A szín a fény és a sötétség együttműködése

“Amikor a „Szellemtudományt” írtam, akkor kénytelen voltam a Föld fejlődését legalább némileg összhangba hozni a korunkban használt képzeletekkel. A XIII-XII. században ezt másképpen lehetett volna megtenni. Akkor ennek a „Szellemtudomány”-nak egyik fejezetében például a következőt találhattuk volna. Először azokról a lényekről kellett volna képzetet alkotni, akiket az első hierarchia lényeinek nevezhetünk: szeráfok, kerubok, trónok. A szeráfokat olyan lényekként jellemezték volna, akiknél nem létezik alany és tárgy, mivel ezek náluk egybeesnek, ők nem mondanák azt, hogy a tárgyak rajtuk kívül vannak, hanem: a világ létezik és én vagyok a világ, és a világ én – tehát csak önmagukról tudnak, mégpedig úgy, hogy ezek a szeráfok olyan élmény révén tudnak magukról, amelynek halvány visszfénye van meg az embernél, mikor valamilyen tapasztalat izzó lelkesedéssel töltik el.

Olykor nehéz is megvilágítani a mai ember számára, hogy mi is az izzó lelkesedés, ezt még a XIX. században is jobban tudták. Akkor még előfordult, hogy felolvasták valamelyik költő versét és az emberek úgy viselkedtek lelkesedésükben, hogy a mai ember azt mondaná – bocsánat, de így volt -, hiszen ezek megőrültek! Olyan lendületbe jöttek, úgy áthevültek. Ma megfagy az ember, mikor azt hiszi, hogy az embereknek lelkesedniük kellene. A szeráfok belső életét ennek a különösen Közép- és Kelet- Európában meghonosodott lelkesedésnek a révén kell elképzelnünk, amennyiben ez a belső lelkesedés tudatosságra emelkedik és egységes tudati elemmé válik. A kerubok tudatát teljesen kitisztult ragyogó tudatnak kell elképzelnünk, ahol a gondolat közvetlenül fénnyé alakul és mindent beragyog. A trónokét pedig úgy, hogy kegyelmet hordoz, az egész világot hordozza.

Ez egyfajta vázlat, még sokáig beszélhetnék róla, csak azt akartam elmondani, ahogy abban a korban a szeráfok, kerubok és trónok lényszerű tulajdonságait próbálták volna jellemezni. Azt mondták volna, hogy a szeráfok, a kerubok és a trónok együttesen hatnak, mégpedig úgy, hogy a trónok képezik ennek magvát (vöröseslila), a kerubok innen sugározzák ki saját ragyogó lényüket (sárga) és a szeráfok az egészet a lelkesedés köpenyébe burkolják. Mindez belesugárzik a kozmikus tér távlatába (piros). Itt tehát lényeket rajzolok, középre a trónokat, körös-körül a kerubokat és egészen kívül a szeráfokat. Valamennyien egymás lényében lebegnek, cselekszenek, gondolkodnak, akarnak, éreznek. Lényszerűek. Ha egy megfelelő érzékenységgel rendelkező lény haladt volna át a téren, ahol a trónok a magot képezték, a kerubok körülvették ezt és a szeráfok mintegy lezárták kifelé, akkor ez a lény az első hierarchia működésének területén a meleg különböző fokozatait érezte volna, egyik helyen nagyobb meleget, másik helyen kisebbet.

Mindezt azonban lelki-szellemi módon, de úgy, hogy a lelki átélés ugyanakkor az érzékek fizikai élménye is, tehát a lény lelki melegségének érzete valóban hasonló egy fűtött helység érzéséhez. Az első hierarchia lényeinek együttes működése létrejött egyszer a világmindenségben, ez képezte a Szaturnusz létet. A meleg csupán annak a kifejezése, hogy ezek a lények itt vannak. A meleg mindössze az ő jelenlétük kifejeződése.

