Az élő Társaság életfeltételei I.
Az Antropozófiai Társaságban való együttélés feltételei
“Kedves barátaim! Az olyan mozgalmak, mint a mi szellemtudományos mozgalmunk, mindig is úgy művelték, hogy megpróbálták azt, amit mint szellemi kultúrát vagy általában a kultúrát be kellett volna hozni, mindenekelőtt egy közösségi társulás, egy társaság révén művelni. És ahogyan az emberi együttélés, az emberi fejlődés feltételei ma is ugyanazok, úgy van bizonyos szükségszerűség arra, hogy azt, amit szellemtudományos törekvésünknek ismerünk el, egy társaság segítségével műveljük. Minden ilyen társaság tapasztalata az, hogy a társaság fogalmát, mivel az egy ilyen szellemi áramlat ápolásához szükséges, nem könnyű megérteni, legalábbis a gyakorlatban nem. Hiszen újra és újra bizonyítékot kapunk arra, hogy nagyon sokan vannak – csak ma reggel például kaptam egy ilyen értelmű levelet -, akik azt mondják: egyáltalán nem szeretnének egy ilyen közösséghez csatlakozni, inkább olvasva vagy szabad, nem a társasághoz kötött előadásokon, vagy más módon hallgatva kapják meg a megfelelő szellemi tartalmat; kényelmetlen számukra egy ilyen társasághoz csatlakozni.
Gyakran az ilyen emberek által felhozott indokok olyanok, hogy máris lehet nekik valamit mondani. De mindig azt kell mondani: Ha egy ilyen szellemi mozgalmat – amely impulzusaiban, egész gondolkodásmódjában, érzésében és akaratában szükségképpen nagyon különbözik a környezet emberének gondolkodásától, érzésétől és akaratától – ilyen társaság nélkül kellene az emberiségbe bevezetni, ez végtelenül nehezebb lenne, mint egy olyan társaságon keresztül, amelyben a tagok éppen azáltal, hogy megfelelő módon élnek együtt, folyamatosan befogadják a szellemtudományos fogalmakat és eszméket, felkészülhetnek arra, hogy amolyan eszközei, egyfajta eszközei legyenek egy ilyen szellemi tudomány, egy szellemi áramlat elterjedésének. Ebből azonban az következik, hogy egy ilyen társaság fogalmát nagyon komolyan kell venni, mert annak – a gyakorlatban – a szóban forgó szellemi áramlat eszközének kell bizonyulnia.
Nos, kedves barátaim, elég, ha csak a mi Társaságunkat mint olyat tekintik, és a mi Társaságunkban tanulmányozhatják, hogy mennyire is különbözik mint társaság más társaságoktól vagy egyesületektől, amelyeket életre hívnak. Észre fogják venni ezt a különbséget, különösen akkor, ha egy bizonyos gondolatot fontolóra vesznek.
Tegyük fel, hogy bizonyos események, mint amilyenek a közelmúltban a lelkünkbe jutottak, valamilyen módon felvethetik számunkra az Antropozófiai Társaság mint olyan feloszlatásának gondolatát. Tegyük fel hipotézisként, hogy valaki azért akarja feloszlatni a Társaságot, mert a Társaságban sérelmek merültek fel.
Nos, ha az Antropozófiai Társaság olyan egyesület lenne, mint sok más, akkor természetesen minden további nélkül fel lehetne oszlatni, és helyette valami mást lehetne létrehozni, amelyben ezek a sérelmek megszűnnének. De a mi Antropozófiai Társaságunk egy fontos dologban különbözik más egyesületektől vagy társaságoktól, amelyeket nagyon gyakran egy program alapján alapítanak, ennyi és ennyi program- és alapszabályponttal. Egy ilyen társaság bármikor feloszlatható. De, kedves barátaim, ha mi feloszlatnánk az Antropozófiai Társaságot, akkor egyáltalán nem oszlana fel. Más társaságoktól és egyesületektől eltérően az Antropozófiai Társaságot nem lehet minden további nélkül feloszlatni. Mert mi, mint az Antropozófiai Társaság, amely egy szellemtudományos mozgalom társasága, éppen abban különbözünk más társaságoktól, hogy mi nem programpontokra alapozunk, vagyis nem a valótlanra, a pusztán elgondoltra, hanem a reálisra, a valóságosra.
