Karmikus utak az Antropozófiai Társasághoz

“Vegyük először a következőt: itt együtt van egy bizonyos számú ember, egy része annak, amit Antropozófiai Társaságnak nevezünk. Ámbár az egyik erősebb, a másik gyengébb kötelékkel fűződik az Antropozófiai Társasághoz, ez már az ember sorsához, alapvető, intenzív sorsához tartozik, hogy útját az Antropozófiai Társasághoz megtalálta. És az Antropozófiai Társaság egyre szellemibbé válása, melyhez a Társaságnak a Karácsonyi ülés után el kell találnia, megkívánja, hogy egyre tudatosabbá váljék benne az, ami egy ilyen közösségnek szellemi-kozmikus alapját adja. Ebből a tudatból fakadóan lehet azután az egyes ember is tagja ennek a közösségnek. Ezért érthető, hogy a Karácsonyi ülésből adódó felelősséggel elkezdünk egyet-mást elmondani az Antropozófiai Társaság karmájáról, erről az igen bonyolult karmáról, hiszen egy általános, sok ember egyedi karmájának összefonódásából kialakult karmáról van szó. Ha felfogják igazi mély értelmét annak, ami ezen karma-előadások folyamán elhangzik, és hozzáveszik mindazt, amit az ugyancsak itt tárgyalt egyéb összefüggések nyújtanak, akkor, kedves barátaim, rá fognak jönni, hogy annak, ami itt lejátszódik, vagyis, hogy bizonyos számú embert karmája az Antropozófiai Társaságba vezet, megvan a maga – én úgy nevezném – előtörténete. Ez olyan történés, amely a szóban forgó emberekkel a földi létbe való leszállásuk előtt történt, és az előző földi életükben lejátszódott események hatására jött létre.

Ha egyszer elgondolkodnak mindazon, ami egy ilyen eszméből adódik, akkor azt fogják mondani: ez a gondolat annyira elmélyíthető, hogy végül megjelenik szellemileg az Antropozófiai Társaság mögött álló történelem. Persze ez nem jön létre csak úgy röptében, hanem lassan, fokozatosan tudatosul; s ezáltal tudatossá válik az is, hogy az Antropozófiai Társaság tevékenysége azokra az alapokra kell hogy épüljön, amelyek az antropozófusok számára teljes mértékben adottak. Végeredményben láthatjuk, hogy az antropozófia tartja együtt a társaságot, maga az antropozófia. Valamilyen módon az antropozófiát kell keresnie annak, aki a társaságba kerül. Ennek előzményeit azokban az élményekben találjuk meg, amelyekben a lelkek, akik éppen antropozófusokká váltak, a földi létbe való leszállásuk előtt részesültek. Ha ezeket a történéseket át tudjuk tekinteni és így vetjük pillantásunkat a világra, akkor a következőket mondhatjuk: itt vagy ott sok emberrel találkozunk ma a világban, akiknél a földi létüket megelőző összefüggéseket vizsgálva kiderül, hogy az újraszületésük előtti események alapján el kellene jutniuk az Antropozófiai Társaságba, de bizonyos akadályok miatt mégsem találják meg az idevezető utat. Jóval többen vannak ilyenek, mintsem gondolnánk.

Ez azonban felveti azt a szívből fakadó kérdést, hogy miféle eleve-elrendelés, milyen predesztináció az, amely egy lelket az antropozófiához vezet? Elöljáróban szeretnék szélsőséges esetekből kiindulni; szélsőséges esetekből, amelyek megtanítanak arra, hogy ilyenkor a karma hogyan működik. Azt mondhatjuk, hogy a karma kérdése az Antropozófiai Társaság keretén belül sokkal intenzívebben merül fel az egyes emberek számára, mint más területen. – Csak a következőkre utalok: Azoknak a lelkeknek, akik most földi testben élnek, bármilyen messze követjük is őket előző inkarnációikba, nem volt alkalmuk arra – vegyünk egy radikális példát az antropozófiai mozgalomból – hogy valami olyasmit éljenek át, ami őket az eurithmiához vezetné, hiszen amikor a most euritmiát kereső lelkek előző inkarnációikat élték, még nem volt euritmia. Ez azonban felveti azt az égető kérdést, hogy hogyan jut el karmikus alapon egy lélek oda, hogy az eurithmiához vezető utat keresse?De így van ez manapság az élet minden területén: lelkekkel találkozunk, akik keresik az utat ahhoz, amit az antropozófia nyújt. Hogyan jutnak oda, hogy karmájuknak az előző földi életekben lévő előfeltételeit egyszerűen az antropozófiához vezető irányban bontakoztassák ki?

