szemlélhesse. Kíséreljék meg teljes komolysággal és teljes méltósággal szemlélni, mi rejlik tulajdonképpen egy ilyen legendában az egyetemes pedagógiai erő számára, egy spirituális impulzus számára.
Hasonló a helyzet a Grál-legendával is. Míg a paradicsomi legenda úgyszólván a Föld emberisége számára szól, és visszanyúl az eredethez, a földfejlődés kezdeti pontjához, tehát azért jött létre, hogy az egész emberiségfejlődés horizontját megemelje, a Grál- legenda azért keletkezett, hogy az ember elmélyedjen asztrálteste legbelsőbb mivoltában, az asztráltest eredeti érdekeiben, mert ha csak önmagára hagyatkozik, egoistává válik, és csak eredeti érdekeit nézi. Ha az asztráltest érdekeiről van szó, az ember tulajdonképpen két irányban tévedhet el. Az egyik irány Amfortas iránya, a másik, mielőtt Amfortas eljut a teljes megváltásig, Parsifálé. A kettő között van az ember helyes fejlődése – amennyiben asztráltestét vesszük tekintetbe. Az asztráltest arra törekszik, hogy önmagában az egoizmus erőit kifejlessze. Ha azonban ebbe az egoizmusba személyes érdekek nyomulnak be, akkor ezek felfalják, miközben az egész Földre ki kellene terjednie, saját személyiségére zsugorodik össze. Ennek nem szabad megtörténnie. Mert ha ez megtörténik, akkor annak a személyiségnek a hatása folytán, amely a maga én-kifejeződését a vérben találja meg, az egész személyiség megsebesül: az ember Amfortas irányában kerül tévútra. Amfortas alapvető hibája abban áll, hogy abba a szférába, amelyben az asztráltest jogosan akarja megszerezni, hogy egoista legyen, beleviszi azt, ami még az emberben személyes vágyként és kívánságként létezhet. Jóvátehetetlen, ha az ember abba a szférába, ahol az asztráltestnek a személyes érdekektől el kell oldódnia, személyes érdekeit viszi magával. Az ember ekkor a sebesült Amfortas.
A másik eltévelyedés is bajhoz vezethet azonban, és csak akkor nem vezetne bajhoz, ha az, aki ezt a bajt előidézi, olyan ártatlan, mint Parsifal. Parsifal látja a Szent Grált, többször is elviszik előtte, de ő bizonyos módon helytelenül cselekszik. Valahányszor a Szent Grált körülhordozzák, ajkán a kérdés: kinek a tápláléka ez, de nem kérdezi meg, és végül az étkezés úgy fejeződik be, hogy ez a kérdés nem hangzik el. Ezért az étkezés után úgy kell eltávoznia, hogy nincs lehetősége bármit is helyrehozni. Ez valóban így van, mintha a még nem teljesen érett ember egy pillanatra tisztánlátóvá válna az éjszaka folyamán, mintha egy szakadék választaná el őt attól, amit saját testiségének vára tartalmaz. Bele tud pillantani, de azután anélkül, hogy a megfelelő ismeretre szert tett volna, azaz, anélkül, hogy a kérdést feltette volna, újra minden bezárul számára. És amikor felébred, nem tud újra behatolni a várba. Mit mulaszt el tulajdonképpen Parsifal? Hallottuk, mit tartalmaz a Szent Grál. Azt tartalmazza, amiből a földi ember fizikai eszközének táplálkoznia kell, mint extraktumból, tiszta ásványi extraktumból, amit mindenféle élelmiszerből nyernek, és össze van kötve az emberi agy legnemesebb részével, a legnemesebb érzéki benyomásokkal, azokkal a benyomásokkal, amelyek az érzékszervek útján jutnak el hozzánk. Kinek a számára szolgál ez a táplálék? Tulajdonképpen annak számára kell, hogy szolgáljon – ez mutatkozik meg nekünk, ha az exoterikus költői elbeszélésekből átlépünk az ezoterikus misztérium-ábrázoláshoz akiben megértés van aziránt, ami az embert éretté teszi, aki valóban fokról-fokra tudatosan emelkedik fel ahhoz, hogy mi a Szent Grál. Honnan szerezzük meg azt a képességet, hogy tudatosan emelkedjünk fel a Szent Grálhoz?
