A színek a lelki elem megnyilatkozásai

“Amikor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Goetheanumba érkező vendégeket vezethettem, akkor általában azzal vezettem be mondandómat, hogy ezt mondtam: Önök természetesen azért jöttek ide, hogy a Goetheanumot elmagyarázzam Önöknek, miközben Önöket kísérem; de valójában ez számomra szörnyen ellenszenves valami. A következő félórában, amíg vezetem Önöket, igazán visszatetsző dolgot kell vállalnom, mert a Goetheanum arra való, hogy megnézzék, nem pedig, hogy megmagyarázzák. – Ezt mindig újra hangsúlyoztam, mivel éppenséggel képekben kellett élnie annak, ami ott volt, nem elvont, holt gondolatokban.

Az első Goetheanum épülete Dornachban

Természetesen magyarázni kellett, de megpróbáltam úgy magyarázni, hogy ez valójában ne elvont magyarázat legyen, hanem vezetés, mintegy a formákon, a képeken, a színeken keresztül segítve az érzékelést. Az ember ugyanis nemcsak szavakban, hanem a formákban, színekben, hangokban is élhet szellemileg. Így lehet csak átélni a valóban művészit. Mert a művészi mindig az érzékfeletti megjelenése érzéki világunkban. S ilyesmit minden művészetben észrevehetünk, ha ez a művészet olyan formákban jelenik meg előttünk, amelyek tisztán az emberi természetből születtek.

Tekintsék először azt a művészetet, amely ma a legjobban szolgálja a külső célszerűséget, nézzék az építészetet! Hogy az építészetet a maga formáiban valóban átérezve megérthessük, magát az embert, az emberi formát kell művészi módon átéreznünk. S ha művészi módon érezzük az emberi formát, akkor ebben az érzésben erőteljesen fellép annak érzékelése is, hogy az ember tulajdonképpen elhagyta azokat a világokat, amelyekhez tartozik. Ha egy medvét szemlélek a bundájában, akkor úgy érzem, hogy jól felruházta őt a természet, mivel bundába öltöztette. S egy teljességet érzékelek, midőn a medvét bundájával vagy egy kutyát az irhájával együtt érzékelem; egy teljességet érzékelek. Ha művészileg szemlélek egy embert, akkor valami hiányzik nekem ennél az embernél, ha csak érzékszerveimmel tekintek rá. Ő nem kapta meg azt az univerzumtól, amit a medve vagy a kutya a bundájával vagy szőrével megkapott. Külső látványát tekintve úgyszólván pőrén áll a világban az ember. Létrejön az igény, hogy a fizikai helyett, a fizikai helyén, körülötte, tisztán a művészi érzékelésben egy képszerű szellemi legyen, amely beburkolja őt.

Ma ez a tiszta művészi érzékelés az építészetben mintegy el van takarva, nincs tisztán jelen. De nézzék csak meg az építészetnek a kiindulópontját, amikor mindenekelőtt azáltal érte el tetőpontját, hogy burkokat alakított ki az elköltözőknek, a halottaknak. Nézzük meg egyszer, ahogyan az építészet kezdetén értelemszerűen a síremlékek, a temetkezési épületek állnak, amelyeket a sírhelyek fölé emeltek. Miközben az ember mintegy elhagyta földi börtönét, fizikai testét, és – az őseredeti, ösztönös tisztánlátás értelmében – a pőre lélek nem kíván a kozmoszba távozni anélkül, hogy ne burkolná be magát azokkal a formákkal, amelyektől azt akarja, hogy felvegyék őt. Az ember mégsem engedheti ki – így mondták – egyszerűen a lelket a kaotikus levegőáramlatokba; mégsem lehet kiengedni a lelket a kaotiku- san egymásra ható időjárási áramlásokba: ez szétszaggatná a lelket. A lélek, ha elhagyta a testet, szabályos térbeli formákon keresztül akar kitágulni a világba. Az ember beburkolja őt a sír architektúrájával, mivel ott – az épített sírban – tájékozódni tud. Nem tud tájékozódni a lélek az időjárás viharaiban, amelyekkel szembekerül, a szélviharokban, amelyekkel találkozik; ám tájékozódni képes a művészi formákban, amikkel az építész a temetkezési helyek fölött kialakítja a síremléket: itt alakulnak ki az utak a lélek számára kifelé a kozmikus messzeségekbe. Ez az érzékfelettiből a lélek számára adatott burok, héj – mivel az ember nem kap, miként az állatok vagy a növények, az érzéki, természetes elemektől egyfajta burkot, héjat.