És ha csak a legkülső reális alapot vesszük, ami abban áll, hogy az Antropozófiai Társaság minden tagja jogosult a ciklusainkat megkapni, míg mások nem, akkor azt fogjuk mondani magunknak: Abban a pillanatban, amikor névlegesen feloszlatnánk az Antropozófiai Társaságot, nem szüntetnénk meg azt, hogy ennyi és ennyi embernek a kezében vannak a ciklusaink. És egy másik valóságos dolog az, hogy ennyi és ennyi embernek van egy bizonyos bölcsesség a fejében. Nem tudom, hogy milyen magas azoknak az aránya, akiknek a fejükben vannak az itt bemutatott dolgok, megkülönböztetve azoktól, akiknek csak “látomásokban” vannak meg; de a Társaság számára nem ez a lényeges.
A másik valóságos dolog tehát az, hogy egy bizonyos bölcsesség, egyszerűen a valóságos dolgok összessége ott van azoknak az embereknek a szívében, a fejében, a lelkében, akik eddig az Antropozófiai Társasághoz tartoztak. Ezt nem veheti el tőlük a Társaság feloszlatása. Az Antropozófiai Társaság abban különbözik más társaságoktól, hogy struktúrájában nem tűr meg semmi fantasztikumot, hanem valós alapokra épül, így a feloszlatás mértéke a legkevésbé sem változtatná meg a Társaság valós létét.
Szem előtt kell tartanunk annak a ténynek a komolyságát, hogy Társaságunk úgy viszonyul más társaságokhoz és egyesületekhez, mint a valóság a puszta gondolathoz, ha helyesen akarjuk megragadni Társaságunk fogalmát.
Mert csak azáltal, kedves barátaim, hogy a tagság jelentős része – többé-kevésbé tudatosan vagy csak érzelmeiben – számolt Társaságunknak ezzel a szilárd, valóságos, nem pusztán programpontokra épülő alapjával, csak azáltal jött létre az, amit itt ezen a hegyen emelkedni látunk: egy szellemtudományi főiskola épülése, amely által bizonyos értelemben tovább kötődünk valami valóságoshoz.
Ugye, ha néhány álmodozó összejönne, és úgy döntenének – csak feltételezésként, hogy senkit meg ne sértsek -, hogy nem hordanak gallért és nyakkendőt, esetleg más módon leegyszerűsítik az életet, nem ragaszkodnak más társadalmi elvekhez vagy – ahogy ők neveznék – “előítéletekhez”, csak szandálban járnak és hasonlók, akkor bármikor újra szétválhatnának anélkül, hogy bármilyen lényeges változás következne be.
Mi azonban éppen azzal akarjuk megkülönböztetni magunkat egy sor álmodozótól, hogy a mi reális alapunk teljes komolyságát vesszük figyelembe. A másik dolog pedig, kedves barátaim, hogy meg kell különböztetnünk – anélkül, hogy szócséplésbe bocsátkoznánk – a társaság fogalmát, amelyen belül szellemi javainkat ápolni akarjuk, egy egyesülettől.
És valóban azt kell mondanunk, hogy néhányunkban, amikor csak közösségi létünk feltételeire gondol, azonnal elillan a Társaság fogalma, és az egyesület fogalma jelenik meg lelki szemei előtt. Egy egyesületben általában paragrafusokat, feltételeket stb. fogalmazunk meg, amelyeket be kell tartani. Egy olyan Társaságban, mint a miénk, ez nem elég. Ez nem különbözhet egy egyesülettől pusztán szavakban. A mi Társaságunknál az a kérdés – és erről már beszéltem az elmúlt hetekben -, hogy valóban komolyan vesszük-e a Társaság fogalmát.
Ez azt jelenti, hogy mindenki tudatában van annak, hogy nemcsak annyiban tartozik a Társasághoz, hogy megkapta a tagsági kártyáját, és viseli a Társaság tagja címet, hanem hogy a Társaság tagja. De ez valóban létrehozza magával a Társaság fogalmával azt a valamit, aminek a tagok között mint egy meghatározatlan és mégis nagyon is határozott dolognak kell élnie, úgy kell élnie, hogy az egyén egy bizonyos kötelezettségig érzi, hogy ez a meghatározatlan és mégis határozott dolog él. Ez azt jelenti, hogy az egyén valóban szem előtt tartja a Társaság többi tagjának közelebbi vagy távolabbi jólétét, és hogy aki tapasztalt tagja a Társaságnak – amit nem kell mindig elárulnia, ugye, ezt teljesen meg lehet tartani magunknak, mert attól függ, hogyan alkalmazza és éli meg a tapasztalatokat -, hogy aki tapasztalt tagja a Társaságnak, az valóban a tapasztalatával áll a kevésbé tapasztaltak mellett.
