A két áramlat

Előzetes a két áramlathoz

A karácsonyi gyűlés után Rudolf Steiner kitért az antropozófiai mozgalom tagjainak a karmikus összefüggéseire is. Oly fontosnak tartotta, hogy mostani életünkben legalább vázlatosan tisztában legyünk az előző megtestesüléseinkkel, valamit a megtestesülések közötti élményeinkkel, hogy külön előadássorozatot szentelt e témának. Alapvetően két különböző karmikus áramlatról beszélt, amelyek közül valamelyikbe minden olyan ember besorolható, akik az antropozófiai mozgalomhoz tartoznak. Önismereti szempontból is fontos tisztázni magunkban, hogy vajon mi magunk melyik áramlathoz tartozunk. Az pedig ennél is fontosabb, hogy az ilyen ismeretek révén fokozottabb megértést tanúsíthatunk minden az antropozófiai mozgalomba tartozó társunk iránt, különös tekintettel azokra, akikkel szemben esetleg ellenszenvet érzünk, illetve nem felhőtlen a viszonyunk egymással. Ennek gyakran az is az oka, hogy két eltérő áramlathoz tartozunk. Fontos emlékeznünk arra, hogy Rudolf Steiner ezekkel az előadásokkal kapcsolatban különleges felelősségérzetre kérte hallgatóit.

“…az Antropozófiai Társaságba az emberek – egyelőre nem tekintve sok más mellékesebb körülményt – éppen korábbi inkarnációik belső élményei következtében jönnek: éppen azáltal, amit lelkük a megismerés, a világnézet és a vallás vonatkozásában átélt. Ezért kell az Antropozófiai Társaság karmájára vonatkozóan is előtérbe állítani azt, amit ezek a lelkek a megismerés, a világnézet és a vallás vonatkozásában átéltek. (,,,) Általánosságban jellemeztem már, hogy az antropozófiai mozgalom egyes emberekből tevődik össze. Ez nagyjából nézve a dolgokat, így van, de valójában az antropozófiai mozgalomban kétféle embercsoport van. Ez az általam említett jelenség azonban nem olyan kézenfekvő, hogy az ember már felületes megfigyeléssel is kimondhatja, hogy az egyiknél ez így van, a másiknál meg amúgy. Sok minden abból, amit ma jellemezni fogok, nincs a személyiség teljes mindennapi tudatában, hanem, mint a karmikus jelenségek jó része, tudat alatt az ösztönökben él; teljes mértékben kifejeződik azonban a jellemben, a vérmérsékletben, a cselekvés módjában és magában a cselekvésben.

Az egyik csoport a kereszténységhez úgy viszonyul, hogy a csoport tagjai a kereszténységhez való tartozásukat különösen szívükön viselik, és lelkükben az a vágy él, hogy mint antropozófusok a szó valódi értelmében – ahogy ők értelmezik – keresztényeknek nevezhessék magukat. Ennek a csoportnak valódi vigasz az, hogy teljes mértékben elmondhatja: az antropozófiai mozgalom olyan mozgalom, amely a Krisztus-impulzust elismeri és magában hordozza. Ennek a csoportnak lelkiismeret-furdalást okozna, ha ez nem így volna.

A másik csoport megnyilatkozásaiban, vagy a hozzátartozó személyiségek megnyilatkozásaiban nem kevésbé őszintén keresztény, de ez a csoport valójában más feltételek alapján közeledik a kereszténységhez. Ez a csoport mindenek előtt az antropozófiai kozmológiában találja a legfontosabbnak, a Földnek más planetáris állapotokból való kifejlődésé során, amit az antropozófia az emberről általában mond; ebből kiindulva azután biztosan, természetszerűen eljut a kereszténységhez, de a nem olyan bensőséges szívügye, hogy Krisztust feltétlenül mindezek középpontjába állítsa.(…) A „Geheimwissenschaft” c. munkámból tudják önök, hogy a földfejlődés bizonyos időpontjában a lelkek úgyszólván elbúcsúztak a folytatólagos földfejlődéstől, más bolygók lakói lettek, majd a lemúriai és atlantiszi kor bizonyos meghatározott időszakában újból visszatértek a Földre. Azt is tudjuk, hogy az ősmisztériumok, melyeket a „Geheimwissenschaft”-ban orákulumoknak is neveztem, annak a ténynek hatására alakultak ki, hogy a lelkek különböző bolygókról jöttek le – a Jupiterről, Merkúrról, Szaturnuszról, stb., de a Napról is – hogy földi testet öltsenek (…) vannak, akik viszonylag korán – az atlantiszi fejlődés első idejében

