Egy morális színtan alapjai
“Nézzék, a fénynek először is mintegy morálisan kell hatnia. És az embernek észre kell vennie, ahogyan ő a fénynek, a fény neki rokonná válik a világ ezoterikus megélésében. Abban a pillanatban azonban, amikor az ember átlépi a küszöböt, akkor nagyon tisztán áll a tudata elé, ahogyan a fény igaziján lényszerű lesz, és kemény harcot kell állnia a sötét hatalmak ellen. Ott a fény és a sötétség realitás. És ott valami fellép az ember előtt, ami által azt mondja magának: ha a gondolkodásommal a fényben egészen feloldódom, akkor elveszítem magamat a fényben. Mert abban a pillanatban, amikor a gondolkodásommal a fénybe oldódom, megragadnak engem a fénylények, akik azt mondják nekem: te ember, nem engedünk el téged többé a fényből, visszatartunk téged a fényben. – És ezt ezeknek a fénylényeknek az akarata is kifejezi. Ezek a fénylények az embert, gondolkodása által, szakadatlanul magukhoz akarják vonni, a fénnyel eggyé akarják tenni, minden földi erőtől el akarják ragadni, és a fénnyel egybe akarják szőni. Körülöttünk vannak azok a fénylények, akik az embert valójában létezése minden pillanatában el akarják ragadni a Földtől, és egybe akarják őt szőni a Föld fölött hullámzó napfénnyel. Itt, a Föld környezetében élnek ők, ezek a fénylények, és azt mondják: te ember, ne maradj a lelkeddel a testedben; reggelente a Nap első sugaraival a fényben te magad világíts rá a Földre, te merülj alá az alkonypírral, te járd körbe fényként a Földet!
Mindig újra és újra itt találhatóak csábítóan ezek a fény lények. Abban a pillanatban, amikor az ember rálép a küszöbre, észre fogja venni: mindig újra és újra csábítják itt ezek a fénylények, és az embert el akarják vonni a Földtől, világossá akarják neki tenni, hogy az nem méltó hozzá, hogy a Föld béklyóiban megmaradjon, hogy a nehézségi erő által a Földhöz legyen bilincselve. A Nap fényébe akarják öt felemelni.
Igen, a szokásos tudat számára a Nap ott fent süt, és mi lent állunk, és hagyjuk magunkat mint embereket a Nap által megvilágítani; a fejlett tudat számára a Nap az égen, mint a nagy csábító áll, aki minket a fényével mindig egyesíteni akar, és a Földtől el akar ragadni, aki örökké a fülünkbe súgja: Ó, ember, neked nincs szükséged arra, hogy a Földön maradj, te magad a napsugár lényévé lehetsz, akkor majd te világíthatod meg és boldogíthatod a Földet, akkor többé már nem lesz arra szükséged, hogy a Földön hagyd magad megvilágítani és boldogítani.
Ez az a lényszerűség, ami elénk lép a Küszöb Őrével történő találkozásnál, hogy a természet, amely azelőtt, a szokásos tudatunk számára nyugodt, rajtunk kívül álló volt, és semmilyen igényt nem formált ránk, ez a természet erőt nyer arra, hogy morális módon beszéljen hozzánk. Ez a természet csábító nőként lép fel, ahogyan a Nap által. Ami először csak nyugodt, sugárzó napfény volt, rábeszélővé válik, csábítóvá válik, félrevezetővé válik, kísértővé válik. És a napfényből az első mód, ami által észre fogjuk venni, hogy a szellemi működik és él ebben a napfényben, az első az, hogy a Nap fényében a minket csábító és kísértő lények jelennek meg, akik minket a Földről el akarnak vinni. Mert ezek a lények szakadatlan harcban állnak a sötétséggel, azzal, ami a Föld belsejét alkotja.
És ha akkor szélsőségbe esünk – és az ember mindenképpen ezt teszi, mert éppen a Küszöb Őre előtti élmények teljességgel komolyak és mélyrehatóak, és az emberi lelket megragadják – ha észre fogjuk venni, milyen csábító a napfény az ő fénylényei által, akkor el akarunk attól menni, ha még emlékünk van arról, hogy emberek legyünk. De ezt az emléket nem szabad elveszítenünk. Ha ezt elveszítjük, éppen akkor válunk bizonyos módon lelkileg lebénulttá, még ha egyelőre fizikai életet élünk is tovább a Földön. Ha viszont észre fogjuk venni, milyen csábító a napfény, akkor az ellentétes oldal felé fordulunk, akkor a sötétségben akarunk nyugalmat találni ezektől a csábításoktól, amely sötétséggel a fény örökké küzd. És ha a fényből a sötétségbe imbolygunk, akkor esünk az ellentétes szélsőségbe. Akkor a sötétségben fenyeget minket ez a lény, amely ki akarna vinni a világos, sugárzó napfényre, amely a létezés egyik oldala ez a sötétségben lévő lény pedig azzal fenyeget minket, hogy magányossá váljunk, elválasztottá legyünk minden egyéb létezéstől. De mi emberek csak a fény és a sötétség közötti egyensúlyi állapotban élhetünk.
Ez az a nagy élmény a Küszöb Őre előtt, hogy a fény csábításával állunk szemben, a sötétség személytelen hatalmával állunk szemben. A fény és sötétség morális hatalmakká válnak, akiknek morális ereje van fölöttünk. És nekünk, embereknek azt kell mondanunk magunknak: veszélyes a tiszta fényt, veszélyes a tiszta sötétséget szemlélnünk. És a küszöbön először akkor leszünk bensőleg nyugodtak, ha látjuk, ahogyan a közép istenei, a jó istenek, a helyes fejlődés istenei a fényt világossárgává, világos vörössé tompítják nekünk, és ha tudjuk, hogy többé már nem veszhetünk el a Föld számára, ha nem csak a fényt fogjuk észrevenni, amely minket az örök honba csábít, hanem ha észrevesszük a színt a szellemben, amely a letompított fény.
És éppen úgy veszedelmes a tiszta sötétségnek átadni magunkat. De bensőleg szabaddá válunk, ha nem csak a tiszta, fekete sötétséggel állunk szemben a szellemországban, hanem ha a viola színben és a kék színben a kivilágosított sötétséggel is szembesülünk. Sárga és vörös azt mondják nekünk a szellemországban: ez a fény a csábításai által nem emelhet el téged a Földtől. Viola és kék azt mondják nekünk: ez a sötétség téged, mint lelket nem temethet a Földbe; megtarthatod majd magadat azzal szemben, amivel kihat rád a Föld nehézségi ereje.
Ezek azok az élmények, amikor a természeti és a morális eggyé válnak, amikor a fény és a sötétség lényszerűvé válnak. És anélkül, hogy fény és sötétség lényszerűvé válnak, nem fogjuk észrevenni a gondolkodás valóságos természetét.”
Rudolf Steiner: Ezoterikus tanítások a Goetheanum szellemtudományi szabad főiskola első osztálya számára (GA270)
