Amikor színeket látunk, akkor időperspektívákba tekintünk vissza

“Kint, a természetben színeket látunk. A dolgokon színeket látunk, a dolgokon, amelyeket megszámolunk, lemérünk a mérlegen, megmérünk, röviden, fizikai módon kezelünk, ezeken színeket látunk. De a szín – ennek az antropozófus számára fokozatosan egészen világossá kell válnia – valójában szellemi. Mármost, színeket látunk az ásványokon is, vagyis a természetnek azokon a lényein, amelyek – ahogyan elénk kerülnek – nem szellemiek. A fizika az újabb időkben ezt igencsak leegyszerűsítette. Azt mondja: nos, igen, a színek nem lehetnek a holt anyagon, mert a színek valamiféle szellemi dolgok. Tehát ezek csak a lélekben vannak, és kívül csak valami holt anyagi létezik, ott anyagi atomok vibrálnak. Az atomok azután hatnak a szemre, az idegre vagy valami másra, amit az ember meghatározatlanul hagy, majd a lélekben felélednek a színek. – Ez csupán egy zavaros magyarázat.

Hogy a dolog egészen világossá váljék, vagy úgy értem, eljusson egy pontra, ahol legalább világossá lehet, nézzük meg egyszer a színes, holt világot, a színes ásványi világot. Mint mondtam, látjuk a színeket a puszta fizikain, amelyet megszámolhatunk, megmérhetünk, súlyát lemérhetjük a mérlegen. Ezeken látjuk a színeket. De mindaz, amit a fizikával érzékelünk a dolgokon, nem ad semmiféle színt. Ezeket akármeddig lehet számolni, meghatározni számmal, mértékkel és súllyal, amivel a fizikusnak dolga van, és Önök mégsem jutnak el a színekhez. Ezért folyamodott a fizikus is ehhez a kiúthoz: a színek csak a lélekben vannak.

Nos, szeretném ezt egy kép segítségével elmagyarázni, amelyet a következő módon szeretnék kialakítani. Képzeljék el, hogy a bal kezemben egy piros lap van, a jobb kezemben, mondjuk, egy zöld lap, és a piros meg a zöld lappal bizonyos mozdulatokat teszek Önök előtt. Lefedem egyszer a pirosat a zölddel, máskor pedig a zöldet a pirossal. Ilyen mozdulatokat teszek váltakozva oda-vissza. S hogy a mozgás mintegy jellegzetesebb legyen, a zöldet felfelé így, a vöröset pedig lefelé így mozgatom, úgyhogy a mozgatáson kívül ezt is megteszem. Mondjuk, ezt ma megvalósítottam Önök előtt. Most hagyjunk eltelni három hetet, és három hét múlva nem egy zöld és egy piros lapot hozok ide, hanem két fehér lapot, és ugyanazokat a mozdulatokat végzem velük.
Nos, Önöknek eszébe fog jutni, hogy annak ellenére, hogy most fehér lapjaim vannak, három héttel ezelőtt bizonyos érzéki benyomásokat hívtam elő piros és zöld lapokkal. S most tegyük fel, hogy udvariasságból azt mondom, hogy Önöknek mindnyájuknak olyan élénk fantáziája van, hogy annak ellenére, hogy most a fehér lapokat mozgatom, fantáziájuk, emlékező fantáziájuk révén Önök ugyanazt a jelenséget látják maguk előtt, amit három héttel ezelőtt a piros és a zöld lapokkal láttak. Olyan élénk a fantáziájuk, hogy egyáltalán nem gondolnak arra, hogy ezek csak fehér lapok, hanem mivel ugyanazokat a mozdulatokat végzem, ugyanazt a színharmóniát látják, amit három héttel ezelőtt a piros és a zöld lapokkal idéztem elő. Az van Önök előtt, ami három héttel ezelőtt volt, bár most nincs ismét piros és zöld lapom – semmiféle színt sem tudok mutatni Önöknek -, de ugyanazokat a mozdulatokat teszem, amelyeket három héttel ezelőtt.