Vannak lelkek, akiket egyfajta erős belső intenzitás hajt az antropozófiához. Ez az intenzitás nem mindenkinél egyforma, de vannak lelkek, akik erős belső intenzitással sodródnak az antropozófia felé, és úgy tűnik mintha kerülőutak nélkül egyenesen az antropozófia felé kormányoznák életüket és kikötnének az antropozófiai élet valamelyik területén. A lelkek egy csoportja azért jutott ilyen kozmikus irányításhoz, mert az elmúlt évszázadokban, amikor előző földi életét élte, különösen erősen érezte, hogy a kereszténység bizonyos fordulóponthoz érkezett. Ezek a lelkek abban a korszakban éltek, amikor a kereszténység többé-kevésbé ösztönszerű emberi érzéssé alakult át, amikor is a kereszténységet magától értetődően és ösztönös természetességgel gyakorolták, és a lelkekben nem került felszínre az a kérdés, hogy „tulajdonképpen miért vagyok keresztény?” Különösen akkor találunk ilyen lelkekre, ha a Krisztus utáni fejlődés XIII., XII., XI., X., IX., VIII. századaira tekintünk vissza; olyan keresztény lelkek ezek, akik belenőttek a tudati lélek korszakába, akik azonban a kereszténységet a maga teljességében még a tudati lélek kora előtt, értelmi lelkük érzéseibe vették fel, de akik számára – inkább a világi dolgokra vonatkozóan – már felcsillan az, amit a tudati léleknek kell hoznia. Ami bennük mondhatnám tudattalanul élt, úgy, hogy akkoriban bizonyos szempontból fejük megkerülésével folyt bele organizmusuk tevékenységébe, ami itt sok vonatkozásban mint jámbor kereszténység élt, de mint olyan kereszténység, amely önmagával nem tudott tisztába jönni, az késztette ezeket az embereket arra, hogy feltegyék maguknak a kérdést (mert ami tudattalan az egyik földi életben, az a következőben már egy fokkal tudatosabb) – miért vagyunk keresztények?

Ez azonban oda vezetett – ma csak bevezetésképpen jelzem a dolgokat, ezeket még ki kell fejteni-, hogy az ilyen lelkek a halál és újraszületés közötti életben, főképpen a XIX. század első felében, a szellemi világban egymással kapcsolatban álltak. A XIX. század első felében a szellemi világban voltak olyan lelki csoportosulások, amelyek a szellemi világ ragyogásában, átfogó fényében, átfogó kinyilatkoztatásában levonták a Földön átélt kereszténységük konzekvenciáit. Éppen a XIX. század első felében voltak a halál és újraszületés közötti életben olyan lelkek, akik arra törekedtek, hogy kozmikus imaginációkká alakítsák át mindazt, amit előző keresztény életükben éreztek. Itt az érzékfeletti létben éppen az játszódott le, amit egyszer mint kultuszt ábrázoltam. Sok lélek gyűlt egybe, hogy közösen megszőjék ezeket a kozmikus imaginációkat, a jövőbeli lét hatalmas képeit, – amelyeket azután következő földi életükben megváltozott formában kellett keresniük. Ide azonban bele voltak szőve mindazok a nehéz, belső küzdelmek is, amelyeket a Krisztus utáni VII. és XIII-XIV. sz. közötti időkben átéltek, és amelyek nehezebbek voltak, mintsem gondolnánk. Azok az emberi lelkek, akikre itt gondolok, abban az időszakban sok mindenen mentek keresztül, és mindazt beleszőtték ebbe a hatalmas kozmikus imaginációba, amelyet a XIX. sz. első felében számos lélek közösen készített.

Mindazt, ami így a kozmikus imaginációkba beleszövődött, áthatotta – nem tudom másképpen megfogalmazni – valami vágyakozó, várakozó érzés. Mindezen hatalmas imaginációk kimunkálását a résztvevő lelkek úgy élték át, hogy testetlenné vált lelkükben egy megsűrűsödött érzést, sokrétű alkotóelemből megsűrűsödött érzést hordoztak. Ezt az érzést a következőképpen tudnám megfogalmazni. Utolsó földi létünk alkalmával átéltük a Krisztushoz való vonzódást. Mélyen átéreztük azokat a titkokat, amelyeket a keresztény időszámítás kezdetén Palesztinában lejátszódott szentségesen komoly eseményről a tradíció a keresztények részére megőrzött. De vajon Ő, Krisztus, teljes glóriájában, teljes fényében állt akkor lelkünk előtt? – ez a kérdés szállt fel a lelkekből. Nemcsak halálunk után tudtuk meg, hogy Krisztus mint Napszellem a kozmikus messzeségekből hogyan szállt le a Földre? Átéltük Őt mint Napszellemet, mint Naplényt? Itt már nem találjuk Őt meg, Krisztus a Földdel egyesült. Itt csak egy kozmikus emlékezést találunk róla. Újból meg kell találnunk az utat a Földre – hogy Krisztus ott álljon lelkünk előtt. A Krisztus utáni vágy kísérte ezeket a lelkeket, – a vágy, amely a felső hierarchiákkal közösen szőtt hatalmas, magasztos kozmikus imaginációkból fakadt. Ez a vágy kísérte a lelkeket a Föld-előtti létből a földi létbe.

