A régi károsító és az új megelevenítő jóga légzésről

” Ami az emberben és a természetben közös, az bizonyos fokig kívül marad a tudaton; már kiesik a tudatból. Az indiai jógakultúrában megpróbálják ezt újra behozni a tudatba. Ezért az indiai jógakultúra atavisztikus visszalépés az emberiség korábbi fejlődési fokára, hiszen megkísérli, hogy újra behozza a tudatba a légzési folyamatot, amit a harmadik korszakban természettől adott olyasvalaminek éreztek, ami által az ember egyszerre érezte magát kívül és belül lévőnek. – A negyedik korszak a kereszténység előtti VIII. században kezdődik. Akkor kezdődtek azok az indiai jógagyakorlatok is, amivel atavisztikusan újra elő akarták hívni a korábbi adottságot, ami az indiai kultúra idején különlegesen jelen volt, de már elveszett. Tehát a légzési folyamat tudata – ez már elveszett. S ha megkérdezzük, hogy mért is próbálta az indiai jógakultúra mégis visszahívni, miből hitte, hogy általa kiküzdheti – azt kell mondanunk, hogy a külső világ valódi megértését akarta általa megszerezni. Mert amikor a harmadik korszakban a légzést megértették, ezzel olyasmit értettek meg önmagukban, ami ugyanakkor külső valami is volt.

Ezt a megértést azonban egy más úton, de újra meg kell szereznie az embernek. Mi még ennek a kultúrának az utóhatásában élünk – a negyedik korszak csak 1413-ban, a XV század közepén járt le – és nagyon is kettősen mutatkozik az ember lelki hangulatában. Fej-organizmusunk által nem tökéletesen látjuk a természetet, amit külvilágnak hívunk, és belső szervezetünk által, ami az ember többi része bennünk, egy nem tökéletes tudást kapunk önmagunkról (a rajzon két különálló képződmény jelzi). A kettő között éppen az vész el, amitől magunkat egyszerre láthatnánk világfolyamatnak és önmagunk folyamatának. Nos, arról van szó, hogy újra meg kell szerezni, amit elvesztettünk, de most tudatosan. Azaz el kell jutnunk valaminek a megragadásához, ami az ember benső világában van, de egyszerre tartozik e bensőhöz és a külvilághoz. Ami megint kereszteződik (a rajzon új lemniszkáta a két különálló képződmény körül).

Ez kell, hogy legyen az Atlantisz utáni ötödik kor törekvése. Vagyis az Atlantisz utáni ötödik korban arra kell törekedni, hogy olyasmit találjunk az emberi bensőben, ami egyben egy külső folyamatot is tartalmaz. Emlékezhetnek rá, hogy erre a fontos tényre már rámutattam, mégpedig a Szociális jövő c. tanulmányomban, ahol látszólag a szociális élet szempontjából vizsgáltam ezeknek a dolgoknak a jelentőségét – de kiemelten utaltam arra is, hogy találni kell valamit, aminek segítségével az ember azonos időben ragadhat meg valamit önmagában, s azt ugyanakkor világ- folyamatként is felismerheti. Mai emberként nem azzal kell ezt elérnünk, hogy visszanyúlunk a régi jógakultúrához; az már elmúlt. Mert látják, a légzési folyamat maga is megváltozott. Persze ezt a klinikák nem tudják bizonyítani, de az Atlantisz utáni harmadik korszak óta a légzési folyamat bizony mássá vált. Durván úgy is kifejezhetnénk ezt, hogy a harmadik korszakban az ember lelket lélegzett be, most azonban levegőt szív. Nem csak képzeteink váltak materialistákká, a realitás is elvesztette a lelkét.