Ezt talán egy képpel világítanám meg. Gondolják el, hogy szeretnek valakit. Jelenlétét átmelegítőnek érzik. Képzeljék el, hogy egy borzasztóan absztrakt ember azt mondja: az embertől eltekintek, csak a meleg érdekel. Nem azt mondja, hogy csak az általa terjesztett meleg érdekli, hanem csak a meleg. Ez természetesen ostobaság, hiszen ha a meleget terjesztő ember nincs ott, akkor a meleg sincs már meg. Meleg csak akkor van, ha az ember ott van, önmagában nem létezik. Így a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak is jelen kell lenniük, különben a meleg sem lehetséges, mert az csak az ő megnyilatkozásuk.

A szóban forgó korban valóban még a színes rajzokig terjedően is megvolt az, amit éppen elmondtam. Amikor az elemekről beszéltek, a hő eleméről, voltaképpen a kerubokat, szeráfokat, trónokat értették ezen. Ez pedig a Szaturnusz-lét. Ekkor továbbhaladtak és azt mondták, hogy csak a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak van hatalmuk ahhoz, hogy létrehozzanak ilyesmit és belehelyezzék a kozmoszba. Csak ez a legmagasabb hierarchia képes ilyesmit elhelyezni a kozmoszban. A fejlődés azáltal folytatódhatott, hogy a legmagasabb hierarchia ezt odaállította a világ létrejöttének kiindulópontjára. A fejlődést mintegy a szeráfok, kerubok és trónok gyermekei vihették tovább. Ez úgy történt azután, hogy a második hierarchia lényei, a küriotészek, dünamiszok és exuziák, akiket a szeráfok, kerubok és trónok teremtettek, hatottak arra a térre, amelyet a Szaturnusz melegével a szeráfok, kerubok és trónok alakítottak ki. Ide hatoltak be azután a fiatalabb – természetesen kozmikusán fiatalabb – lények. Hogyan hatottak ezek a kozmikusán fiatalabb lények? Míg a kerubok, szeráfok és trónok a hő elemében nyilatkoztak meg, addig a második hierarchia lényei a fény elemében. A rajzon a Szaturnusz sötét, meleget bocsát ki. A Szaturnuszi lét sötét világában létrejön az, amit az első hierarchia gyermekei, az exuziák, dünamiszok és küriotészek hozhatnak létre.

Ez a Szaturnuszi melegben azáltal jön létre, hogy a második hierarchia megjelenése belső fénnyel világítja át. Ez a belső fényesség a hő sűrűsödésével is együtt jár. A puszta hő-elem levegővé válik. Egyfelől tehát a fény megnyilatkozása a második hierarchia megjelenését jelzi. De világosan el kell képzelnünk, hogy valójában lények jelennek meg. Egy megfelelő észlelőképességgel rendelkező lény számára megjelenik a fény. Ezeknek a lényeknek az útját a fény jelzi. Ha valahová bejut a fény, ott bizonyos feltételek között árnyék, sötétség, sötét árnyék jön létre. A fény alakjában behatoló második hierarchia révén is keletkezett árnyék. Mi volt ez az árnyék? A levegő.

A XV-XVI. századig valóban tudták, hogy mi a levegő. Ma tudják, hogy a levegő oxigénből, nitrogénből és egyebekből áll, ez nem jelent sokkal többet, mintha valaki, mondjuk tudja az óráról, hogy üvegből és ezüstből van, de ezzel az óráról nem mondott semmit. A levegő kozmikus mivoltáról sem mondtunk ki semmit, ha azt mondjuk, hogy oxigénből és nitrogénből áll, akkor mondunk róla sokat, ha tudjuk, hogy a levegő a fény árnyéka. Tehát a második hierarchiának a Szaturnuszi melegbe való behatolása valóban a fénynek és a fény árnyékának, a levegőnek, a behatolása (zöld). Ahol pedig ez létrejön, ott van a Nap. A XIII-XII. században voltaképpen így kellett beszélni.

Menjünk tovább. A további fejlődést most a második hierarchia gyermekei, az archék, arkangyalok és angyalok vezetik. Ezek a lények valami újat hoznak a fény elemébe, amely először a második hierarchia révén jelent meg és maga után vonta az árnyékot, a levegős sötétséget, de nem a közömbös, neutrális, Szaturnuszi sötétséget, amely egyszerűen a fény hiánya volt, hanem azt, amely kidolgozta a fény ellentétét. Ehhez a fejlődéshez a harmadik hierarchia – az archék, arkangyalok és angyalok -, saját lényeivel olyan elemmel járul hozzá, amely hasonló a mi vágyainkhoz, ösztöneinkhez, amikor valaminek az elérésére vágyakozunk.