Olyan gyakran használják a “bizalom” szót. Egy elmélkedésemben, amelyet az elmúlt hetekben tartottam, azt mondtam, hogy nem a tanításban kell bíznunk, mert a tanítás minden cselekedetével megpróbálja igazolni a bizalmat; hanem azt kell megpróbálnunk, hogy egymásban bízzunk és igazoljuk a bizalmat. Meg kell próbálnunk valódi köteléket teremteni tagról tagra.
Gondoljunk csak bele, ha egy tapasztalt tag – anélkül, hogy tolakodó lenne, anélkül, hogy nyomozói modorba esne, anélkül, hogy kémkedne, vagyis anélkül, hogy megbántaná a másikat – valóban szemmel tartja csak tíz másiknak a javát és a baját, akiknek nem kell mondania, hogy tapasztalatlanabbnak tartja őket, mint ő maga, akkor végtelenül sokat lehet dolgozni azon, amit én “ideális aurának” szeretnék nevezni, ami egy ilyen Társaságban, mint a miénk, szükséges.
A bizalmat természetesen soha nem lehet elrendelni. A bizalmat ki kell érdemelni. És a tapasztaltabb tagoknak törekedniük kell arra, hogy ezt a bizalmat kiérdemeljék azoktól, akik csak rövid ideje vannak a Társaságunkban.
Ilyen dolgok sokszor elhangzottak már a sokéves erőfeszítéseink során, de soha nem volt rájuk olyan nagy szükség, mint itt, ezen a helyen. Mert amikor mi, az Antropozófiai Társaság tagjai, szétszóródva élünk a városokban a többi lakos között, az egészen más, mint amikor itt egy halomban élünk együtt, és úgy állunk a többi lakossal szemben, mintha tálcán kínálnának minket. Ezért szükséges, hogy valóban a legsürgősebben és legkomolyabban nézzük meg közösségi együttélésünk alapfeltételeit.
Amit mondok, kedves barátaim, annak természetesen teljesen függetlenül kell lennie attól, hogy egy ilyen Társaság, mint a miénk, soha nem lesz képes a rajta kívül élők kedvében járni, soha nem fogja tudni elkerülni, hogy a rajta kívül állók mindenféle rágalmaknak, gúnyolódásoknak, igazságtalan támadásoknak és így tovább hódoljanak. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a Társaság tagjai valóban mindent megtesznek, ami minden egyes esetben indokolatlannak tünteti fel a kívülről érkező támadásokat, ami máris elveszi a talajt a lábuk alól, mint jogosat.
Akkor, kedves barátaim, valóban az egyedi eseteket kell nézni. A külső életben nemcsak a nagy dolgokat kell figyelembe venni, hanem a kis dolgokat is. Ha például néhány tagunk leül este a többi ember között a villamos egyik kocsijában, és innen Baselbe utazva hangosan beszélgetnek az étertestükben lévő különféle szúrásokról, bökésekről és csípésekről, az, kedves barátaim, bizonyára nem erkölcsi bűn. Aki az ilyesmit elmarasztalja, az ellen természetesen lehet kifogást emelni: Igen, elvégre mi is van a háttérben? – Nos, valóban sok minden van mögötte, ha mozgalmunk komolyságáról és méltóságáról van szó, és kerülni kell, még ha nem is nagy dolog, hanem apróság. Mindenekelőtt ott kellene elkezdeni magunkat megreformálni, ahol ennek a reformnak valódi hatása lehet.
Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy abban a pillanatban, amikor csak egymás között beszélgetünk arról, ami számunkra érthető, mikor pedig mások hallgathatják, a többieknek szükségszerűen ostoba elképzeléseket kell kialakítaniuk arról, amit mi mondunk. Mert nem igaz-e, hogy amikor az étertestről beszélünk – nos, tegyük fel, hogy mi tudjuk, miről beszélünk, de az, aki hallgatja, nem tudja, miről beszélünk. Ő néha ugyanabban a helyzetben van, kedves barátaim, mint egy szolgálólány, akit néhány hozzám közel álló ember jól ismer, és aki, mivel antropozófús emberek között volt, bizonyos érdeklődést mutatott az iránt, hogy tudja, mi is történik valójában. Elment tehát egy előkészítő tanfolyamra, amelyet egyik tagunk tartott, és amikor hazajött, azt mondta: Nos, most hallottam, hogy nemcsak egy testem van, hanem hogy négy testem van. De nekem csak egy nagyon kicsi szobám és egy kicsi ágyam van, és most nem tudom, hogyan fogom mindezeket a testeket az ágyamban elhelyezni! – Ez egy igaz történet, ami egy tőlem nem is olyan messze lévő házban történt, kedves barátaim.