Dr. Steiner az első Goetheanum makettjével

S így elmondhatjuk: az építészet eredetileg azt fejezi ki, hogy az ember milyen módon akarja, hogy a kozmosz távlatai befogadják. – Ha egy házban tartózkodom, a művészi érzékelésnek akkor is ilyennek kellene lennie bennem. Látom a felületeket, a vonalakat. Miért vannak itt ezek? Hogy felmutassák nekem: így akar a lélek e vonalak irányában kitekinteni a tér távlataiba. De egyben így akarja a lélek megvédeni magát a rázúduló fénytől. S ha a léleknek az univerzummal, a környező térbeli univerzummal való kapcsolatát nézzük, és valóban felismerjük, hogy miként fogadja be a térbeli univerzum az ember lelkét megfelelő módon, akkor ebből megkapjuk az építészet művészi formáját.

Van azonban az építészetnek egy művészi ellenképe. Az ember, amikor kilép a világból, elhagyja fizikai testét. Lélekként beletágul a tér formáiba. Minden architektonikus elem az embernek ezt a látható világtérhez, a látható kozmoszhoz való viszonyát akarja megnyilatkoztatni. Ha az ember a születéssel belép a fizikai létbe, akkor öntudatlanul emlékszik a földi élete előtti létezésére. Azután alámerül lelkével fizikai testébe. A mai embernek a tudatában lényegében semmi sincs erről az alámerülésről. De a tudatalattijában, a mély lelki érzékelésben – nevezetesen ott, ahol ez az érzékelés naiv művészi érzéssé válik – ott tudja a lélek, miközben alámerül a testbe: előzőleg, mielőtt alámerültél egy testbe, valami más voltál. S nem akar olyan lenni, amilyen a testben, hanem olyan akar lenni, amilyen akkor volt, mielőtt testébe alámerült.

Figyelemre méltó módon fedezzük fel ezt az érzést a primitív embereknél. Művészi módon érzik ilyenképpen, hogy tulajdonképpen milyenek akarnak lenni a testükben, s először is feldíszítik magukat, majd felöltöznek. Itt vannak az öltözék színei, mert az ember lelkiségét ki akarja fejezni testiségében. Testisége, amelybe alámerült, nem elégíti ki; színesen akar belehelyezkedni a világba, ahogyan lelkileg érzi át önmagát. Aki művészi érzékkel szemléli a primitív emberek színes, pompás öltözékét, az a léleknek kifelé a térbe irányuló működését látja – ahogyan az építészeti formákban a léleknek a térbe befelé irányuló működését látja. Ha a lélek el akar oszlani a kozmikus távlatokban, akkor az építészeti formákat követi. Ha azonban a lélek a legmélyebb belső középpontból akar kibontakozni a térbe, akkor kifejleszti az öltözködés művészetét. Ez az öltözködésművészet később más művészetek életébe is belekerül. S nem mindegy az, hogy Önök azokban a korokban, amelyekben az ember sokkal művészibb módon érzett, mint ma – mondjuk az itáliai reneszánsz mesterek képein – úgy látják, hogy Magdolna mindig egy egészen más, meghatározott ruhát hord, mint Mária. Hasonlítsák össze a sárgát, amely igen gyakran jelenik meg a Magdolnák öltözetén, a kék és vörös együttesével, ami a Máriáknál látható, s ekkor Önök előtt áll az egész lelki különbség azon a módon, ahogyan ezt a még teljesen a művészi elemben élő festők az öltözék megfestésekor is lelkükből megalkották.

