A növény

– kivonatok Rudolf Steiner előadásaiból –

„Kezdjék helyesen elképzelni a növényeket. Mit tesz a mai ember, amikor helyesen képzeli el a növényeket? Van a talaj. Most elképzeli az ember, hogy elvetik a magot, és kinő a növény. Naivan csak így képzeli: na, igen, a hidrogén nagyon egyszerű molekula, csak két atomból áll. Mindenfélét fantáziál össze-vissza.” (3.)

„…a szervezet csak attól válik fizikailag érzékelhetővé, vagyis szemmel látható és kézzel fogható szervezetté, hogy a tápanyag beletagolódik az érzékfeletti formába. Azért nevezik formának, amit így egyeztetünk össze a tápanyagokkal, mert a természetben mindenhol működő és mindenhol pontosan ugyanolyan törvényt mindig forma-princípiumnak nevezzük. Lejjebb is mehetnek, még a kristályhoz is, de azt kell mondaniuk ott is, hogy ahhoz, hogy olyanná váljanak a kristályba kerülő anyagok, amilyennek a kristályban mutatkoznak, a kristályosodásra vonatkozó forma-princípiumoknak kell őket mintegy körülzárnia. – Vegyék például a konyhasót, a nátrium-kloridot, a fizika mai állása szerint fizikai anyagokat tartalmaz, klórt és nátriumot, egy gázt és egy fémet. Könnyen beláthatjuk, mielőtt bekerültek volna abba a valamibe, ami kémiai egyesülésükkor kocka alakban kikristályosodó formában megjelenve zárja magába őket, semmi nincs bennük, mint anyagokban, ami a forma-princípiumot előre jelezné. Mielőtt bekerülnek a forma-princípiumba, nincsen bennük semmi közös, de mihelyt az befogja, magába fogadja őket, egy fizikai test, konyhasó képződik. Ez a feltétel.” (4.)

„ Ha tehát egy vegyi analízist folytatunk le, akkor a szellemtudományos megfigyelő számára a dolog a következőképpen néz ki: végrehajtunk egy kémiai analízist, ez azt jelenti, hogy vegyileg elbomlasztunk egy szubsztanciát. Ekkor egy étertest marad vissza, valahogy úgy, amikor egy ember meghal, akkor visszamarad a lelki-szellemi. Ha valaki szellemi szemmel hajt végre egy vegyi analízist, annak számára (miután az anyagokat egymástól elválasztotta), megjelenik egy sokkal sűrűbb alakzat, egy „szellem”, a kémiai anyag szelleme.” (9.)

„ Amikor a növényvilágot vizsgáljuk, sohasem fogjuk igazán megérteni, ha nem hívjuk segítségül az egész kinti világmindenséget! Vagyis ha nem úgy nézzük magát a növényt, hogy a létezéséhez szükséges erők a világmindenségből érkeznek ide a Földre. Minden ugyanis, ami a növényben lezajlik, a messzi világmindenség hatására történik. A Napnak is előbb egy bizonyos helyzetbe kell kerülnie a világmindenségben, hogy megfelelő befolyást gyakorolhasson a földi növényvilágra. A világmindenségből kozmikus erők sugárzódnak a Földre, amelyek révén a növény a maga külső formáját és belső életerőit felépíti.(…) Csak annyi a dolgunk, hogy átlépjünk a közönséges fizikai világból az éteri világba, és akkor látni fogjuk, hogy maga a világéter gyakorol hatást az itteni növényvilágra, mint ahogyan mindenütt működik erőivel a világmindenségben is. A világéter tehát a távoli messzeségből idehat a Földre. Vagyis át kell lépnünk a létnek egy másik birodalmába, a fizikaiból az éteribe, ha a növényvilágban fellelhető hatások okait akarjuk megtalálni! Az embert is éri mindaz, amiben a növény részesül. Azok az erők, amelyek a világéterből hatnak a növényre, az emberre is hatnak. Az embert teljesen átjárják az éteri erők. Ezeknek a világéterből származó erőknek az összességét, amelyeket az ember saját magában hord, az ember étertestének nevezzük. Már elmondtam önöknek, hogy az ember halála után – néhány nap leforgása alatt – az éterteste tágulni kezd, egyre nagyobb és nagyobb lesz, és végül felszívódik a kinti világéterben. Ezt követően az embernek már csak az asztrálteste és az Én-lénye marad meg.(…) A növényvilággal kapcsolatban azt mondtuk, hogy a benne működő hatóerők a tér nagyon távoli messzeségeiből érkeznek ide a Földre. Az emberi étertestről pedig az derült ki, hogy miután az ember átment a halál kapuján, az étertest erői kihúzódnak belőle és elindulnak a tér távoli messzeségei felé. Saját étertestünk tehát éppen oda igyekszik, ahonnan a növény növekedését kiváltó éteri erők a Föld felé áramlanak a világegyetemből. Most már tisztábban látjuk a dolgokat. Ha pusztán a fizikai holttestet nézzük, és azt mondjuk róla, hogy élettelenné vált, ez nem jelenti azt, hogy ezzel mi magunk is átkerültünk volna az élettelen-ásványi természetbe. Viszont ha az élővilágot, a növényeket tekintjük, és felfedezzük, hogy az okok, vagyis az erők a tér messzi régióiból érkeznek hozzájuk, és azután imaginatív tudattal követjük az emberi lényt a halála után, akkor azt látjuk, hogy az emberi étertest átlép a kozmikus étervilágba, oda, ahonnan az éteri erők alászállnak a Földre, hogy növényvilágát életben tartsák rajta. De még más jelentős tényre is fel kell figyelnünk, ami az okokat és okozatokat illeti a valóságnak ebben a tartományában. Az éteri erőknek ugyanis gyorsan és közvetlenül kell hatniuk a növényre. Arra a növényre, amelyik most kibújik a földből, virágba szökken és gyümölcsöt hoz, a tegnapelőtt fénylő Napnak már nincs sok befolyása, az akkori erői mára már nem hatékonyak. A Napnak ma kell sugároznia; most kell sütnie. A következőkben látni fogjuk, hogy mennyire lényeges az ok és okozat ezen egyidejűségét kiemelnünk.
A növényekben tevékeny éteri erők természetesen a földi világon belül fejtik ki hatásukat, de ezek az erők egyidejűleg a Földön kívül a világmindenségben léteznek. Másfelől: amikor az emberi étertest beleolvad a külső világéterbe – miután az ember lelki-szellemi lénye átment a halál kapuján -, ez a történés nem vesz sok időt igénybe, néhány nap csupán. Itt is tehát beszélhetünk egyfajta egyidejűségről, mert az a pár nap, amíg az étertestünk feloldódása tart, a kozmikus folyamatokhoz képest jelentéktelen időtartamú. Az ember éterteste a halálkor visszatér oda, ahonnan a növények növekedési erői, azaz étererői jönnek. Azt kell mondanunk: mihelyt az ember kint a világéterben él, az éteri tevékenysége már nem korlátozódik a Földre, hiszen elhagyja azt; ez az étertestével történő változás pedig ok-okozatilag az egyidejűség viszonyában áll a világéter folyamataival.” (2.)

„Gyakran beszéltünk arról, hogy egy növényi lénynek, amely előttünk van, a puszta kővel ellentétben egész anyagiságát áthatja az étertest. S az étertest a növényben a legszorosabb értelemben az élet princípiuma, az ismétlődés princípiuma. Ha a növény csak az étertest tevékenységének lenne alávetve, akkor a növény gyökerétől kezdve szakadatlanul csak a levél princípiumát, elvét ismételné. Hogy egy élőlényben a tagok mindig újra ismétlődnek, ezért az étertest felelős, mivel mindig az akarja előhívni ugyanazt. Van tehát ilymódon valami az életben, amit átörökítésnek nevezünk, a hozzá hasonló létrehozása. Ez lényegében az étertest tevékenységén nyugszik. Minden, ami az embernél és az állatnál is az ismétlődésen alapul, az éterikus princípiumra vezethető vissza. Amikor a hátgerincnél a gyűrűs csontok egymás után ismétlődnek, azt az étertest tevékenysége idézi elő. Hogy a növénynövekedésében felül lezárul, hogy a virágzásban az egész növekedés összegezése jelenik meg, ez abból származik, hogy felülről a Föld asztralitása belehat a növény növekedésébe. Hogy az embernél a hátgerinc gyűrűs csontjai felfelé kiszélesednek, és koponyává s ott üreges csontokká válnak, ennek eredete az ember asztráltestének tevékenységében van. Így elmondhatjuk, hogy minden, ami lezáródásokat hoz létre, az asztrálishoz tartozik, és minden ismétlődést az éteriség elve idéz elő.”(6.)

“Beszéltem arról, hogy közvetlenül a fizikai test leválása után az ember olyan állapotba lép át, ahol már kozmikus élményei vannak. Még magán viseli éterikus organizmusát, de bizonyos fokig már nem érzi magát benne ebben az éterikus organizmusban, hanem úgy érzi, hogy lelkileg kiterjedt a kozmoszba, a kozmosz messzeségeibe.(…) Az ember a világmindenségbe olyan módon jut ki, hogy legelőször a Föld növényvilága a közvetítője. Ne értsenek félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy éppen azok a növények segítik útját, melyek azon a helyen borítják a föld talaját, ahol az ember meghalt. Ha szellemi szemmel figyeljük meg a Föld növényzetét, azt látjuk, hogy az, amit a fizikai szem lát, csak egy része a növényvilágnak. Fizikai szemünkkel látjuk a növény szárát, levelét, virágát. De a szellemi tekintet azt is látja, hogy a virágoktól felfelé egy bizonyos asztrális történés, asztrális tevékenység kezdődik. A kozmoszból bizonyos asztralitás árad le a Földre és ebből az asztralitásból spirális képződmények jönnek létre. Ahol a Föld lehetőséget ad arra, hogy növények keletkezzenek, ott ezeknek az asztrális világspirálisoknak az áramlásai növényéletet hívnak elő. Ezek a világspirálisok mindenütt körülveszik a Földet, mindenütt leáramlanak, leragyognak, csillognak, nemcsak ott, ahol növények nőnek. Az ember a sivatagban is meghalhat, akkor is van rá alkalma, hogy a világmindenségbe való kiáradásánál ezeket a növényspirálokat megtalálja. Ezek a növényspirálok alkotják tehát az utat, amelyen az ember a Földről a bolygók szférája felé halad. Az ember úgyszólván a Föld növényvilágának szellemi folytatása révén hagyja el a Föld területét. Egyre tovább és tovább halad. Ezek a spirálok egyre jobban tágulnak, egyre tágabb köröket alkotnak. Ez a szellemi út kifelé a szellemi világ felé. Az ember azonban nem juthatna ki, bizonyos értelemben egyhelyben maradna, ha nem kapná meg a lehetőséget arra, hogy egyfajta negatív súlya legyen. Olyan súlya, amely nem lefelé húzza, hanem felfelé taszítja. Ezt a felfelé taszító negatív súlyt a földben található ásványi képződmények, különösen a fémek szellemi tartalmai, ideái adják. Az ember tehát a növénypályákon halad a kozmikus messzeségek felé és az az erő viszi, amely a Föld fémeiből áramlik a bolygók felé. Minden egyes ásványi képződménynek megvan az a sajátsága, hogy a benne rejlő ideák egyenesen egy meghatározott bolygóhoz visznek. Az embert tehát – mondjuk – az ónfajta ásványok, vagyis azok ideái, egy bizonyos bolygóhoz viszik; az, ami a Földön a vas, vagyis a vas ideája, egy másik bolygóra viszi az embert. Tehát ami a földi létben a fizikai ember környezetéből, mint ásványi és növényi világ belejátszik életébe, annak szellemi tükörképe veszi át a halál után az ember vezetését, sőt kifelé a kozmikus távolságokba. Az embert valóban a Föld ásványvilága és növényvilága viszi bele a bolygómozgásokba, a bolygómozgások egész ritmusába.(…) Ha itt a bolygószférában semmi más sem volna, mint a növényi és ásványi lét kiáradása a messzeségekbe, az ember ebben a bolygószférában mindazt átélné, amit az ásványi és növényi birodalom titkaiban átélhet. És ezek a titkok rendkívül sokrétűek, hatalmasak és gazdag tartalmúak.” (7.)

„… hogyha a körülöttem levő növényvilágot nézem, úgy ez magában hordozza azokat a világéterből származó erőket, amelyekhez az étertestem a halál után visszatér. Ott kint a messzi étervilágban található az a terület, ahonnan maga a növényi lét ered. Oda indul az étertestem, miután földi életemben kiszolgált engem. Eltávozik az éteri síkra, ahonnan a földi növényi élet forrása buzog. Odakerül, ami nyilván azt is jelenti, hogy rokonságban van magával azzal a területtel!
De úgy is mondhatjuk mindezt, hogy az étertestem kiemelkedik a földi-fizikai világból; a zöldellő, rügyező, burjánzó növényvilág erői pedig alászállnak ide a földi-fizikai világba. Persze itt valami ellentét is kifejeződik: én leadom az étertestemet, a növények pedig felveszik magukba az étert a növekedésükhöz. Ők megkapják az étert, hogy élhessenek, én pedig megválok az étertestemtől a halál után. Én elszakadok az étertestemtől, amely így magára marad; a növények megtartják ezt az étertestet, mint olyasvalamit, ami nekik életet ad. Ők onnan veszik kezdetüket, ahová az étertestem végül elkerül. A növény életének kezdete tehát találkozik, egybeesik az emberi étertest sorsának végével.” (5.)

 „…ha egy mágnestűt látunk, felfedezzük, hogy annak egyik vége mindig északnak, másik vége pedig délnek mutat. Elgondolkozunk róla, miért van ez így. Az okot azonban nem magában a mágnestűben fogjuk keresni, hanem az egész Földben, hiszen annak egyik oldala adja az északi mágneses pólust, a másik pedig a déli mágneses pólust. (…) Mindazt, ami a mágnestű esetében értelmetlen, az emberek sok más dologban értelmesnek tartják. A répa abban a pillanatban lehetetlenné válik, ha csak úgy tekintjük, ahogyan a maga szűk határai között adva van, hiszen a répa növekedése esetleg számtalan körülménytől függhet, s ezek még csak nem is a Földhöz, hanem annak kozmikus környezetéhez tartoznak.” (1.)

