A szív mélyére hatolni
„A szellemi világ impulzusait követő erőt akarjuk itt kifejleszteni. Ezért beszéltem a Karácsonyi Gyűlés folyamán esti előadásaimban(1) a történelmi fejlődésben ható különféle impulzusokról, hogy szívük megnyíljon a szellemi hatások befogadására. Ezek először beáramlanak a földi világba, nem a földi világból kell őket meríteni. Mert a szellemi világból eredt mindaz, ami eddig helyes értelemben hordozta a földi világot.” (2)
Megrendítő belegondolni és át is érezni azt, hogy ebben a pillanatban mennyi és mennyiféle sors bontakozik ki a földi világban. A sokmilliárdnyi átélés mögött – amit jó vagy rossz tapasztalatként élnek meg az emberek –, olykor az okokat és összefüggéseket keresve többségében a szerencsét vagy szerencsétlenséget, a véletlent említik, ez utóbbi nem elhanyagolható alapja lett szabadságélményünknek. Míg a véletlent az előidőktől fogva az isteni világ egyértelmű megnyilatkozásának és beavatkozásának tekintették, manapság mintha a látszólagos rendet is megtörő, a káosz, a kiszámíthatatlanság, a vezetettség nélküli anyagi világ egyik jellegzetessége lenne. Mennyi mindennek kellett történnie évezredek alatt, hogy az isteni vezetettség fokról fokra visszahúzódjon, hogy egyre inkább szabad lényekké válhassunk, s ne automatákként, hanem belátásból fakadóan kövessük az isteni világ szándékait.
Szülőkként osztozhatunk az istenek emberiséggel kapcsolatos élményeiben. Gyermekeket „teremtünk”, akikben az első életévekben egészen a szervekig hatnak anyai, apai megnyilvánulásaink. A csodás évek bensőséges kapcsolódásából engedjük el őket óvodába, iskolába, ahol egészen új és más hatások érik őket. A kamaszkorral pedig belép a megkérdőjelezés, az elfordulás, a szembehelyezkedés olykor igen nehéz korszaka, amikor felmerülhet bennünk, hogy hova lettek az aranykor szívmelengető emlékei, értékei. Jó esetben pár évvel később megküzdve, megpróbálva, megélve magukat már nem a gyermekkor felfelé tekintése, nem a kamaszkor lenézése, hanem egyenrangú pillantásban, a nevelési szándékainkat immár megértő felnőttként beszélgethetünk velük. Ekkor felcsendülhet bennünk, hogy: „Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván.” (3)
Az összemberiség útján haladva most kínálkozik alkalom arra, hogy a szabadság lehetőségével élve, egyéni lényekként a megismerés, a megértés és a belátás által kapcsolódjunk az emberiség vezető lényeihez és feladataikhoz – szeretettel. A Kali Juga végén, abban a végsőkig elistentelenedett korban, amikor már a lelkészek is kételkedtek Krisztus emberfeletti voltában, Rudolf Steiner magára vállalta azt az emberfeletti feladatot, hogy a szabaddá váló embereknek elhozza a megismerés, a megértés és a belátás isteni ajándékait.
Ez a tett: egy nagy beavatott nyílt fellépése merőben új volt. Az egyre élesebb értelemmel, amelyet már évszázadok óta egyre inkább sajátunknak tudhattunk, képesek voltunk felfogni azt, amit egy évezreddel ezelőttig csak átérezni voltunk képesek. Világosan át tudtuk tekinteni, meg tudtuk ragadni az antropozófia segítségével feltáruló összefüggéseket; mi több: a megismert világgondolatokat továbbgondolva képesek voltunk új kapcsolatokat találni közöttük. Idegenségünk feloldódhatott e földi világban, hiszen kitárultak előttünk a szellem fényteljes templomának ajtajai. Az eddig nem oltható szomjunkat csillapíthattuk Rudolf Steiner előadóútjainak és gondolatainak követésével. Eközben elsuhantak mellettünk azok a szintén jelentős antropozófiai gondolatok, melyek szerint nem azért tudunk valójában eljutni egy előadására, mert volt pénzünk a vonatjegyre, hanem mert a munkások által megtermelt, az arisztokráciához eljutó pénz csak alkalmat adott arra, hogy sokak lemondását, azaz legkülönfélébb munkáját igénybe vehettük az utazás létrejöttéhez. Az is megeshetett, hogy értetlenkedve álltunk szemben környezetünk szellemi, lelki sötétségével, így az elhúzódás és ítélkezés gesztusa születhetett meg bennünk. Megfeledkezhettünk kozmoszunk fejlődési sajátosságáról, mely szerint lények egy csoportja csak akkor tud előre lépni, ha más csoportok visszamaradnak, s ami belőlük így hiányzik, csak ezzel a többlettel leszünk képesek feljebb lépni. Mentségünkre szólhat, hogy a tudati lélek korában az én-élmény nagyon más, mint korábban: rendkívül erőteljes, olykor megrészegítő. Míg az érzékfelettiben énünk határai a magasabb lények közelében úgy oldódnak fel, mint a tűzre tett vaj, itt a fizikaiban határozottan én vagyok, én gondolok, érzek és akarok, s nem „bennem az istenek”, mint egykor…
A lét újabbnál újabb területére és időpillanatára vetett fényt Rudolf Steiner, mint a Fekete-tenger partján létrejött első olyan misztériumhelyre, ahol már maga Buddha is tanított, bár nem fizikai testben. Kolchisban arra is adatott lehetőség, hogy a tanítványok a tisztánlátás fokáról tovább fejlődjenek, hogy bizonyosfajta alázat és magas fokú áhítat által egészen Krisztusig emelkedjenek.