Igen, látják, az a személy, aki hallgatja önöket, amikor az étertest bökéseiről és csípéseiről beszéltek, egészen szükségszerűen azt kell gondolnia, hogy az étertestről úgy beszéltek, mint egy fizikai testről, és így alapvetően félrevezetik őt, és ezzel elzárják annak lehetőségét, hogy közelebb kerüljön mozgalmunkhoz. Ezért fontos, hogy megtanuljuk komolyan és pontosan venni azokat a dolgokat, amelyekről beszélünk, mert még ha önmagukban nem is igazán nagy dolgok, mégis valami olyasmit emelnek körénk, mint az előítéletek fala, amit el lehetne és el kellene kerülni. Tehát, hogy megtanuljunk valóban pontosan beszélni, ez olyasmi, ami egy ilyen Társaságban nagyon is szükséges, ha nem akarjuk, hogy fokozatosan ellehetetlenüljön az, hogy a Társaságban művelni tudjuk azt, amit művelni kellene benne.
Ma kénytelen vagyok egy egész sor olyan dolgot mondani, ami valószínűleg a legtöbbjüknek nagyon feleslegesnek fog tűnni, azon egyszerű oknál fogva, hogy mindenki azt mondja: na, mit jelentsen ez, hogy pontosan kell beszélni. – De, kedves barátaim, csak nyissák ki a szemeiket egyszer, amikor itt vagy ott történik valami, valamit kimondanak, és az egyik ember elmondja a másiknak. Ha figyelnének arra, hogy valóban egészen pontos-e, amit mondanak, számtalan esetben nagyon könnyen észrevehetnétek a pontosságtól való eltérést. Ha azt, amit elmondtak vagy láttak, elmondták egy másiknak és még egy másiknak, akkor néha valóságos borzalom keletkezik abból, ami ténylegesen megtörtént vagy elhangzott. Erről valóban lehet tapasztalatokat szerezni a Társaságban.
Ne feledjük, kedves barátaim, hogy a szellemtudományos mozgalomban csak akkor lehet eredményesen dolgozni, ha az ember hozzászokik a pontossághoz, a dolgok valódi, pontos megragadásához, mert a szellemtudomány arra kényszerít, hogy szellemi látásunkat olyan dolgokra irányítsuk, amelyeknek semmi közük a külső fizikai világhoz. És ahhoz, hogy ezzel megfelelő viszonyba kerüljenek, meg kell teremteniük az ellensúlyt. Ez pedig csak abban állhat, hogy a fizikai síkon lévő dolgokat a lehető legvalóságosabbnak vesszük. A pontosság a valóság része.
Nemrég Münchenben tartottam egy nyilvános előadást, amely számos embert meghökkentett. A gonosz természetéről szólt. Elmagyaráztam, hogy azok az erők, amelyek a fizikai síkon a gonoszságban munkálkodnak, úgyszólván csak a magasabb síkokról a fizikai síkra lefelé átvitt erők; hogy bizonyos erők, amelyek odafent a szellemi világban a szellemi dolgok felismerésére és irányítására vezethetnek bennünket, itt lent a fizikai világban gonosszá válhatnak. Ugyanaz az erő ugyanis, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megértést nyerjünk a szellemi világ számára, és amelyről tudjuk, hogy a megértés ezen erejével a szellemi világban talpon maradhatunk – ugyanannak az erőnek bajt, valódi bajt kell okoznia, ha meggondolatlanul közvetlenül a fizikai síkra átkerül.