– mások viszonylag későn jöttek le, és ezek hosszú ideig tartózkodtak a planetáris világban. Ezeknél a lelkeknél, ha mostani inkarnációjuktól visszafelé haladunk, talán egy keresztény inkarnációhoz jutunk, még tovább visszamenve talán újból egy keresztény inkarnációhoz, azután a kereszténység előttihez, stb. És viszonylag hamar a legkorábbi inkarnációra találunk, amelynél azt kell mondanunk, hogy ettől kezdve visszafelé már a planetáris tartózkodáshoz jutunk el. Ez előtt ezek a lelkek még nem éltek itt földi inkarnációban.

Más lelkeknél, akik ugyancsak megtalálták útjukat a kereszténységhez, a dolog úgy áll, hogy az ember messzire visszamehet, sok inkarnációt talál. Majd sok inkarnáció után – sok kereszténység előtti, sőt atlantiszi inkarnáció után – ezek a lelkek is belemerültek a keresztény áramlatba.  (…)

„Azoknál a lelkeknél, akik ma eljutnak az antropozófiához – függetlenül attól, hogy közben vannak-e még inkarnációik – mindenekelőtt az az inkarnációjuk fontos, amely a Krisztus utáni III. – IV. – V. század tájára, egyeseknél még ennél is későbbi időre esik. Rendszerint találunk náluk ilyen inkarnációt a jelzett 2-3 évszázadon belül. Mindenekelőtt tehát a lelkeknek ezen időszakbeli élményeit kell megvizsgálnunk – vannak, akiknél ez az időszak egészen a VII. – VIII. századig elhúzódik – ezek az élmények azután egy későbbi inkarnációban szilárdulnak meg. Ma azonban szeretném a dolgot lehetőleg pontosan az első úgynevezett keresztény inkarnációhoz kapcsolni. (…) A kereszténység első századaiban még megértették az evangélium bizonyos helyeit, ahol igen érthetően kifejezésre jut, hogy az a lény, akit Krisztusnak nevezünk, a Napról jött le egy emberi testbe. Hogy ezt részleteiben hogyan képzelték el, az most kevésbé fontos, de az az elképzelésük, amely a most említetteket magába foglalta, meg volt.

Abban a korszakban azonban, amelyről most beszéltem, már kevesebb lehetőség állt fenn annak megértésére, hogy egy lény, aki a Napról származik, leszáll a Földre. Különösen azok a lelkek, akik a kereszténység áramlatában éltek, és sok – egészen a messzi atlantiszi időkig visszanyúló – földi inkarnációval rendelkeztek, voltak azok, akik tulajdonképpen már nem tudták megérteni, hogy hogyan lehet Krisztust Naplénynek nevezni. Éppen azok a lelkek, akik régi vallásaikban a Nap-orákulumhoz tartozónak érezték magukat, akik tulajdonképpen már az atlantiszi időkben Krisztust tisztelték, de miközben Krisztust tisztelték, felnéztek a Napra – tehát azok a lelkek, akik egykoron, magának Szent Ágostonnak a kijelentése szerint is mielőtt még a kereszténységet a Földön megalapították, bizonyos értelemben Nap-keresztények voltak – ezek a lelkek egész szellemiségük alapján képtelenek voltak Krisztus Naphős voltát valóban megérteni. Ezért inkább ahhoz az értelmezéshez ragaszkodtak, amely nélkülözi a krisztológiai kozmológiát, és amely Krisztust ugyan Istennek tekintette, de olyan Istennek, aki nem tudni honnan jött és egyesült Jézus testével. Nem tudták tekintetüket a kozmikus világok felé fordítani, hogy Krisztus lényét megértsék – éppen azért, mert ők Krisztust csak a Földön kívüli világokban ismerték meg. Mivel a földi misztériumok, a Naporákulumok is mindig, mint Nap-lényről beszéltek Krisztusról, képtelenek voltak azt a szemléletet magukévá tenni, hogy ez a Krisztus, ez a földöntúli Krisztus valódi földi lénnyé lett.(…)

