A vonaton, hajón alvás hatásairól

“Amikor egy ember – aki elérte a beavatás első szintjeit és olyan helyzetbe kerül, hogy hagyja, hogy a modern civilizáció hatást gyakoroljon rá – bizonyos tapasztalatokra tesz szert, amilyenekre a külső tapasztalás által nem jutna el és amelyek mélyebben feltárják előtte, hogy mit jelent ez a modern élet az ember számára. Például, aki már megtette a beavatás felé az első lépéseket, másként éli meg egy vasúti vonaton vagy gőzhajón töltött éjszaka élményeit – különösen, ha az éjszakát át is aludta. A különbség a beavatáshoz vezető első lépéseken már túljutott és a beavatáshoz egyáltalán nem kapcsolódó ember között az, hogy az előbbi esetben az élmények tudatossá válnak; az illető felismeri, hogy valójában mi történik vele, amikor egy éjszakát gőzhajón vagy vasúti vonaton tölt – különösen, ha átaludta.

Természetesen azok a hatások, amelyek egy ilyen élményből az emberi szervezetre hatnak, mindkét esetben ugyanolyanok. Ami az ember szervezetére gyakorolt hatásokat illeti, nincs különbség.

Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelentenek valójában ezek a kijelentések, akkor emlékeztetnünk kell magunkat a szellemtudomány egy jól ismert igazságára: alvás közben az én és az asztráltest a fizikai és az étertesten kívül van. A fenti körülmények között, bizonyos kozmikus törvények miatt korlátozva vagyunk, így az én és az asztráltest általában a fizikai és éteri testünk közvetlen szomszédságában van olyankor, amikor pl. közvetlenül a vonat kerekeinek és gépezetének minden zakatolása, zajos nyikorgása és zúgása közepette egy vasúti kocsiban alszunk. Ugyanez a helyzet a gőzhajón is. Benne vagyunk mindebben a zűrzavarban; belekerülünk a környezetünk e – minden, csak nem zenei – élményeibe, és még ha csak az előzetes lépéseket tettük is meg a beavatás felé, az alvásból felébredve észrevehetjük, hogy az én és az asztráltest, amint visszatérnek a fizikai testbe, magukkal hozzák a mechanikus szerkezetek által okozott feszültség és nyomás hatásait, amelyekben ténylegesen részt vettek, és amelyeken épp az ébredés előtt haladtak át.

Minden diszharmonikus zaj, rázkódás és zakatolás hatása belekerül a fizikai és éteri testbe, és bárki, aki valaha is ébredt már fel annak utóhatásaival, amit egy gőzhajó vagy egy vasúti vonat gépezete idézett elő az énben és az asztráltestben – bárki, aki ezt átvitte az éber tudatába -, teljesen tisztában van azzal, hogy ez mennyire nem felel meg annak, amit az én és az asztráltest a fizikai és az étertestben uralkodó belső törvényszerűségként és rendként él meg. Valójában ijesztő zűrzavart és nyugtalanságot hoz magával – csattogó, zakatoló, zajos zűrzavart -, és az étertestre gyakorolt hatása olyan, mintha a fizikai testet egy gépezetben darabokra zúznák. Ez természetesen egy durva hasonlat, de Önök nem fogják félreérteni. Ezek a dolgok a modern élet teljesen elkerülhetetlen velejárói, és mindjárt az elején figyelmeztető szót kell ejtenem, mert amit mondani szándékozom, könnyen felkelthet egy bizonyos rejtett arroganciát, amely egyébként is időnként bőségesen jelen van.

Mind az általános és mind a konkrét eseteket tekintve természetesen ezt a legcsekélyebb célzás nélkül mondom, mert ha ilyesmiről beszélünk, azonnal utat nyitunk az ítélkezésnek. Ezen az arrogancián azt értem, hogy valaki azt mondhatja magának: “Óvakodnom kell attól, hogy a saját testemet kitegyem ezeknek a romboló erőknek; szigorúan meg kell védenem magam a modern élet minden hatásától, el kell vonulnom egy megfelelő környezetben egy szentélybe, amelynek falai a szellemi érzékenységemhez illő színekre vannak festve, hogy a modern élet egyetlen velejárója se érintkezhessen a testi alkatommal.” Ez az ember azt mondaná, hogy a modern élet minden velejárójától meg kell védenie magát.

