A szín a fény és a sötétség együttműködése

“Ma kémiai elemekről beszélünk és nem is ébredünk annak tudatára, hogy voltaképpen milyen keveset is mondunk azzal, ha valamelyiket oxigénnek, nitrogénnek vagy más egyébnek nevezzük. Hiszen az oxigén csak bizonyos feltételek, bizonyos hő-állapotok és a földi élet egyéb állapotai között létezik. Értelmes ember semmiképpen sem tekinthet realitásnak valamit, ami a hőmérséklet valamilyen emelkedésével már nem létezik olyan mértékben és módon, mint a fizikai földi ember életének feltételei mellett. A középkor elején és középső részében éppen az volt a kutatás célja, hogy a lét viszonylagosságának fogalmain, képzetein és tendenciáin túllépve eljusson a valóságos létezéshez.(…) Ma az emberek a hőről már csak úgy beszélnek, mint a testek egyik állapotáról. Voltaképpeni hőéterről már nincs szó. De a levegő, a víz ma, mondhatnánk, a legelvontabb dologgá vált, és valóban szükség van rá, hogy belemélyedjünk abba, hogy milyenek is voltak egykor ezek a képzetek. Így ma szeretnék képet adni arról, hogy hogyan beszéltek a bölcsek az említett korban. (…) Olykor nehéz is megvilágítani a mai ember számára, hogy mi is az izzó lelkesedés, ezt még a XIX. században is jobban tudták. Akkor még előfordult, hogy felolvasták valamelyik költő versét és az emberek úgy viselkedtek lelkesedésükben, hogy a mai ember azt mondaná – bocsánat, de így volt -, hiszen ezek megőrültek! Olyan lendületbe jöttek, úgy áthevültek. Ma megfagy az ember, mikor azt hiszi, hogy az embereknek lelkesedniük kellene. A szeráfok belső életét ennek a különösen Közép- és Kelet- Európában meghonosodott lelkesedésnek a révén kell elképzelnünk, amennyiben ez a belső lelkesedés tudatosságra emelkedik és egységes tudati elemmé válik. A kerubok tudatát teljesen kitisztult ragyogó tudatnak kell elképzelnünk, ahol a gondolat közvetlenül fénnyé alakul és mindent beragyog. A trónokét pedig úgy, hogy kegyelmet hordoz, az egész világot hordozza.(…)

Amikor az elemekről beszéltek, a hő eleméről, voltaképpen a kerubokat, szeráfokat, trónokat értették ezen. Ez pedig a Szaturnusz-lét. Ekkor továbbhaladtak és azt mondták, hogy csak a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak van hatalmuk ahhoz, hogy létrehozzanak ilyesmit és belehelyezzék a kozmoszba. Csak ez a legmagasabb hierarchia képes ilyesmit elhelyezni a kozmoszban. A fejlődés azáltal folytatódhatott, hogy a legmagasabb hierarchia ezt odaállította a világ létrejöttének kiindulópontjára. A fejlődést mintegy a szeráfok, kerubok és trónok gyermekei vihették tovább. Ez úgy történt azután, hogy a második hierarchia lényei, a küriotészek, dünamiszok és exuziák, akiket a szeráfok, kerubok és trónok teremtettek, hatottak arra a térre, amelyet a Szaturnusz melegével a szeráfok, kerubok és trónok alakítottak ki. Ide hatoltak be azután a fiatalabb – természetesen kozmikusán fiatalabb – lények.

… a fény megnyilatkozása a második hierarchia megjelenését jelzi. De világosan el kell képzelnünk, hogy valójában lények jelennek meg. Egy megfelelő észlelőképességgel rendelkező lény számára megjelenik a fény. Ezeknek a lényeknek az útját a fény jelzi. Ha valahová bejut a fény, ott bizonyos feltételek között árnyék, sötétség, sötét árnyék jön létre. A fény alakjában behatoló második hierarchia révén is keletkezett árnyék. Mi volt ez az árnyék? A levegő.(…) Ahol pedig ez létrejön, ott van a Nap. A XIII-XII. században voltaképpen így kellett beszélni.

Menjünk tovább. A további fejlődést most a második hierarchia gyermekei, az archék, arkangyalok és angyalok vezetik. Ezek a lények valami újat hoznak a fény elemébe, amely először a második hierarchia révén jelent meg és maga után vonta az árnyékot, a levegős sötétséget, de nem a közömbös, neutrális, Szaturnuszi sötétséget, amely egyszerűen a fény hiánya volt, hanem azt, amely kidolgozta a fény ellentétét. Ehhez a fejlődéshez a harmadik hierarchia – az archék, arkangyalok és angyalok -, saját lényeivel olyan elemmel járul hozzá, amely hasonló a mi vágyainkhoz, ösztöneinkhez, amikor valaminek az elérésére vágyakozunk. Ezáltal az történt, hogy mondjuk, belépett itt egy arché vagy egy angyal (lásd a rajzot) és találkozott a fény elemével, a fény helyével. A fény helyén a fény iránti fogékonysága révén feltámadt benne a sötétség iránti vágy. Az angyal-lény fényt vitt a sötétségbe vagy sötétséget a fénybe. Ezek a lények közvetítenek a fény és a sötétség között. Ennek az lett a következménye, hogy a homályos, levegős sötétség, amely azelőtt csak a fényben csillant fel meg az árnyékban, maga után vonta, hogy ez minden színben sziporkázni kezdett; a fény megjelent a sötétségben a sötétség a fényben. A harmadik hierarchia varázsolta elő a színt a fényből és a sötétségből.