Ezáltal az történt, hogy mondjuk, belépett itt egy arché vagy egy angyal (lásd a rajzot) és találkozott a fény elemével, a fény helyével. A fény helyén a fény iránti fogékonysága révén feltámadt benne a sötétség iránti vágy. Az angyal-lény fényt vitt a sötétségbe vagy sötétséget a fénybe. Ezek a lények közvetítenek a fény és a sötétség között. Ennek az lett a következménye, hogy a homályos, levegős sötétség, amely azelőtt csak a fényben csillant fel meg az árnyékban, maga után vonta, hogy ez minden színben sziporkázni kezdett; a fény megjelent a sötétségben a sötétség a fényben. A harmadik hierarchia varázsolta elő a színt a fényből és a sötétségből.

Ez történelmi dokumentumként is megjelenik számunkra. Amikor Arisztotelész korában azt kérdezték a misztériumban, hogy a színek honnan erednek, akkor még tudták, hogy a harmadik hierarchia lényeinek van közük hozzájuk. Ezért mondta ki Arisztotelész a „Színek harmóniájá”-ban, hogy a szín a fény és a sötétség együttműködését jelenti. Azután elveszett az a szellemi elem, hogy a meleg mögött az első hierarchia lényeit kellett látni, a fény és sötét árnyéka mögött a második hierarchia lényeit, a világ összefüggéseiben felcsillámló színességben pedig a harmadik hierarchia lényeit. Mára csak a szerencsétlen newtoni színtan maradt meg, amelyet a beavatottak a XVIII. századig megmosolyogtak, míg azután ez lett a fizika szakembereinek a hitvallása. Ha ennek a newtoni színtannak az értelmében beszélünk, akkor már valóban semmit sem kell tudnunk a szellemi világról. Ha valakit még a szellemi világ ösztönöz belülről, akkor úgy berzenkedik ellene, mint Goethe. Akkor melléje teszi a helyeset, mint ő és iszonyúan szitkozódik. Mert Goethe sohasem szitkozódott úgy, mint Newton esetében; iszonyúan szidta ezt az értelmetlen dolgot. Ma az ilyesmit már nem lehet megérteni, egyszerűen azért, mert ma mindenki bolond a fizikusok szerint, aki nem ismeri el Newton színtanát. De mégsem az a helyzet, hogy Goethe a maga korában teljesen egyedül állt. Egyedül ő beszélt erről kifelé, de a bölcsek még a XVIII. század végén is tudták, hogy a szín forrása a szellemiség.

A levegő azonban a fény árnyéka. Mint ahogy a fény keletkezésekor bizonyos feltételek között megjelenik a sötét árnyék, úgy jön létre a víz eleme, amikor a szín jelen van és realitásként hat – erre képes volt, amikor behatolt a levegő elemébe -, vagyis belepermeteződik a levegőbe, működik benne, tehát nem csak vetület, visszavert szín, hanem a levegőbe szóródó realitás. Ilyenkor jön létre ez a folyékony vizes elem a reális színességből, mint ahogy a nyomás révén bizonyos feltételek között ellenerő támad. Ahogy a fény árnyéka kozmikus értelemben a levegő, úgy a víz a színesség vetülete, alkotása a kozmoszban. Erre azt fogják mondani, hogy nem értik. De próbálják csak meg a színességet, valóban reális értelmében megragadni. Gondolják, hogy a piros lényege valóban csak az a neutrális felület, aminek általában látszik? A piros támadást intéz ellenünk. Ezt már sokszor említettem. Az ember el szeretne futni a piros elől, visszalök bennünket. A kékes-ibolya után szaladni szeretnénk, de mindig elfut előlünk, egyre mélyebbé válik. Hiszen a színekben benne él minden. A színek egy világot alkotnak, és a lelki elem valóban úgy érzi magát a színek világában, hogy mozgás nélkül nem is létezhetne, amikor a színeket lelki átéléssel követi.