Ez a másik csoport, amikor elkezdte jelenlegi inkarnációját, még nem fáradt bele annyira a pogányságba, mint az előbb jellemzett lelkek. A másik csoporttal ellentétben ők viszonylag még csak rövid időt töltöttek a Földön, kevesebb inkarnáción mentek át. Ebben a pár inkarnációban telítették magukat azokkal a hatalmas erejű impulzusokkal, amelyeket akkor nyerhet el az ember, ha a sok pogány istennel több életen át igen eleven kapcsolatban állt, és ez a kapcsolat még erősen érezteti hatását a későbbi inkarnációkban. Vannak tehát olyan lelkek is, akik az első keresztény évszázadokban még nem fáradtak bele a régi pogányságba, és akikben a régi pogány impulzusok még erősen hatottak, annak ellenére, hogy többé-kevésbé a kereszténység felé fordultak, amely csak lassan alakult ki a pogányságból.(…) Ezeknek a lelkeknek évszázadokon át, egészen a VII-VIII. Krisztus utáni századig mindinkább úgy kellett fogalmazniuk, hogy ami mint kereszténység idővel kialakult, abban az emberek tulajdonképpen már semmit sem értettek Krisztusból! Ezek az eretnek lelkek, mondhatnánk, belefáradtak a kereszténységbe.(…)Ezek a lelkek annak idején a kereszténységet főleg érzésekkel áthatott intellektusukkal fogadták be, de mégiscsak intellektusukkal, és sokat gondolkoztak a kereszténységről. Ne gondoljanak itt azonban tudományos gondolkodásra; viszonylag egyszerű emberek is lehettek, akik egyszerű körülmények között éltek, de sokat gondolkodtak.(…) Itt a Földön lassanként egy olyan kereszténység alakult ki, amely szerint az evangéliumok csak egy olyan személyről – a Názáreti Jézusról – szólnak, aki Krisztust valamiféle elvont magasságokból hirdeti. Már nem is sejtették, hogy az égitestek világa, mint a szellemiség kifejeződése összefügg a szellemi világgal, így nem érthették annak jelentését sem, hogy Krisztus, mint isteni Nap-hős leszállt Jézusba, hogy az emberek sorsában osztozzon. Aki a történelmet ma a szokásos módon nézi, az sokszor éppen a legfontosabb tényeket hagyja el belőle. A VII-VIII. század felé lassanként eltűntek már azok a Krisztusról szóló hagyományok is, amelyek a kereszténységtől megfáradt eretnekek között éltek. E hagyományok már csak kis körökben maradtak fenn, ahol a középkor közepéig, egészen a XII. századig tovább ápolták ezeket. (…) Itt ismét közömbös az, hogy volt-e még egy későbbi inkarnációjuk, mert bár ez hozott némi változást, de a lényeges az, hogy, amikor ezek a lelkek a halál kapuján áthaladtak, a Földre való visszatekintésükben a kereszténység úgy jelentkezett, mint amibe még bele kell növekedniük. Mivel kevésbé fáradtak bele a régi pogányságba, mivel lelkük még telve volt a régi pogányságból fakadó erős impulzusokkal, úgyszólván még várakoztak arra, hogy valódi keresztényekké váljanak.(…) Amikor azután ezek a lelkek a halál kapuján áthaladtak, a túloldalon a szellemi világba jutottak, átélték a halál és újraszületés közötti létet, és az általam jelzett időben — a XIX. sz. első felében vagy valamivel korábban – az említett, lenyűgöző erejű, magasztos imaginációk elé kerültek, ezekben az imaginációkban csupa olyan impulzust láttak, amely munkájukban, cselekedeteikben serkentette őket. Ezeket az impulzusokat főként akaratukba vették. Elmondhatjuk, hogy ha okkult szemmel azt kutatjuk, hogy mit hordoznak ezek a lelkek akaratukban, akkor éppen manapság ebben az akaratban azoknak a hatalmas imaginációknak sokszoros lenyomatát találjuk. Ezeknek a lelkeknek, akik ilyen beállítottsággal lépnek a földi életbe, mindenek előtt az az igényük, hogy azt, amit a földi lét előtti létben karmájuk kimunkálása során, mint mértékadót átéltek, itt újból átéljék, úgy, ahogy azt a földi viszonyok éppen megengedik.