Mert miben kell állnia ennek az erőnek a lényegének, kedves barátaim? Abban kell állnia, hogy gondolkodásunkban függetlenné tesszük magunkat a fizikai síktól. De ezt a fizikai síktól függetlenné tevő erőt magára a fizikai síkra alkalmazni hazug és álságos. Ezért azok, akiknek a szellemtudományt kellett terjeszteniük, mindig komoly veszélyeket láttak annak terjesztésében, mert ami a magasabb síkok megértéséhez szükséges, ha közvetlenül a fizikai világba viszik át, az bajhoz vezet. Ezért ezzel szemben ellensúlynak kell uralkodnia. Ezért szükséges, hogy a megértés erői tiszták*, szépek és alkalmasak legyenek a szellemi világra, hogy az ember igazságérzékét, azaz pontosságérzékét is a lehető legélesebben képezze ki a fizikai síkhoz. Mert mindenben, ami nem a pontossággal számol a fizikai síkon, egy úgynevezett okkult társaságban, bizonyos hajlamokat, amelyek a szellemi tudomány révén alakulnak ki, azonnal illetlen módon kevernek a legalsóbb, a legalacsonyabb fizikai síkkal.
Kedves barátaim, vegyünk egy tágabb értelemben vett közönséges materialista társaságot. Amint azt tudják, vagy talán hallották, ha nem is tudják közvetlenül: Vannak olyan társasági körök, amelyekben létezik az, amit pletykának, kibeszélésnek, vagy ahogyan azt bárhogy nevezik. Legalábbis hallomásból, néhányan önök közül biztosan tudnak valamit a pletykáról, nem igaz? Tehát egy közönséges materialista filiszter társaságban a pletyka uralkodik. Ez általában nem túl jó, és sok kifogást lehet emelni ellene, de legalább nem keveredik bele okkult tartalom. Amikor azonban egy okkult társaságban uralkodik a pletyka, akkor éppen az okkult tartalmak keverednek bele a legkönnyebben.
Remélem, hogy a mi körünkben is lehet ilyen dolgokról beszélgetni, mert a mi Társaságunkhoz az is hozzátartozik, hogy az ember még képes legyen olyat mondani, amit nem visznek ki azonnal a Társaságból, hogy odakint félreértsék. Nekünk itt sem voltak jó tapasztalataink. Ha ezt tovább kell folytatnunk, akkor magától értetődő, hogy ez a Társaságunk másfajta szerveződéséhez kell, hogy vezessen. Ami a Társaságban elhangzik, annak a szó legszorosabb értelmében a Társaságon belül kell maradnia, mert olyan szavakat is ki kell tudni mondani, amelyeket a Társaságon kívül nem lenne könnyű kimondani.
Nos, a mi Társaságunkban természetesen sokat beszélnek és kell is beszélni az emberek karmikus kapcsolatairól. Ezek persze nagyon is létezhetnek, de ha a karma nézete minden további nélkül újra és újra belekeveredik az élet hétköznapi viszonyaiba, akkor bajba kerülünk. Valóban bajba kerülünk, mert nem vesszük elég szigorúan az igazság fogalmát, amit nagyon szigorúan kell venni. Azt mondhatom, hogy számos olyan eset van, mind Társaságunkban, mind azon kívüli okkult körökben, ahol szubjektív dolgokat, amelyek természetesen a fizikai síkon zajlanak, szépítgetik, átszőve okkult igazságokkal.
Most egy radikális esetet veszek sorra, amely talán nem túl gyakori a mi Társaságunkban, de amely valóban egy és csak egy a tapasztalatok közül ezen a területen, és számtalanszor fordult már elő. Az emberek életük során hallották, hogy létezik az újratestesülés, és hallották, hogy egy Krisztus élt. Nos, valóban megtörtént velem, nem is egyszer, hogy azok a nők, akik magukba szívták a szellemi világ e két tényét – hogy van újratestesülés és hogy van egy Krisztus -, kialakították azt a nagyon is valóságos eszményképet, hogy nekik az a sorsuk, hogy a Krisztust megszüljék, és most úgy rendezték be az életüket, hogy pontosan azt keresték, hogyan jöhetne el, hogy a Krisztust megszüljék.
Igen, látják, nem szép dolog az ilyen dolgokat a nevükön nevezni, de egyszer meg kell tenni, mert a Társaságot meg kell védeni, és csak akkor védi meg magát, ha nem huny szemet az okkult igazságokkal szemben a fizikai síkon nagyon könnyen előidézhető rosszaságok előtt. Valóban, ez egy radikális eset, de nem csak egyszer fordul elő, hanem újra és újra. Azért jellemeztem radikálisnak, mert újra és újra előfordul kis léptékben, és a lényeg az, hogy nem szabad mindig csak a nagyságot nézni. Ez valóban nagy dolog, mert nagy bajokhoz vezet, ha valaki azt hiszi, hogy neki kell megszülnie a Krisztust; de a kicsiben ezek a dolgok újra és újra előfordulnak.