Látják, az ember ma rámered a szivárványra. Ha némi imaginációval nézzük a szivárványt, akkor meglátjuk a rajta tevékenykedő elementáris lényeket. Ezek az elementáris lények igen sajátságos jelenségekre utalnak. Itt a szivárványból állandóan bizonyos elementáris lényeket látunk kijönni (sárga). Ezek azután tovább mennek. Abban a pillanatban, ahogy a zöld alsó végéhez értek csatlakoznak hozzá. Itt látjuk őket eltűnni (a zöldnél). A másik oldalon újra előjönnek. Imaginációval szemlélve az egész szivárvány a szellemiség kiáramlását és a szellemiség eltűnését mutatja. Valóban valamilyen szellemi hengert mutat, egészen csodálatos. Ugyanakkor észre lehet venni, hogy amikor ezek a szellemi lények kijönnek, nagy félelemmel jönnek elő, azután egészen legyőzhetetlen bátorsággal mennek tovább. A vörösessárga felé tekintve félelem áramlik ki a kékes-ibolya felé nézve olyan érzésünk támad, hogy itt minden bátorságként jelenik meg. Most képzeljék el, hogy nemcsak a szivárvány van itt, hanem ha most keresztmetszetben rajzolom (lásd a következő rajzot), és a szivárvány így áll akkor itt előjönnek a lények, ott meg eltűnnek; itt a félelem, ott a bátorság. A bátorság újra eltűnik. Ez volna most a szem iránya, itt van a szivárvány, itt a piros, sárga és a többi. Ekkor kapja meg a szivárvány a vastagságát. Így már el tudjuk képzelni, hogy ebből a vizes elem jön létre. Ebben a vizes elemben olyan szellemi lények élnek, akik valóban képmásai a harmadik hierarchia lényeinek.

Azt mondhatjuk, hogy ha a XI-XII-XIII. század bölcseihez közeledünk, akkor értenünk kell ezeket a dolgokat. Amit ma tudunk, azzal még a későbbieket sem értjük meg, Albertus Magnust sem tudjuk olvasni. Annak a tudásával kell olvasnunk, hogy a szellemiség az ő számára még realitás volt; csak így értjük meg a szóhasználatát, a kifejezésmódját. A levegő és a víz ilyen módon a hierarchiák tükröződéseként jelenik meg. Az első hierarchia, mint meleg hatol be, a második hierarchia fényalakban, a harmadik hierarchia a színesség alakjában. Ez a Hold korszakában alakult ki.

Ezután következik a negyedik hierarchia. Most úgy mondom el, ahogyan a XII-XIII. században elgondolták. Ma nem is beszélünk róla, de a XII-XIII. században nagyon is téma volt. Mi ez a negyedik hierarchia? Az ember. Maga az ember a negyedik hierarchia. De ezen a negyedik hierarchián semmiképpen sem azt értették, aki most kétlábú, különös, öregedő lényként járkál a világban, mert a valóságos bölcs akkoriban sajátságos lénynek találta a jelenkor emberét, ő az eredeti, bűnbeesés előtti emberről beszélt, aki még teljesen abban az alakban volt jelen, amikor ugyanúgy hatalma volt a Földön, mint az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak a holdkorszakban, a második hierarchiának a napkorszakban és az első hierarchiának a Szaturnuszon. Az ember eredeti földi mivoltáról beszéltek és mint negyedik hierarchiáról szólhattak róla. Ezzel a negyedik hierarchiával jött el azután az élet mindenesetre a magasabb hierarchiák adományaként. Ez először az ő tulajdonuk volt, ők őrizték, de nem nekik volt rá szükségük. Az élet elérkezett ebbe a színpompás világba, amelyet most utalásszerűén írtam le.