Az első csoporthoz tartozó lelkek szellemi élete a XIX. sz. első felében úgy folyt le, hogy mélységes vágy hajtotta őket afelé, hogy résztvevői legyenek annak a bizonyos érzékfeletti kultusznak, de eközben bizonyosfajta ködös hangulatba jutottak, úgy, hogy a Földre való leszállásukkor csak homályos emlékeik maradtak. Ezekhez kapcsolódhatott azután a földi viszonyokhoz alakult antropozófia megértése.(…)

A másik csoportnál ezzel szemben olyan volt ez, mint egy újra egymásra találás egy elhatározás utóhatásaként, melyet éppen ezek a lelkek hoztak, akik még mindig nem fáradtak bele teljesen a pogányságba, de már a várakozás állapotában voltak, hogy megfelelő fejlődés útján keresztényekké váljanak. Olyan volt ez, mintha visszaemlékeznének az egykor, a XIX. sz. első felében hozott elhatározásukra, hogy mindazt, amit ott hatalmas képekben láttak, lehozzák a Földre és földi formába öntsék. Ha olyan antropozófusokkal találkozunk, akik mindenekelőtt azt az impulzust hordozzák magukban, hogy tevékenyen működjenek az antropozófia területén, közöttük találjuk meg az utóbb jellemzett lelkeket. (…) Náluk még sok minden átfénylik a valódi pogány inkarnációkból. Ezért határozott hajlamuk van arra, hogy Krisztust mindjárt úgy fogadják, ahogyan őt tulajdonképpen fogadni kell: mint kozmikus lényt. (…)

A két típus világosan megkülönböztethető egymástól.(…)

