(F)ordító különbségek
“Alkalmasint megtörténhet, hogy még akkor is, ha egy szó már úgy van jelen valamilyen nyelvben, hogy már nincs is értelme, később, egy később kialakult nyelvben mégis átalakul, de újból hozzáhasonulva az eredeti érzülethez, amennyiben az eredeti érzület megvan a befogadó népnél. De egy nyelvet megérteni mindenképpen sokkal bonyolultabb dolog, mint általában gondolnánk. De amit a nyelvek vonatkozásában ma csinálnak, az borzasztó, irtózatos. Használható ugyan a mai, konvenciókra és felszínességre alapozott külső élet számára éppen, de az emberi lélekre óriási, megsemmisítő erejű hatása van. Elővesznek például egy valamilyen nyelven megírt könyvet, vagy verset és ki akarják egy másik nyelven fejezni. Egy szótárban, vagy az emlékezetükben utánanéznek, hogy a szavak mit jelentenek, átveszik őket és azt mondják, lefordították. Ami tekintetbe jön, „le is fordították” tulajdonképpen, ugyanis voltaképpen átsiklottak fölötte. Amikor így térnek át az egyik nyelvről egy másikra, tulajdonképpen el sem lehet borzasztóbbnak képzelni.
Mert vizsgálják csak meg egyszer a dolgot a következő szempontból. Ha azt mondjuk, hogy egy ősnyelv lehetséges, – egyformának kell lennie mindenki számára és valamikor létezett is, – az a sok nyelv akkor honnan van? Honnan van az, hogyha egy német szót veszünk, – mondjuk, „Kopf”, – és olaszra akarjuk fordítani, olaszul azt kell mondanunk: „testa”? Ha a dolgot így érezzük át, honnan van az, hogy az olaszok akkor, amikor a németek a K-o-p-f hangzókat érzik odavalónak, az olaszok hirtelen teljesen más, t-e-s-t-a hangzókat éreznek odaillőnek? Ha helyesen fordítják, mégiscsak ugyanazt kell jelentse. Ha a németek valamiképpen a hangzókat valóban helyesen érzik „Kopf”-nak, „Kopf”-ot kellene mondaniuk az olaszoknak, sőt, még a kínaiaknak is. Honnan van az, hogy különféle nyelvek léteznek?
Olyasvalamit mondok most önöknek, ami még akkor is igaz, ha lehet, hogy majd gurulni fognak a nevetéstől. Amire a német „Kopf”-ot mond, – kedves Barátaim, – az olasz is azt mondaná, hogy „Kopf”, ha egyáltalán ugyanazt akarná nevén nevezni. De nem ugyanazt illeti névvel sohasem. Kívül esik a látókörén. Amit a német nyelv „Kopf”-nak nevez, – legalább is így hívjuk, – nem fordul elő az olaszok nyelvkincsében. Ha előfordulna, ők is „Kopf”-nak neveznék, mint mi, németek. Mire gondol egy német, amikor „Kopf”-ot mond? A fejformára, a kerekded formára. Helyesen érzi meg a „Kopf” szóban, hogy a forma kerek. Ha majd a k-hangzó és mindaz, amire ehhez szükség van, együtt lesz, felhívhatjuk majd erre a figyelmet. A német tehát a fej kerekded formájára gondol. Próbáljuk meglátni ezúttal, hogy a kerekdedség hogyan foglal középen helyet, ha euritmizáljuk a „Kopf” szót (bemutatják). Itt, középütt látják ezt a kerekded valamit. A testen fent helyet foglaló kerekded valamit nevezi „Kopf”-nak a német.
Ha ezt a fent a testen helyet foglaló kerekded valamit érezné meg az olasz, szintén „Kopf”-nak hívná és nem „testa”-t mondana. De mit érez meg az olasz? Egyáltalán nem ezt a kerekded valamit, hanem amit kimond, ami testál valamit, megerősít valamit, ezért mondja „testa”-nak. Egészen másra gondol. Csak úgy néz ki, mintha a „testa” ugyanaz lenne, mint a „Kopf”, a valóságban két teljesen különböző dolog. Az egyik esetben – a németben – azt fejezi ki, ami a testen fönt foglal helyet, mint forma. Amikor ezt teljesen világosan érthetővé akarják tenni, néha még megvető jelentése is van, a kerekded formát különösen ki is emelhetik, „Kohlkopf”-nak (káposztafejnek) mondhatják. Ekkor tudják már, ugye, hogy valamire gondolnak, ami kerek?
De az olasz nem egyfajta kerekded valaminek érzi azt, ami fönt foglal helyet a testen, hanem annak, ami valamit megállapít, kimond, leszögez. Ezért hívja „testa”-nak. Ezt érzi meg ebben a szóban. Így van ez mindenütt, ahol fordításról van szó. Amikor fordítunk, egyáltalán nem is tudunk róla, hogy előbb át kellene térnünk annak az értelmére, amit meg akarunk találni a másik nyelvben. Gondolják csak meg, hogy mennyire külsődleges dolog, amikor egyszerűen csak lexikografikusan fordítanak valamit le! Éppen a lényeg mellett mennek el. Nem is tudnak róla.”
Rudolf Steiner: Az euritmia mint látható beszéd (GA279) – forrás: antropozofia.hu