Ugye bár, a közönséges, filiszteres polgári életben az emberek szerelembe esnek, egy férfi beleszeret egy hölgybe. Ezt “szerelembe esésnek” nevezik, és igazat mondanak. Egy okkult társaságban állítólag az is megtörténik, hogy egy férfi beleszeret egy hölgybe. Ez valóban nem egészen lehetetlen a különböző ilyen lehetséges megfigyelések szerint. Néhányan bizonyára hallották, hogy ez megtörtént. De egy ilyen Társaságban nem mindig hallani: X beleszeretett Y-ba. A parasztoknál azt mondják, hogy a fiú megy vele, vagy a lány megy vele. Ez a dolog nagyrészt nagyon pontos ábrázolása annak, ami a külső szemlélő számára látható. De az okkult társaságokon belül néha hallani lehet: Ekkor felismertük, hogy a karma egymásnak rendelt minket, hogy a karma arra rendelt bennünket, hogy így vagy úgy beavatkozzunk a világ sorsába.
Nem is fogják fel, kedves barátaim, hogy mennyi hazugság keveredett az egészbe, kezdve a szerelembeesés egyszerű tényével és befejezve ezzel az állítással – hazugság, amely a következő ténynek felel meg. A materialista filiszter társadalomban teljesen normális dolognak tartják, hogy két ember egymásba szeret. Egy okkult társaságban ezt gyakran nem tartják valami normális dolognak, hanem olyasminek, amit az ember gyakran még egy kicsit szégyell is.
De lám, az ember nem szereti ezt tenni. Az okokat, hogy az ember miért nem akar szégyenkezni, nem kell vizsgálni, mert százféle oka lehet. De az ember egyáltalán nem szeret szégyenkezni. Ehelyett azt mondja az ember: a karma szólt, és engedelmeskedni kell a karmának. – Természetesen az ember távol áll attól, hogy ezt vagy azt puszta önzésből, puszta érzelmekből tegye, de – a karmának engedelmeskedni kell! Igaz lenne az ember, kedves barátaim, ha bevallaná magának, hogy egyszerűen csak szerelmes lett.
Ha az ember bevallaná az igazságot, akkor sokkal biztonságosabb utat találna az életben, mintha az igazságot összekeverné mindenféle karmikus lehetetlenséggel. Ugyanis az az alapvető lehetetlenség, hogy a személyes élet dolgait okkult igazságokkal szépítgetjük meg, s ez számtalan más lehetetlenséghez vezet; nevezetesen ahhoz, hogy az embernek akkor már nincs belső érzésbeli mércéje a korlátok betartására, amelyeket az szab meg nekünk, hogy egy szellemtudományos világnézeti áramlathoz kapcsolódunk.
Valójában nem szabad a filiszteri társaságok legrosszabb szabályait bevezetnünk a mi Társaságunkba. Vannak bizonyos társadalmi körök, akik azt mondják, hogy az ember csak a bárónál kezdődik. Nem szabad ezt megfordítani azzal, hogy azt mondjuk, hogy az ember csak a szellemtudóssal vagy az antropozófussal kezdődik; a többiek most azt mondják, hogy az “antilopokkal”. Nem szabad ezt tennünk, de be kell látnunk, hogy mielőtt szellemtudósok lettünk, mi is egészen sajátos nézeteket valló emberek voltunk, akik ezt vagy azt tettük volna, és tartózkodtunk volna ettől vagy attól akkoriban.
Már mozgalmunk legelső napjaiban is rámutattam, hogy nem szabad a korábban tartott szint alá süllyedni, hanem minden tekintetben feljebb kell emelkednünk. Ezért mondtam sok évvel ezelőtt: ezeket az életszokásokat mindaddig érintetlenül kell hagynunk, amíg egy világos, ellenőrizhető belső szükségszerűség most már valóban arra késztet bennünket, hogy megváltoztassuk őket; és ez rendszerint nagyon későn fog bekövetkezni. Nagyon káros, ha miután a szellemtudományból tanultunk egy keveset, ezt a keveset, amit tanultunk, valahogy túlságosan is arra használjuk, hogy életünket szépítgessük. Egy dologgal tisztában kell lennünk, kedves barátaim: a külső élet elrendezése is valóban egyfajta karma révén jött létre. És az, ahogyan az emberek gondolkodnak a világban, ahogyan viselkednek, megfelel egy karmának.