Az utolsó dolog, amit szeretnék, az az, hogy a mondanivalómnak ez legyen a hatása. Minden vágy, hogy visszavonuljunk, hogy megvédjük magunkat az elkerülhetetlen világ-karma hatásaitól, a gyengeségből fakad. Egyedül az antropozófia az, ami az emberi szívet és akaratot eléggé erőssé teheti ahhoz, hogy kifejlessze azt az erőt, amely felfegyverez és megerősít bennünket ezekkel a hatásokkal szemben. Bármilyen tanács, hogy vonuljunk ki a modern életből, vagy hogy a szellemi élet egyfajta “melegházi” művelésével foglalkozzunk, soha nem találhat kedvező fogadtatásra mozgalmunk körében. A szellem igazi művelésében soha nem lehet szó ilyen magatartásról. Bár érthető, hogy a gyengébb természetűek szeretnének visszavonulni a modern élettől olyan közösségekbe, ahol az nem érinti őket, mégis hangsúlyozni kell, hogy az ilyen magatartás nem az erő, hanem a lélek gyengeségének eredménye. A mi igazi feladatunk az, hogy a lelket megerősítsük azáltal, hogy áthatjuk a szellemtudományból és a szellemi kutatásból származó impulzusokkal, hogy a modern élet hatásaival szemben felfegyverkezve, a környező forgatag ellenére is megálljuk a helyünket, és képesek legyünk az ahrimáni lények által keltett zűrzavaron és zsibongáson keresztül utat találni a szellemi világba.

Egy tényt, amelyről már gyakran beszéltem, világosan szem előtt kell tartani. Emberi lényekként nem csak éjszaka alszunk. Valójában nappal is alszunk, csak a nappali alvás kevésbé észrevehető, mint az éjszakai. Az éjszakai alvásban az ember gondolati élete elhomályosul, és mivel nappal a lelkében a gondolataiban él, természetesen jobban tudatában van annak, hogy az éjszakai alvás során a gondolati élet elhomályosul. Nappal az akarat élete az, ami jobban beburkolózik az alvásba, és ez az alvás nem annyira észrevehető, mert az ember kevésbé tudatos az akarati életében.

Ennek egyik eredménye a filozófusok között az akarat szabadságáról folytatott vita. Nem veszik figyelembe, hogy amikor az akaratot vizsgálják, akkor azt nappali alvóként teszik, és mivel emiatt képtelenek felfedezni az akarat valódi természetét, rengeteg képtelen ostobasággal állnak elő a szabad és a nem szabad akaratról, a véletlenről és a szükségszerűről. Valójában az akarati életünknek csakugyan nagyon kis mértékben vagyunk tudatában a napközbeni tudatosságunk folyamán; az akarat lesüllyed a tudatalattiba.

Tehát ébrenlétünk során is belekeveredünk mindabba a zűrzavarba, amely a modern életben minket körülvevő technikai vívmányokból fakad. Éjszakai álmunkban inkább a gondolati és érzelmi életünkkel, nappali álmunkban inkább az akarati és érzelmi életünkkel süllyedünk bele ebbe a nyüzsgésbe.

Ez a modern élet, ahogy mi nevezzük, nem mindig volt része az emberiség fejlődésének. Úgynevezett civilizáció csak az ötödik atlantisz utáni korszak kezdete óta létezik. E korszak kezdete egybeesik a modern élet kezdetével. Hogyan beszél a külső kultúra erről a jelenségről? A külső kultúra, mint tudjuk, büszke arra, amit elért. Valójában azt mondja: “az egész ókorban és a középkorban az emberek nem voltak képesek a természetet olyan módon tanulmányozni, amely a természet tényleges tudományához vezethetett volna; ez a mi modern korunkban történt meg először. Aztán végre – így mondják – az emberek megszabadultak a természet megfigyelésének régi módjától, és most már tisztán az absztrakt törvények fényében tanulmányozzák a természeti világot és a természet törvényeinek ismerete révén a tudománynak is sikerült elérnie a természet erőinek “páratlan” uralmát. (Ez a “páratlan” szó nagyon népszerű.) Ez a modern technikai tudomány és azért jött létre, mert az emberek megismerték a természet törvényeit, és e törvények segítségével képesek az anyagot olyan gépezetekké formálni, amelyekkel viszont a természeten és az életen munkálkodnak. Így töltik meg a modern életet a gépek, és így teremtik meg a jelenre jellemző technikai környezetet. A valódi természettudományok elsajátítása és a természet és erőinek uralma tehát modern korunk vívmányai.”

Ez a fajta beszéd nagyon általános. De akik ezeket a szavakat mondják, azok Ahrimán nyelvét beszélik. Megpróbáljuk lefordítani Ahrimán e nyelvét arra az igazi nyelvre, amelyet a szellemtudomány révén igyekszünk elsajátítani, amelyben a szavaknak nemcsak a külső természet megfigyeléséből eredő jelentésük van, hanem olyan jelentésük is, amelyet akkor kapnak, amikor a kozmoszt a maga teljességében tekintjük – természetként való megnyilvánulásában és szellemi életében egyszerre.