Az első Goetheanum épülete Dornachban

Mi, akik legszívesebben szürkét szürkével hordunk, a külvilágban is éppen lelkünk holttá lett képmását mutatjuk meg. Jelen korunkban absztrakt módon öltözködünk, nem csupán absztrakt módon gondolkodunk. S ha – no, ezt már csak zárójelben merem mondani – nem absztrakt módon öltözködünk, akkor gyakran éppen a színek összeállításával mutatjuk meg, milyen kevés maradt meg számunkra az eleven gondolkodásból, amit akkor éltünk át, mielőtt leszálltunk a Földre. Ha ma nem absztrakt módon kezdünk öltözködni, akkor a legtöbbször ízléstelenül öltözünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy egész civilizációnk éppen a művészi elem révén igényli felemelkedését, hogy az embert ismét eleven, művészi módon kell a világba helyezni. De akkor a világ lényegét és a világ életét ismét művészi módon kell látnunk. Akkor nemcsak kutatóintézetekbe kell mennünk, és felállítanunk az ismert, akasztófaszerű készüléket, hogy megvizsgáljuk vele az arcélszöget, hogy lehetőleg absztrakt módon mérjük a faji tulajdonságokat, hanem arra van szükség, hogy az ember lényének minőségeibe elmélyedve, érző módon tudjuk a formát megismerni.

S akkor már az emberi fejnél fel fogjuk ismerni csodálatos módon a homlok és a fejtető kerekdedségében – nem csupán allegorikus módon, hanem egész bensőségesen reális módon – a felettünk ívelő égboltnak a képmását. Az egész világmindenség leképeződése adja a homlokot és a fejtetőt, s amit azalatt élünk át, amíg a Napot körüljárjuk, amíg horizontális mozgással bolygónkkal körbehaladunk a csillag körül, ennek a kozmikus mozgásnak a követését érezzük művészi módon az orr és a szem kialakításában. Gondolják el az állócsillagos égbolt nyugalmát a homlok és a fejtető nyugodt domborulatában, a köröző mozgást a kozmoszban, a szem mozgékony pillantásában, s mindabban, amit az orr és a szaglás útján bensőleg átélünk. S ha valóban művészi módon tudjuk az ember száját és állát tanulmányozni, akkor ebben annak képmását láthatjuk, ami mélyen magába az emberi bensőbe vezet. A száj az állal az egész ember, ahogyan lelkileg testiségében él. Íme, itt van művészi módon az egész világ. A homlok és a fejtető domborulatában, az univerzum nyugvó kerekdedsége; a szemben és az orrban, a felső ajakban a mozgás a kozmikus téren keresztül; a szájban és az állban az önmagunkban nyugvás.

Mármost mindez nem absztrakt gondolatokban, hanem elevenen, képben szemlélve, egyáltalán nem akar a fejben maradni. Ha az ember ezt, amit éppen leírtam, valóban érzékeli az emberi fejjel kapcsolatban, akkor azt is kezdi érezni: te egyébként egy elég értelmes ember voltál, oly sok jó ötleted volt. Most hirtelen üres a fejed. Egyáltalán nem tudsz elgondolni semmit. Egészen jól érzed a homlokot, a fejdomborulatot, a szemet, az orrot, a felső ajkat, a szájat, az alsó ajkat. De gondolkodni már nem vagy képes. A gondolatok elhagynak. – S az ember többi része kezd mozogni, mégpedig a karok és az ujjak kezdenek gondolati eszközökké válni, csakhogy itt a gondolatok formákban élnek. S az ember szobrásszá, képfaragóvá válik.