Látják, valami hasonló zajlik kint, a természetben, ha mondjuk, például egy zöld drágakövet látnak. Nos, a zöld drágakő nincs ráutalva az Önök lelki fantáziájára, hanem a szemükben koncentrálódott fantáziára apellál, mivel ez a szem, ez az emberi szem a maga vérereivel és idegszálaival fantáziából van felépítve, teremtő fantázia eredménye. S miközben a zöld drágakövet nézik, mivelhogy szemük egy fantáziadús szerv, egyáltalán nem képesek mást látni, mint ahogyan azt végtelenül hosszú idővel ezelőtt szellemileg a zöld színből a szellemi világból felépítették. Abban a pillanatban, amikor a zöld drágakő Önök elé kerül, messzi, távoli korokba pillantanak vissza, és a zöld azért jelenik meg az Önök számára, mivel egykor isteni-szellemi lények ezt a szubsztanciát a zöld szín által a szellemiségben, a szellemi világból megteremtették. Abban a pillanatban, amikor Önök zöldet, vöröset, kéket, sárgát látnak a drágaköveken, végtelenül távoli múltba tekintenek vissza. Ha színeket látunk, akkor ugyanis egyáltalán nem csupán a jelenlegit látjuk, hanem távoli időperspektívákba tekintünk vissza. Egy színes drágakövet ugyanis egyáltalán nem tudunk csupán a jelenben látni, éppen annyira nem, mint ahogyan egy hegy lábánál állva közvetlen közelünkben nem láthatunk meg egy romot, amely a csúcson van. Mert épp azért, mivel eltávolodtunk az egész eseménytől, perspektivikusan kell látnunk.

Ha most egy topáz kerül elénk, akkor nem csupán a jelen pillanatban láthatjuk, hanem vissza kell tekintenünk egy bizonyos időperspektívába. S mialatt a drágakőtől indíttatva bepillantunk az időperspektívába, látjuk a Föld teremtésének őskezdetét Föld-fejlődésünk lemuri korszaka előtt, és látjuk, ahogyan megteremtődik a szellemiből a drágakő, s ezáltal látjuk színesnek. Itt a mai fizika valami rendkívül abszurd dolgot művel. Elénk tárja ezt a világot, s mögé rezgő atomokat képzel, amelyeknek színeket kell létrehozniuk bennünk, miközben a végtelenül hosszú idővel ezelőtt teremtő isteni-szellemi lények azok, akik a kőzetek színében felélednek, fölidézik az eleven emlékezést hajdani teremtésükre. Ha az élettelen természetet színesnek látjuk, akkor a vele való érintkezésben végtelenül távoli korokra emlékezünk. S minden alkalommal, amikor tavasszal feltűnik előttünk a Föld zöld növénytakarója, akkor az, aki meg tudja érteni a zöldnek ezt a megjelenését a természetben, nem csupán a jelent látja, hanem visszatekint abba a korba, ahol a régi Nap-lét folyamán megteremtődött a szellemiből a növényvilág, s ez a teremtés a szellemiből a zöldességben történt. Akkor látjuk helyesen a természet színességét, ha ez a színesség arra indít minket, hogy a természetben a hajdani isteni teremtést szemléljük.

Ehhez azonban elsősorban az a művészi képesség szükséges, hogy együtt éljünk a színnel. Tehát például, ahogyan gyakran hangsúlyoztam, és ahogyan ennek utána is olvashatnak a „Goetheanum” című folyóirat erre vonatkozó előadásaiban[1], arra a lehetőségre van szükségünk, hogy a felületet, mint olyat érezzük. Ha a felületet kékkel befestem, az tőlem távolodik, ha vörössel vagy sárgával festem be, akkor közeledik felém. Mert a színperspektíva, nem pedig a vonalperspektíva az, amit ismét meg kell hódítanunk: a felület érzékelése, a távolság és közelség, nem csupán a vonalperspektíva segítségével, ami valójában mindig egyfajta hamisítással plasztikusat akar a felületre varázsolni, hanem azáltal, hogy érezzük, hogy a színesség a felületen intenzíven, nem extenzíven távolodik és közeledik. Úgy, hogy ténylegesen sárgásvöröset festek, ha jelezni akarom, hogy a felületen van valami, ami agresszív, ami szinte rám akar törni. Ha valami önmagában nyugodt, távolodik tőlem, hátrafelé húzódik, akkor ibolyakékes színűre festem. Intenzív színperspektíva! Tanulmányozzák csak a régi festőket, mindenütt azt fogják találni, hogy a korai reneszánszban a festőknél még teljesen megvolt ennek a színperspektívának az érzése. De ez a reneszánsz előtti időben még mindenütt megvolt, mivel csak az Atlantisz utáni ötödik korszakban került a vonalperspektíva a színperspektíva, az intenzív perspektíva helyére.