Nos, én mindig inkább konkrét esetekről beszélek, mert azok beszélnek a legvilágosabban. Tudják, velem például egyszer a következő történt. Nemrég egy fodrászüzletben ültem – bocsássák meg, hogy ilyen dolgokról beszélek, de végül is, amit el akarok mondani, az nem olyan indiszkrét, a legintimebb dolgokat érintő dolog. A tükör előtt ültem, és láttam, hogy kik jönnek be. Aztán kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be, rajta egy csak puha bőrből készült lábbeli, éppen úgy összefogva, aztán fölötte trikószerű harsinya, és egyfajta kacéran rádobott kabátszerű takaró; ráadásul valami fejpántszerűség, a haja merészen hátrasöpört. Az úgynevezett véletlen folytán jól ismertem a férfit. A borbély megállt a borotvájával, amit az előbb odaérintett hozzám, és öt fillérért vett valamit a férfitól. Egy vers volt, amit maga a férfi írt, és a borbély megmutatta nekem, amikor a férfi ismét kiment. Egy szörnyűséges vers volt, de a férfi körbejárta az utcán és a boltokban árulta. Ebben az öltözékben járt-kelt, és azt képzelte magáról, hogy végtelenül felsőbbrendű a körülötte lévő embereknél. Azt képzelte, hogy egy nagyszerű eszményt követ, de valójában csak egy nagyon is magasztos, hisztérikus hiúságot követett. Az, ami a legelbizakodottabb hölgyek elve, a hölgyeké, akik a legmesszebbmenő külsőségekre törekednek, ebben az emberben a legmagasabb fokig fokozódott, ez az egész megjelenésének, egész viselkedésének az alapimpulzusa.
De mennyien, kedves barátaim, még a Társaságunkban élők közül is, talán hajdanán eléggé hajlamosak voltak – udvariasságból nem mondom, hogy ma is hajlamosak – azt mondani: igen, hát, az ember a maga módján szintén a jót akarja. – Ez valóban igaz, de mégis kolosszális ostobaság, amely aláássa az egész életet, ha az élet maximájává tennénk. Valóban rá kell jönni, hogy milyen végtelen hiúsági motívumok lehetnek egy emberben, és milyen nehéz észrevenni őket. És ha komolyan és méltósággal vesszük azt, amit a szellemtudományból nyerhetünk, akkor mégis meg kell értenünk, hogy az ilyen emberben valóban erős hiúsági erők rejlenek. Hiúságból teszünk ezt vagy azt – más ösztönökről nem akarok beszélni -, és mások ezt vagy azt sérelmezik, még ha egészen más okokból is. De éppen ezért van kapcsolat köztünk és a mások által mondottak között. És alapos vizsgálattal nagyon könnyen megtalálhatjuk az összefüggést. De ezeken a dolgokon csak akkor tudunk igazán túllépni, ha ellensúlyként megszerezzük a pontosság, a pontosság szigorú érzékét. És erre szükségünk van az okkult igazságok megértéséhez.
Látják, ez egy apró dolog, nem nagy dolog, de rendkívül fontos, különösen az okkultizmusban, hogy ismerjük és megfigyeljük: Amikor valaki elmesél valamit valaki másnak, akkor mindig pontosan fel kell tudni ismerni a történetből, hogy ő maga figyelte-e meg a dolgot, hogy joga van-e tényről beszélni, vagy csak egy történetről van szó, amit valaki más adott neki. A kettőt meg kell tudni különböztetni. Nos, száz és száz esetben fordul elő, hogy egy tény egyszerűen megtörténik: Valaki elmond valamit valakinek, és a másik személy is elmondja valakinek, de úgy, hogy a harmadik személynek az a benyomása támad, hogy nem elmondták neki, hanem ő maga tapasztalta, tehát joga van tényként beszélni róla. – Ezek a pontatlanságok egy materialista filiszteri társaságokban kevésbé fontosak, mint a mi Társaságunkban. Egy materialista filiszteri társaságban talán pedantéria lenne ilyen pontosan beszélni a dolgokról; a miénkben azonban szigorúbban és pontosabban kell betartani, mint bárhol máshol. És mindenekelőtt az önmagunkkal szembeni pontosság ápolásáról van szó.”