Ez történelmi dokumentumként is megjelenik számunkra. Amikor Arisztotelész korában azt kérdezték a misztériumban, hogy a színek honnan erednek, akkor még tudták, hogy a harmadik hierarchia lényeinek van közük hozzájuk. Ezért mondta ki Arisztotelész a „Színek harmóniájá”-ban, hogy a szín a fény és a sötétség együttműködését jelenti. Azután elveszett az a szellemi elem, hogy a meleg mögött az első hierarchia lényeit kellett látni, a fény és sötét árnyéka mögött a második hierarchia lényeit, a világ összefüggéseiben felcsillámló színességben pedig a harmadik hierarchia lényeit. Mára csak a szerencsétlen newtoni színtan maradt meg, amelyet a beavatottak a XVIII. századig megmosolyogtak, míg azután ez lett a fizika szakembereinek a hitvallása.

Ha ennek a newtoni színtannak az értelmében beszélünk, akkor már valóban semmit sem kell tudnunk a szellemi világról. Ha valakit még a szellemi világ ösztönöz belülről, akkor úgy berzenkedik ellene, mint Goethe. Akkor melléje teszi a helyeset, mint ő és iszonyúan szitkozódik. Mert Goethe sohasem szitkozódott úgy, mint Newton esetében; iszonyúan szidta ezt az értelmetlen dolgot. Ma az ilyesmit már nem lehet megérteni, egyszerűen azért, mert ma mindenki bolond a fizikusok szerint, aki nem ismeri el Newton színtanát. De mégsem az a helyzet, hogy Goethe a maga korában teljesen egyedül állt. Egyedül ő beszélt erről kifelé, de a bölcsek még a XVIII. század végén is tudták, hogy a szín forrása a szellemiség.

A levegő azonban a fény árnyéka. Mint ahogy a fény keletkezésekor bizonyos feltételek között megjelenik a sötét árnyék, úgy jön létre a víz eleme, amikor a szín jelen van és realitásként hat – erre képes volt, amikor behatolt a levegő elemébe -, vagyis belepermeteződik a levegőbe, működik benne, tehát nem csak vetület, visszavert szín, hanem a levegőbe szóródó realitás. Ilyenkor jön létre ez a folyékony vizes elem a reális színességből, mint ahogy a nyomás révén bizonyos feltételek között ellenerő támad. Ahogy a fény árnyéka kozmikus értelemben a levegő, úgy a víz a színesség vetülete, alkotása a kozmoszban.

Erre azt fogják mondani, hogy nem értik. De próbálják csak meg a színességet, valóban reális értelmében megragadni. Gondolják, hogy a piros lényege valóban csak az a neutrális felület, aminek általában látszik? A piros támadást intéz ellenünk. Ezt már sokszor említettem. Az ember el szeretne futni a piros elől, visszalök bennünket. A kékes-ibolya után szaladni szeretnénk, de mindig elfut előlünk, egyre mélyebbé válik. Hiszen a színekben benne él minden. A színek egy világot alkotnak, és a lelki elem valóban úgy érzi magát a színek világában, hogy mozgás nélkül nem is létezhetne, amikor a színeket lelki átéléssel követi.

Látják, az ember ma rámered a szivárványra. Ha némi imaginációval nézzük a szivárványt, akkor meglátjuk a rajta tevékenykedő elementáris lényeket. Ezek az elementáris lények igen sajátságos jelenségekre utalnak. Itt a szivárványból állandóan bizonyos elementáris lényeket látunk kijönni (sárga). Ezek azután tovább mennek. Abban a pillanatban, ahogy a zöld alsó végéhez értek csatlakoznak hozzá. Itt látjuk őket eltűnni (a zöldnél). A másik oldalon újra előjönnek. Imaginációval szemlélve az egész szivárvány a szellemiség kiáramlását és a szellemiség eltűnését mutatja. Valóban valamilyen szellemi hengert mutat, egészen csodálatos. Ugyanakkor észre lehet venni, hogy amikor ezek a szellemi lények kijönnek, nagy félelemmel jönnek elő, azután egészen legyőzhetetlen bátorsággal mennek tovább. A vörösessárga felé tekintve félelem áramlik ki a kékes-ibolya felé nézve olyan érzésünk támad, hogy itt minden bátorságként jelenik meg.
Most képzeljék el, hogy nemcsak a szivárvány van itt, hanem ha most keresztmetszetben rajzolom (lásd a következő rajzot), és a szivárvány így áll akkor itt előjönnek a lények, ott meg eltűnnek; itt a félelem, ott a bátorság. A bátorság újra eltűnik. Ez volna most a szem iránya, itt van a szivárvány, itt a piros, sárga és a többi. Ekkor kapja meg a szivárvány a vastagságát. Így már el tudjuk képzelni, hogy ebből a vizes elem jön létre. Ebben a vizes elemben olyan szellemi lények élnek, akik valóban képmásai a harmadik hierarchia lényeinek.”

Rudolf Steiner: A középkor misztériumhelyei (GA233a) – forrás: antropozofia.hu