A költemények világosan rámutatnak, kiknek szól a Szent Grál. Ha behatolunk a Grál-legenda misztériumi ábrázolásába, akkor ez még sajátságosabb. Az eredeti Grál-legendában a vár ura egy halászkirály, egy halásznép királya. Másvalaki is együtt volt egy halásznéppel, aki nem királya akart lenni ezeknek a halászoknak, hanem valaki más közöttük, aki visszautasította, hogy királyként uralkodjon felettük, aki valami mást hozott számukra, mint az uralkodó király: Krisztus Jézus. Utalás történik arra, hogy a halászkirály eltévelyedése az – mert ez tulajdonképpen Amfortas az eredeti legendában -, ami az egyik oldalon történik. Ő úgyszólván még nem egészen méltó arra, hogy a Grál útján valóban megszerezze az üdvösséget. Azért nem, mert nemcsak szellemiséggel irányítja ezt a halásznépet, hanem hatalmi eszközökkel akar uralkodni rajtuk.
Parsifal belsőleg nem annyira nyílt, hogy tudatosan feltegye a kérdést: mire való a Grál? Mire szolgál? A halászkirálynak arra szolgált, hogy személyes érdekeit elnyomja, és érdekeit annyira kiterjessze, ahogy azt Krisztus Jézus tette az egész emberiség érdekében. Parsifalnál szükséges, hogy a pusztán ártatlan szemlélésen túl, érdekeit annak belső megértéséig emelje, ami minden emberben ugyanaz, ami az egész emberiséget megilleti. És ez a Szent Grál adománya. Így lebeg csodálatos módon Parsifal és Amfortas, vagyis az eredeti halászkirály között középen a Golgotái Misztérium eszménye. Így történik utalás árnyalt módon éppen arra, ami a legendában döntő, hogy egyrészről a halászkirály túl sok személyiséget vitt magával az asztráltest szférájába, másrészről Parsifal túl kevés általános érdeklődést tanúsított a világ iránt, még túlságosan naiv, túl kevéssé érinti őt a világ iránti általános érdeklődés. Éppen abban van a Grál-legenda hatalmas pedagógiai jelentősége, hogy a Szent Grál ennyire tud hatni tanítványai lelkére, hogy úgy érzik, mintha egy mérleget szemlélnének: amelynek egyik serpenyőjében az van, ami Amfortasnál volt, a másikban pedig az, ami Parsifalnál. Azután tudták, hogy a kettőnek egyensúlyban kell lennie. Ha az asztráltest a maga eredeti érdeklődését követi, felemelkedik az általános emberiesség ama horizontjáig, ami akkor érhető el, ha valóban e szavak szerint cselekszünk: ahol ketten az én nevemben együtt vannak, közöttük vagyok. Mindegy, hogy hol állnak a Föld-fejlődésben.
Kérem, ne tekintsék ezt az egészből kiragadott résznek, hanem vessék össze a tegnapi és holnapi fejtegetéssel, mert az egyes részek félreértésekhez vezethetnek. Szükséges viszont, hogy ennél a pontnál az emberi asztráltest fejlődését az emberiség horizontjáig emeljük fel, egészen sajátságos módon úgy, hogy az emberiség legáltalánosabb érdekei saját érdekeivé váljanak, hogy szomorúságot érezzen, és sérelmesnek érezze, ha valahol az emberiség érdekeit sértik meg. Ehhez az szükséges, hogy az ember, amikor lassanként az ezoterikus fejlődés folyamán eljut odáig, hogy asztrálteste szabaddá, függetlenné válik az emberi természet többi részétől, vértezze fel és védje meg magát más asztráltestek tetszés szerinti befolyásától, mert ha az asztráltest szabaddá válik, a fizikai és étertest, amelyek erős várat alkotnak az asztráltest számára, nem támogatják többé. Szabaddá és áteresztővé válik, és igen könnyen hatni engedi magára azokat az erőket, amelyek más asztráltestekben vannak. A sajátjánál erősebb asztráltestek befolyást gyakorolnak rá, ha nincs felvértezve saját erőivel. Végzetes lenne, ha valaki felemelkedne addig, hogy szabadon kezeli asztráltestét, és az asztráltest magatartását tekintve olyan ártatlan maradna, mint kezdetben Parsifal. Ez nem jó, mert akkor a más asztráltestektől kiinduló összes lehetséges hatás befolyással lehetne asztráltestére.”