Rudolf Steiner: A közösség problémái az antropozófiai társaságban (GA253)
* : “Amit az ember külső tudásként a fizikai síkról magába fogad, annak van egy bizonyos hatása, mondjuk, az emberi fejre. Azok az igazságok azonban, amelyek mélyre mennek, még ha csak olyan mélyre is, ahol a határterülettel találkozunk, ezek az igazságok az egész embert érintik, nem csupán a fejet, hanem az egész embert. És az ilyen igazságok hirdetése során romlatlan, egészséges lelkülettel kell számolnunk.Azonban a jelenlegi életviszonyokat tekintve romlatlan, egészséges lelkületet nem könnyű találni. Ellenkezőleg, az egészségtelen, megromlott lelkület ma egyáltalán nem ritkaság. Ezért van az, hogy az igazság elfogadásában nagyon erőteljesen érvényesül az, ahogy az ösztönös élet, az ösztönélet, az egész lelki alkat, az ember lelkülete ezt az igazságot fel akarja venni magába. A megromlott ösztönű emberek, akiknek nincs akaratuk ahhoz, hogy életviszonyaikba egy bizonyos fegyelmet vigyenek bele, nagyon gyorsan hajlanak arra, hogy ha arról van szó, hogy a határterületről igazságokat fogadjanak el, ezekkel az igazságokkal szemben olyan álláspontra helyezkednek, amely alacsonyabb érzülettel van teljesen áthatva. Ez nagyon könnyen megtörténik. Ha az emberek nem érdeklődnek egészséges módon az objektív világfolyamatok iránt, ha elsősorban csak az érdekli őket, ami velük összefügg, akkor a lelkület gyakran már annyira megromlik, hogy éppen az okkult igazságokat, nevezetesen a határterületről származó igazságokat nem tudják megfelelő ösztönnel befogadni. A fizikai sík igazságairól, mindarról, ami a fizikai síkra vonatkozik, amibe az emberiség jelenleg annyira belemerült, minderről, mondhatnám a külső természet gondoskodik, hogy az embernél ne sok romlottság jöjjön létre. Az emberek itt arra kényszerülnek, amit számukra a külső természet kínál, itt az ösztöneiket csak kevéssé érvényesíthetik, a külső természetet kell követniük. Ha az ember a fizikai síkról tovább megy a határterületre, akkor ez a póráz megszűnik, mert egy másfajta vezetésnek kell bekövetkeznie, a lelkiélet egy másfajta belső biztonságának. Ez azonban csak akkor jöhet létre, ha a fizikai síkot romlatlan lelkülettel hagyjuk el, különben a határterületen fékevesztettek leszünk. Már nem vezet bennünket a külső természet, már nem vezetnek a szociális előítéletek, fékevesztettek leszünk. Szabadnak érezzük magunkat, de nem tudjuk a szabadságot elviselni. A fizikai sík világában például sok minden van, ami az embert akadályozza a hazugságban. Ha valaki este hatkor azt állítja, hogy a Napnak most kell felkelnie, akkor a természet hamarosan helyreigazítja őt. Ez így van számos dologgal, amelyek a külső fizikai síkra vonatkoznak. Ha valaki a magasabb világok dolgairól – legyenek ezek akár a határterületről valók – mindenféle értelmetlenséget állít, akkor a külső világ ezt nem igazítja helyre azonnal. Ezért van az, hogy az emberek, amikor bizonyos módon elvesztik azt a fegyelmet, amelyet a fizikai sík gyakorol rájuk, zabolátlanok lesznek.Ez a nagy nehézségek egyike, amelyek felmerülhetnek a szellemi világról szóló közlések során. Ezzel azonban mindig szembe kell állítani, hogy a szellemi világról szóló igazságoknak ez a közlése egyszerűen szükséges. Nem szabad elfelejteni, hogy a szellemi világról szóló igazságokat nem lehet ugyanolyan lelkülettel befogadni, mint a külső fizikai világról szóló igazságokat. A szellemi világról szóló igazságokat csak úgy tudjuk felvenni a lelkünkbe, ha a bennünk lévő étertestet és asztráltestet valamennyire fellazítjuk; mert különben csak szavakat hallunk. Ilyen lelkiállapotban kell lennünk – és a szubjektív lelkiélet jelenségei számára ez csak egy lelkiállapot –, hogy valamennyire fel kell lazítanunk az étertestünket és asztráltestünket, ha helyesen akarjuk megérteni, hogy mi vonatkozik a szellemi világra. Ennek a fellazításnak csupán eszköznek kell lennie ahhoz, hogy a szellemi világ igazságait megértsük. Nem szabad öncélúvá válnia. Ha öncélúvá válik, akkor nagyon rossz lehet.” GA177