Kérem, ne tartsák jelentéktelennek, amit most mondok. Gondolják el, mit jelent, hogy a realitás, amiben az ember él, annyira megváltozott, hogy a beszívott levegő is más lett, mint amilyen úgy négyezer évvel ezelőtt volt. Nem csak az emberek tudata változott meg, ó, nem; akkor a Föld légkörében még lélek volt. A levegő volt a lélek! És ma már nem az, illetve más módon az. Az elemi természetű szellemi lények, akikről tegnap szóltam, behatolnak a levegőbe, s be lehet lélegezni őket, ha valaki ma jógalégzést végez. Amit három évezreddel ezelőtt el lehetett érni, az mesterségesen már nem hozható vissza. A keletiek nagy illúziója az, hogy visszahozható. – Amit itt elmondok, az teljesen a realitás leírása. A levegőnek az emberhez tartozó átlelkesítettsége ma már nincsen meg. Ezért azok a lények, akiket Michael-ellenes, anti-michaelita lényeknek kívánok nevezni, – akikről tegnap szóltam – be tudnak hatolni a levegőbe, s a levegőből az emberbe, így bejutnak az emberiségbe, ahogyan tegnap leírtam. És csak akkor űzhetők ki, ha a jóga-szerű helyébe a ma valóban helyeset tesszük. Tisztában kell lennünk azzal, hogy erre törekednünk kell.

Erre a helyes dologra csak úgy törekedhetünk, ha figyelünk egy, az ember és a külvilág között lévő sokkal finomabb kapcsolatra. Úgy, hogy étertestünk vonatkozásában történjen meg valami, s ennek egyre inkább tudatosodnia kell, hasonlóan a légzési folyamathoz. Amint légzéskor friss oxigént szívunk be és szén-dioxidot lélegzünk ki, úgy zajlik le egy finomabb folyamat mindannyiszor, amikor érzékszervekkel észlelünk. Gondolják végig egyszer: látunk valamit. Vegyünk egy radikális esetet: egy lángot látunk, megnézünk egy lángot. Ekkor a légzéshez hasonló, de annál sokkal finomabb folyamat indul be. Mert ha aztán becsukjuk a szemünket, ott benn van a láng utóképe; lassan lecseng, ahogyan Goethe mondta. A fény-benyomás felvételének és az azután következő lecsengésnek ebben a folyamatában – azon kívül, ami tisztán fiziológiai benne – erőteljesen részt vesz az étertest is. Ebben a folyamatban valami nagyon, nagyon jelentős tény húzódik meg. Mert ma már ebben a folyamatban van az a lelkiség, amit háromezer évvel ezelőtt még a levegővel lélegeztek be és ki. És nekünk meg kell tanulnunk, hogy az érzékelési folyamat átlelkesítettségét átlássuk, úgy, ahogyan háromezer évvel ezelőtt belátták az emberek a légzési folyamat átlelkesítettségét.

Mindez azzal függ össze, amit így mondhatunk: háromezer évvel ezelőtt az ember egyfajta éjszakai kultúrában élt. Jahve az éjszakai álmok útján adott hírt az ő prófétáinak. Nekünk azonban úgy kell a külvilággal való körforgásunk, kölcsönhatásunk finomságát kialakítanunk, hogy a világ felvétele ne csak érzékelési tartalmakat adjon, hanem szellemieket is. Bizonyosnak kell lennünk abban, hogy minden fénysugárral, hanggal, hőérzettel, és ezek lecsengésével lelki körforgásba, cserekapcsolatba lépünk a világgal, s ez a lelki kapcsolat jelentőssé kell, hogy váljon számunkra. Ahhoz, hogy ez így történjen, segítséget is kapunk.

Elmondtam önöknek, hogy a Golgotái Misztérium az Atlantisz utáni negyedik korszakra esett. Ez a korszak, ha jól számolunk, Kr. e. 747-ben kezdődött, és 1413-ban fejeződött be. Ennek az időszaknak az első harmadába esett a Golgotái Misztérium. De akkor az emberek a Golgotái Misztériumot még a régi kultúra utócsengésének segítségével fogták fel. A Golgotái Misztérium felfogásának módja azonban alapvetően új kell, hogy legyen. Mert a Golgotái Misztérium felfogásának régi módja már elhasználódott, már nem ér fel ehhez a misztériumhoz. És az a sok kísérlet, amely az emberi gondolkodást képessé akarta tenni a Golgotái Misztérium megértésére, mind alkalmatlannak bizonyult, nem ért fel addig a magasságig.