Gondoljunk először is, teljesen külső szemszögből, arra, ami akkor történik, amikor a modern technikai tudományt alkalmazzuk. Ami történik, az alapvetően egy olyan teljesítmény, amely két szakaszban zajlik. Az első szakasz a természet, mint összefüggő egész lerombolásából áll. A kőbányákat feltörik és a köveket elszállítják, az erdőket kivágják és a fát elszállítják… még sok példát lehetne sorolni. Röviden, a nyersanyagokat a természetnek, mint összefüggő egésznek az elpusztításával, lerombolásával nyerik. A második szakaszban, amit így kivontak a természetből és szétdaraboltak, azt viszont gépi eszközökké kombinálják a természeti törvényekként felismert törvények szerint. Ez az a két szakasz, amikor az anyag külső aspektusát vizsgáljuk.

De mi a helyzet a belső aspektussal? Korábbi előadásokból tudjuk, hogy amikor a természet – elsősorban az ásványi világ – szétesik, akkor ez a szétesés a természetben lévő elemi lények által megtapasztalt bizonyos örömérzettel jár együtt. Ma kevésbé foglalkozunk ezzel a ponttal. A lényeg az, hogy kiűzzük a természetből azokat az elemi lényeket, akik a szabályosan fejlődő hierarchiák szférájához tartoznak, és akik által a természet koherenciája fennmarad. Az elemi szellemi lények az egész természetben jelen vannak, és amikor szétpusztítjuk a természetet, akkor a természetszellemeket a szellemi szférába űzzük ki. Ez mindig az első szakasz része. Lebontjuk a fizikai természetet, és ezáltal felszabadítjuk a természetszellemeket, mintegy kikergetve őket a Jahve-istenség által számukra kijelölt szférából abba a birodalomba, ahol szabadon szárnyalhatnak, és nincsenek többé a nekik kijelölt lakóhelyükhöz láncolva.

Az első szakasz ezért úgy is nevezhető: a természetszellemek kiűzése. A második szakasz az, amikor a felismert természeti törvények szerint összerakjuk azt, amit a természetből kivontunk, kiszakítottunk. Amikor a természet felismert törvényei szerint nyersanyagokból gépet vagy géprendszert építünk, akkor ismét bizonyos szellemi lényeket helyezünk át abba, ami így keletkezik.

Egy ilyen szerkezet semmiképpen sem mentes a szellemtől. Azzal, hogy létrehozzuk, más szellemi lények számára teremtünk táptalajt, és azok a szellemi lények, akiket most a gépezetünkbe csábítottunk, az ahrimáni szellemek hierarchiájához tartoznak. Az első szakaszban tehát a rendesen fejlődő természetszellemekhez érkezünk, és kiűzzük őket; a második szakaszban az ahrimáni szellemeket egyesítjük a mechanikus szerkezetekkel vagy a műszaki tudomány egyéb termékeivel.

Ez az eljárás azonban a modern korban, amikor az alkalmazott technika miliőjében élünk, azt jelenti, hogy alapvetően egy ahrimáni környezetet teremtünk azon testeinknek, amelyek alváskor kihúzódnak belőlünk. Nem csoda, hogy amikor valaki, aki elérte a beavatás első szakaszát, ébredéskor magával hozza annak hatásait, amit a nyüzsgés és a zűrzavar közepette élt át, pusztító elemként érzi, amikor énje és asztrálteste leszáll az éteri és fizikai testbe. Ugyanis magával hozza organizációjába az ahrimáni elemi lényekkel való kapcsolódás hatásait. Ebben a harmadik szakaszban, a kulturális szakaszban, a körülöttünk alkalmazott technikai tudományok eredményeképpen telezsúfoljuk magunkat ahrimáni lényekkel. Ez a dolog belső aspektusa.

Most térjünk át attól, amit így megismertünk a modern élet okkult oldaláról, azokra a korábbi időkre, amikor alvás közben a szellemi életet még csak egy könnyen áthatolható fátyol választotta el a természettől, míg nappal olyan természetben dolgozott, amely még Jahve jó szellemeinek lakhelye volt. Azokban az időkben az emberek lelkei – az én és az asztráltest – az éteri és fizikai testekbe természetszellemeket és természeterőket hívtak, amelyek felgyorsították a lélek belső életét. És minél messzebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésének történetében, annál inkább találunk egy olyan állapotot, amely napjainkban egyre ritkábbá válik. Az emberek akkoriban nem a technikai tudományok termékeiben élő ahrimáni szellemekkel töltötték meg magukat, hanem a normálisan fejlődő természetszellemekkel, akiket – ha szabad így fogalmazni – a hierarchiák jó szellemei a külső természet minden folyamatával és tevékenységével egyesítettek.