A szellemi látó, aki a XIX. és XX. század folyamán a megtestesült, illetve a szellemi létben élő emberiség körüli történéseket figyelte, mindezt magával ragadó intenzitással élhette át. És ezekbe a benyomásokba a legkülönfélébb elemek keveredtek. Mert éppen azáltal, hogy a lelkek, akik most újból megjelennek, Krisztussal kapcsolatos érzéseikben átélték mindazt, ami a kereszténység felé törekedők és a régi pogányság képzeteiben élők között lejátszódott – mint ahogy az a jelzett évszázadokban többnyire megtörtént – sok minden él ezekben a lelkekben, ami lehetőséget nyújt arra, hogy áldozatul essenek egyrészt Lucifer, másrészt Ahrimán kísértéseinek. A karmát Lucifer és Ahrimán ugyanúgy szövik, mint a jó Istenek. Ezt már láttuk.
Hogy az antropozófus törekvések szellemi alapjaihoz valóban eljussunk, részleteiben kell követnünk mindazt, ami ma a karmikus hatásokban lejátszódó jelenségekbe beleszövődik. Ha a karácsonyi ülést komolyan vesszük, akkor itt az ideje annak, hogy bizonyos dolgokról a fátyol fellebbenthető legyen. De akkor a dolgokat megfelelő komolysággal kell fogadnunk.

(…)
Azoknál a lelkeknél, akik ma eljutnak az antropozófiához – függetlenül attól, hogy közben vannak-e még inkarnációik – mindenekelőtt az az inkarnációjuk fontos, amely a Krisztus utáni III. – IV. – V. század tájára, egyeseknél még ennél is későbbi időre esik. Rendszerint találunk náluk ilyen inkarnációt a jelzett 2-3 évszázadon belül. Mindenekelőtt tehát a lelkeknek ezen időszakbeli élményeit kell megvizsgálnunk – vannak, akiknél ez az időszak egészen a VII. – VIII. századig elhúzódik – ezek az élmények azután egy későbbi inkarnációban szilárdulnak meg. Ma azonban szeretném a dolgot lehetőleg pontosan az első úgynevezett keresztény inkarnációhoz kapcsolni. Ezeknél a lelkeknél igen erősen számít az, hogy előfeltételeknek megfelelően korábbi földi létük szerint hogyan tudnak a kereszténységhez viszonyulni. Ez elsősorban azért fontos karmikus kérdés – a későbbiekben úgy is mondhatnám, hogy mellékesebb karmikus kérdéseket is meg fogunk beszélni – ez tehát azért kardinális karmikus kérdés, mert az Antropozófiai Társaságba az emberek – egyelőre nem tekintve sok más mellékesebb körülményt – éppen korábbi inkarnációik belső élményei következtében jönnek: éppen azáltal, amit lelkük a megismerés, a világnézet és a vallás vonatkozásában átélt. Ezért kell az Antropozófiai Társaság karmájára vonatkozóan is előtérbe állítani azt, amit ezek a lelkek a megismerés, a világnézet és a vallás vonatkozásában átéltek.

A keresztény fejlődés első századaiban még lehetőség volt arra, hogy tradicionálisan lehessen kapcsolódni azokhoz az ismeretekhez, amelyek a kereszténység megalapítása óta Krisztus lényéről fellelhetők voltak. Ezek az ismeretek Krisztust, aki Jézus személyiségében élt, a földi létbe való belépése előtt a Nap lakójaként, Naplényként ábrázolták. Nem szabad azt hinnünk, hogy a keresztény világ ezekre a dolgokra vonatkozóan mindig olyan elutasítóan viselkedett, mint manapság. A kereszténység első századaiban még megértették az evangélium bizonyos helyeit, ahol igen érthetően kifejezésre jut, hogy az a lény, akit Krisztusnak nevezünk, a Napról jött le egy emberi testbe. Hogy ezt részleteiben hogyan képzelték el, az most kevésbé fontos, de az az elképzelésük, amely a most említetteket magába foglalta, meg volt.