Látják, mindezeknek a külsőleg materiális dolgoknak megvan a szellemi-lelki oldala, és minden szellemi-lelki téren megjelenő dolognak is megvan a külső, materiális oldala. Hogy a Föld levegője lélektelenné vált, s így az ember ma már nem lélegzi be az eredeti lélekkel áthatott levegőt, ez fontos szellemi hatást gyakorolt az emberiség fejlődésére. Mert amikor az ember a lélegzettel együtt a lelket is megkapta, amivel eredetileg is rokonságban volt, ahogyan az Ó-testamentum elején áll: Isten a lelket lehelte az emberbe, az élő lelket, az ember a lelkiség belélegzésével tudatába jutott a pre-egzisztencia, a lélek fennállása az előtt, hogy a fogantatás vagy a születés útján leszállna a fizikai testbe. Amilyen mértékben elmúlt a légzési folyamat átlelkesítettsége, olyan mértékben veszítette el az ember a lélek pre-egzisztenciájának tudatát. Amikor Arisztotelész az Atlantisz utáni negyedik korszakban fellépett, már nem volt meg a lehetőség arra, hogy emberi felfogóképességgel átláthassa a lélek pre-egzisztenciáját. Erre akkor már nem volt semmi lehetőség.

Történelmileg az előtt a tény előtt állunk, hogy bekövetkezett a földfejlődés legnagyobb eseménye, a Krisztus-esemény, de ahhoz, hogy az emberiség megértse, még érlelődnie kell. Felfogóképességének az ősi kultúrából származó maradványaival még képes volt megragadni a Golgotái Misztérium sugarait, de aztán ez az erő is elveszett, s a dogmatika a Golgotái Misztérium megértésétől egyre inkább eltávolodott. Az Egyház megtiltotta, hogy hívei a pre-egzisztenciában higgyenek, nem mintha az a Golgotái Misztériummal nem volna összeegyeztethető, hanem azért, mert az emberi felfogóképesség, a levegő lélektelenné válása folytán nem kapta meg már a pre-egzisztencia tudatát. Mindenből, ami fej-tudattá vált, eltűnt a pre-egzisztencia tudata.

Ha majd érzékszervi észleleteink lélekkel áthatottak lesznek, akkor megint lesz olyan kereszteződési pontunk, amelyben felfoghatjuk a harmadik tudati szférából felfelé áramló akaratot, amiről a múlt napokban szóltam. Akkor olyasvalami kerül a birtokunkba, ami egyszerre objektív és szubjektív jellegű, ami után Goethe úgy óhajtozott. Akkor megint lehetőségünk lesz rá, hogy, bár először csak finoman, de felfogjuk: milyen figyelemre méltó az emberi érzékelési folyamat kapcsolódása a külvilághoz.

Nagyon is durva az olyan elképzelés, mintha a külvilág egyszerűen csak hatna ránk, s mi arra csupán csak reagálnánk. A sokféle kusza beszéd igencsak elnagyolt elképzelésekről szól. A valóság sokkal inkább az, hogy lelki folyamat hat kívülről befelé, s azt egy mélyen tudat alatti benső lelki folyamat fogadja, s ezek a folyamatok áthatják egymást, túlnyúlnak egymáson. Kívülről kozmikus gondolatok hatnak ránk, s belülről az emberi akarat hat kifelé. A keresztezési pontban áthalad egymáson az emberi akarat és a kozmikus gondolat, úgy, ahogyan régen a légzésben keresztezte egymást az objektív és a szubjektív világ. Meg kell ezt tanulnunk, hogy érezni tudjuk, hogyan hat akaratunk a szemünkön át, s hogyan keveredik halkan a passzivitáshoz az érzékek aktivitása, s ezáltal hogyan kereszteződik a világ-gondolat az emberi akarattal. Ez az új jóga-akarat, ezt kell kifejlesztenünk. S akkor valami ahhoz hasonlót közvetít számunkra, mint amit háromezer évvel ezelőtt a légzési folyamat közvetített. Felfogásunk sokkal lelkibbé, sokkal szellemibbé kell, hogy váljon.