Rudolf Steiner és a készülő “Emberiség reprezentánsa” (Krisztus) szobor

Nos, amikor az ember szobrásszá akar válni, fel kell hagynia a fejnek a gondolkodással. Az a legszörnyűbb, ha az ember szobrászként a fejével gondolkodik. Ez képtelenség. Ezt nem teheti az ember, teljességgel lehetetlen. Akkor a fejnek pihenni kell tudnia, üressé kell lennie, s a karnak és a kéznek kell elkezdenie képekben, formákban alakítani, a világot megfelelő módon utánformálni. Különösen akkor, ha az emberképet akarjuk megformálni, akkor a saját ujjainkból kell kiáradnia az emberi formának. Akkor azt is kezdi megérezni az ember, hogy a görögök, akik igen művészi módon éreztek, miért formálták meg olyan különleges módon Athéné fejének felső részét, még sisakot is tettek rá, amely a fej egy részét képezi, hogy a nyugvó tér, a kozmosz formálóját utánozva átérezzék. Ezt a görögök még a fejfedővel is kifejezésre juttatták. S amikor az ember az orrformának a sajátos kialakítását látja, ahogyan egyenesen a homlokhoz illeszkednek a görög profilokon, akkor ebben megérzi az ember, hogy a görögök hogyan érezték át a mozgást, a lendületet, s ezt a kozmikus mozgással együtt haladást juttatták kifejezésre az orr felépítésében.
Csodálatos dolog, ha megérezzük egy görög fej művészi ábrázolásában, hogyan váltak a görögök szobrásszá, képfaragóvá! S látják, a világ szellemi átérzése és szemlélése – semmiképpen sem a fejgondolkodás – így vezet a művészethez, s ezt éppen az antropozófiai szemlélet ösztönzi, mivel itt az ember egy bizonyos ponton eljut oda, hogy azt mondja: van valami a világon, amihez gondolatokkal nem tudsz hozzáférni, el kell kezdened művésszé válni, hogy egyáltalán a közelébe férkőzhess. S ekkor úgy jelenik meg számára a materialista, intellektuális tudományosság, ahogyan az olyan ember, aki kívülről járja körül a dolgokat, és mindig logikusan írja le őket, de mégiscsak kívülről járja körül őket, míg az antropozófiai megismerés mindenekelőtt azt követeli, hogy magukba a dolgokba merüljünk bele, hogy újrateremtsük azt, amit a kozmosz teremtett – eleven formaerővel teremtsük újjá.

Így fokozatosan világossá válik az embernek: ha antropozófusként elsajátítod a fizikai test helyes megértését, ami kihullik a kozmikus térformákból, holttestté válik, ha elsajátítod annak megértését, hogy a lélek, miután elhagyta a fizikai testet, miként akarja, hogy a térbeli formák befogadják, akkor építész leszel. Ha megérted, mit akar a lélek, amikor a földi életét megelőző lét öntudatlan emlékezetével akar belehelyezkedni a térbe, akkor – bocsássák meg, hogy ezt a kifejezést használom, korunkban ez már egyáltalán nem szokásos, mivel az ember amúgy is teljesen leszokott ezekről a dolgokról, a földi életet megelőző lét tudatával együtt azt az indíttatást is elveszítette, amelyre utaltam -, akkor öltözködésművész leszel. Ez az architektonikus elem másik pólusa. S az ember akkor lesz szobrász, ha valóban eleven módon éli bele magát az emberi formába, ahogyan az kiemelkedik, kialakul a világból. Ha az ember megtanulja, hogy minden oldalról megértse a fizikai testet, akkor művészként építésszé válik. Ha az ember valóban megismeri az éter- vagy képzőerőtestet, ahogy ezt az antropozófiában nevezem, belső elevenségében, sajátos életében és működésében, ahogyan az étertest a homlokot domborítja, az orrot formálja, ahogyan engedi a szájat hátrahúzódni – mivel ezek mind képzőerők -, akkor az étertest valódi felfogásából szobrásszá, képfaragóvá válik. Hiszen a szobrász semmi mást sem tesz, mint az étertest formáját utánozza.

Ha a lelki elem mindenfajta működésére és életére tekintünk, akkor ez a sokoldalú, tarka színvilág egy egész kozmosszá válik. S itt az ember fokozatosan bekapcsolódik abba, amit én a világ asztrális megértésének, felfogásának szeretnék nevezni. Ekkor az, ami színesen nyilatkozik meg az embernek, a lelki elem megnyilatkozásává válik a világon mindenütt. Nézzük meg egyszer a növényt, ahogy zöldell. Ha a növény zöldell, akkor a zöldet nem csupán szubjektív valamiként láthatjuk, és rezgéseket képzelhetünk el a növényben, ahogyan a fizikusok teszik. Már nem a növény van előttünk, ha elgondoljuk a fákon ezeket a rezgéseket, amelyeknek a színeket kellene előidézniük. Ezek absztrakciók. A valóságban a növényeket nem tudjuk eleven módon elképzelni a zöld nélkül, ha elevenségükben képzeljük el őket. A növény önmagából teremti meg a zöldet. Igen, de hogyan?
Nos, a növénybe a holt földi anyagok vannak beépülve. Ám ezek a holt földi anyagok egészen meg vannak elevenítve. A növényben van vas, szén, valamilyen kovasav stb., a növényben mindenféle olyan földi anyag található, amelyeket az ásványvilágban is fellelhetünk: mindez azonban a növényben élettel van átszőve. S miközben szemléljük, ahogyan az élet egészen áthatja a holtat, a halotton keresztül egy képet, nevezetesen a növény képét teremti meg magának, megérezzük, hogy a zöld az élet halott képe. Mindenütt láthatjuk zöld környezetünket. Tudjuk, hogy a növényekben a Föld anyagai élnek – a Föld holt anyagai. Magát az életet nem érzékeljük. A növényeket azáltal észleljük, hogy a holt anyagokat tartalmazzák. De ezáltal zöldek a növények. A zöld az élet halott képe, amely a Földön hat, működik. Most tekintsünk így a zöldre azzal, hogy a zöldben egyfajta kozmikus szóval van dolgunk, amely elmondja nekünk, hogyan él és tevékenykedik az élet a növényekben.