Azt kérdezhetik: hát régebben nem éltek a dolgok? Kedves barátaim, ezt magán az emberen tanulmányozhatják. Hiszen énjüknek és asztráltestüknek sincs élete, és mégis léteznek. A szellemnek, a léleknek nincs szüksége az életre. Az élet csak az étertestünknél kezdődik, ez pedig külső burkot képez. Így az élet csak a holdkorszak után kerül a földi léttel a Földünkhöz tartozó fejlődés tartományába. A színekben ragyogó világot áthatotta az élet. Az angyalok, arkangyalok és a többiek arra vágyakoztak, hogy a fénybe belevigyék a sötétséget és a sötétségbe a fényt, felkeltve bolygónkban a színek játékát, de ezen kívül megjelent a színek játékának belső átélése, bensőségessé tétele. Amikor a sötétség uralkodott bensőleg a fényen, akkor a gyengeség, a lanyhaság érzését élték át, aktivitást akkor éreztek, amikor a fény uralkodott a sötétség felett. Mi történik, amikor szaladnak? Ilyenkor a fény uralkodik a sötétség felett; amikor lustán üldögélnek, akkor a sötétség uralkodik a fényen. Ez lelki színhatás, lelki színek csillogása. Amikor megérkezett a negyedik hierarchia, az ember, akkor megjelent az élettel áthatott színek ragyogása. A kozmikus létesülésnek ebben a pillanatában kezdtek a színek csillogásában mozgó erők körvonalakat képezni. A színeket belsőleg lekerekítő, szögletekkel, élekkel ellátó élet létrehozta a szilárd kristályformákat. Megérkeztünk a földi létbe.

A most leírt dolgok voltaképpen a középkori alkimisták, okkultisták, rózsakeresztesek és mások kiindulásának igazságai voltak, és bár a mai történelem nem sokat beszél róluk, virágkoruk főként a IX.-X. századtól a XIV-XV századig terjedt, és utolsó elkésett, már különcnek tartott maradványaik a XVIII., sőt a XIX. század elejéig is megtalálhatók. Ezek a dolgok azután teljesen eltűntek. A modem világszemlélet képes volt a következőkre. Gondolják, hogy itt van egy ember. Nem érdeklődöm iránta, csak fogom a ruháit és olyan ruhafogasra akasztom őket, amelynek fölül fejformájú gombja van, az ember nem érdekel a továbbiakban. Elképzelem, hogy ez az ember; semmi közöm hozzá, hogy a ruhában ilyesmi rejtőzik. Ez az ember (a ruhafogas!) – Látják, így történt a természet elemeivel. Nem érdekes, hogy a meleg vagy a tűz mögött ott van az első hierarchia, a fény és a levegő mögött a második hierarchia, az úgynevezett kémiai éter, színéter és a víz mögött a harmadik hierarchia, és az élet eleme és a föld mögött a negyedik hierarchia, vagyis az ember. Csak vegyük elő a ruhafogast és akasszuk rá a ruhákat! Ez az első felvonás. A második felvonás azután Kanttal kezdődik!

Kezdődik a kantianizmus, elkezdünk filozofálni – miután megvan a ruhafogas a ruhákkal hogy mi lehet a ruhák magánvalója. Rájönnek, hogy a ruhák magánvalóját voltaképpen nem lehet megismerni. Nagyon éles elméjű dolog! Ha az embert előbb félretesszük, azután ott vannak a ruhák a ruhafogason, akkor filozofálhatunk a ruhákról és rájövünk, hogy tetszetősen okoskodunk. Hiszen itt a ruhafogas, rajta lógnak a ruhák és akkor vagy Kant módján filozofálunk és a magánvalót nem ismerjük meg – vagy Helmholtz módján gondolkodunk: ezeknek a ruháknak nem lehetnek formáik, formájukat akkor nyerik el, mikor beléjük ütköznek az apró örvénylő porszemecskék, atomokkal a belsejükben. Így fejlődött később a gondolkodás. Ez azonban elvont és árnyszerű. Ma azonban ebben a gondolkodásban és okoskodásban élünk; ebből alakítjuk ki egész természettudományos szemléletünket. Annál atomisztikusabban gondolkodunk, minél kevésbé ismerjük el. Azt még sokáig nem ismerik el, hogy újra vissza kell tenni az embert a ruhákba, nem pedig beleálmodni az atomok örvénylő táncát. Ezt éppen a szellem- tudomány visszaállításának kell megpróbálnia.”

“

Rudolf Steiner: A középkor misztériumhelyei (GA233a) – forrás: antropozofia.hu