“Ha ma megközelítően fogalmat akarunk alkotni arról, amire a régi inspiráltak és beavatottak az év-istenség inspirációja folytán tanítványaikat megtanították, úgy a következőt mondhatjuk: először arra hívták fel figyelmüket, ami tavasszal, hóolvadás után nyilatkozik meg, amikor a Nap új erőre kap és a megújult Föld-erő kihajtja a növények csíráit. Felhívták tanítványaik figyelmét, hogy mennyire másként szól a világmindenség titkairól a mezőn viruló növény, mint az erdei fák árnyékában élő, mennyire másképpen beszél a kozmikus messzeségekből a Földön élő emberhez a Nap fokozódó melege, az erősödő napfény a csipkézett vagy a kereklevelű növényekben. (…) A tanítók rámutattak a Föld fizikai termőképességére, a növényben sarjadó földi erőre. A földi növekedés minden egyes pontján más betű volt. Az eleven növényi lények vagy állati formák voltak a betűk, ezek összeilleszkedtek, ahogyan ma a mondat egyes betűi szavakká formálódnak. A tavasszal együtt élve a természet olvasásában éltek. (…)

Azután eljött a nyár. A nagy kozmikus Logosz ugyanazon betűivel és szavaival foglalkoztak, de megmutatták nekik, hogy a betűformák hogyan változtak a más szög alatt megjelenő napsugarak, a másként ható napfény és meleg hatására, és hogyan nyílnak az első hajtások virágokkal a Nap felé, az emberek fizikai testének titkairól szólva. Leolvasták a tarka virágokat, a napsugár mindegyikben szeretettel csókolja meg a Földből kihajtó növényi erőket. A virágzó növények földerői felett csodálatosan, finoman, gyengéden szövődő kozmikus erőkből olvasták le a Föld kozmikus messzeségekbe való törekvését. Együtt éltek a kozmikus messzeségek, a csillagtávlatok felé megnyíló Földdel, és a Földdel együtt a végtelenben is.

Ha pedig a növények virágzó betűire tekintettek, megnyilatkozott e végtelenség titka. A növények virágzó betűiből olvasták le az ember viselkedését amint a szellemi világokból fizikai-földi létéhez leszállt, és minden égtájról összevonta az éteri szubsztanciát, hogy kialakítsa saját étertestét. Az étertest titkait pedig abból olvasták le ilyen módon, ami az éteri életben megy végbe, később a Föld és a világmindenség között a kozmikus Logoszban, aki ráfesti jeleit a Föld felszínére, kivirágoztatja a növényeket és különböző létfeltételeket biztosít az állatoknak nyár derekán.

Az ősz közeledtén meglátták, hogy ismét változtak a kozmikus Logosz betűi, a Nap visszavonta melegét és fényét, a növények ahhoz menekülnek, amit maga a Nap nyújtott nyár derekán a Földnek. Mintegy kilehelik a nyáron kapott viruló, sarjadó életüket, de kifejlesztik ölükben érlelődő termésüket, ezek önmagához vezetik vissza a növényi életet, a mag erőit rejtve magukban. Megint megfejtették, amit a kozmikus Logosz érlelődő növényekben írt a Föld felszínére, leleplezték és kibetűzték, amit az állati életformák ősszel feltárnak. A világmindenség legintimebb titkait a madarak vonulásából az apró állatvilág ősz közeledtén történő változásaiból olvasták le. Olvastak a rovarvilágban, a rovarvilág földbemeneküléséből, formaváltozásaiból és abból, ahogy az egész Föld összeszedte erejét a holt csendben. Azt olvasták le, amit a Föld kozmoszban való magára eszmélésének éreztek.” (8.)

„…a Föld a trópusi zónában szívja magába a legtöbbet a földönkívüliből és ebből a magába-szívottból „ereszti ki” azt, ami vegetációként jelenik meg. És ez bizony eléggé látványos! Ahol pedig a Föld poláris, ott kevesebbet szív magába a földönkívüliből, mintegy visszavetve az. Úgy is mondhatnám, hogy a trópusokon fénylik a legkevésbé a Föld kívülről nézve, mert ott sugároz vissza a legkevésbé, ott szívja magába a legtöbbet.”(9.)

“Ha elképzelik a Föld felszínének egy darabját: ez a felület nyáron felveszi a Nap beáramló melegét és fényét. Ez mintegy belemerül a talajba. Ha tehát megfigyeljük azt, ami télen a talajban van, ott találjuk még a nyarat. Télen át, a talajban van a nyár. Ez a talajban lévő nyár fejleszti ki télen a növények gyökereit is. A csírákból gyökerek lesznek, és a csíra úgy fejlődik, hogy ha a növényt idén növekedni látják, ez valójában a tavalyi naperőből nő ki, ez merült be előbb a Földbe.
Ha tehát a gyökeret, sőt a levelek egy részét nézzük, úgy a tavalyi nyarat látjuk a növényben, az idei nyarat csak a Nap ez évi fényével és melegével elővarázsolt virágában kapjuk meg. A növény felnövekedésében valóban az előző év van jelen, az idei év pedig csak a virágokban. Ha a virág közepén lévő bibeszálat nézik, azt kell mondaniuk, hogy ez még a tél eredménye, tehát voltaképpen az előző nyáré, csak az az idei, ami a bibét körülveszi.” (8.)

…ha a földi dolgokat átfogóan tekintjük, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy itt átfogó értelemben az elképzelhető legjelentősebb szerepet játssza mindaz, amit így nevezhetünk: a szilíciumszubsztancia élete a világban. Szilícium szubsztanciát találunk például a szép kvarcban, piramis és prizma formájába zárva. A szilícium szubsztancia a kvarckristályokban az oxigénhez kötődik. Ha eltekintünk ettől az oxigéntől, marad az szilícium. Kovának is mondhatjuk. (…) Tételezzük fel, hogy a földkörnyezetben csak fele mennyiségű kova lenne. Ebben az esetben minden növény többé-kevésbé piramisszerű formát öltene. A virágok mind elkorcsosulnának, s szinte minden növény a számunkra abnormálisnak tűnő kaktuszformát mutatná. A gabona komikusan nézne ki: az alul kövér szalmaszár, talán még húsos is, elkorcsosult kalászt hordana – telt kalászt nem is találnánk.

Mint láthatják: ez az egyik oldal. Másfelől a Földön mindenütt megtalálható kell legyen, ha nem is olyan elterjedten, mint a kova, a mész-szubsztancia, és ami vele rokon: kalcium-, kálium-, nátrium-szubsztancia. Ha ezekből kevesebb volna, mint amennyi van, akkor kizárólag vékony szárú növények sarjadnának, legtöbbjüknek csavarodott lenne a szára, csupa kúszónövény teremne. A virágzat kibontakozna, de a virág meddő lenne, és különösebb tápanyagot sem szolgáltatnának. Csak az egyensúlyban, a két erő együttműködése révén – ha kettőt emelek ki a mészhez és a kovához hasonló szubsztanciák egymásra hatása mellett alakul a növényi élet úgy, ahogyan azt ma látjuk.

…mindaz, ami a kovaszerűben él, az nem a földből származó erőket, hanem az úgynevezett napfölötti bolygók, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz erőit tartalmazza. Ami ezekből a planétákból árad, az a szilícium és a szilíciumhoz hasonló anyagok kerülő útján át működik a növényi életben. Ellenben mindazok az erők, melyek a földközeli planétákból származnak, a Holdból, Merkúrból, Vénuszból, a mész kerülő útján át jutnak a Föld növényeibe, sőt az állati életbe is. Így hát minden megművelt szántóföldről elmondhatjuk, hogy benne a kovaszerűség és a mész-szerűség működik. A kovaszerűségben a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars, a mésszerűben a Hold, a Merkúr és a Vénusz hatása érvényesül.”(1.)

„Nagyon sok lehetőségünk van arra, hogy kapcsolatba hozzuk a virágokat a növények illatával, a leveleket a növények alakjával. A levelek nagyon sokfélék: fű- résszerűek, puhák, hegyesek, tompák, tagoltak és így tovább. Finom érzéket kell ugye kifejleszteni a növény levelei iránt, hisz általuk éltetik magukat azok a szellemi lények, amelyek az illattal ereszkedtek le. És a kozmosz perifériájáról ebben sugárzik be mindenhova a cseppforma kialakítására irányuló törekvés. Látják, van itt valami, amivel csodálatos érzést kaphatnak arról, ami a levelekben, az alakot szeretőn benne van a kozmoszból: ha egyszerűen megtanulják, hogy szeretettel nézzék a leveleket, amikor a növényeket reggel csillogó harmatcseppek borítják. Mert ezek a harmatcseppek, a maguk lényszerűségében egyszerűen a periféria, a kozmosz törekvését tükrözik, hogy a növényvilágban gömbalakot, cseppformát hozzon létre. A csepp az, ami teljes mértékben a növény leveleinek alapjául szolgál. És ha szellemileg csak a periféria, a kozmosz tevékenykedne a növényben, akkor a növény mindig ilyen gömbalakot képezne. Látják, hogy a növényeknél különösen akkor jelentkezik a gömbforma, ha a kozmosz kerekedik felül, számos bogyó képződésénél és így tovább, és számos levél képződésénél is, de ezt a cseppképződést a földi erők rögtön felhasználják. A cseppet a legkülönbözőbb irányokba kinyújtják, és nagyon sokféle forma keletkezik. A cseppformára való törekvés ásványian koncentráltan található meg a higanyban. Ezért ezt a cseppformára való törekvést az ősi orvoslásban merkuriálisnak nevezték. Az ősi orvoslásban a merkúr nem higany volt, hanem a cseppre való törekvés, a dinamikus törekvés a cseppre. Mindenütt merkúri hatást látunk, ahol megvan a cseppre való törekvés. A higany az a fém, amely a Földön cseppformájú, mert megvannak hozzá a feltételek. A higany a Földön ugyanolyan formájú, mint az ezüst a Holdon, ahol szintén cseppformájúnak kellene lennie. Az a lényeg, hogy az ősi orvoslás minden cseppformájút merkúrnak nevezett. Az ősi orvos számára minden fém is merkúr volt. Azt kell figyelembe venni, hogy az ősi orvoslás a mozgásban, az elevenségben élt. Ismét el kell jutnunk ehhez a mozgáshoz, ehhez az elevenséghez. Akkor szert kell tenniük arra az érzékre, hogy úgy törekedjenek erre a mozgásra, elevenségre, hogy ezt mondják: amikor reggel a mezőn járok, és látom a leveleken a harmat ezüstcseppjeit, akkor ezekben az ezüst harmatcseppekben az nyílik meg előttem, ami magukban a levelekben szellemileg él: a törekvés a kozmikus gömbformára. – De ezt érezni kell ahhoz, hogy megértsék a növényt. Meg kell tanulniuk azonban, hogy ebben a gömbformájában értsék meg.

Ha azután megtanulják a növényt úgy megérteni, hogy kapcsolatba kerülnek a törekvésével a cseppformára, és azután az illaton keresztül felfelé, akkor lassanként eljutnak mindannak a finom megértéséhez, ami az emberben centrifugálisan hat. Centrifugális erők hatnak, ahol az ember levághatja a körmeit. Újra kinő: ezek olyan centrifugális erők, amelyek áthatolnak az emberen. Az emberen az első hét életévben állandóan centrifugálisan átáramlanak azok az erők, melyek aztán a második fogakkal lezárulnak. Leginkább az izzadságképződésben fejeződnek ki. Az, ami a növények illatában felfelé törekszik, és ott a természeti szellemeket vonzza, az él az izzadságszagban is, amely centrifugális irányú. Így erre kell vessék a pillantásukat, ha keresni akarják a növényszerűséget az emberben, és megsejtik ott, ahol erősen kifelé törekszik. Így jutnak el annak a mély, bensőséges megértéséhez, ami kint van, és ami az emberben van. Mert látják, azáltal, hogy az étertest leadja sajátosságait az asztráltestnek, az egész dolog megfordul. Az étertest felfelé szeretné kifejteni azt, amit a környezetből vesz. Amikor ezt leadja az asztráltestnek, akkor ez centrifugálisan kifelé [lefelé?] fejlődik, így az ember ebben az irányban ténylegesen magában hordja a növényivé válót.”(3.)

„Kétfélét kell a növényi életben megfigyelnünk. Elsőként azt, amit a növény mivolta, maga a növényi faj is önmagában hordoz, a reprodukciós erőt, a szaporodás képességét. Ez az egyik. A másik tulajdonság azzal függ össze, hogy az alacsonyabb természeti létformában élő növény a magasabb természeti világoknak táplálékul szolgál. …ami a belső reprodukciós erővel és a növekedéssel kapcsolatos, ami növénygenerációt növénygeneráció után sorakoztat, a Holdról, a Merkúrról, és a Vénuszról – a mész kerülő útján a Földre érkező erők hatnak! Tekintsük ezeket az ételül nem szolgáló növényeket, melyek mindig megújhodnak, s nézzük őket úgy, mintha csak a Vénusz, a Merkúr, és a Hold kozmikus erőhatásai érdekelnének minket, akkor látjuk, hogy ők a földi növénytakaró reprodukciójának munkásai.

Ha a növények elsődlegesen táplálékot adnak, ha úgy fejlődnek, hogy anyaguk ember és állat táplálékául szolgál, akkor ebben a szilícium kerülő útján a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz működik. A szilícium feltárja a növény lényét a kozmosz irányába, felébreszti a növényi lét érzékeit, így aztán a növény a világmindenség teljes környezetéből fel tudja venni mindazt, amit a földtől távol járó planéták kibontakoztatnak. Ebben szerepel a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz.”(1.)

„A víz elsőrendűen alkalmas arra, hogy például a Holdról érkező erők útját a földi terekre irányítsa. Hatására oszlanak el a holderők a földi világban. A Föld vizei és a Hold bizonyos összefüggésben állnak egymással.  Tegyük fel, hogy éppen elmúltak az esős napok és ezután telihold következik. Igen, a teliholdkor érkező holderőkkel itt a földön valami kolosszális dolog történik: az egész növényi növekedésbe belevágnak. Ezt nem tudják megtenni, ha azelőtt nem volt eső. Beszélnünk kell tehát arról, hogy vajon van-e annak jelentősége magvetéskor, ha bizonyos eső is adódott, s utána a telihold fénye ragyog, vagy gondolkodás nélkül bármikor vethetünk-e? (…) Mert éppen az, amit a telihold okoz, egyes növényeknél erőteljes és dús hatású, ha előtte eső volt, máskor, gyenge és hiányos lesz, ha napfényes idő után hat.”(1.)

„ Egy nagyon fontos, szervező hatású, a terméshozást is szolgáló erő sugárzik a Holdról a növényekre. Ennek hatására emelkedik a növekedési erő a szaporodási erő szintjére.

Mindez csak akkor van jelen a Föld egy bizonyos táján, mikor ott telehold van. Ha arrafelé éppen újhold van, akkor a táj nem élvezi a Hold jótékony befolyását. Újhold idején csak az tart ki a növényekben, amit telehold idején felvettek magukba. Már azzal is jelentős eredményeket érhetnénk el, ha tanulmányoznánk: mit lehet elérni, ha vetéskor ezt a holderőt felhasználnánk a csírázás elősegítéséhez. Így tettek a régi indiaiak: a holdfázisok szerint vetettek – egészen a XIX. századig.” (1.)