Ilyesmire törekszik a goethei világnézet. Goethe a tiszta jelenséget akarta megismerni, amit ősjelenségnek, Urfenomennek hívott. Ebbe állította össze azt, ami a külvilágból hat az emberre, amibe nem keveredik az ember fejéből jövő luciferi gondolat. A gondolat ekkor csak a fenomének, a jelenségek összeállítására szolgál. Goethe nem a természeti törvény felé igyekezett, hanem az ősjelenséget kereste. Ez volt nála fontos. De ha eljutunk az ősjelenséghez, akkor olyasmi van a külvilágban, ami lehetővé teszi akaratunk kibontakozását, és azt a külvilág látásakor megérezzük; így megint olyasmihez lendülhetünk fel, ami egyszerre objektív és szubjektív, ami például még a régi héber tanításban is megvolt. Meg kell tanulnunk, hogy ne csak a matéria és a szellem ellentétéről beszéljünk, hanem éppen az érzékelhetőben kell felfognunk a materiálisnak és a szelleminek az egybejátszását, egységgé válását. Ami 3000 évvel ezelőtt a Jahve-kultusz volt, az a mi számunkra is bekövetkezik, ha a természetet nem materiálisán nézzük, de úgy sem, ahogyan Gustav Theodor Fechner lelket fantáziáit bele. Ha az érzékelhető látvány útján, a természettel együtt megtanuljuk befogadni annak lelkiségét is, akkor a külső természettel felvett Krisztus-kapcsolatunk olyan lesz, mint egyfajta szellemi légzési folyamat.

Magunkat azzal támogathatjuk, ha egyre inkább belátjuk az egészséges emberi értelem által: igen, a pre-egzisztencia olyasvalami, ami lelki létünknek az alapja. És a posztegzisztencia tisztán egoista képzetét ki kell egészítenünk a pre-egzisztenciáról való tudással. Más módon, de újra fel kell lendülnünk a lélek örökkévalóságának a látásához. Ezt nevezhetjük michaeli kultúrának. Ha azzal a tudattal járjuk a világot, hogy minden látvány, hogy minden hang, amit hallunk, szellemet, de legalább lélekszerűséget áramoltat belénk, s ugyanakkor mi is lelket árasztunk kifelé – akkor szereztük meg azt a tudatot, amire az embernek a jövő érdekében szüksége van.

Újra visszatérek a képre: egy lángot látnak. Becsukják a szemüket, felrémlik az utókép, s aztán lecseng. Vajon ez csak egy szubjektív folyamat? A mai pszichológia ezt állítja. Ám ez nem igaz. A kozmikus éterben ez objektív folyamat, úgy, ahogyan a levegőbe kilehelt szén-dioxid is objektív folyamat. Belenyomják a világéterbe azt a képet, amit önök csak lecsengő utóképnek éreznek. Itt van az objektivitás. Módjukban áll megérteni, hogy valami bensőleg lejátszódó esemény ugyanakkor finom módon világfolyamat is, ha tudatára ébrednek: látok egy lángot, becsukom a szemem, hagyom a képet lecsengeni. Lecseng az akkor is, ha a szemüket nyitva hagyják, csak akkor nem veszik észre – és ez olyasmi, ami nemcsak bennem zajlik, hanem a világban is. De ez nem csak a lángnál van így. Szembekerülök egy emberrel, s azt mondom: ez az ember ezt vagy azt mondta, igazat mondott vagy nem mondott igazat; ez egy bensőleg lezajló ítélet, morális vagy intellektuális cselekedet. Éppen úgy lecseng, mint a láng képe. Éppen úgy objektív világfolyamat. Ha embertársaikról jót gondolnak, az is lecseng, s ott van a világban, mint objektív folyamat. Ha gonoszát gondolnak, az is lecseng, s az is ott van, mint objektív folyamat. Nem zárható a kis kamrába, amit a világból észlelnek és megítélnek. Bár látszólag saját felfogásuk érdekében, önmagukon belül történik mindez, ugyanakkor ez mégis objektív világfolyamat. Ahogy a harmadik korszak tudott róla, hogy az emberben lezajló légzési folyamat ugyanakkor objektív világfolyamat is, úgy kell tudatosítania az emberiségnek a jövőben, hogy amiről beszéltem, az a lelkiség is objektív világfolyamat.