Mármost az ember csak úgy juthat el abba a helyzetbe, amelyet el kell foglalnia, ha igazán ember akar lenni, ha ezt a belső életében keresi, ha képes leszállni olyan mélyre a lelke mélyére, hogy ott megtalálja azokat az erőket, amelyek egyesítik őt a kozmosz azon szellemi valóságaival, amelybe be van ágyazva. El lehet szakadni ezektől a kozmikus valóságoktól az érzékszervi érzékelés és az értelmi gondolkodás révén, és most már – mint láttuk – azért is, mert a modern élet telezsúfolja őt az ahrimáni szellemekkel.

Az ember csak saját belső életének mélységeibe való leereszkedéssel kerül kapcsolatba a javára munkálkodó isteni-szellemi lényekkel, a szellemi hierarchiák szabályosan fejlődő lényeivel. Ezt a szellemi hierarchiákkal való egyesülést, a velük való közösséget, amelyért valójában szellemileg születtünk, nagyon megnehezíti az ember számára az a tény, hogy a világot egyre inkább átjárja a modern technikai tudomány által teremtett környezet. Az embert mintegy kiszakítják a szellemi-kozmikus környezetből, és elfojtják és elnyomják benne azokat az erőket, amelyeket ki kell bontakoztatnia ahhoz, hogy összekapcsolódjon a kozmosz szellemével és lelkével.

Ezért aki már megtette az első lépéseket a beavatás felé vezető úton, érzékeli, hogy mindaz, ami a modern életet gépezetek és hasonlók formájában áthatja, úgy hat az ember lelki-szellemi életére, hogy sok mindent megöl, elpusztít. És tudatára ébred, hogy ez a pusztítás különösen megnehezíti számára azoknak a belső erőknek a kibontakozását, amelyek kapcsolatba hozzák őt a szabályos – kérem, ne értsék félre a szót – a hierarchiák szabályos szellemi lényeivel.

Ha valaki, aki megtette az első lépéseket a beavatás felé, miközben egy vasúti kocsiban vagy gőzhajón ül, meditációban akarja megtalálni az utat a szellemi világba, természetesen erőfeszítéseket tesz, hogy kifejlessze azt a szellemi látást, amely odavezeti őt; de érzékeli, hogy az ahrimáni világ hogyan tölti meg őt mindennel, ami ellenáll annak a törekvésnek, hogy elérje a szellemi világot, és az ilyenkor vívott harc intenzíven heves. Ez egy belső harc, amely az étertestben az összetörés, a darabokra aprítás élményét váltja ki. Természetesen azok is részt vesznek ebben a harcban, akik nem tettek lépéseket a beavatás felé vezető úton, azzal a különbséggel, hogy akik megtették ezeket a lépéseket, tudatában vannak annak, ami történik. Mindenki kénytelen átélni a csatát; hatásait tekintve mindenki megtapasztalja. Mégis: nem lenne nagyobb tévedés, mint azt mondani: fel kell lázadnunk az ellen, amit a technikai tudomány hozott elénk a modern életben, meg kell védenünk magunkat Ahrimántól, ki kell vonulnunk ebből a modern életből.

Bizonyos szempontból egy ilyen hozzáállás a szellemi gyávaság jele lenne. Az igazi gyógyír nem abban rejlik, hogy hagyjuk, hogy a lélek erői meggyengüljenek és kivonuljunk a modern életből, hanem abban, hogy ezeket az erőket úgy megerősítsük, hogy annak minden zűrzavarát el tudjuk viselni. A világ-karma bátor hozzáállást követel a modern élethez, és ezért a valódi szellemtudomány már a kezdet kezdetén intenzív erőfeszítést követel az emberi lélektől.

(…) A legszörnyűbb katasztrófa érte volna a földi evolúciót, ha a korábbi időkben nem gondoskodtak volna előre arról, amit a világ-karma értelmében a modern emberiségnek az ahrimáni szellemiség uralma alatt meg kell tapasztalnia. Az élet szükségszerűen egy örökös ingadozásban halad. Az egyik vagy a másik oldalra leng, mint egy inga. Senki sem mondhatja őszintén, hogy megvédi magát Ahrimántól, mert nincsenek olyan eszközök, amelyekkel ezt megtehetné. És ha valaki vágyna is arra, hogy állandóan visszavonuljon egy megfelelő színű falakkal ellátott szentélybe, a lehető legtávolabb bármitől, mint például egy gyár vagy egy vasút, és így teljesen kivonuljon a modern életből – még akkor is sok más mód van arra, hogy az ahrimáni szellemiséget a lelkébe vezessék. Elszakadhat a modern élettől, de a modern szellemiség ennek ellenére is bejut hozzá.”
Rudolf Steiner: A mûvészet a misztériumbölcsesség fényében /GA 275/

fordította: Nagy Szimona