“… Mi emberek és az állatok is szénsavat lélegzünk ki. A növények pedig nem oxigént, hanem szénsavat lélegeznek be. Az oxigént eldobják, a szénsavat viszont megtartják. A növény a szénsavra épül. De az egész folyamat a növényben a szénsav segítségével teliholdnál megy végbe a legerősebben, mivel a szénsav összefügg a Holddal. Újholdnál ezzel szemben sokkal kevésbé fejlődik. A növény számára az alapvető feltétel, hogy mindig érje a telihold A növekedés újholdnál megáll, teliholdkor pedig a legerősebb. A régi babonák is megmagyarázták a Hold hatását. E dolgokat ugyanis már akkor észrevették, amikor a tudomány sehol sem volt . A régi paraszti hagyományokban rengeteg utalás van arra, hogy milyen nagyon fontos a telihold a növény fejlődése szempontjából.” (10.)

„Földünk körül atmoszférát, légkört találunk. Igen, a légkörnek – azonkívül, hogy légnemű – az a tulajdonsága, hogy néha melegebb, néha hidegebb. Bizonyos időszakokban jelentős hő halmozódik fel benne, s ha a feszültség túl erős, zivatar hozza a megkönnyebbülést. …míg a víz semmilyen vonatkozásban sincs a szilíciummal, a hő rendkívüli módon összefügg vele; épp azokat az erőket, melyek a kovaszerűn át hatnak, különleges hatékonyságra segíti a hő, és ezek épp a Szaturnuszból, Jupiterből erednek. Ezeket a Szaturnusz, Jupiter és Mars erőket, melyek a kovaszerűn át hatnak, különleges hatékonyságra segíti a hő, és ezek épp a Szaturnuszról, Jupiterről erednek. Ezeket a Szaturnusz Jupiter és Mars erőket egészen másképp kell szemlélni, mint a Hold erőit. Meg kell gondolnunk: a Szaturnusznak 30 évre van szüksége, hogy körülkerülje a Napot, a Holdnak csak 30 vagy 28 napra a maga fázisaihoz. – A Szaturnusz tehát csak 15 évig látható. Összefüggése a növényekkel egészen más kell legyen. (…) Mikor így lassan, 30 év alatt körbejár, lerajzolva itt lenne a Szaturnusz pályája, s látható, hogy időnként a Föld egy-egy területét süti, de azután azt a foltot a Földön keresztül is át tudja dolgozni. Ilyenkor mindig a levegő hőállapotától függ. hogy a Szaturnusz erői mennyire férkőznek hozzá a Föld növényi életéhez. Hideg levegőn át nem érik el, meleg levegőn keresztül elérik a növényeket. Es hol láthatjuk tevékenységüket a növényi életben? Ott láthatjuk, ahol nem egyéves növények keletkeznek (melyek egy év alatt kifejlődnek s el is múlnak, csak magvaikat hagyva vissza), hanem, ott ahol s ez az, amit a Szaturnusz a hőerők segítségével Földünkön művel – évelő növények jönnek létre. Mert a fásodó héjakban, a fák kérgében, mindabban, ami a növényt évelővé teszi, azoknak az erőknek a hatását látjuk, melyek a hő kerülő útján jutnak a növényekbe.

…a növények egyéves volta és rövid életre korlátozottsága összefüggésben áll a rövid keringési idejű planétákkal. Ezzel szemben minden, ami ebből az átmenetiségből kiszakítja magát, ami a fákat kéreggel és fás héjjal veszi körül – hosszú életűvé téve azokat – összefügg a meleg és hideg kerülő útján át ható bolygók erőivel. Ezek keringési ideje is hosszú, a Szaturnuszé 30, a Jupiteré 12 év. Ezért olyan fontos, hogy ismerjük a Mars-periódusokat, mikor tölgyfát akarunk ültetni…, bizony másképpen fog gyarapodni, mintha csak gondolkodás nélkül, akármikor ültetnék. Vagy például tűlevelű fák telepítésekor a Szaturnusz erők játszanak olyan nagy szerepet, hogy egészen más jön létre, ha a fenyvest a Szaturnusznak úgynevezett felszálló szakaszában ültetik, mint ha más periódusban. Az, aki áttekinti az ilyen dolgokat, egészen pontosan meg tudja mondani, sőt látja is abban, ahogyan a telep növekedni akar vagy nem akar, hogy az erőösszefüggések ismeretében vagy anélkül végezték-e a munkát. 

A talajt egy vonallal jelzem. Általában a talajt ásványi anyagnak tekintik, amibe csak a trágyázással, a humuszképződéssel kerül bele valami szerves rész. Nem csak hogy nem ismerik el, de nem is gondolnak arra, hogy ez a földréteg már önmagában is eleven, növényi jelleget, sőt asztrálisan hatékony lélekszerűséget rejt magában. És ha ennél is tovább megyünk és a talajélet – hogy úgy mondjam – finom adagoltságának változását nézzük nyárban és télben, olyan területre érkezünk, mely a gyakorlat számára rendkívül fontos, de figyelembe senki sem veszi. Ha a talaj szemléletéből indulunk ki, tekintetünket úgy kell irányítani, hogy a talajt bizonyos értelemben egy szervnek lássuk a természetes növekedést mutató szervezeten belül, ahol egyáltalán növényi növekedés található.

A termőföld valódi szerv, ha akarjuk, az emberi rekeszizommal is össze lehet hasonlítani. Helyes képzethez úgy jutunk, ha mivoltáról azt mondjuk – bár ez nem lesz elég pontos, de itt értelmezni akarunk, és ahhoz elegendő -, tehát úgy jutunk helyes képzethez, ha látjuk: az ember bizonyos szervei a rekeszizmon fölül helyezkednek el, elsősorban a fej és a fejet légzéssel, vérkeringéssel ellátó szervek, alatta pedig másféle szervek vannak. Ha ilyen szempontból hasonlítjuk össze a talajt az ember rekeszizmával, azt kell mondanunk, hogy a vizsgált gazdasági individualitás feje a földben van, mi emberek pedig az állatokkal együtt, a hasában élünk. Ami a talaj felett van, az bizony nem más – hogy egy szót keressek rá -, mint egy mezőgazda- sági individualitás bélrendszere. A gazdaságban járva annak hasában sétálunk, és a növények is ott növekednek. Tehát egy fejre állított individualitással van dolgunk, s akkor vizsgáljuk helyesen, ha az emberhez képest fején állónak tekintjük. 

Mindezt azért mondom, mert ami csak a talaj közvetlen közelében van, a levegő, a vízpára, még a hő is, amiben benne vagyunk, amiben lélegzünk, ahonnan mindaz ered, amiben a növények is, velünk együtt, a külső meleget, külső levegőt, külső vizet kapják, ténylegesen az ember altesti szerveinek felel meg. Ezzel szemben mindaz, ami a földben, a felszín alatt történik, úgy hat a növények összességére, – miként a fej hatott szervezetünkre gyermekkorunk idején, sőt hat egész életünkben. A föld feletti és a föld alatti világ egymásra hatása állandó és nagyon eleven – egyelőre csak a hatás lokalizálására mondom, ami a föld felett van, az közvetlenül függ a Holdtól, Merkúrtól, Vénusztól. Ezek a bolygók támogatják és alakítják-moderálják a Nap hatását; tehát az úgynevezett földközeli bolygók hatékonyak mindenütt a talaj felett. Ezzel szemben a távoli bolygók, a Nap körén kívül járók hatnak mindenre a föld alatt; a Napot a föld mélyére gyakorolt hatásában támogatják. Így hát növényeink növekedése szempontjából a távoli ég hatását a föld alatt, a közelebbi, a Föld közeli hatást a talaj felett kell keresnünk.

Tehát minden, ami a kozmosz távlataiból érkezik, nem direkt módon, nem közvetlen sugárzással hat, hanem a hatást először a föld veszi fel, s az sugározza vissza, felfelé. Ami tehát jótékonyan vagy károsan a talajból éri a növényeket, az a kozmosz visszasugárzása, ez egyenesen (a talajból) érkezve hat a levegőre és vízre a föld felett.(…) A legtávolabbi kozmoszból érkező figyelembe veendő hatás tehát a talajtól függ.(…) Bár ez először valószínűtlennek tűnik, mégis: a kvarctartalmú homok kerülőútján láthatjuk, ahogy a talajba beáramlik, s onnan később vissza is sugárzik az, amit a föld életéterének nevezhetünk, és az, amit kémiai hatékonyságnak mondhatunk.(…) A növények tanulmányozásának minden esetében tisztában kell lennünk a geológiai alappal, mely fölött a növényzet felnövekszik. A gyökérzetükért termesztett növényeknél semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni, mennyire fontos a kovatartalmú talaj, még ha az mélyebb rétegben található is.(…)

Nem nyughat a mész, mikor elemében, a kalciumban van, önmaga átérzésére törekszik, mészkővé akar válni, összekötni a kalciumot az oxigénnel; de még ezután sem elégedett, minden lehetőért űzi a vágy, mindent fel akar venni: a fém alkotta savaktól a már nem is ásványi jellegű bitumenig. Mindent magához vonzana; a talaj megfelelő vágytermészetét a mész fejleszti ki. (…) Az a kifejezett érzésünk, hogy a vágytermészet mindenhol szétterjed, ahol mésszerűség van – s ez a növényeket is magához vonzza. Mert minden megvan a növényekben, amit a mész kíván. Csakhogy mindig újra elvétetik tőle. Es miáltal történik ez? Csakis egy rendkívüli előkelőség által vétetik el mindene, akinek nem kell már semmi, aki magában nyugszik. Ez pedig a kovaszerűség, a szilícium. Ö eljutott önmagában a nyugalomhoz. De tévedés volna azt hinni, hogy csak ott van kovaszerűség, ahol szilárd ásványi kontúrjai látszanak. Körben mindenütt megtalálható, homeopatikus adagolásban. (…) Olyan, mint az érzékszerveink, ezek sem önmagukat, hanem a külsőt észlelik. A kovaszerűség: általános külső érzékszerv a földi világban; a mésszerűség: általános külső vágy a földi világban. Az agyag a közvetítő kettőjük között. Az agyag valamivel közelebb áll a kovaszerűhöz, de egészen a mészig közvetít. (…)

Megint csak látható: mérhetetlenül intim természeti hatások jelennek meg előttünk. A szén minden növényben a tulajdonképpeni alakító, a vázszerűség alakítója. De a Föld fejlődése során munkája nehézzé vált. Minden növényt meg tudna formálni, ha alattuk csak víz lenne. Akkor nőhetne minden, de most mész van alul, és ez zavarja a szenet; kapcsolatba lép hát a kovával, így a szén és a kova együtt, egységben az agyaggal már újra alakítani tud; éppen mert mésszerű ellenlábasát le kell győzni. Hogyan is él ebben a növény? Alulról a mésszerű meg akarja ragadni csápjaival, felül a szilíciumszerű akar finom, szálas, karcsú formát adni neki, vízinövény jelleget, de középen áll növényeink valódi alakját létrehozva-képezve a szén. Ő rendez el mindent. És éppen úgy, ahogyan asztráltestünk rendet tart az én és az étertest között, úgy működik köztük mint asztralitás a nitrogén. Meg kell tanulnunk megérteni, hogy hogyan is gazdálkodik a nitrogén a mésszerű, az agyagszerű, a kovaszerű között és mindazok között, amit nélküle a mész lefelé követelne, a kova pedig felfelé kívánna sugározni.

…ez a gyökérszerűvel összefüggő kvarc a növény testén át felfele is törhet. Ugyanis felfelé kell áramlania, mert állandó kölcsönhatásra van szükség a kozmoszból a kvarc által lehozott és a „hasban” lejátszódó hatások között. Ez utóbbival ott lenn a „fejet” is el kell látni. A „fejet” tehát a kozmoszból kell ellátni. Ennek a folyamatnak valóságos kölcsönhatásban kell állnia a „hasban” lejátszódókkal. A kozmoszból lefelé haladó befogott erőknek szabadon kell felfelé áramolniuk. Arra való az agyag (az alumínium tartalmú rész), hogy az áramlás felfelé is haladjon. A talaj agyagszerű / alumínium tartalmú/ része segíti tulajdonképpen a kozmikus entitás hatásainak felfelé áramlását a földben. …a felfelé törő kozmikus áramlás mellett van valami más is, amit terresztrikusnak, földinek neveznénk; ennek a másiknak viszont befelé kell húzódnia a talajba. A nyár és a tél mozgása a talaj feletti levegőrétegben a növények számára mintegy emésztésként jelentkezik; minden, ami ilyen emésztésként zajlik – lefelé kell mozogjon, hogy kölcsönhatás jöhessen létre: a víz, a levegő a föld felett erőket hoz létre, finom homeopatikus szubsztanciákat is, ez-az, aminek be kell húzódnia a talajba, mégpedig annak kisebb-nagyobb mésztartalma útján.

…nagy különbség van a föld feletti hő, tehát a Nap, Vénusz, Merkúr és a Hold területén lévő hő és a földben érvényesülő, a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars hatása alatt álló hő között. A kétféle meleg, egyiket virág- és levélhőnek nevezhetnénk, a másikat gyökérhőnek, nagyon is különbözik egymástól. Egészen jól jellemezhető halottként a föld feletti és elevenként a föld alatti meleg. …mikor a talaj mésztartalma bevonja ezt a holt meleget a földbe, mikor a többi anyagszerűség behúzza a Hőt a földbe, egyáltalában, mikor külső meleg belső melegbe fordul, egyben az elevenségnek különös állapotába kerül. (…)

Más a helyzet a vízzel és a földszerűvel, mert ezek a földben még inkább halottak, mint kívüle. Elveszítenek valamit külső életükből, de éppen ezáltal nyernek képességet, hogy a legtávolabbi kozmikus erőknek legyenek kitéve. Az ásványi szubsztanciáknak emancipálódniuk kell a közvetlen talaj feletti világtól, ha azt akarják, hogy a távoli kozmikus erők áthassák őket. Jelen korszakunkban január 15. és február 15. között, a téli időszakban tudnak a legkönnyebben emancipálódni, függetlenné válni. (…) Az ásványi szubsztanciákat megragadó formaképző kristályosító erő is ebben az időszakban érheti el legmagasabb fejlettségét. Ez a tél közepe. Ilyenkor a föld belseje sajátságos állapotban van, legkevésbé függ a maga ásványi tömegeitől, így a távoli kozmosz kristályosító képzőerőinek befolyása alá kerül. (…) Ami ilyenkor az ásványokkal történik, általában semlegesen érinti a növényeket, a növények csak úgy maguknak élnek ilyenkor a földben… Egy kis idővel ezelőtt és ezután – előbb, amikor az ásványi tömegek még éppen nekifogtak, hogy megformálttá, kristályossá váljanak, olyan erőket sugároznak magukból, melyek fontossága a növényekre nézve különleges. Azt mondhatjuk: november-december táján van egy időpont, amikor a föld alatti élet döntő fontosságú a növényi növekedés számára. (…)

Itt mindjárt meg is akarom említeni: ha olyan talajjal van dolgunk, ahol az említett felfelé-hordás a télben nem könnyen megy magától, jó lesz – a később megadandó módon – egy kis agyagot juttatni bele, megfelelő adagolásban. Ezzel készségessé tesszük a földet, s az felviszi a talaj fölé a kristályosító erőket; már a kristályos hóban is látszik ezeknek az erőknek a működése, ami mélyebbre haladva még erősödik, s ilyenkor még nem is futották ki magukat, az majd csak január végén, februárban jön. A növények növekedésében ez a hatás majd felhasználható lesz, ha felhozzuk a föld fölé, ami még a talajban van. (…)
Általában tisztában kell lennünk ezzel: a mezőgazdálkodás területe, mindazzal együtt, ami a talajban nyugszik, egy, az időben is tovább élő individualitásra utal; ennek földbeli élete télen különösen erős, nyáron azonban mintegy elhal.” (1.)