Függetlenül attól, hogy ezek /az első csoporthoz tartozó/ a lelkek esetleg még egy ilyen inkarnációt átéltek-e vagy sem, összetalálkoztak abban a nagy, érzékfeletti gyülekezetben, amelyet az utolsó délelőtt itt jellemeztem, és amelynek időpontját a XIX. század első felére tettem. Itt ezek a lelkek is hatalmas imaginációkból álló bizonyos fajta érzékfeletti kultusz körében találták magukat, és ez a Föld felett végbemenő kultusz hatalmas imaginációkban elsősorban a Krisztusra vonatkozó nagy Nap-titkot állította szellemi szemük elé. Ezek a lelkek azután különösképpen viselkedtek. Nem kerültek ugyan nagyobb bizonytalanságba azáltal, hogy ezt megmutatták nekik… bizonyos szempontból ez megnyugvást hozott számukra a halál és újraszületés közötti életben, s bizonyos kétségektől is megszabadultak ezáltal – de bizonyos fajta emlékezés is felmerült bennük arra, amit mielőtt még helyes módon áthatotta volna őket a Golgotai Misztérium, Krisztusról a kozmoszban megtudtak. Így megmaradt lényük bensőjében a kereszténység iránti hihetetlenül meleg és odaadó érzés, és a lenyűgöző imaginációk tudatalatti felderengése. Mindez abban a vágyban sűrűsödött össze, hogy helyes módon lehessenek keresztények. Amikor azután leszálltak, amikor újból megszülettek a Földön a XIX. sz. végén vagy a századfordulóban, akkor ők voltak azok, akik nem is tudtak mást tenni – hiszen valójában csak érzésben, kozmikus megértés nélkül fogadták magukba Krisztust kora-keresztény inkarnációjukban – mint hogy úgy érezzék: egy kényszerítő erő viszi őket Krisztus felé. De azok a benyomások, amelyeket azokból a hatalmas, lenyűgöző imaginációkból kaptak, amelyekben földi életük előtti létükben részesültek, csak meghatározhatatlan vágyakozások maradtak. Így azután nehezükre esett az antropozófiai világszemlélet megértése, amennyiben ez az antropozófiai világszemlélet először a kozmoszt tárgyalja és a Krisztus-szemléletet még a háttérben tartja. Azok a lelkek, akik éppen a XIX. sz. végén, a XX. sz. elején, pontosabban a századfordulóban elindultak, hogy leszálljanak a földi létbe, magukkal hoztak bizonyos tudatalatti vágyat, hogy valamit tudjanak a kozmológiáról és ehhez hasonlókról, valamint, hogy a világot antropozófiai szempontból szemléljék. De lelkükben mindenekelőtt erősen lobogott a láng Krisztusért, és ezért lelkiismeret-furdalásuk lett volna, ha mindazt, ami őket a földi lét előtt az antropozófiai szemlélethez vonzotta, nem hatotta volna át a Krisztus-impulzus. (…)Lényegében tehát két áramlat létezett. Az egyik közvetlenül az első keresztény századok eretnek mozgalmaiból eredt. Ezek a lelkek még magukban hordoztak valamit abból, ami a régi görög platonizmusban élt. Ha pedig a régi korok közlései belső lelki áttöréshez vezettek náluk, akkor gyenge, de mégis valóságos inspirációban tekinthettek Krisztus leérkezésére és földi tevékenységére. Ez volt a platóni áramlat.

A másik áramlatnak más küldetése volt. Oda főként olyan lelkek tartoztak, akik legutóbbi jelentősebb inkarnációjukat a kereszténységet megelőző korban élték végig, és a kereszténységet ekkor egy jövőbeli impulzusnak érezték. Ez az áramlat lesz az, amelyiknek az emberi intellektust kell majd előkészítenie a XV. század első felében kezdődő korszak számára. A XV. században kezdődik a tudati lélek kora, amelynek során az emberi intellektust kell kifejlesztenünk magunkban. Mindezt a platonistákkal ellentétben – de harmonikus ellentétben – az arisztotelikusok készítették elő. Az arisztotelészi tanokat ugyanis a XII. századig azok terjesztették, akik mérvadó inkarnációjukat a régi pogány korban főként Görögországban élték le.

A középkorban a XII. és XIII. században, a szellemi világban történt egy csodálatos, nagyszabású – mondhatnám – megbeszélés a platonisták és az arisztotelikusok között. A platonisták és arisztotelikusok között annak a két jellemzett lélek- csoportnak a képviselői is ott voltak, akik később az antropozófiai mozgalmat igyekeztek előmozdítani.