Ezáltal azonban a festészet kapcsolatba kerül a szellemivel. Látják, milyen figyelemre méltó, hogy az emberek ma főleg azon gondolkodnak, hogyan tudjuk a teret még térszerűbbé tenni, ha ki akarunk belőle lépni? S ezen a materialista módon egy negyedik dimenziót alkalmaznak. Ám ez a negyedik dimenzió egyáltalán nem jelenvaló, csak azáltal, hogy megsemmisíti a harmadikat, mint ahogyan az adósság megsemmisíti a vagyont. Amennyiben kijutunk a háromdimenziós térből, nem egy négydimenziós térbe kerülünk vagy akár egy negyedik dimenzió terébe, hiszen az csupán kétdimenziós, mivel a harmadik megsemmisíti a negyediket, és csak kettő marad realitásként. S ha a fizikaiság háromdimenziós teréből felemelkedünk az éteriség- be, akkor minden két dimenzió felé irányul. Csak akkor értjük meg az éteriséget, ha két dimenzió felé kiterjedve gondoljuk el. Azt fogják mondani, hogy én mégis innen odáig megyek az éteriségben is, azaz három dimenzióban. Csakhogy a harmadik dimenziónak semmiféle jelentősége sincs az éteriség számára, csak a két dimenziónak van mindig jelentősége. A harmadik dimenziót mindig a vörös, a sárga, a kék, a viola árnyalata fejezi ki, ahogyan a felületre viszem őket, és teljesen közömbös, hol állítom fel a felületet, csak a színeket kell megfelelően módosítanom. Így lehetőséget kapunk, hogy a színekkel éljünk, két dimenzióban éljünk a színekkel. Ezáltal azonban a térbeli művészetektől felemelkedünk az olyan művészetekhez, amelyek a festészethez hasonlóan kétdimenziósak, és legyőzzük a pusztán térbelit. Mindannak, ami érzés bennünk, semmiféle kapcsolata sincs a három dimenzióval, csak az akarat áll kapcsolatban velük, az érzés nem, mert az mindig két dimenzióba van zárva. Ezért találjuk úgy, hogy ami bennünk érzésszerű, vissza lehet adni azáltal, amit a festészet két dimenzióban tud megjeleníteni, amennyiben valóban helyesen értjük a két dimenziót.

Látják, ki kell bontakoznunk a háromdimenziós anyagból, ha az építészettől, az öltözködés művészetétől és a szobrászattól a festőiséghez akarunk továbblépni. A festészetben olyan művészettel van dolgunk, amelyről elmondhatjuk, hogy az ember a festészetet bensőleg, lelkileg tudja átélni, mert ha festőileg alkot vagy festőileg gyönyörködik, akkor ezt elsősorban bensőleg, lelkileg éli át. De tulajdonképpen a külsőt éli át. A színperspektívában éli át ezt. Nincs többé semmiféle különbség kint és bent között. Nem mondhatjuk azt, amit az építészetnél, hogy a lélek formákat szeretne teremteni, amelyekre szüksége van, ha elhagyja a testet. A szobrászatban a lélek formákat szeretne kialakítani a szobrászi-megformált emberben, itt az ember természetes módon, értelemszerűen állítja önmagát a jelenben a térbe. A festészetben mindez nem számít. A festészetben egyáltalán nincs értelme, hogy arról beszéljünk, valami belül van-e vagy kívül, avagy hogy a lélek van belül és kívül. A lélek folytonosan a szellemiségben van, ha a színekben él. A festészetben mintegy a lélek szabad mozgását éljük át a kozmoszban. Nem számít, hogy a képet bensőleg éljük át, vagy külsőleg látjuk, ha – eltekintve a külső színezőanyag tökéletlenségétől – színesen látjuk.”
Rudolf Steiner: A művészet küldetése a világban (GA276) – forrás: antropozofia.hu