Feltárulhatott előttünk az Ötödik evangélium, megismerhettük, és újra átgondolhattuk Jézus tizenkétéves korától a Vízkeresztig vezető 3 * 6 évének megrendítő, az emberiség felé mély együttérzést ébresztő, ezáltal Krisztus befogadásához vezető élményeit. Megérthettük, hogy a pogány misztériumokban a papok már nem rendelkeztek a megfelelő érzülettel, így történhetett meg, hogy a kultikus helyeken a jó istenek helyére démonok léptek.
1915-ben a Társaság első nagy válságánál (a Goesch-Sprengel ügy kapcsán) hallhattuk Rudolf Steinertől, hogy az Antropozófiai Társaság nélkül belevinni ezt az új szellemi impulzust a Föld-fejlődésbe „végtelenszer nehezebb lenne”(4) , és arról is beszélt, hogy a Társaság egy valódi élőlény, figyelmünkkel, lényünkkel belehatunk egészségének alakulásába. A szavakat világosan érthettük, de azokat átélni, átérezni, tettekké váltani nem voltunk képesek.
Mélyen megrendülhettünk akkor, amikor megsemmisült az első Goetheanum. A szellem földi temploma – amelyből képtelenség volt úgy távoznunk, mint ahogy bármi végett is beléptünk oda – éppen csak megmutatta magát az érzéki világban egyfajta hívó szóként, de lelkünkkel követtük-e? Néhány hónappal később, 1923. április 22-én hallhattuk Rudolf Steinertől, hogy az Antropozófiai Társaság jellegzetessége, hogy nem szerveződött semmiféle módon, és a tagság nagy része nem is akart hallani emberi szerveződésről, s képtelenség, hogy ez így folytatódjék, de énérzetünk erős, egymástól elválasztó falain nem jelent még meg kellő számú repedés.
1923 tavaszán bármiféle nyomásgyakorlástól mentesen arról beszélt, hogy ami a szociális élet hármas tagozódásának impulzusáról elhangzott, próbatétele volt annak, hogy a michaeli gondolat kellően erős-e már ahhoz, hogy megérezhessük korformáló erejét. A lelkek vizsgálata, hogy elég erős-e a michaeli gondolat, negatív eredménnyel járt…
A Karácsonyi Gyűlésen Rudolf Steiner szájából megsokszorozódó erővel és szeretettel hangzottak fel a korszellem hívó szavai: az önismeretre, az emberiség-fejlődést támogató munkára biztos alapkövet adó létigék. Az esti előadások alkalmával átélhettük a Föld-fejlődést mindig is támogató misztériumok megújuló fényét és erejét, hogy fejünk után szívünk is megnyíljon a szellemi hatások befogadására.
1924 elejétől – a Gyűlés folytatásaként – a Közlönyben alighanem csak olvastunk arról, hogy mennyire szükséges új antropozófus életet, illetve mennyire fontos közös tudatot kialakítani, továbbá ezek hogyanjai és mikéntjei is szavak maradtak számunkra.
Klasse-tagként hallhattuk a második órán a tapintatos kérdést, hogy nincs-e valami, amit most, miután az Antropozófiai Társaság újjáalakult, másként tehetnék, mint azelőtt? Mint antropozófusok tudnánk-e valami újat belevinni az életünkbe?