A XII. század körül mintegy belső szükségszerűségből alakult ki egy olyan iskola, amelyben mindenekelőtt a régi platonikus szemlélet utóhangja éledt ujjá. Ez Chartres hatalmas, nagyszerű iskolája volt. Jelentős alakjai még tudtak az első kereszténység titkairól, szívükben és lelkükben olyasmi ragyogott fel a híradás nyomán, amivel beleláthattak a kereszténységet övező szellemi összefüggésekbe. (…) Úgy beszéltek a chartres-i iskolában, mintha Platón személyesen működött volna e szellemek között a kereszténységet interpretálva. Ők a kereszténység spirituális tartalmát képviselték. A tőlük származó írásokat a mai ember talán elvontnak találja, de ez inkább csak a mai emberi lélek elvontságából fakad. E nagy egyéniségek művei a szellemi világot úgy jellemzik, hogy azt teljesen Krisztus hatja át. (…) Azt tanították, hogy a kereszténység meg fog újulni. Ismét meg fogják érteni szellemi tartalmát, amikor befejeződik a Káli Juga, a sötét korszak, és egy új korszak kezdődik el. Ez 1899-ben valóban be is következett, ezért jelent meg az a fordulat a mi időnkben, amely a Káli Juga végével lép életbe az emberiség történelmében. De a chartres-i iskolában főként Bernardus Sylvestris és Alanus ab Insulis már a XII. században prófétikusan beszélt arról a hatalmas impulzusról is, amely két évtizeddel korábban Michael közbelépésével veszi majd kezdetét. Ezek az emberek azonban nem arisztotelészi módon tanítottak, azaz nem az intellektushoz szóltak, hanem grandiózus képekben beszéltek, ezeket állították hallgatóik elé, és e képek szemléletes módon jelenítették meg a kereszténység spirituális tartalmait. De találunk itt egyéb prófétikus tanításokat is. Az egyiket vázlatosan most bemutatom önöknek. Alanus ab Insulis azt mondta a beavatott tanítványok egy szűk körének: ma úgy nézzük a világot, hogy még tudunk a Föld központi helyzetéről, mindent a Földből kiindulva magyarázunk. Ha azonban a következő évszázadokat csak ezzel a földi szemlélettel termékenyítenénk meg, amely csupán képekben, imaginációkban fejezi ki magát, akkor az emberiség nem haladhatna előre.

Ezért szövetséget kell kötnünk az arisztotelikusokkal, akik elhozzák az emberiségnek az intellektust. Ezt az intellektust azután spiritualizálni kell, és a XX. században majd új spirituális módon fog felragyogni az emberek között.(…) A chartres-i iskola nagy tanítói áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba. És ekkor együtt voltak egy ideig a születésükhöz leszállni készülő dominikánusokkal, akiknek lejövetelük után majd meg kell alapítaniuk az arisztotelizmust. (…)Ezen a tanácskozáson egy nagy megegyezés jött létre közöttük, amennyiben az arisztotelizmust és alexandrinizmust egyesíteni akarták a Nap-kereszténységgel, ahogyan az például a Grál-elvben nyilvánult meg, és ahogyan azután megjelent a chartres-i tanításokban is.  (…)

Az ekkor leszállni készülők között voltak olyanok, akik lelkük legjavával, minden lelki erejükkel merítkeztek meg Michael Nagy Sándor korában ható impulzusában.

Elgondolhatjuk, hogy a XII. és XIII. század fordulóján a chartres-i iskolához hasonló keresztény beavatási helyekről megérkező lelkek találkoztak a szellemi világban ezekkel, akik éppen leszállni készültek, és akik a szellemi régiókban nem a platonizmust őrizték, hanem még a régi Michael-korból való belső intellektus művelését, az arisztotelizmust. Azok is jelen voltak, akik azt mondták magukban: mi ott álltunk Michael körül, amikor vele együtt kísértük figyelemmel, ahogyan a kozmikus intelligencia az égből a Föld felé áramlik; vele voltunk a Földön annál a nagy kozmopolita tettnél is, amelyet Michael akkor hajtott végre, amikor régen még ő kormányozta, és kozmikusan irányította ezt az intelligenciát. Ekkor történt, hogy a chartres-i tanítók az arisztotelikusoknak adták át a Föld szellemi ügyeinek vezetését. A platonisták tulajdonképpen csak annak hatását tudták elviselni, hogy az intelligenciát az „égből” kormányozzák. Ezek a chartres-i tanítók tehát átadták a Föld szellemi életének intézését azoknak, akik most készültek leszállni, és képesek voltak arra, hogy megvalósítsák a Földön az egyéni intelligencia kidolgozását.(…)