“A fizikai síkon a növénynek fizikai-, és éterteste van. Ha a növényre a mozgásszellemek szférájából hatnának valamilyen erők, akkor ezek mozgásba hoznák a növényt, de mert az asztráltest nincs benne a növényben, hanem körüllengi azt, azért most nem úgy, mint ahogyan az emberek és állatok mozognak, hanem úgy, hogy a növény, ahogyan az legelőször megjelenik, kiemelik a földből. Azokban az erőkben, amelyek a növénynél mintegy spirálisan bontakoztatják ki hajtásonként a leveleket, a planétákról ható erők tevékenységét láthatjuk. És aszerint, hogy melyik planétáról érkeznek a mozgásszellemek utódainak erői, a levelek elhelyezkedésének ez a sajátságos vonala más és más lesz. Van egy bizonyos mód arra, hogy az egyes bolygók valódi pályáját képmásokban tanulmányozhassuk; s ha majd egyszer a külső tudomány felismeri ezt a tényt, akkor sok mindent kell majd még korrigálni az eddigi asztronómiai rendszerekben. Bizonyos növények olyan mozgásszellemek erőinek vannak alávetve, akik a Marson vannak, mások olyanoknak, akik a Vénuszon, mások meg olyanoknak, akik a Merkúron vannak. És aszerint, hogy melyik bolygóról hatnak, annak megfelelően határozzák meg a növények levél-elhelyezkedés spiráljában kifejezésre jutó mozgását; ugyanazt a mozgást adják meg, mint amit az illető bolygó végez, azt az abszolút mozgást, amelyet az végez az égbolton. Ha egy közönséges iszapfüvet veszünk, még hozzá olyat, ahol maga a szár is csavarodott, akkor már a szár spirális mozgásában is olyan bolygómozgás utánzását látjuk, amely a mozgásszellemektől ered. Ott, ahol a kocsány ül, ott, a levelek töveiben azoknak az erőknek a képmását látjuk, melyek a planétarendszer bolygóiról a mozgásszellemektől erednek. Ezen erők a növénynél együtt hatnak a tulajdonképpeni csoporténekkel.

A növényeknek ezek a csoporténjei mind úgy hatnak, hogy erőik irányát megtalálhatjuk, ha a Napot egyszerűen összekötjük Föld középpontjával. Vagyis azokkal az erőkkel, amelyek a mozgásszellemektől érkeznek. Más erők is együttműködnek, a növények szárának irányában haladnak, ami pedig mindig a Föld középpontja felé irányul. A teljes növény tehát abból áll, ami a Nap felé vagy a Föld középpontja felé növekszik, és abból, ami körbe csavarodik, és a levelek elhelyezkedésében a planéták mozgását másolja. Ennek azonban megfelel az a reális tény, hogy a növények csoporténjeire közvetlenül ható impulzusokat a Földről a Nap felé tartó irányban találjuk meg. Vagyis: ha most okkult tekintetünket nem a planétákra, hanem a Napra irányítjuk, akkor a növények egyes csoporténjeire bukkanunk. A növényeknek ezek a csoporténjei éppúgy utódai a bölcsesség szellemeinek, mint ahogyan az állatok csoporténjei a mozgás szellemeinek utódai.

A növények csoporténjei tehát a bölcsességszellemek utódai. Az előadások során már beszéltem arról, hogy a természetszellemek a harmadik hierarchia utódai, a csoportének pedig a második hierarchia utódai. Ehhez járulnak még a körforgási idő szellemei is, akik az időket szabályozzák. Most eljutottunk oda, hogy utalhatunk a körforgás-szellemek egyik kategóriájának funkciójára; itt rámutathatunk ugyanis arra, hogy bizonyos körforgásidő-szellemek a növény számára a planétákról jövő, és spirálisan ható mozgási erőket összekötik azokkal az erőkkel, amelyek a Napról érkeznek. Ezeket egy bizonyos időpontban a körforgás-szellemek összekapcsolják, éspedig az évnek abban az időszakában, amikor a növény megtermékenyítés előtt áll; ekkor a spirális mozgási elv összekapcsolódik a szárat növesztő princípiummal. Ezért találjuk meg a spirálisan működő princípiumot porzókban és azt a princípiumot, amely a szárnak egyenes folytatása, a bibeszálban a növény közepén. Ha a növény pályafutása befejeződött, vagyis amikor a körforgási-idő szellemei a planétaszellemeknek a növényt illető tevékenységét összekötötték a Napszellem tevékenységével, akkor az immár tökéletes növényben azok a szervek, amelyek mindaddig spirálisan követték a bolygókat, mint a porzók, csinos körbe-köröskörül rendeződnek el, a szár pedig megnövekszik és lezárul a termőben: ez a kettő kapcsolódik össze. A növény növekedése lezárul, amikor is a két szellemi tevékenységhez, a mozgásszellemek és a bölcsességszellemek, illetve utódaiknak tevékenységéhez hozzácsatlakozik a körforgási idő szellemeinek tevékenysége, amely a két szellemi lényt mintegy összeházasítja.” (11.)

„A magot, mint az embrionális fejlődés kiindulópontját közönségesen egy rendkívüli molekuláris képződménynek tekintik. …mikor a molekula eléri a bonyolultság legnagyobb, legmagasabb fokát, akkor szétesik, …a molekula kozmikus porrá omlott… és a káosz megjelenik, akkor hatni kezd a magra az egész külső kozmosz, megalkotja benne a maga lenyomatát és felépíti a kis káoszból azt, ami benne a minden oldalról érkező hatással felépíthető. A magban a világmindenség mását kapjuk meg. A földi szerveződés folyamatának a káoszhoz érkezés a vége. A mag káoszában épül fel az új szervezet, az egész világmindenségből. A régi organizmus csak azt a tendenciát hordozza, mellyel a megfelelő kozmikus helyzetbe hozza a magot, mert megvan egy kozmikus irányhoz az affinitása, melyből olyan erők hatnak, hogy a pitypangból nem borbolya, hanem megint pitypang lesz.”(1.)

„Gondolják el, a magszemben egészen kis képződmény áll előttük. Ha maguk elé teszik, azt mondhatják: igen, a magszemben minden benne rejlik, amit később gyökérnek, szárnak, leveleknek és virágoknak látok. Itt van tehát előttem egyszer a virág, mint magszem, majd mint kifejlett növény. De a magszem nem lehetne előttem, ha egy előző gyöngyvirág nem hozta volna létre. – A szellemi látó tudatnak azonban még más dolog is fennáll. Amikor a szellemi látó tudat a kifejlett gyöngyvirágot szemléli, a fizikai gyöngyvirágot egy étertesttel, egyfajta fényáram-testtel átszőve látja, amely felülről lefelé húzódik. De ez a gyöngyvirágnál úgy van, hogy az étertest nem nagyon emelkedik ki ebből a fizikai növénytestből, és nem különbözik tőle élesen. Ha viszont a gyöngyvirág kis magszemét veszik, úgy találják, hogy ebbe a fizikai magszembe egy kicsi, de csodálatosan szép étertest tagozódik bele, körülötte sugározva, mégpedig úgy, hogy az étertest egyik végén ül a magszem, mintha egy üstökösnél a magja csóvává alakul. A fizikai magszem valójában csak a gyöngyvirág fény- vagy étertestének egy megsűrűsödött pontja. Ha az, aki a szellemtudomány alapján áll, maga elé teszi a kifejlett virágot, akkor számára az a lény, amely először el volt rejtve, most kialakul. Ha a magszemek vannak előtte, ahol a fizikai egészen kicsi és csak a szellemi nagy, azt mondja: a gyöngyvirág valódi lénye a fizikai magszembe van burkolva. Így, ha megszemléljük a gyöngyvirágot, kétféle állapotot kell megkülönböztetnünk. Az egyik állapot az, amikor a gyöngyvirág egész lénye egyfajta involúció: a mag tartalmazza a lényt, beburkolva, önmagába involválva. Mialatt kinő, fejlődésen megy át, de később a gyöngyvirág egész lénye ismét belebújik a létesülő, új magszembe. A fejlődés, az evolúció alatt egyre jobban és jobban eltűnik a szellemi és a fizikai hatalmassá válik, az involúció folyamán egyre jobban eltűnik a fizikai, és a szellemi válik egyre hatalmasabbá.” (6.)

Át kell látnunk valami igen fontos dolgot, éppen a talajművelés érdekében,… a legeslegfontosabb, hogy tudjuk: milyen feltételek mellett tud hatni a világtér, a kozmikus környezet a maga erőivel a földi világra.” (1.)

„Kicsírázik tavasszal a parányi mag, szárba szökken, virágot hajt, majd gyümölcsöt terem, ősszel pedig elhervad a növény. Annak, ami tavasszal és a nyáron a szemét gyönyörködtette, csak külsőleg látható, jelentéktelen része marad meg. De csak nagyon kevéssé értenénk meg a növényt, ha azt hinnénk, hogy valódi mivoltából semmi sincs meg télen, vagy a fizikailag látható magban keresnénk azt. Jelenleg a növény fizikai és étertestből áll ugyan, de a szellemi látó észleli azt is, hogy mintegy beszegélyezi fölül egy asztrális lény. Ezt, az asztrális lényt egy olyan erő élteti, amely a Napról, a Nap szellemiségétől árad le a Földre. A szellemi látó észlelése számára mintegy felhő vesz körül minden virágot. Ez a felhő szinte be- és kilélegzi a Nap és a Föld között váltakozó életet. Tavasszal és nyáron, rügyfakadás és növekedés idején, ideközelít valami a Nap-lényből, és a növények felszínét körültáncolja. Ősszel az asztrális lény visszahúzódik és a Napbeli léttel egyesül. A növényi asztralitás tehát, megkeresi tavasszal saját fizikai növénytestét a Földön, megtestesül, – ha nem is benne, de rajta, ősszel pedig visszatér a Napra, csak a csírát hagyja hátra. Mintegy zálogul hagyja szinte ott a csírát, hogy fizikai lényéhez visszataláljon.” (12.)

„…ami az egyes növényekben leképeződik, az mindig valamelyik kozmikus konstelláció mása, tehát az egyes növény mindig a kozmoszból épül fel. Ha a kozmoszt itt, földi világunkban hatékonnyá akarjuk tenni, akkor a földi dolgot szükségszerűen és erőteljesen kaotizálni kell. A növényekben bizonyos vonatkozásban maga a természet gondoskodik a kaotizálódásról. Szükséges azonban minden esetre, hogy olyan sokáig tartsuk meg ezt a kozmikus hatást a szervezetben – hiszen minden új organizmus a kozmoszból épül -, amíg csak a magképződés újra meg nem kezdődik.
Mondjuk, elvetjük egy növény magját a földbe; ez a mag a kozmosznak bizonyos világirányból való lenyomatát hordozza, melyben a konstelláció hat. Így kap a növény meghatározott formát. Abban a pillanatban, mikor a mag földi közegbe kerül, olyan erősen fog hatni rá a földi külvilág, hogy a kozmosz megtagadását sürgető vágy azonnal átjárja, minden irányban nőni, burjánzani akar. A föld felett ható erők tulajdonképpen nem akarják megtartani a kapott formát, a káoszba fulladás ellen tennünk kell – mert hiszen később a magképzéshez a káoszba kell futtatni a növényt! -, tehát amikor a magból a csíranövény és az első hajtások is fejlődni kezdenek, a kozmikus jelleg ellen, ami mint a növény formája a magban él, be kell hoznunk a földi jelleget. A növényt növekedése során a földhöz kell közelítenünk. Ezt csak úgy érhetjük el, ha a földön már jelenlévő, még nem teljesen kaotizálódott életet, ami még nem jutott el a magképzésig – mert a szervezetben még a magképzés előtt megszűnt hatni -, ezt a földön található életet juttatjuk be a növény életébe. Ilyenkor javára válik az embernek szerencse kedvelte tájakon a természet háztartásában megjelenő gazdag humusztartalom. Hiszen az ember alapjában véve csak hiányosan pótolhatja a föld természetes humusz-adta tevékenységét.

De hát mi a humuszképzés alapja? Nem más, mint hogy a növényi élet származékait a természeti folyamat felveszi magába. A káoszig még el nem jutott növényi anyag a kozmikus hatást bizonyos fokig visszautasítja. Mikor a növényi növekedés javára felhasználjuk, akkor az eredeti földi jelleget, a földiséget tartjuk vissza a növényben, és a kozmikus erő csak a magképzéshez vezető, felfelé törő áramlatban fog újra érvényesülni. Ezzel szemben a levél, a virágfejlődés érvényesül majd, s a kozmikus hatás mindezeket besugározza. Mindez igen pontosan követhető. Tegyük fel, itt egy növény, a gyökereiből növekedésnek indul, a szár végén ott a magocska, a levélzet, a virág szétterjeszkedik. Látják, a levélben, a virágban a földi eredetű, – az anyaggal kitöltött forma lesz, amitől a levél, a szemtermés kövér, húsos belső szubsztanciákat raktároz. Ez okból adunk ide földiséget, ami még nem jutott el a káoszig. Ellenben a mag minden erejét a száron át kapja, de vertikálisan, tehát nem terjeszkedik szanaszét a környezetébe, és besugározza a kozmosz erejével a növény levelét, virágát. Ezt közvetlenül láthatjuk.” (1.)

„Ha a növényeket az eredeti szemérmes szubsztanciájukban nézzük, akkor a növény életében színként a zöldet találjuk. A növénynek azokat a részeit, amelyekben az étertest eleven és tevékeny, a levél zöldje hatja át, azáltal, amit klorofillnak nevezünk.”(13.)

„Nézzük csak meg a zöld leveleket (ábra) – a zöld levél formája, vastagsága, zöld színe földi jelleg, de nem lehetne zöld, ha nem élne benne a Nap kozmikus ereje is. A színes virágban már nem csak a Nap ereje él, hanem benne van az is, amit a Nap kozmikus erejének a távoli bolygók, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz támogatásként adnak.

Ha ilyen értelemben tekintjük a növényi növekedést, ránézünk egy rózsára, és vörös színében a Mars erejét látjuk; a sárga napraforgóra nézünk, nem is egészen jogos a napraforgó (Sonnenblume) elnevezés, inkább formája miatt kapta a nevét – a sárga színe miatt Jupiter virágának kellene neveznünk.

A Jupiter ereje ugyanis, amint a Nap erejét támogatja, a virágokból sárga és fehér színt csal elő. Megállva a katángkóró, a cikória kék virága előtt, sejtenünk kell benne a Szaturnusz hatását, amint a Nap erejét támogatja. Módunk van hát a Mars látására a piros virágban, a Jupitert láthatjuk a sárga és a fehér virágokban és a Szaturnuszt a kékben; a tulajdonképpeni Nap a zöld levélzetben mutatkozik.