A karma-előadásokból nemcsak az antropozófiához vezető két áramlat egyikének ismerőssége rajzolódhatott ki, hanem az égi Michael-iskola tartalma és szándékai, az érzékfeletti kultusz hatalmas kozmikus imaginációi. Továbbá, megismerhettük azt is, hogy michaelitaként az életünkben bekövetkező betegségek, balesetek, szenvedésünk és örömünk mind attól függnek, hogy megtaláljuk-e azt a szükségszerűséget sorsunkban, felismerjük-e karmánkban, hogy kezdeményezzünk valamit az életben. Erre valódi indítékot csak abból az együttérzésből meríthetünk, ha mélyen megrendítminket az a tény, hogy ha most, a nagy döntések idején a környezetünkben élő materialista emberek nem találnak el a szellemiséghez, kárt fognak vallani lelkükben. Itt az agitációnak az árnyéka sem merülhet fel, csak a megélt antropozófia példaértékű ereje. Nem sokkal később a michaeli korszak azon sajátosságáról beszélt, hogy mindannak, amit be kell látnunk, feltétlenül el kell jutnia érzéseinkbe is.
A koberwitzi nyári mezőgazdasági kurzuson mélyen megrendülve láthattuk Rudolf Steiner megtört lényét. Már csak néhány – érezhetően útravalónak megtartott előadással és kurzussal teleszőtt – hónap vezetett szeptember végi utolsó beszédéig, ahol alig hallható hangon szólt a magasztos michaeli eszmét lelkükben hordozni képes, azt életre kelteni is képes négyszer tizenkét emberről, a majd így felragyogó fényről, amely a jövőben Michael áramlata és munkálkodása nyomán fog szétterjedni az emberiségben.
1925-ben eljött az a bizonyos borongós márciusi nap, amikor Rudolf Steiner ajkairól már nem hangozhatott el sem több tudás, sem további biztatás. Hamarosan eljött a földi testtől való búcsú időpontja is, amit Johanna von Keyserlingk grófné így idéz fel:
„Ezen a reggelen volt Rudolf Steiner hamvasztása, amire nem utaztam el. A nagy tanító földi teste még a közelben, az asztalosműhelyben volt felravatalozva, amikor szeretett tanítóm aurája megjelent mellettem. Tőle jött az utasítás, hogy írjak. Papírt és ceruzát vettem… és a jelenlétéből érkeztek a következő szavak. Gyakran nem tudtam elég gyorsan írni, ilyenkor szünetet tartott, és megvárta, amíg utolértem az írással, ahogyan korábban Rudolf Steiner is tette, amikor diktált valamit:
»Küldetésem véget ért.
Amivel hozzájárulhattam az emberiség érettségéhez, azt megadtam neki.
Elmegyek, mert nem találtam olyan fülekre, amelyek a szó mögött képesek voltak felfogni a szellem szavát.
Elmegyek, mert nem találtam olyan szemekre, amelyek a földi képek mögött képesek voltak meglátni a szellem képeit.
Elmegyek, mert nem találtam olyan embereket, akik képesek voltak megvalósítani akaratomat.
A misztériumok rejtve maradnak, míg vissza nem térek.
Akkor fogok visszatérni és felfedni a misztériumokat, amikor a szellemi világokban sikerül az emberi lelkek számára oltárt, kultikus helyet alapítanom.
Akkor újra eljövök.
Akkor folytatom a misztériumok felfedését.
Azok felelnek a halálomért, akik megakadályozták a szív kultúráját.
Ha az emberek a szívük mélyére hatoltak volna, megtalálták volna az erőt, hogy megfeleljenek a kor feladatainak.«” (5)
Száz év telt el azóta. Sok minden történt, és sok minden történhetett volna. Megannyian már a száz évvel ezelőtti földi történések érzékfeletti átélésével, az önösséget meghaladva, új lelki minőségekkel felvértezve érkeznek meg újra földi világunkba. Szívük mélyére figyelve keresnek utat egymáshoz, és engedik, hogy Michael kiragadja gondolataikat a fej köréből és a mellkasba vezesse azokat. Kérik Krisztus szívet átmelegítő, fejet megvilágosító erejét jó tettekhez vezető szövetkezéseikre.
Rudolf Steiner a Karácsonyi Gyűlés után fél évvel mondta utolsó angliai előadásainak egyikén, hogy a szándékok megvalósítása még valahol a feledik lépésnél tart. A tagokhoz szóló egyik levélben arról ír, hogy akkor lesz valóság a Gyűlés szándékaiból, ha majd a jövőben átérzik, hogy a kezdeményezések megvalósításával új antropozófiai élet indul el.
Száz év telt el, a jövő most van itt!
Balogh Gábor
Forrás:
1. Rudolf Steiner: A világtörténelem szellemtudományos nézőpontból – GA233
2. Rudolf Steiner: A karácsonyi gyűlés. Az Általános Antropozófiai Társaság megalapítása – GA260
3. 1Mózes 3:22 Károli Gáspár fordítása
4. Rudolf Steiner: A közösség problémái az antropozófiai társaságban – GA253
5. Adalbert von Keyserlingk gróf: Koberwitz, 1924 (ABG kiadó 2018)
A fenti írás az Antroposophia lap 2025. Húsvéti számában jelent meg.
