Ami a gyönyörű levelekkel együtt hullik alá

“Látják kérem, a szilfek (tündérek) folytonosan viszik a fényt a növényekbe, a fény pedig, azaz a növényekben lévő tündér-erő a kémiai erőkre hat, arra, amit a sellők helyeztek oda. Itt együtt hat hát a szilf-fény és a sellő-kémia, s ez egy különleges, plasztikus tevékenység. A szilfek (tündérek) az ideális növényi formát szövik meg a sellők- munkálta anyagból, amint az fölfelé áramlik. A növény ideális alakját, tulajdonképpen az ősnövényt szövik bele a fényből és kémiai sellő- működésből álló növénybe. És ősszel, mikor a növények hervadnak, s a fizikai anyag mind szétbomlik, ezek a formák mintegy lecsepegnek, harmatoznak, s a törpék észlelhetik őket. Azt észlelhetik, hogy a Nap a szilfek révén, a levegő a sellők révén mit is hozott létre. Ezt észlelik a törpék, a gnómok, s egész télen át azzal foglalkoznak, ami a növényekből a talajba jut. A világ ideáit ragadják meg a növényi formákban, azt, ami a szilfek segítségével vált plasztikussá és most ideális szellemi formájában kerül a talajba. Emberek, akik csak materiálisán, azaz csak anyagból állónak nézik a növényt, erről a szellemi-ideális alakról persze mit sem tudnak. Így kerül a a materiális növényszemléletbe a grandiózus tévedés, egy félelmetes tévedés. Ezt kívánom még vázolni Önöknek.

A materiális tudományban mindenütt így olvashatják: itt gyökerezik a növény a talajban, efölött bontja ki levélzetét, s végül virágát; a virágban van a porzó, a termő, s aztán, általában egy másik virágból, annak portokjából virágpor érkezik, s így a termőben lévő magkezdemény meg lesz termékenyítve. Ezúton keletkezik a növény magja. Így írják ezt le mindenütt. Bizonyos fokig a termőt nőneműnek, a portokból érkezőt pedig hímneműnek tekintik. Nem is lehet ezt másként nézni, amíg valaki a materiális szemléletnél marad, mert ez a folyamat valóban megtermékenyítésnek látszik. Pedig mégsem az. Hogy a növények szaporodását, a megtermékenyítést átlássuk, ahhoz tudatosítanunk kell, hogy a sellők, a nagy vegyészek hogyan is működnek a növényben; hogy a szilfek hogyan hozzák létre az ideális növényi formát, s az hogyan süllyed a földbe, ahol a törpék észlelhetik. A növényi forma a földben van tehát, ott lenn őrködnek fölötte a törpék, miután meglátták. A föld anyaölként fogadja a fentről lecsepegőt, s itt egészen másvalami van, mint amit a materialista tudomány leír. Ott fenn a növény, áthaladva a szilfek (tündérek) régióján, az elementáris tűzszellemek szférájába kerül. A tűzszellemek a hő-jellegű fényszerűség lakói. Mikor a földi hő a tetőfokára ér, vagy mikor az éppen a legalkalmasabb, összegyűjtik a meleget; ahogyan a szilfek fényt, úgy gyűjtenek ők hőt, s belehordják azt a növények virágaiba. Így a sellők a kémiai étert, a szilfek a fényétert és a tűzszellemek a hőétert viszik bele a növénybe.

És a virágpor? Kis léghajóként szolgál a tűzszellemeknek, hogy a meleget bevihessék a magvakba. A porzószálak segítségével gyűlik be mindenhonnan a hő, s a porzókból aztán a magházban lévő magkezdeményekbe jut. Ami itt a magban alakul, az a kozmoszból jön, s egészében hímnemű. Nem a termő a nőnemű és a porzó a hímnemű! A virágban nem történik semmiféle megtermékenyítés, ellenben ott történik a hímnemű mag előkészítése. Megtermékenyítőként ezután a tűzszellemek által a virágba összegyűjtött hő fog hatni, maga a kozmikus férfiúság kerül kapcsolatba a nőiséggel; ez pedig eszmei alakban már korábban lehullott a talajba a növények megformáltságából, s ott nyugszik. A növény anyja a föld, s atyja az ég. Egy növény számára semmi sem lehet anyai öl, ami a földiségen kívüli történésből való. Kolosszális tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy a magház a növény nőnemű része. Ott éppenséggel a tűzszellemek által a kozmoszból összehordott férfiúság található.