Ami a virág színeződésében így megmutatkozik, különleges erővel hat a gyökérzetben is. Ott a távoli bolygók éltetője, erőt adója megint a talajban hat, a föld belsejében. Valóban így van, elmondhatjuk: ki húzunk egy növényt a földből, alul van a kozmikus rész, a gyökér, a virágban pedig főleg a földiség uralkodik, csak színének finom árnyalata jelzi a kozmikus jelenlétét.

Ha ellenben a gyökérben földi jelleg kell éljen tehát a gyökérben erős a földiség, a növény formát fog ölteni. Mert a növénynek az ad formát, ami a földiség terén tud létrejönni. A földiség kiterjeszti, kiszélesíti a formát. (…) A kimondottan kozmikus gyökér megformáltsága egységes egész, ezzel szemben az erősen elágazó gyökérben a földiség működését láthatjuk a föld alatt, s éppen így a virág színében a fenn működő kozmikus hatást. A napszerű a kettő között, elsősorban a zöld levélben fejti ki hatását, és ott van mindenütt, ahol a gyökér és virág között kölcsönhatás működik. Tehát éppen a napszerűség van a termőtalaj rekeszizom jellegéhez rendelve, míg a távoli kozmikus hatás a földből sugárzik a növény felső részeibe. Viszont a talaj felett lévő földi jellegű hatás a növényben lefelé áramlik, a mészszerűség vonzására. Nézzenek meg egy olyan növényt, ahol a mész egészen a gyökerekig vonja a földiséget: a gyökerek elágazódnak, minden oldal felé sarjadzanak, nem úgy, mint a répánál, hanem mint egy jó takarmánynövénynél, pl. a baltacimnél. Azt mondhatjuk, hogy ha egyáltalán meg akarjuk érteni a növényt, annak már formáján, már virága színén látnunk kell, mennyiben hat benne a földi és mennyiben a kozmikus működés.

Tegyük fel, valamivel visszatartjuk a kozmikus jelleget, úgyhogy az nem tud erősen megnyilatkozni, virágba borulni, és a növény a szárszerű részben éli meg magát. Igen, az eddig elmondottak szerint miben is él egy növényben a kozmikus erő? A kovaszerűben, a kvarcban. Nézzék csak meg egyszer a zsurlónövényt, az Equisetumot. (…) Ebben a növényben mérhetetlen túlzásban van jelen, ami kozmikus /szilícium/, de úgy, hogy nem virágzásban nyilatkozik meg, hanem éppenséggel az alsóbb növekedésben jelentkezik.
…ahol azt akarjuk, hogy a kozmikus jelleg ne törjön egészen a virágig, a terméshozó részig… a törzs- és levélképzést alul, bizonyos fokig a gyökérképződés területén akarjuk feltartóztatni, …egy ilyen növényt homoktalajba kell ültetnünk, mert a kvarc tartalmú földben a kozmikus hatás visszatartott, valósággal megkötött. …a burgonyagumó egy gyökértörzs (módosult szár), benne visszatartott szár- és levélképző erőkkel -, nos, a burgonyát homokos talajba kell ültetnünk, különben nem érjük el, hogy a kozmikus erő visszafogott legyen benne.

Igen, mindebből kiderül: a növényi növekedés egész megítélésének az az ábécéje, hogy mindig meg kell tudnunk mondani, mi egy növényben kozmikus és mi benne terresztris, földi. Hogyan lehet a termőföldet, különleges adottságánál fogva hajlamossá tenni arra, hogy a kozmikusát – mondhatnám – besűrítse, a gyökér és a szár területén tartsa meg? Hogyan lehet „hígabbá”, lazábbá tenni, hogy „híg” voltában felszívható legyen egész a virágig, hogy megszínezze, vagy a gyümölcsig, hogy finom ízzel járja azt át? Mert ha jóízű kajszibarackot vagy szilvát esznek, ez a jó íz, éppen úgy, mint a virágok színe, nem más, mint a termésig felemelkedett kozmikus erő. Valóban, az almában a Jupitert, a szilvában a Szaturnuszt esszük.

…konstatálnunk kell a termények silányulását… ez az értékvesztés – akár rossz néven veszik, akár nem – összefügg a természet bekövetkező nagy átalakulásával. Az elmúlt és a most következő évtizedekben fut le ugyanis a világmindenségben a „Kali Juga” korszaka, ezzel kapcsolatos az emberi lélek alkotottságának nagy átalakulása is, a természet benső nagy átformálódása is. (…) Nincs más választása az emberiségnek: vagy a természeti összefüggésekből, a kozmikus összefüggések egészéből tanul újra valamit, vagy hagyja, hogy mind a természeti, mind az emberi élet kihaljon, degenerálódjon. (…) Az ember kénytelen-kelletlen felismeri, hogyan viselkedik a levegő a talajban – ahogy ezt elmondtam de semmit sem tud a fény viselkedéséről benn a földben. Nem tudja, hogy a fényt éppen a kozmikus kőzet, a kvarc veszi fel a földben, s hatását ott ki is adja; a földi elevenséghez közel álló humuszképződmények ezzel szemben nem veszik fel a fényt, hatékonnyá sem tudják tenni, így fény nélküli hatást hoznak létre. Pedig ezeket a dolgokat tudni kell, át kell látni.

A földből sarjadó növényzet nem minden, a Föld tájaihoz meghatározott állatvilág is tartozik. …a növényzettel benőtt táj – hogyan is fejezzem ki? – kozmikus minőségi analízisét az ott élő állatok adják meg. …ha egy gazdaságban helyes arányban vannak tehenek, lovak és más állatok, ezek együtt éppen annyi trágyát adnak, amire szükségünk van, hogy hozzáadjuk a kaotizálódáshoz jutó növényzethez. S ha számszerűen is megfelelő a lovak, tehenek, sertések aránya, helyes lesz a trágya keverési aránya is. Azért van ez így, mert ha megfelelő mértékben fogyasztanak a növényzet terméséből, abból esznek tehát, ami növényt a föld meg tud adni, így az állatok a maguk szerves folyamatai során éppen annyi trágyát adnak, amennyit a talajba vissza kell juttatni. (…)Tudni kell, mennyi állatra van szükség egy bizonyos gazdaságban az adott állatfajból. Mindezt a belső hatóerők ismeretében már ki lehet számítani, ha a gazda egyáltalában a belső erők ismeretének birtokában lesz.

…amit a föld alatti fej-jellegről és a föld feletti has-jellegről elmondtunk, ahhoz az állati organizmus ismerete is hozzátartozik. Az állati szervezet a természet háztartásának egész összefüggésében él. Az állat formai és színbeli alakja anyagainak szerkezetével és konzisztenciájával elölről hátrafelé, azaz pofájától a szív felé haladva a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars hatása alatt áll; szíve a Nap hatását hordozza. A szív mögött, a farok felé pedig a Vénusz, Merkúr és a Hold hatása alatt áll. Ebben a vonatkozásban az érdeklődőnek a jövőben a formalátás irányában kell képességeit fejlesztenie.

Mert a forma, a forma-meglátás ismeretének kifejlesztése mérhetetlenül fontos. (…) Ahogyan a pofán át beáradt a direkt naphatás, ahogyan aztán az állat egy s más alapon különbözőképpen exponálja (önmagában képpé formálja) a Napot – ezt majd megbeszéljük még, másképpen egy oroszlán

, megint másképpen egy ló -, aszerint alakul a fej, s a fejhez közvetlenül csatlakozó rész. Így hát az állat elejénél a közvetlen napsugárzással van dolgunk… Ha a Holdról visszavert fény az állat hátsó felét éri, ott fejti ki legnagyobb hatását. Nézzük meg, s viszonyítsuk a fejképződéshez a csontváz hátsó részét. Fejlesszék ki formaérzéküket ennek a sajátos ellentétnek a megragadására! Lássák, hogy van a combcsont behelyezve, hogyan alakul az emésztőrendszer kifutása éppen ellentétben a másik pólussal, a fej felől alakított résszel. Így a Nap és a Hold ellentétét kapják meg az állat első és hátsó részében. Tovább haladva látszik, hogy a naphatás a szívig jut, a szív előtt elmarad. A fej- és a vérképzésben a Mars, Jupiter és Szaturnusz működik, a szív után, hátrafelé Merkúr és Vénusz támasztja alá a Hold hatását. Ha az állatot felállítjuk, fejével a földben, hátuljával felfelé nyújtva: ez a helyzet – láthatatlanul – a mezőgazdasági individualitás állása.
Most az állati formából kiindulva ismét rátalálhattunk az állat szolgáltatta istállótrágya kapcsolatára azzal, amit az a talaj kíván, ahonnan az állat a növényeket eszi. Mert tudnunk kell, hogy például amikor egy növényben a kozmikus hatás érvényesül, az a föld mélyéből lesz felvezetve; ha ily módon egy növény kozmikus hatásokban igen gazdag, s azt az állat megeszi és ennek a takarmánynak az alapján ad trágyát saját szervezetéből, akkor az a trágya éppen a takarmánynövény talajának felel majd meg leginkább. (…)

Mint látták, amikor a mezőgazdaság számára is szellemtudományos módszereket keresünk, arról van szó, hogy a természetet és a szellem működését a természetben nagy formákban, átfogó körben tekintsük át…, a mezőgazdasági élet legkülönbözőbb területein, az anyagok, az erők hatásmódjával, sőt a szellemiség hatásmódjával kapcsolatban is, bizonyos belátásokhoz kell eljutnunk, ha a dolgokat helyes módon akarjuk kezelni.
Hogy képzetet alkothassunk, vegyünk szemügyre egy fát. A fa különbözik a közönséges egyéves növénytől, amely lágyszárú marad. A fa körülveszi magát héjjal, kéreggel. Tulajdonképpen mi a fa lényege, szemben az egyéves növénnyel? Hasonlítsunk csak össze egy fát egy földhányással, egy humuszban nagyon gazdag dombbal, melyben rendkívül sok többé-kevésbé bomlásban lévő növényi, és talán állati eredetű anyag is található.

Mondjuk, hogy ez volna a földhányás, tegyünk bele egy kráter formájú mélyedést, ez egy humuszos föld-domb – és ez itt a fa. Kívül a többé vagy kevésbé szilárd anyag, s belül növekszik az, amiből kialakul majd a fa. Csodálkoznak, hogy ezt a két dolgot miért rajzolom egymás mellé? Több rokonság van köztük, mint gondolják! Mert ez a földszerűség, melyet ilyen módon bomlásban lévő anyagok járnak át, önmagában

éteri elevenségét hordoz. És ez a fontos. Mert ha rendelkezünk ilyen földszerűséggel, amelyik különös alkotottságában éteri elevenséget tartalmaz, az ilyen föld már azon az úton van, hogy a növények külső burkolatává legyen. (…)

Ha ugyanis a földfelszín valahol elkülönül a föld belsejétől, így mindaz, ami egy tájban a normális szint fölé emelkedik, különösen hajlamos lesz rá, hogy az élettel, az éteri elevenséggel átszövődjön. Könnyebb lesz a közönséges, ásványi talajt humusz jellegű anyagokkal, vagy csak egyszerűen bomlásban lévő hulladékkal átjáratni, ha a földet halomba hordjuk, s a fenti anyagokat ebbe a dombba elegyítjük. Így maga a földszerű is az elevenedés, a növényrokonság tendenciáját mutatja. Ugyanez a folyamat játszódik le a fa képződése során. A föld feltüremkedik, feltornyosodik, körülveszi a növényt, éteri elevenségét a fa köré adja… Mindezt azért mondom el, hogy felébresszem Önökben a növényt körülzáró kontúrok és a növényt körülvevő talaj belső rokonságának képzetét.

Egyáltalában nem igaz, hogy a növény élete a maga kontúrjainál, a közvetlen környezeténél megszűnik. Ugyanis az élet mint olyan folytatódik a gyökereken át a talajban. Sok növény esetében nem is találunk éles határt a növényben lévő és a növény életét körülvevő élet között. Mindenekelőtt át kell hassa az embert: mindezek alapos megértése vezet el a trágyázott, vagy ahhoz hasonló módon megművelt talaj megértéséhez.

Tudnunk kell, hogy a trágyázás a talaj megelevenítése kell legyen… Már eleve az élőbe merülve könnyebben teljesíti mindazt, ami a termésképzéshez kell. Alapjában minden növényi növekedés ilyen enyhén parazita jellegű, amennyiben tulajdonképpen parazitaként él az eleven földben. Ennek így kell lennie. Mivel a Föld sok táján nem számíthatunk arra, hogy a természet annyi szerves hulladékot juttasson a talajba, amennyi elbomlása során elegendő élettel hatja át a földet, ezért bizonyos tájakon a növények fejlődését trágyázással kell segítenünk.

Meg kell értenünk azt is – s ezt igen szigorúan kell vennünk -, hogy egyfajta személyes kapcsolatba kell jussunk mindazzal, ami a mezőgazdaságban szóba jöhet; elsősorban a trágyával, és a trágyázás munkájával. Ez kellemetlen feladatnak tűnik, de e nélkül a személyes kapcsolat nélkül nem megy a dolog. Miért? Mindjárt áttekinthető lesz mindez, ha valamely élőlény belsejébe be tudunk hatolni. Ebben az esetben ugyanis kiderül, hogy minden eleven dolognak van egy külső és egy belső oldala. A belső oldal valamiféle bőrön belül helyezkedik el, a külső oldal pedig azon kívül. Nézzük a belső oldalt.

A belső oldalnak nem csak kifelé haladó erőáramlásai vannak (a nyíl irányában), egy organikus rendszer belsejében a bőrtől befelé haladó, onnan visszaverődő áramok is vannak. A szerves létet kívülről mindenfajta erőáramlás fogja körül. Mindannak, ami a szervesen belül folyó erőhatás, ami a bőr kontúrjain belül serkenti és fenntartja az életet – bocsánat az erős kifejezésért -, mindannak szagosnak kell lennie, mondhatnánk: bűzlenie kell. Lényegében éppen abban áll az élet, hogy ami elszállva szagot terjesztene – össze van tartva. Így a szagos dolgok nem sugárzanak szét túlságosan, hanem a belső térben visszatartva illatoznak. Egy organizmusnak úgy kell élnie, hogy a benne keletkező, szagot keltő életből bőre minél kevesebbet engedjen át…, annál egészségesebb egy organizmus, mennél szagosabb belül, és mennél kevésbé az kívül.