Majd tekintsünk az emberre! Ha kitekintünk a természetbe, úgy találjuk, hogy az egészséges emberi színhez leginkább a friss őszibarackvirág színe hasonlít tavasszal. Másik ilyen szín, az emberi testszínhez, az inkarnátumhoz hasonló szín nem létezik kinn a természetben. De azt is érezzük: ebben az őszibarackszerű testszínben fejezi ki magát az ember belső egészsége. Megértjük, hogy a testszínben, az inkarnátumban az ember eleven, közvetlenül az élettől ajándékozott egészségét ragadjuk meg. S úgy érezzük: ha a testszín zöldessé változik, akkor az ember beteges, akkor a lélek nem találja meg a megfelelő hozzáférést a fizikai testhez. Ezzel szemben, ha a lélek egoista módon túlságosan igénybe veszi a fizikai testet, például az irigy vagy fösvény embernél, akkor az ember sápadt, fehéres színű lesz. Az aggodalomban is túlságosan igénybe veszi a lélek a fizikai testet; ekkor az ember elsápad, elfehéredik. A fehéres és a zöldes között van az inkarnátum egészséges, életteli színe, az őszibarackvirág-szerű pírral. S éppen úgy, ahogyan a növények zöldjét az élet holt színének érezzük, az inkarnátumban, az egészséges ember sajátos őszibarackvirág-színében a lélek eleven képét érezzük. Látják, most megelevenedett, a színekben megelevenedett a világ. Az élő a halotton keresztül a zöld látványává formálódik. A lelkiség az emberi bőrt az őszibarackvirág-szerű inkarnátum képévé alakítja.

Nézzük tovább! A Napot fehéresnek látjuk. A fehérséget közeli rokonságban érezzük a fénnyel. Ha éjjel a fekete sötétségben felébredünk, úgy érezzük: ez nem a mi megfelelő emberi környezetünk, ahol teljes mértékben érezhetjük emberi énünket. Szükségünk van a fényre közöttünk és a tárgyak között, hogy énünket teljesen érezhessük. Bizonyos mértékig szükségünk van a fényre közöttünk és a fal között, hogy a fal a távolból hatni tudjon ránk. Itt felgyullad én-érzésünk; ha a fényben, vagyis a fehérrel rokonságban lévőben ébredünk fel, akkor érezzük énünket. Ha sötétségben, vagyis a feketével rokon közegben ébredünk, idegennek érezzük magunkat a világban. Azt mondom: fény. Vehetnék más érzékszervi észleletet is. S Önök ebben egy látszólagos ellentmondást találnak majd, mivel egy vakon született sohasem lát fényt. De nem arról van szó, hogy az ember közvetlenül látja-e a fényt, hanem arról, hogy milyen az alkotottsága. Az ember, még ha vakon született is, éppenséggel a fényre van alkotva; s az én-energia számára az az akadály, ami a vaknál mutatkozik, a fény hiánya miatt van. A fehér rokon a fénnyel. Ha a fehéret, azaz a fényszerűt érzékeljük, akkor éppen azt érezzük, hogy a fehér színen a térben énünk felgyullad belső erejére, s ekkor azt mondhatjuk, amennyiben most a gondolatot elevenné tesszük, nem pedig absztrakttá: a fehér a szellem lelki megjelenése. Ezért is érezzük mindenütt, ahol a képeken fehérrel találkozunk: igen, itt a szellemre gondoltak.