A kambium, mely egyaránt terjeszkedik a kéreg és a fatest felé, ez a kambium viszi bele az ideális növényalakot a növénybe, mint anyai jelleget. A megtermékenyítés: a törpe-hatás és a tűzszellemek hatásának egybeáradása. A törpék vagy gnómok, alapjában véve ők a növényi szaporodás szellemi bábái. A megtermékenyülés a tél folyamán a földben történik, mikor a földbe került magvakhoz a törpék odaviszik a tündér- és sellő-áthatotta alakzatokat, amikor ezek az alakzatok rátalálnak a megtermékenyítő magvakra.

Látható ebből, hogy a szellemiek nem tudása, nem ismerése annak, hogy törpék, sellők, tündérek és tűzszellemek – utóbbiakat nevezték régen szalamandereknek – együtt élnek, beleszövődnek a növények növekedésébe, ez a „nem tudás” oda vezet, hogy az embereknek egyáltalában nincs világos képe a megtermékenyülésről a növényvilágban. Tehát itt, a talajon kívül semmiféle megtermékenyülés nem történik, mert a növényvilágnak a Föld az anyja és az Ég az atyja. Szó szerint ez a helyzet. A megtermékenyülés pedig úgy történik, hogy a törpék átveszik a tűzszellemektől, amit azok a virágpor kis hajóin behordtak a magkezdeménybe, mint koncentrált kozmikus hőt.

Így hát a tűzszellemek a hőhordozók. Természetes, hogy ezután már könnyen megértik Önök, hogyan is jön létre a növényi növekedés: Először is a gnómok vagy törpék, annak segítségével, amit a tűzszellemek nekik átadtak, átengedtek, életétert visznek a gyökerekhez. Azt az életétert, amiben maguk is élnek, azt hordják a gyökérhez. Azután a sellők vagy undinék ápolják a növényben a kémiai étert, majd a tündérek vagy szilfek a fényéiért, végül a tűzszellemek a hőétert. A hőéter termése aztán megint összeköttetésbe kerül azzal, ami ott lenn az élet. A növényvilágot csak azzal együtt érthetjük meg, ami körülötte zsong, nyüzsög, szövődik és él. A legfontosabb növényi folyamat magyarázatához is csak akkor juthat el az ember, ha behatol ezekbe a dolgokba, és ha szellemi módon teszi ezt. Érdekes lesz elolvasni Goethe jegyzetét, ha majd egyszer mindezt elismerik az emberek. Ő ugyanis szörnyen mérgelődött egy botanikus miatt, aki ott fenn, a növényeken zajló örökös menyegzőről beszélt. Mérgelődött Goethe a „növényeken fönn zajló menyegző” kifejezésen, mert azt természetellenesnek találta. Nála ez biztos ösztönből adódott, mert azt még nem tudta, hogy lenn a földben mi is történik, hogy a növények számára a föld anyai öl, az ég nemző atya. Ösztönösen érezte azonban, hogy ami ott fenn zajlik, az nem lehet az, aminek minden botanikus állítja.

Így megismerték Önök a növény és a Föld összefüggésének egyik oldalát. Itt azonban még valami mást is szemügyre kell vennünk. Mikor a tűzszellemek surrogva közvetítik a virágport ott felül, az embernek egyfajta érzése támad. Erőteljesebb érzés ez, összehasonlítva a szilfek okozta érzéssel. A szilfek én-érzésüket akkor kapják, ha madarat látnak szállani. A tűzszellemek még inkább így vannak a pillangókkal, sőt, az egész rovarvilággal. Éppen ők azok, a tűzszellemek, akik legszívesebben a rovarok nyomában vannak, hogy meleget közvetítsenek a magkezdeményhez. A virágról virágra zümmögve szálló rovarokat követik, hogy hordozhassák a koncentrált hőt, melynek be kell jutnia a földbe, hogy ott az ideális növényalakkal kapcsolódjon. Benső rokonságot éreznek a lepkevilággal, általában az egész rovarvilággal, s nyomaikat követik, amint virágtól virágig zümmögnek. Az az ember érzése a virágról virágra szálló rovarokat nézve, hogy minden ilyen surrogó rovarnak valami különleges aurája van, mely nem igazán magyarázható magából a rovarból. Különösen nehéz a méheknél ennek a világosan fénylő, csillogó, sugárzó aurának a magyarázása, amint zümmögve haladnak növénytől növényig. Hogy miért? Mert a méhet, a rovart mindenhova elkíséri egy tűzszellem. Ez a tűzszellem olyannyira rokonnak érzi magát a méhecskével, hogy ha egy méh itt száll, az a szellemi látás számára olyan aurát mutat, melyet tulajdonképpen a tűzszellem ad neki. A tűzszellem nem csak, hogy a rovar jelenlétében érzi énjét, de a rovarral teljesen össze is akar kapcsolódni.