Mert kifelé az organizmus, nevezetesen a növényi organizmus arra predesztinált, hogy szagot /asztralitás/ vegyen fel, s nem arra, hogy azt leadja. S ha belátjuk, hogy mennyire serkentő egy aromásán illatozó nővényekkel teli rét, felfigyelhetünk az életben kölcsönösen működő, egymást támogató jelenségekre. Az itt szétterülő illat más, mint az élet egyszerű szaga, illatát később még szóba jövő okokból árasztja szét, s ezzel az illattal hat a növényekre – kívülről. Ezekkel a dolgokkal életteljes és személyes viszonyban kell lennünk, s akkor benne vagyunk a valóságos természetben.(…)

Tehát hová is jutottunk el tegnapi szemlélődésünk során: a növényeknek fizikai teste és éterteste van, és fönt többé-kevésbé körüllebegi őket az asztralitás. A növény nem jut el az asztralitásig, de az asztralitás szinte körüllengi; ha egészen határozottan kötődik hozzá, mint pl. gyümölcsképzéskor, akkor éppen olyan táplálék keletkezik, ami az állati és az emberi szervezetben támogatni tudja az asztralitást.”

„…be kell látnunk: a trágyázás és minden hozzá hasonló művelet bizonyos fokú elevenséget kell közöljön a talajjal; de nem csupán az elevenség egy bizonyos fokát kell közölnie, hanem lehetőséget kell adjon arra is, amire tegnap kiemelten utaltam, hogy a nitrogén szét tudjon terjedni. A nitrogénnek úgy kell szétterjednie, hogy az adott erővonalak mentén az élet éppen a nitrogén segítségével jelen lehesse. Ha tehát trágyázunk, annyi nitrogént kell vinnünk a földi szférába, hogy a növényt hordozó struktúrákhoz eljuthasson az elevenség. Azokról a struktúrákról van szó, amelyektől növénynek valóvá válik a talaj. Ez tehát a feladat, melyet pontosan és szakszerűen kell elvégezni. (…)
Az ásványi trágya hatással lehet a föld vizes részére, de ez a hatás nem jut el odáig, hogy magát a földszerűt elevenné tegye. (…) Ha ezeket a dolgokat valóban tanulmányozni akarjuk, először forduljunk a néha megvetéssel illetett, legigénytelenebb trágyaszerhez, a komposzthoz…, amibe beletehetünk mindenféle kerti hulladékot, a mezőgazdaságból származó, figyelemre alig méltatott anyagokat, a fölösleges fűtől kezdve a lehullott leveleken át az elhullott állatok maradványáig és így tovább. (…)

A komposzthalomban mindannak, amit belehordtunk, megvan az éterisége, az elevensége, de az asztrális szubsztanciája is. Jóllehet ez nem olyan magas fokú éteriség és asztralitás, mint ami az istállótrágyában van, de bizonyos értelemben tartósabb jellegű, mintegy megül a helyén. S most arról van szó, hogy ezt a tartósságot megfelelő módon figyelembe vegyük. Az asztralitás nitrogénre gyakorolt hatása ugyanis a túlburjánzó éteriség jelenlétében azonnal gyengül. Az éteriségben zabolátlanul működő élet a komposztba visszaszorítja az asztralitást.
Van a természetben valami, aminek a természetre való kitűnő hatását már több szempontból jellemeztem: ez a mész. Ha a meszet égetett mész formájában juttatjuk a komposzthalomba, egy sajátos helyzet áll elő. A mész felveszi az éteriséget, ezzel együtt felszívja az oxigént is; így az asztralitás igen szép módon működni fog, anélkül, hogy az ember különösképpen hatna az asztrális illatozásra. Ezzel valami egészen határozott célt érünk el. A komposzttrágyával olyan valamit juttatunk a talajba, ami hajlamos a földszerűt asztralitással áthatni – az éteriség kerülőútja nélkül.

Gondolják csak el, így az asztralitás – anélkül, hogy az éteriség kerülőútját megjárná – erőteljesen behatol a földszerűbe, úgyhogy ettől ez a földszerű egészen különös módon, úgymond asztralizált lesz; és az asztralizáltság kerülőútján úgy járja át a nitrogén tartalmú rész, hogy ami ott keletkezik, nagyon is hasonló lesz egy folyamathoz, mely az emberi organizmusban is növényszerűen zajlik. Ez a növényszerűség azonban kevésbé hangsúlyozza a terméshozást, mintegy megáll a levélképzésnél, a szár kialakításánál.
…jó, ha rétjeinket és legelőinket trágyázzuk ezzel a komposzttal, s ha ezt szigorúan végigvisszük – s hozzá a többi procedúrát is elvégezzük, ami szükséges jő takarmányt kapunk, amely lekaszálva és szénának szárítva is használható lesz. Azt szeretném mondani éppen, hogy az ilyen dolgokban úgy tudunk csak helyesen eljárni, ha a dolgot egészben átlátjuk. Amit az egyes esetekben tenni kell, az persze sokszorosan függ a ráérzéstől. Ez a ráérzés azonban épp akkor fejlődik ki, ha ezeket a folyamatokat az egész természetben helyesen tekintjük át.

Ha tehát a komposzthalmot egyszerűen úgy hagyjuk, ahogy eddig leírtam, könnyen megeshet, hogy annak egész asztralitása minden irányban szerteárad. Most kell azt a személyes kapcsolatot létrehozni, s a halmot lehetőleg úgy alakítani, hogy ne nagyon szagosodjon. Ez könnyűszerrel elérhető, ha először is vékony rétegeket rakunk fel, s a rétegekre mondjuk némi tőzegport, kotut terítünk, aztán újra egy vékony réteg következik, és arra ismét tőzegport rakunk és így tovább. Ezzel összetartjuk az illékony részt. Mert a nitrogén bizony a legkülönbözőbb formákban keresi a távolságot. Így azonban visszatartható. Mindezzel azt kívánom jelezni, hogy az egész gazdálkodást azzal a meggyőződéssel kell végezni, hogy akkor megy jól, ha az életet, sőt az asztralitást is mindenhova szétöntözzük.” (1.)

„…emlékeztethetek arra, hogy egyes emberek ablakában csodálatosan tenyésznek a virágok, míg másoknál nem fejlődnek, sőt el is száradnak. Bizony léteznek ilyen dolgok. Külsődlegesen mindez megmagyarázhatatlan, de belsőleg egészen áttekinthető módon, magának az embernek a hatására történik; megtörténhet azonban úgy is, hogy valaki meditációkat végez, …és ezáltal kerül a jelzett viszonyba az egész növényi növekedéssel… Volt idő, mikor az emberek valóban tudták, hogy a növények ápolására bizonyos előkészületekkel alkalmassá tehetik magukat. Ma megfakítják a hatást a többiek, akik nem ügyelnek ilyesmire, s a finom, szubtilis működés elvész, ha valaki folyton olyanok között mozog, akik nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat.” (1.)

„Helyes tehát, ha a növénytant csakis a földdel összefüggésben vizsgáljuk, és határozott érzést ébresztünk a gyermekben arról, hogy a föld élőlény, aminek haja van. A hajszálai a növények… Azt mondják, a földről, hogy nehézségi ereje van, a gravitáció. Ez a földhöz tartozik. Azonban, a növények a növekedési erőikkel ugyanúgy hozzátartoznak a földhöz. Nincs Föld önmagában és növények önmagukban, éppoly kevéssé, mint ahogy a valóságban nincsenek hajszálak önmagukban és emberek önmagukban. Ezek összetartoznak.” (14.)

„Röviden, ha az ember este elalvás után a szellemvilágból visszapillant az ágyában maradt lénytagjaira, éppen annak a jelenségnek a tanúja, mint amit láthat a nagyvilágban tavasszal, amikor a növényvilág csírázásba és gazdag növekedésbe kezd. Ha ezt az éjszakai vizsgálódást belsőleg hasonlítjuk össze a természettel, az elalvásnál tavaszt, a felébredésnél őszt élünk át. Ha látszólagos, külsőséges összehasonlítást teszünk, akkor a hasonlatosság megfordítottnak látszik, vagyis az ébredés látszik tavasznak és az elalvás ősznek. De ez csak egy külsőséges szemlélődés. Önmagunkban az alvás az életre keltés, a felébredés pedig az elhalás folyamatának a képe. Az okkult látás számára a föld is egy igen nagy kierjedésű test, de nem olyan egységes, mint az emberi test, illetőleg az ember akihez lelkiséges és szellemisége szoros egységben hozzátartozik. A földben sok szellem éli ki lélek-szellemiségét. Tehát ami az embernél a lélek-szellemiség tekintetében egység, az a földnél sokaság. Ez a különbség a föld és az ember között. Ha ezt a különbséget tudomásul vesszük, azonnal meg kell látnunk, hogy bizonyos vonatkozásban hasonlóság áll fenn. Amikor tavasszal a növények a földből kibújnak, akkor azok a lények, akiket földszellemeknek nevezünk elmennek a földtől. De ez az eltávolodás nem megy úgy, oly teljességgel végbe, mint az embernél az elalvásnál, hanem az történik, hogy ezek a lények átvándorolnak a föld másik oldalára. Amíg a földgolyó egyik oldalán nyár, addig a másik felen tél van. A földnél tehát az történik, hogy a szellem-lelkisége északról délre vándorol. Az okkult látás észleli, hogyan emelkednek ki a földszellemek a világtávlatokba a föld egyik részén tavasszal. Nem az átmenést látja, hanem ugyanazt a kiemelkedést, amit az embernél elalváskor, az asztráltestét és én-jét illetőleg lát. Ősszel a folyamat fordított. Látja, hogyan térnek vissza a földszellemek a föld belsejébe, amikor megjelenik a hó-és a jég. Az erők összekötik magukat a földdel, amely folyamat már ősszel megkezdődik. Ez olyan, mint az ember tudatra ébredésének folyamata. Nyáron a föld szellemi része semmit sem tud arról, ami körülötte végbemegy, de télen a föld szelleme oly módon tudatos, ahogy az ember felébred és tudatára jön annak, ami körülötte végbemegy. Csakhogy az analógiát tökéletesen megfordítva kell tudomásul vennünk.
Hogyha a dolgot tökéletesen meg akarjuk vizsgálni, a következőt mondhatjuk. Ha tavasszal a növények a földtől kibújnak, akkor a föld szellemei elmennek, mert ezzel a csírázással és növekedéssel a föld mélyében dolgozó szellemeknél hatalmasabb szellemek is előjönnek. Éppen ezért a régi mitológiának igaza volt, amikor felső és alsó Istenek között különbséget tett. Amikor az ember olyan istenekről beszélt, akik tavasszal eltávoznak és ősszel visszatérnek, akkor felső istenekről szólott. Vannak hatalmasabb, idősebb istenek. A görögök ezeket a alvilági isteneknek tekintették. Ezek jönnek ki nyáron és merülnek alá télen, amikor a földszellemek tulajdonképpen egyesülnek a föld testével. Mindjárt itt meg keli jegyezni, hogy az okkult kutatás ennek az ember és föld-hasonlóságnak a felkutatásával óriási szolgálatot tesz, mert megmutatja, hogy az egyes ember a nagy Földlény képmása. És mit látunk akkor, hogyha tekintetünket a növény csírázására és növekedésére vetjük? Pontosan azt látjuk, amit az ember tesz, ha önmagában él, ahogy az egyes növény viszonylik az emberi testhez. Azt hogy ennek mi a jelentősége, azt csak úgy ismerhetjük fel, ha a növény és az ember összefüggését át tudjuk tekinteni. – Mert valóban, hogyha az ember pontosan megnézi, hogy az elalvásnál az éter- és fizikai testben hogy csírázik és növekszik minden, és abban egy egész vegetáció megifjulását látja, akkor tudomásul veheti, hogy tulajdonkeppen az ember egy fa, vagy egy kert, amiben a növények nőnek. Az okkult tekintet követi a belső folyamatot az emberben, mint olyat, ami kint a természetben a sarjadásnak, kihajtásnak felel meg. Így fogalmat alkothatnak maguknak arról, hogy ha a jövőben a szellemtudományt az életre alkalmazni fogják, mit jelent majd az, hogy ha ezt gyümölcsözővé teszik. – Ma lényegében őrültségnek tekintik. Vegyünk pl. egy embert, akinél ez vagy az hiányzik az élet külső tényeit illetően. És vizsgáljuk meg, hogyha ez az ember elalszik, láthatjuk, hogy mely növényfajták hiányoznak. Ezt akkor észlelhetjük, amikor alvás közben a fizikai és étertestben a vegetáció fejlődni kezd. Ha látjuk, hogy a földnek egy bizonyos részén egy egész növényfajta nem fordul elő, akkor tudjuk, hogy valami a föld lényében nincs rendjén. Éppen így, ha az ember fizikai és étertestéből is hiányozhat egy bizonyos növény. És e hiány jóvátételére fel kell keresnünk a földön azt az emberből hiányzó növényt, amelyek nedve felhasználható a hiány pótlására, – gyógyszer, vagy diéta formájában. És így ezek belső erejéből megismerhetjük a betegség és gyógyszer egymáshoz való viszonyát. Ebből láthatjuk, hogy a szellemtudomány mennyire bele tud nyúlni közvetlenül az életbe. De ennek a dolognak még a kezdet kezdetén vagyunk. Ezzel egy fajta természet-gondolatot adtam az ember környezetéhez való viszonyáról, amiben benne él.” (15.)

„Stegemann barátunk rendkívül kényes kérdést vetett…, hogy a parazita természetű élőlényeket le lehet-e küzdeni ilyen módon, mármint koncentrációval és ehhez hasonlóval. Kétségtelen, hogy ha valaki ezt helyesen csinálja, akkor igen. Különösen a január közepétől február közepéig terjedő időben, amikor a Föld a maga legnagyobb erejét, azaz a leginkább a Földben koncentrálódó erőket bontakoztatja ki. A hatás megmutatkozhatna, ha egyfajta ünnepi időt szánnánk erre, mikor az emberek koncentrációs gyakorlatokat végeznének.(…) Csakhogy azt az egész természettel összecsengésbe kell hozni. Tudni kell, hogy egészen más az, amikor egy koncentrációs gyakorlatot tél közepén, vagy a nyár tetőpontján végzünk.”(1.)

…a gyökérzetet körülvevő talaj, melyből a növény kihajt, a növekedés egyfajta folytatása a földben, növényi elevenség a földben, tehát maga is élő valami.
…a mi gazdaságainkban rablógazdálkodásnak kell folynia…, mert mindazzal, amit a gazdaságból elszállítunk a világba, valójában a földből, sőt a levegőből is erőt vonunk el. Ezeket az erőket pótolni kell, s …ahhoz, hogy a trágyát helyes módon élettel töltsük fel megfelelő kezelésre van szükség. Ebben a dologban éppen a materialista világnézetből kifolyóan sokféle téves következtetés látott napvilágot az utóbbi időben… gondossággal tanulmányozták a baktériumok, a legkisebb élőlények hatásmódját; a trágya helyes szubsztanciálásának, anyagi átalakításának képességével őket ruházták fel.(…) Amikor állati ürüléket használunk trágyának, akkor is arról van szó, hogy a trágya állományában megjelenő kis élőlényeket az itt vagy ott fellépő folyamatok eredményének kell tekintenünk: azaz a trágyában lejátszódó folyamatok rendkívül hasznos tünetének. De sem a betelepítésüknek, sem tenyésztésüknek, de leküzdésüknek sem lesz nagyobb jelentősége. Arról van tehát sző, hogy a mezőgazdálkodásban lehetőleg keveset alkalmazzuk az atomszerű szemléletet, s az oly fontos elevenséget illetően maradjunk meg a nagy összefüggések területén. (…)
S ha valaki a növényi fejlődésre akar hatni, nem is juthat másként belátáshoz, csak ha a külső erőket figyelembe veszi.