Nézzék ezzel szemben a feketét! Ha látják a feketét, ha ezt valahol előhozzuk, akkor ezt legkönnyebben a holt szellemi képeként lehet felhasználni – ahogy mi magunk holtnak, bénultnak érezzük magunkat, ha felébredve a fekete sötétségbe kell szellemünkkel belehelyezkednünk. S így az ember a feketét a holt szellemi képének érezheti.

Gondolják el mármost, hogyan tud a színekben élni az ember. A világot, mint fényt és színt tapasztalja az ember, ha átéli a zöldet, mint az élet halott képét; az őszibarackvirág-színt s az emberi bőr, az inkarnátum színét, mint a lélek eleven képét; a fehéret, mint a szellem lelki képmását; a feketét, mint a holt szellemi képét. Amíg ezeket kimondtam, valójában egy kört jártam be.

Figyeljék meg, hogyan kell ezt leírnom: zöld – az elevenség halott képe. Az élőnél megállok. Őszibarackvirág-szín és inkarnátum – a lélek eleven képe. A léleknél állok. Fehér – a szellemi képe. A léleknél megálltam, és felemelkedem a szellemhez. Fekete – a holt szellemi képe. A szelleminél megálltam, felemelkedtem a holthoz, ám ismét visszatértem, amennyiben a zöld az eleven holt képmása volt. Bezártam a kört. Ha ezt egy táblán sematikusan felvázolhatnám (lásd az alábbi táblarajzot)  Önöknek, akkor látnák, hogy ez az eleven mozgás a színességben – a következő előadásban a kék színről is beszélünk majd -, a világban lévő asztralitás valóban művészi átélésévé válik.

Ha az embernek ilyesfajta művészi átélése van, ha számára halál, élet, lélek, szellem mintegy az életkerékben ábrázolódik, miközben a lelkiség, a szellemiség életén keresztül a holttól a holthoz tér vissza, a fényen, színen keresztül ábrázolódik számára a halál, az élet, a lélek és a szellem, ahogyan az imént leírtam, akkor az ember tudja, ezzel nem maradhat a térben, ki kell törnie a térből, el kell jutnia a térből a síkhoz. Ott a síkon kell a tér rejtélyét megoldania, s ekkor elveszti a tér képzetét. Ahogyan szobrászként elvesztette a fejgondolkodást, úgy veszíti el most a tér képzetét. Számára minden a fénybe és színbe sűrűsödik, s az ember festővé válik. Az ilyen szemlélettel a festőiség forrása magától nyílik meg. S az ember nagy, bensőséges örömöt érez, amikor ezt vagy azt a színt viszi fel, hogy a másik mellé tegye, mert a színek ekkor az élő, a holt, a szellemi, a lelki valóság eleven megnyilatkozásaivá válnak. Így az ember, ha leküzdi a holt gondolatokat, valóban eléri azt a pontot, ahol közvetlenül arra indíttatva érzi magát, hogy már ne szavakban beszéljen, ne eszmékben gondolkodjék, és formákat se alakítson, hanem a színben és a fényben adjon vissza életet és halált, szellemet és lelket, ahogyan a világban létesülnek és élnek.

Látják, ilyen módon az antropozófiai megismerés ténylegesen bensőleg serkenti a művészi alkotást, mivel ez visszaadja az embernek az életet, és nem veszi el tőle, mint az absztrakt, idealisztikus, empirikus megismerés. De Önök érzik, hogy ezáltal még egyelőre egészen kívül maradtunk az emberen. Eljutottunk az embernél a felszínig, az egészséges testszínig, az őszibarack- virág-színig, vagy ha túlságosan erősen árasztja bele a szellemet a fizikai testbe, a sápadtságig, a fehérségig, vagy ha lelkével nem tudja betölteni fizikai testét, tehát nem egészséges, a zöldes színig, de még mindig az ember felületénél maradtunk meg.”

Rudolf Steiner: A MŰVÉSZET KÜLDETÉSE A VILÁGBAN  (GA276) – forrás: antropozofia.hu