Ezáltal nyerik a rovarok azt az erőt, amiről beszéltünk, ami a kozmoszig ható ragyogásban mutatkozik. Így kapják a rovarok az erőt, amivel a velük egyesült anyagot egészen át tudják szellemíteni, s az átszellemített anyagot ki is sugározhatják a kozmoszba. Ahogyan a hő készteti a lángot fényárasztásra, úgy történik ez a Föld felületén is, mikor a rovarok a fizikai megtestesülésre leszálló embereket vonzó ragyogást a világmindenségbe kibocsátják. A rovarok azok, igen, őket lobbantja kozmoszig ható tettre a körülöttük sürgő tűzszellemek világa (l. a rajzon a piros és sárga jeleket).

A tűzszellemek egyrészt azon tevékenykednek, hogy áttüzesedett anyag áramolják ki a kozmoszba, másrészt viszont arról is gondoskodnak eközben, hogy a Föld belsejében koncentrált hő hasson, koncentrált tűz, hogy ott a törpék segítségével feltámadhasson a tündérek és sellők által lepergetett szellemi forma. Látják kérem, ez a növény növekedésének szellemi folyamata. És mivel az ember tudattalanja sejti, hogy a sarjadó, virágzó növény körül valami különlegesség van, ezért a növényvilág titokzatosnak tűnik. A titok nem törik meg, nem törlődik le a csodálatos misztériumok hímpora; ezzel szemben azt mondhatnám, hogy a növények embert gyönyörködtető, felemelő hatása csak fokozódó elragadtatásra késztet, ha nem csak a fizikai növény van előttünk, hanem az intelligenciából alakult, közvetlenül értő gnóm-világ is, amint a növényeket fölfelé taszítja. Amint, bizonyos fokig az emberi értelem sincs alávetve a nehézkedési erőnek, hiszen úgy hordozzuk fejünket, hogy súlyát nem is érezzük, úgy győzik le a gnómok fény-intelligenciájukkal a földszerűt, s így taszítják fölfelé a növényeket. Ok terjesztik ott lenn az életet. De elhalna ez az élet, ha fel nem lobbanna a kemizmus; a fénynek pedig át kell áramolnia mindezeken. Így látjuk, mondhatnám alulról fölfelé haladva feketén-kéken a nehézkedési erőt (rajzolva), mely a törpék által vesz lendületet felfelé, és a sellők, az undinék nyüzsgését a növény körül. A levelek jelzik, amint keverik és szétválasztják az anyagokat a felnövekvő hajtásban. Fentről lefelé viszont a szilf-szellemek, a tündérek sulykolják a fényt a növényekbe plasztikus formát adva nekik, s ez a forma idealizáltan halad lefelé, ahol a föld anyai öle veszi fel. És a tűzszellemek ugyancsak körülzsongják a növényt, a magvak pontocskáiba koncentrálva a kozmikus hőt; ez is lekerül a gnómokhoz, Így alakíthatnak ők tűzből és életből új növényt. Láthatják, kérem, hogy hogyan jut a Föld a maga taszító erejéhez, sűrűségéhez a gnómoknak és sellőknek a halakkal és kétéltűekkel szembeni antipátiája által. Ha tömör a talaj, ez a tömörség maga az antipátia, mellyel a gnóm és az undine fenntartja a saját alakját. Ha pedig fény és hő száll alá a Földre, ez a szimpátia-erő kifejeződése is egyben, a légtéren át hordozott megtartó szeretet ereje, a megtartó tűzszellem-áldozaté, a fentről föld felé hajló erő.

Azt mondhatjuk tehát: a talaj felett összenő a felfelé törekvő földi szilárdság, a földi magnetizmus és súly a lefelé törekvő szeretet- és áldozat-erővel. S ahogy a szeretet és áldozat ereje és a felfelé áradó nehézkedés és sűrűség ereje, a mágneses erő egymásba hat a talaj felett, a találkozás helyén kifejlődik a növények mivolta. A növényé, mely a kozmikus szeretet és áldozat, a kozmikus súlyszerűség és magnetizmus egymásba hatásának kifejeződése. Ezzel látták, hogy miről is van szó, mikor tekintetünket az elragadó, felemelő s oly kedves növényvilág felé fordítjuk. Átlátni csak akkor fogjuk ezt, mikor a szellemet, az érzékfelettit is képesek vagyunk látni a fizikai, az érzékelhető mellett. Ezáltal egyben korrigálni is lehet a materiális botanika tévedését, mintha a megtermékenyítés ott fenn történne. Ott fenn ugyanis nem megtermékenyítés történik, hanem a férfiúi, égi magnak az előkészítése a Föld anyai ölén készülő növény részére.”
Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtõ, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája (GA230) – forrás és a teljes mű ITT