Na mármost nagyszámú növényre, éppen azokra, amelyeket hétköznapi értelemben a gyomok közé sorolunk – ezek gyakran igen erős hatású gyógynövények (éppen a gyomok között kereshetjük a legerősebb gyógynövényeket) – ezekre a növényekre annak van a legnagyobb hatása, amit holdhatásnak nevezhetünk.(…) A Föld maga csak a gyengébb szaporodást, azaz a növekedést tudja közvetíteni. A Hold nélkül nincs olyan képessége, amely a fokozott növekedésre hatna. Ehhez éppen arra van szüksége, ami a kozmikus erőkből a Holdon át, különleges növényeknél a Vénuszon és a Merkúron át süt le a Földre. (…) A Hold sugarai útján az egész tükröztetett kozmosz jön a Földre. (…) Egy nagyon fontos, szervező hatású, a terméshozást is szolgáló erő sugárzik a Holdról a növényekre. Ennek hatására emelkedik a növekedési erő a szaporodási erő szintjére. Mindez csak akkor van jelen a Föld egy bizonyos táján, mikor ott telehold van. Ha arrafelé éppen újhold van, akkor a táj nem élvezi a Hold jótékony befolyását. Újhold idején csak az tart ki a növényekben, amit telehold idején felvettek magukba. Már azzal is jelentős eredményeket érhetnénk el, ha tanulmányoznánk: mit lehet elérni, ha vetéskor ezt a holderőt felhasználnánk a csírázás elősegítéséhez.” „A vetés persze rendkívül fontos, és nagy a különbség, hogy a téli hónapok közelében, vagy attól távolabbi időben történik-e. A téli hónapok közelében a gabonák reprodukciós képességére, attól távolabb a tápláló képességére hathatunk.” (1.)

„Gyomnövényeink akkor fejlődnek a legjobban, ha a Hold jótékony hatásából részesülnek, vagyis ha ezeket az erőket egyáltalán nem tartjuk vissza. Mert a nedves évjáratok idején a holderők hatása jelentékenyebb, mint száraz időszakokban, s akkor pedig a gyomok szaporodni, terjedni fognak.
…nem csak a föld lehet alkalmatlan a holdhatások felvételére, lehet úgy, hogy csak a gyomnövények viszolyogjanak attól, hogy a jellegzetes módon kezelt talajban növekedjenek.(…) Az adott gyomnövényből bizonyos mennyiségű magot gyűjtünk, azt a részt tehát, amelyik azt az erőt zárja magába, amelyről beszéltem. Azután tüzet gyújtunk – legjobb egyszerűen fát égetni -, és elégetjük a magvakat. A hamut gondosan összegyűjtjük. Aránylag kevés hamu marad vissza, (…) amelyik növényt így kezeltük, vagyis úgy, hogy magvait elégettük, hamuvá változtattuk, tehát átvezettük a tűzön, azzal ellentétes erőt koncentráltunk a hamuban, ami a holderők vonzására a magban kifejlődhetett volna. Szétszórjuk ezt a kis készítményt, (…) már a következő évben megláthatjuk: mennyivel kevesebb ily módon kezelt növény terem a szántóföldön(…) a negyedik év után a szóban forgó gyomnövény, amelynek hamuját évente kiszórtuk, megszűnik létezni ezen a szántóföldön. …jó, hogy a föld egy olyan képességgel rendelkezik, hogy a Hold és a víz hatására növényzetet tud sarjasztani önmagából. De a növény és minden élőlény magában hordja azt is, ami egyben önmaga elpusztításának csírája. Amennyire a víz a termékenység alapfeltétele, úgy a tűz az elpusztítója. A tűz elemészti a termékenységet. Ha tehát azt kezeljük tűzzel, amit a termékenység céljából vízzel kell kezelni – a növényt – akkor a természet háztartásában pusztítást végzünk. Erre kell tekintettel lennünk. A mag termékenysége messzemenően a Hold átjárta vízből fejlődik. A Hold átjárta tűztől, általában a kozmikus erővel átitatott tűztől azonban pusztító erő fejlődik a magban, amint azt a fenti példán is láttuk.

…egy olyan fejezethez érkeztünk, melyben azt kell mondanunk: valójában nem is beszélhetünk növényi betegségekről. Vannak némileg abnormális jellegű folyamatok, melyek növényi betegségként fordulnak elő, de ezek mégsem nevezhetők olyan értelemben betegségnek,(…) mert valódi betegség az asztráltest jelenléte nélkül nem lehetséges.(…) A legtöbb betegség abból ered, hogy az asztráltest a fizikai testhez, vagy annak egy szervéhez normálisnál intenzívebben kapcsolódik; ha tehát az étertest nem párnázza ki elegendően a fizikai testet, abba az asztráltest erőteljesen beáradhat. A növényben azonban nincsen benne a tulajdonképpeni asztráltest. Ezért a megbetegedések állatra és emberre jellemző speciális módja a növénynél nem fordulhat elő. Ennek tudatában kell lennünk.

Most tehát arról van szó, hogy belássuk: mi is okozhat betegségeket a növényeknél. Nos, az eddig ábrázoltakból láthatták, hogy a növény környezetében lévő talajnak van egy bizonyos élete, ha nem is olyan intenzív, hogy a növényi formát létre tudja hozni. Mégis, bizonyos intenzitással jelen van minden lehetséges növekedési erő, csendesen jelzett szaporodási erő és minden más, ami a telehold erőinek befolyása alatt és a víz közvetítésével a földben működni képes. Jelentős összefüggések sokaságával találkozhatunk. Vegyük a földet, a vízzel telített földet(…) a Hold beleárasztja sugarait a földbe, bizonyos fokig élővé teszi, éteriségében át- meg átszövődő hullámzást kelt. Könnyebben végzi mindezt, ha a föld vízzel telített, s nehezebben, ha száraz(…) – a víz csak közvetítő. Ami megelevenítésre vár, az maga a föld, a szilárd ásványiság. A víz is ásványi jellegű, itt természetesen nincsenek éles határok. Így tehát a talajban jelen kell lennie a holdhatásnak is.

Előfordulhat, hogy a talajban túl erős a holdhatás – ez nagyon egyszerűen bekövetkezhet -, jöhet egy nedves tél és azután egy esős tavasz. A Hold hatása ekkor túlságosan is belemegy a földbe, túl eleven lesz a talaj – ezt piros pontokkal jelölöm a rajzon. Ha nem volnának itt ezek a pontok, ha a Hold nem éltetné ilyen túlságosan a talajt, akkor egészséges növényzet fejlődhetne, egészen a maghozásig, mondjuk rozs, mely termést hoz. Éppen akkor hoz termést a növény, ha a Hold a talajban a megfelelő életteljességet árasztja szét, s ez az életteljesség odáig tud hatni, hogy a magvak létrejöhetnek. Tegyük fel, hogy a Hold hatása túl erős, azaz a növény fejlődését alulról fölfelé erősebben befolyásolja a kelleténél, és korábban bekövetkezik, aminek csak a magképződéskor kellene megjelennie. S ez a túl erős hatás aztán intenzitása miatt megmarad alul, mert ahhoz már nem elegendő, hogy helyére fölkerüljön. Ekkor a Hold hatása miatt a magképzésre már nem jut elég erő. Így a mag egyfajta elhaló életet kap, s ez az elhaló élet az első talajszint felett egy másik szintet hoz létre.(…) Ebből következik, hogy a növény felső része, a magja, más organizmusok számára talajként szolgál. Paraziták, gombás képződmények lépnek fel. Így keletkeznek az üszögbetegségek és más hasonlók. A túl erős holdhatás miatt a felső résztől éppen az van visszatartva, aminek a talajból fölfele kellene hatnia. A termékenységi erő éppen attól függ, hogy a holdhatások nem túl erősen, hanem normális módon működnek-e. Figyelemre méltó, de így van: nem a Hold hatásának gyengülése, hanem éppen erősödése okozza a bajt.(…) Mert miről is van szó? Arról, hogy a talajt mentesítsük a benne rejlő fölösleges holderőktől. Ezt meg lehet tenni. Csak rá kell jönnünk, hogy mi az, ami a földben a víz közvetítő erejét elvonja, s a földnek több földszerűséget ad, hogy ne tudja felvenni a benne lévő vízből a túlzott holdhatást. …ha az Equisetum arvenséből /mezei zsurló/ egy meglehetősen koncentrált teát készítünk, felhígítjuk, s mint trágyázó levet alkalmazzuk a földeken, ahol erre szükség van, ahol a gabonaüszög vagy más gombabetegség ütötte fel a fejét. Itt is elegendő lesz egy csekély mennyiség, egyfajta homeopatikus hígítás.

…valójában sem az élő növények, sem az állatok, sem pedig a növényeken élősködő paraziták nem foghatók fel önmagukban.(…) Nem nézhetünk a növényvilágra, az állatvilágra, de az emberekre sem pusztán önmagukban, hanem segítségül kell hívnunk az egész univerzumot. Hiszen egészében minden élet az univerzumból indul, s nem csupán abból, amit a Föld nekünk átenged. A természet teljes egész, és az erők mindenhonnan hatnak. A természet mibenlétét csak az érti meg, aki nyitott a nyilvánvaló erők érzékelésére.” (1.)

„Mit is jelent tulajdonképpen a fa a természet háztartásában? Ha megértéssel nézzük, tulajdonképpen csak azt vesszük rajta növényjellegűnek, ami mint vékony szár, mint a zöld levelet hordozó hajtás, mint gyümölcs és virág fakad belőle… a fa az ágakon növekvő részek számára valóban föld. Dombossá vált föld, a zöldségeink, gabonaféléink talajánál kissé elevenebbé alakult föld.

Ha meg akarjuk érteni a fát, így kell szólnunk: no, igen, itt van a fa vastag törzse, bizonyos értelemben az ágak és a gallyak is hozzátartoznak. Ebből fakad a tulajdonképpeni növény, levelek, virágok nőnek belőle. Ezek a növények úgy gyökereznek az ágakban, gallyakban, mint ahogyan a fűfélék, zöldségnövények és gabonafélék a talajban.(…) Ha ezt helyesen akarjuk megérteni, így kell szólnunk: igen, itt női a növény, ott fenn hozza leveleit, virágait, szárat is nevel – mikor feltelepült a fára, elvesztette gyökereit.

(…)Ha csupa lágyszárú növényt ültetek olyan sűrűn egymás mellé a földbe, hogy a gyökereik összenőnek, akkor egyik gyökér áthurkolja a másikat, és az egészből összeszövődő, kásaszerű gyökértömeg lesz. Elgondolható az is, hogy ez a gyökérkása nem engedi meg magának a szabálytalanságot, hanem egységgé organizálódik, a nedvek is egymásba áradnak.(…) A fán fejlődő növény elvesztette gyökereit, el is vált tőle viszonylag, azt mondhatnám, hogy inkább csak éteri kapcsolatban áll vele. Amit itt hipotézisként felrajzoltam, benne van a fában mint kambiumréteg, mint kambium; ennek a fán fejlődő növénynek a gyökereit csak úgy találjuk meg, ha látjuk: a kambiumréteg helyettesíti azt.(…) Jól láthatjuk azután, mit is tesz a kambiumréteggel a fa, hogyan tornyozza fel a földszerűséget ezzel a képzőréteggel, ami egyedül tud növényi sejteket létrehozni – hiszen a fa más rétegei nem is tudnak növényi sejteket sarjasztani. A fa valóban föltornyozza a földszerűt, felnövekszik a levegő jellegű közegbe, s így több bensővé váló életre van szüksége, mint amennyit a föld tartalmaz, mikor egy közönséges gyökér van benne. Kezdjük már megérteni ezeket az oly figyelemre méltó fákat. A fa a rajta növő „növényeket”, azok szárát, virágát, termését és a hozzájuk tartozó gyökérzetet elválasztja és széttolja egymástól és csak szellemileg köti össze, azaz éteri úton. (…)

A fa környezetében a levegőnek és a külső hőnek is másféle növényjellege van, mint annak a levegőnek és hőnek, amiben a talaj felszíne felett a fűszerű növények bontakoznak ki növekedésük során. Másféle növényvilág ez, a körülvevő hőbe és levegőbe kicsapódott ásványi jellegű asztralitáshoz – melyet az ember és az állat igényel – ez a növényvilág sokkal bensőségesebben kapcsolódik. És az a helyzet, hogy megnézhetjük a talajon fejlődő növényeket: azokat az asztralitás körüllengi, felhőszerűen veszi körül, mint elmondtam. Itt a fákon azonban sokkal sűrűbb ez az asztralitás. Igen sűrű, úgyannyira, hogy fáink az asztrális szubsztancia gyűjtőedényei.

Látják kérem, ezen a területen lehet legkönnyebben, úgy mondhatnám, magasabb fejlettséget elérni. Itt, ha igyekszik az ember, könnyen válik ezoterikussá. Ha nem is éppen a szellemi látást, de a szellemi szaglást valóban meg lehet szerezni, ha valaki megtanulja szaglásával megkülönböztetni a növényekből áradó különböző aromákat, a virágzó gyümölcsösökből , vagy akár az erdőkből is áradó illatokat. Szimatolva meg fogja érezni az asztrálisan szegény atmoszférát a talajon növő lágyszárú vegetáció körül, és orrában lesz a fák koronájának illata. Tessék megszokni ilyen módon az illatok osztályozását, hogy meg tudják különböztetni, hogy individualizálni tudják a földön termő növény és a fás növény szagát. Így az első esetben a hígabb, a második esetben a sűrűbb asztralitás iránt lesz szellemi szaglásuk. Látható, hogy a földműves könnyen válik szellemi szaglóvá.

…a fa az ő tág környezetében asztrálisabbá teszi magát a szellemi atmoszférát. És mi történik fenn, a lágyszárú hajtásokban? Bizonyos fajta belső vitalitást kapnak, éteriséget, az erőteljes élet bizonyos fajtáját. A kambium ezt az életet tompítja, az ásványihoz hasonlóbbá teszi. Ezáltal tehát a kambium a következőképpen hat: miközben a fa felső része körül több asztralitás keletkezik, a fa belseje szegényebb lesz éteriségben, mint enélkül volna; a növény viszonylagosan éterszegénnyé válik, éteriségében hiány áll be. Ennek hatása a gyökeret is érinti, a fa gyökere ásványivá válik, sokkal inkább ásványi jellegűvé, mint a lágyszárú növények gyökérzete.