Az alexandrinikusok leereszkedtek, és megalapították a ma már alig méltányolt, de szellemileg mégis jelentős skolasztikát. Ebben kiálltak amellett, amit először csak egy szélsőségesen radikálisan hangzó formában lehetett kimondani: az ember személyes halhatatlanságának keresztény értelemben vett elvét. A chartres-i tanítók ezt a személyes halhatatlanságot nem képviselték ilyen élesen, mert magukban hordozták azt a felfogást, hogy a halál kapuján áthaladó lélek visszatér az istenség ölébe. Sokkal kevésbé beszéltek személyes, individuális halhatatlanságról, mint a dominikánus tanítók, a skolasztikusok. (…) Az arisztotelikusok főként dominikánusok voltak. Így Európa szellemi vezetése a XIII. században már rájuk hárult. (…) 

A Földön tehát most azok működtek, akikre valamikor Arisztotelész tanításai voltak hatással, odafent pedig – kapcsolatban maradva a Földön tevékenykedő arisztoteliánusokkal – a chartres-i iskola egykori platonistái őrködtek. A szellemi világ kézen fogva haladt a fizikaival. A XIII., XIV., és XV. század során az arisztotelikusok és a platonikusok mintegy kezet nyújtottak egymásnak. Az előbbiek folyamatosan jöttek le, hogy bevezessék Európába az arisztotelizmust, majd ismét felmentek tanácskozni a többiekkel. A további fejlődés úgy történt, hogy a chartres-i iskola, valamint a dominikánus rend volt vezetői az élére álltak azoknak, akik a XIX. század első felében a már említett nagyszabású érzékfeletti kultuszban előkészítették a későbbi antropozófia áramlatát. Először azoknak kellett ismét lejönniük a Földre, akik itt arisztotelészi szellemben tevékenykedtek, mert az intellektualizmus elterjedése miatt még nem érkezett el az ideje a spiritualitás újabb elmélyítésének. De szilárd megállapodás állt fenn a két csoport között, és ez érvényes volt továbbra is. A megállapodás szerint az antropozófiai mozgalomból ki kell bontakoznia valaminek, és a XIX.    század vége előtt ki kell teljesednie. Mert az Antropozófiai Társaság felett az a sors lebeg, hogy a mai Antropozófiai Társaság számos tagjának még a XX. század befejeződése előtt ismét le kell jönnie a Földre, és együtt kell működnie azokkal, akik a chartres-i iskola vezetői vagy pedig tanítványai voltak. Tehát a chartres-i platonistáknak még a XX. század befejeződése előtt össze kell fogniuk az arisztotelikusokkal itt a Földön, hogy a civilizáció ne kerüljön teljes dekadenciába. A jövőben az Antropozófiai Társaságnak teljesen tudatosan fel kell vállalnia azt, hogy megértse a saját karmáját. (…)

Antropozófiai Társaságban ma az arisztotelizmus hat tovább spirituális módon, további spiritualizálódásra várva. A XX. század végén jönnek el majd azok, akik közül némelyek ma is itt vannak közöttünk, akkor azonban a chartres-i iskola tanítóival együtt fognak megérkezni. Az antropozófiai mozgalom célja e két áramlat egyesítése. Az arisztotelizmus azokban a lelkekben él, akik a régi pogány korokban várták az eljövendő kereszténységet, és mintegy vágyódtak a kereszténység után, majd később dominikánusokként az intellektualitáson keresztül hirdették a kereszténységet. Ezek egyesülni fognak azokkal,

akik már fizikai módon élték meg a kereszténységet az első századokban, később pedig legjelentősebb vezetőik a chartres-i iskolában gyűltek össze. Ez utóbbiak azóta nem inkarnálódtak, jóllehet a cisztercita rendben mindig találkoztam a chartres-i iskola némelyik volt tagjának valamilyen inkorporációjával. “

Forrás:

Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III.

Az antropozófiai mozgalom karmikus összefüggései, amely online is hozzáférhető: http://antropozofia.hu/ga237/

Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata VI.

Az antropozófiai mozgalom karmikus összefüggései, amely online is hozzáférhető: http://antropozofia.hu/ga240/