A tudatnak ez az átalakulása megköveteli, hogy a lelki hangulatba nagyobb erő költözzön, mint amit ma az ember megszokott. A Michael-kultúra befogadását jelenti, ha az ember ezzel a tudattal hatja át magát. Idáig kell fellendülnünk. A fényt lélekkel áthatottnak kell elképzelnünk – a fényt itt az érzékszervi észleletek általános reprezentánsának, képviselőjének tekintjük, úgy, ahogyan a Kr. e. 2-3. évezred embere számára volt magától értetődő, hogy a levegőt lélekkel áthatottnak gondolta. Alaposan le kell szoknunk arról, hogy a fényt a materiális korszakban megszokott módon lássuk. Alaposan le kell szoknunk arról a hitről is, hogy a Nap csak rezgéseket sugároz szét, ahogyan a mi fizikánk, de az általános emberi tudat is a szokott módon beszél róla. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a lélek, amelyet fényhullámok hordoznak, tör át a világ térségein. A mi korunk előtti időszakban a levegőn át érkezett az emberiséghez az, ami ma a fény hullámain jön. Látják, ez az objektív különbség a földi folyamatok között. S ha nagy léptékben gondolkodunk, azt mondhatjuk: levegő-lélek folyamat, fény-lélek folyamat (felírja a táblára). Ez olyasmi, amit a Föld fejlődésében megfigyelhetünk. S a kettő közé esik a Golgotái Misztérium, jelezve az átmenetet az egyikből a másikba. Nem elég ma, és a jövőben sem lesz elég absztrakciókból mesét szőni, ködös panteizmusba vagy hasonlókba esve, mert arról van szó, hogy amit a mai emberiség csak materiális folyamatnak érez, azt a maga átlelkesített formájában ismerjük meg.

Arról van szó, hogy fogjunk hozzá, és tanuljunk meg így beszélni: volt egy idő a Golgotái Misztérium előtt, s a Földnek volt egy akkori légköre. Ebben az atmoszférában az emberi lelkiséghez tartozó lélek volt. Ma a Föld atmoszférája lelkileg üres. Ugyanaz a lelkiség, ami azelőtt a levegőben volt, beköltözött a reggeltől estig minket körülvevő fénybe. Mivel Krisztus összekötötte magát a Földdel – ez lehetővé vált. így hát a materiálisban felismerhetjük a szellemiség hatását. Amikor ez már a mienk, akkor levegő és a fény, szellemileg-lelkileg egyaránt, mássá változott a földfejlődés előrehaladtával.

Gyerekes ábrázolás a levegőt és a fényt tisztán materiális módon leírni a földfejlődés évezredein át egyformán, mert ezek közben belső mivoltukban megváltoztak. Mi most más atmoszférában, más fény-körben élünk, mint éltünk korábbi földi megtestesüléseinkkor. Azon múlik a dolog, hogy a külső anyagiságban felismerjük a szellemiséget-lelkiséget. Nem lesz abból igazi szellemtudomány, ha az emberek a mai szokások szerint materiálisán magyarázzák a dolgokat, aztán, mint egy dekorációt, hozzáteszik, hogy a matériában mindenütt ott van a szellem is. Ebben a vonatkozásban egészen különösek az emberek: visszavonulnak az absztrakcióba. De amire szükség van, az a következő: a jövőben nem különböztethetünk meg absztrakt módon anyagiságot és szellemiséget, hanem magában a matériában keressük a szellemet, hogy vele együtt írhassuk le a szellemet is, aztán az átmenetet a szellemiből a matériába is felismerjük, vagyis a materiálisban jelentkező szellemi hatást.

Amikor ez már a miénk, akkor küzdhetjük ki magunknak újból az igazi emberismeretet. „A vér egy egészen különös folyadék” – de amiről ma a fiziológia beszél, az nem valami különös nedv, mert az is csak olyan folyadék, aminek a kémiai összetételét ugyanúgy próbálják meg kimutatni, mint bármely más vegyületnek. így nincs benne semmi különös. De ha előbb megszereztük a kiindulási pontot, és így igazán meglátjuk a levegő és fény lelkiségét, akkor fokozatosan fellépünk arra a szintre, hogy az embert magát, szellemi-lelki tagjaiban felfoghassuk. Ekkor nem lesz számunkra absztrakt anyag és absztrakt szellem, hanem az egymásban ható szellem, lélek és test. Ez lesz a mihályi kultúra! Ezt követeli a mi korunk. És azok az emberek, akik meg akarják érteni korunkat, lelki életük minden rostját át kell, hogy itassák azzal, amit így megértettek.”

Rudolf Steiner: Michael küldetés (GA194) – forrás: antropozofia.hu