Ebből adódik az is, hogy a fa a talajtól elvonja a benne lévő elevenséget, elvesz valamit a talaj éteriségéből(…) halottabbá teszi a talajt(…) ezt jól meg kell jegyeznünk! Ennek a ténynek nagy belső jelentősége van a természet háztartásában. Meg kell keresnünk, hogy mi is a jelentősége a természetben a fák környezetében lévő dús asztralitásnak és a gyökérzetük területén alakuló éterszegénységnek.(…) Abból az asztrális gazdagságból, ami átárad a fán, él a kifejlett rovar. Az éterszegénységből, ami természetesen az egész fára átterjed a talajból, ahogyan a szellemiség mindig is az egészre hat, az tehát, ami alul hat, a lárvákon keresztül fejti ki hatását. Ha a földön nem lennének fák, a rovarok sem élhetnének. A fák adják meg a rovarvilág létéhez a lehetőséget. A fa föld feletti részét körülröpködő rovarság, az egész erdőt körülzsongó rovarság a fák által él, és lárváit megint csak az erdő élteti. (…)

A legjelentősebb mindebben az, hogy ami a fák esetében jelentkezik, az finom árnyalatokban az egész növényvilágra jellemző. …minden növény gyökere az éteriség kibocsájtására törekszik, és minden növényben a felfelé törekvő erő az asztralitást akarja sűrűbbre vonni. Minden növényben él egy „fa akarok lenni”, s a fáknál jellemzett rokonság is megvan bennük a rovarvilággal. Ez a rokonság aztán kiterjeszthető az egész állatvilágra. A rovarlárvák, ezek a fák által létezők – hiszen csak a fa gyökere által létezhetnek – fejlődésükben magukhoz hasonló más állatfajjá alakultak, melyek egész életüket egyfajta lárvaszerűségben töltik, de a fák gyökérzetétől többé-kevésbé emancipáltan. Megtanulták, hogy másféle gyökérszerűvel, azaz a lágyszárú növények gyökérzetével éljenek együtt.

Így jön létre az a sajátos helyzet, hogy a lárvaállapottól messze távolodott föld alatti állatok is képesek az éteri elevenség szabályozására, mikor az a talajban túlságosan nagy lesz. Ha a talaj túl elevenné válna, ha túlburjánzó elevenséggel töltődne fel, akkor a talajlakó állatok gondoskodnak a túlzott talaj vitalitás kibocsájtásáról. Így válik ez az állatfaj a talaj csodás regulátorává, szellőztetőjévé. Ezek az aranyos állatok, a giliszták, éppen ezért különösen fontosak a talajéletben. A gilisztákat tulajdonképpen a talajjal való együttélésükben kellene tanulmányozni. Mert csodálatos állatok ők, éppen annyi éteriséget hagynak meg a talajban, amennyi a növények növekedéséhez kell. Itt élnek tehát a földben a lárva állapotra éppen csak hogy emlékeztető giliszták és a hozzájuk hasonló állatok. Tulajdonképpen a rászoruló talajok számára tenyésztésükről kellene gondoskodni magában a talajban! Kitetszene, hogy a talajlakó állatvilág felett uralkodva milyen jótékony hatással lehetünk a vegetációra is, és ezáltal – amint arra még figyelemmel leszünk – az állatvilágra is.” (1.)

„ Ahogyan a lepke petét rak, úgy képződik a virágból a jövő számára újra mag. Látják, kérem: felnézünk a levegőbe, s az ott repülő lepkében a levegőbe emelt növényt látjuk. A lepke a Nap hatása alatt petéből imágóig fejlődve ugyanaz, mint ami a növény a földhatás alatt. A levélig haladva megtalálhatjuk a holdhatást, a Vénusz-hatást és a Merkúr-hatást, ez aztán visszatér a földhatáshoz. A mag megint a földhatást mutatja. Így két mondatot állíthatunk magunk elé, s ezzel kifejezhetjük a természetnek egy nagy titkát:

Nézd a növényt!
Ő a Földhöz bilincselt lepke.

Nézd a lepkét!
Ő a kozmosz-szabadította virág.

A növény – a Föld által bilincsbe vert lepke. A lepke – a kozmosz által a Földtől megszabadított virág.(…) A színekben ragyogó virágszirmok felett a növény ég utáni vágyakozása működik. Ezt a vágyat a növény maga nem tudja kielégíteni. Ekkor a kozmoszból felé sugárzik az, ami a lepke. Benne saját vágyának kielégítését látja a növény. Ez a csodálatos kapcsolódás él a földkörnyezetben, a növényvilág vágyakozásának elcsitulása a rovarok látásában, éppen a pillangók látásában. Amire a virágzás virágszíne áhítozik, szétsugározva színeit a világtérbe, az mintegy a megismerés beteljesedésével találkozik, mikor szembe jön vele a pillangó, szárnyának csillámló színeivel.” (16.)

„Bizonyos állatok kifejlett, repülő rovarvilággal mutatnak távoli hasonlóságot. A madarak világára gondolok. Nos, ismeretes, hogy a madarak és a rovarok között a Föld fejlődése során csodálatos folyamat ment végbe. Lehetőleg képszerűen próbálom elmondani, hogyan is történt ez. A rovarok egy szép napon így szóltak: nem érezzük elég erősnek magunkat, a fák körül szitáló asztrális permeteg megmunkálására. Mi inkább a többi növény „fává alakulni akarását” fogjuk kihasználni, s nektek hagyjuk, madarak, a fák körül lévő asztralitás jó részét. Igazi munkamegosztás jött létre a madárság és a lepkefélék között, és mindkét állatcsoport csodás hatékonysággal működik együtt, úgyhogy éppen a helyes módon terítik szét az asztralitást mindenhova, ahol a föld felszínén és a levegőben arra szükség van. Ha elvennénk ezeket az állatokat, az asztralitás is felmondaná tisztes szolgálatát, s ezt észre is vehetnénk a vegetáció egyfajta elkorcsosulásán. Mert összetartoznak: a szárnyas állatok népessége és a földből a levegőbe belenövő világ. Egyik a másik nélkül végső soron el sem képzelhető. Ezért a mezőgazdálkodásban félszemmel arra is figyelni kell, vajon röpködnek-e a madarak, rovarok a maguk helyes módján. A gazdának rovar- és madártenyésztésről is kell valamit tudnia. Mert mindig újra hangsúlyoznom kell: a természetben minden, de minden összefügg egymással!

Ezek a dolgok nagyon is fontosak, ha belátáshoz akarunk jutni – állítsuk hát lelkünk elé még pontosabban. Azt mondhatjuk: a repülő rovarok világának hatására helyesen asztralizálódik, lelkesedik át a levegő. A levegőnek ez az asztralizáltsága kölcsönhatásban van az erdővel, s az erdő úgy vezérli helyes módon az asztralitást, ahogyan a mi testünkben vezetik helyes módon a vért bizonyos erők. Amit az erdő művel tág környezetében ilyen értelemben – mert ezek a dolgok tág tereken át hatnak -, azt egészen más módon lehet az erdőtlen tájakon pótolni. Meg kell értenünk, hogy a földi vegetációnak egészen más törvényei vannak egy olyan tájon, ahol erdők, szántók és rétek váltakoznak, mint a jórészt erdőtlen országokban. (…)

Mivel a Föld mindenféle klimatikus és kozmikus okok miatt maga is változik, ha észrevesszük, hogy a vegetáció gyengül, silányodik valamely tájon, legyen szívünk, s ne röstelljünk oda némi erdőt telepíteni. Nem elég, ha csak a szántóföldeken és a szántóföldekért végezzük kísérleteinket. Ha pedig azt látjuk, hogy a vegetáció burjánzik, s emellett nem mutat elég maghozó erőt, akkor vonjunk el területeket az erdőtől. Az erdőrendezés egy erdős vidéken egyszerűen hozzátartozik a mezőgazdálkodáshoz, s azt szellemi oldalról kell a maga szélességében szemlélnünk.

Azt is elmondhatjuk, hogy a férgek és lárvák népessége a föld mésztartalmával, tehát az ásványisággal áll kölcsönhatásban, a rovarvilág és a madarak pedig, minden, ami szállni tud, ami repül, az asztrális világgal kapcsolódik. …a madárvilág károssá válik, ha nem talál magának fenyvest, ahol tevékenységét haszonra fordíthatja. (…) Ahogyan a fenyves benső rokonságban áll a madárvilággal, és ahogyan a cserjés benső rokonságban van az emlősállatokkal, ugyanúgy van intim kapcsolata minden gombaszerű növénynek az alacsonyabb rendű állatvilággal, a baktériumokkal és az ehhez hasonlókkal, azaz a káros parazitákkal. A káros paraziták összetartoznak a gombafélékkel: ott fejlődnek jól, ahol a gomba-neműek szórványosan lépnek fel. Így jönnek létre a növények gombás betegségei, sőt durvább károsodásai is. De ha elérhetjük, hogy az erdők mellett még ligeteink is legyenek a tájban, gazdaságunkhoz megfelelő közelségben, ezek a ligetek különleges hatással lesznek a mezőgazdaságra, mert bennük a gombák jó termőtalajra találnak. Figyelni kell rá, hogy a gombák a liget talaját valóban jól átjárják. Akkor megélhetjük azt a különös dolgot, hogy ahol a gazdaság közelében gombatermő liget van, még ha nem is nagy kiterjedésben, ott ezek a gombák visszatartják a rokonság révén a baktériumos parazitákat és az állatszerű károsítókat az egyéb területekről.(…) Amellett, amit már elmondtam a növényi károsítok leküzdéséről, fennáll még ez a lehetőség is, ez a nagyvonalú lehetőség: füves területek telepítésével mentesíthetjük a gazdaságot a kártevő apró állatoktól, károsítóktól. Az erdő, a gyümölcsös, a bokros-cserjés helyek és természetes gombatermő ligetek, gyepfoltok helyes elosztása adja egy kedvező mezei gazdaság lényegét; ezáltal többet nyer gazdálkodásunk, még akkor is, ha a gazdaságilag hasznosított szántóföldi területet valamivel csökkentenünk kell. Semmi esetre sem lesz gazdaságunk ökonómiai szempontból megfelelőbb, ha a földterületet olyannyira kihasználjuk, hogy mindaz eltűnik, amiről beszéltem. Valamivel többet termelhetünk, de annak a termésnek a minősége erősebben fog romlani, mint amennyi hasznot hozhatunk a fenti tájelemek rovására történt termőterület növeléssel. A természethez ilyen közel álló üzem esetében, amilyen a mezőgazdasági üzem, nem is lehet tulajdonképpen máshogyan benne állni, csak ha belelátunk a természetüzem összefüggéseibe, kölcsönhatásaiba.” (1.)

„A Föld középpontjában kell tehát keresnünk a növényi ént, mert a Föld, mint bolygó, egy organizmus, és ahogy a hajunk az organizmusunkhoz tartozik, ugyanúgy a növény is része a Föld organizmusának, és nem önálló lény, hanem a Föld-organizmus tagja. A növénynél jelentkező fájdalom és öröm a Föld-organizmus fájdalma és öröme. Csak arra kell emlékeznünk, amit néhány héttel ezelőtt mondtam a növényvilág fájdalmáról és öröméről. Aki ezeket a dolgokat meg tudja figyelni, az tudja, hogy ha egy növényt megsértünk – amennyiben ez a felső részét érinti – ez a sérelem nem jelent fájdalmat a Föld-organizmusnak. Ez jó érzéssel tölti el a Földet. Ez olyan, mintha a borjú szopna a tehénből – ez is jó érzéssel kapcsolatos. Mert ami a növényből a Földből kisarjad, még ha szilárd is, ez a kisarjadó zöld a Föld organizmusa számára hasonló az állati organizmus tejéhez. Amikor ősszel lekaszálják a füvet ez annak számára, aki a szellemtudomány eszméit lelke érzéseivel mélyen megérti, nem csupán absztrakt folyamat, hanem a kaszálás nyomán öröm suhan át a szántóföldeken, és a gabona learatása a Föld számára a boldogság érzését jelenti.
Így megtanulunk együtt érezni a Föld-organizmussal, ahogy egy barát keblén érezzük magunkat. És megtanuljuk, hogy megértsük a Föld fájdalmát, ha tudjuk, hogy a Föld fájdalmat érez, amikor a növényeket gyökerestől kitépjük. Ez a Föld számára fájdalmat okoz. Nem szabad azt az ellenvetést tennünk, hogy bizonyos körülmények között jobb lehet, ha egy növényt gyökerével együtt átültetünk, mintha a virágokat leszakítjuk. Az ilyen körülményeknek nincs jelentőségük. Ha valaki őszülni kezd, de szeretne szebb lenni, amikor kitépi az első ősz hajszálát, ez fájdalmat okoz neki.” (13.)

„…míg az állat felveszi és feldolgozza a földet és a vizet, addig a növény éppen, kiválasztja a levegőt és a hőt, miközben a talajjal együtt átéli azt. …a növény minden szempontból fordítottja az állatnak, ami az organikus világot illeti, valóságosan fordítottja(…) ahogyan az állat a táplálék felvételéből él, él a növény a hő és a levegő kiválasztásából. Ezt nevezhetjük szűzies jellegnek, hiszen a növény nem vágyakozik sóvárogva valaminek a felvételére, hanem éppen azt a részt tudja adni a világból, amiből az állat élhet. A növény adakozó lény és adakozásból él. Láthatják: ha ezt az „adakozás-elfogadás” folyamatot tartják szem előtt, akkor felismertek valamit, ami ezeknek a dolgoknak a régi, ösztönös ismeretében nagy szerepet játszott. (…) Láthatják: bizonyos értelemben az erdő, a gyümölcsös, a cserjésbozótos a föld felett szabályozó és regulátor, a növények növekedését a megfelelő módon alakítja. A föld alatt ilyen regulációt a mésszel együtt a lárvák, a féregszerű állatok világa végez. Így kell tekintenünk a szántóföldi gazdálkodás, a gyümölcstermelés és az állattenyésztés viszonyát is, innen léphetünk át a gyakorlatba.”(1.)

összeállította: Balogh Gábor

Ajánljuk: az éteri képzőerőkről

források:

1, Rudolf Steiner: A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai – GA32
2, Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III. – GA237
3, Rudolf Steiner: A gyógyítás művészetének elmélyítése – GA316
4, Rudolf Steiner: Okkult fiziológia – GA128
5, Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata I. – GA235
6, Rudolf Steiner: Szellemtudományos embertan – GA107
7, Rudolf Steiner: Az emberiség történelmének alapimpulzusai – GA216
8, Rudolf Steiner: Csillagok világa és az ember – GA219
9, Rudolf Steiner: Szellemtudományos szempontok a terápiához – GA313
10, Rudolf Steiner: Ember és világ – a szellem működése a természetben – GA 351
11, Rudolf Steiner: Szellemi lények az égitestekben és a természet világában – GA136
12, Rudolf Steiner: János evangélium (Kassel) – GA112
13, Rudolf Steiner: Mitoszok és mondák – okkult jelek és szimbólumok – GA101
14, Rudolf Steiner: Nevelésművészet az ember lényének megismeréséből – GA 311
15, Rudolf Steiner: Krisztus és az emberi lélek – GA155
16, Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó szó harmóniája – GA230