Abban a korszakban azonban, amelyről most beszéltem, már kevesebb lehetőség állt fenn annak megértésére, hogy egy lény, aki a Napról származik, leszáll a Földre. Különösen azok a lelkek, akik a kereszténység áramlatában éltek, és sok – egészen a messzi atlantiszi időkig visszanyúló – földi inkarnációval rendelkeztek, voltak azok, akik tulajdonképpen már nem tudták megérteni, hogy hogyan lehet Krisztust Naplénynek nevezni. Éppen azok a lelkek, akik régi vallásaikban a Nap-orákulumhoz tartozónak érezték magukat, akik tulajdonképpen már az atlantiszi időkben Krisztust tisztelték, de miközben Krisztust tisztelték, felnéztek a Napra – tehát azok a lelkek, akik egykoron, magának Szent Ágostonnak a kijelentése szerint is mielőtt még a kereszténységet a Földön megalapították, bizonyos értelemben Nap-keresztények voltak – ezek a lelkek egész szellemiségük alapján képtelenek voltak Krisztus Naphős voltát valóban megérteni. Ezért inkább ahhoz az értelmezéshez ragaszkodtak, amely nélkülözi a krisztológiai kozmológiát, és amely Krisztust ugyan Istennek tekintette, de olyan Istennek, aki nem tudni honnan jött és egyesült Jézus testével. Nem tudták tekintetüket a kozmikus világok felé fordítani, hogy Krisztus lényét megértsék – éppen azért, mert ők Krisztust csak a Földön kívüli világokban ismerték meg. Mivel a földi misztériumok, a Naporákulumok is mindig, mint Nap-lényről beszéltek Krisztusról, képtelenek voltak azt a szemléletet magukévá tenni, hogy ez a Krisztus, ez a földöntúli Krisztus valódi földi lénnyé lett.

Ennek következtében ezek a lelkek, amint áthaladtak a halál kapuján, különleges helyzetbe kerültek. Olyan helyzetbe, amelyet kissé triviálisan így jellemezhetnék: ezek a keresztények haláluk után úgy jártak, mint az az ember, aki valakinek jól ismeri a nevét, sokat hallott róla beszélni, de őt magát személy szerint sohasem ismerte. Megtörténhet, hogy ha valaki számára hiányzik az a támasz, amely addig segítette, amíg csak az illető nevét ismerte, adandó alkalommal, amikor a lényt magát kell, hogy felismerje, lelki élete ezzel a jelenséggel szemben csődöt mond. Így azután azok a lelkek, akikről éppen beszéltem, és akik a régmúlt időkben a Nap-orákulumokhoz tartozónak érezték magukat, haláluk után abba a helyzetbe kerültek, hogy azt kérdezték maguktól: de hát hol van tulajdonképpen Krisztus? Itt vagyunk most a Naplények körében. Itt megtaláltuk őt mindig, és most nem találjuk! – Azt, hogy a Földön van, nem vitték magukkal gondolataikban és érzéseikben, amelyek megmaradtak, amikor a halál kapuján áthaladtak. Haláluk után nagy bizonytalanságban voltak Krisztust illetően. Ebben a Krisztus felöli bizonytalanságban éltek. Sok vonatkozásban meg is maradtak ebben a bizonytalanságban, és ezáltal – ha még közbeeső inkarnációjuk is volt – könnyen jutottak oda, hogy csatlakozzanak azokhoz az embercsoportokhoz, akiket az európai vallástörténelemben különböző eretnek társaságokként jellemeznek.

Függetlenül attól, hogy ezek a lelkek esetleg még egy ilyen inkarnációt átéltek-e vagy sem, összetalálkoztak abban a nagy, érzékfeletti gyülekezetben, amelyet az utolsó délelőtt itt jellemeztem, és amelynek időpontját a XIX. század első felére tettem. Itt ezek a lelkek is hatalmas imaginációkból álló bizonyos fajta érzékfeletti kultusz körében találták magukat, és ez a Föld felett végbemenő kultusz hatalmas imaginációkban elsősorban a Krisztusra vonatkozó nagy Nap-titkot állította szellemi szemük elé.

Ezek a lelkek azután különösképpen viselkedtek. Nem kerültek ugyan nagyobb bizonytalanságba azáltal, hogy ezt megmutatták nekik… bizonyos szempontból ez megnyugvást hozott számukra a halál és újraszületés közötti életben, s bizonyos kétségektől is megszabadultak ezáltal – de bizonyos fajta emlékezés is felmerült bennük arra, amit mielőtt még helyes módon áthatotta volna őket a Golgotai Misztérium, Krisztusról a kozmoszban megtudtak. Így megmaradt lényük bensőjében a kereszténység iránti hihetetlenül meleg és odaadó érzés, és a lenyűgöző imaginációk tudatalatti felderengése. Mindez abban a vágyban sűrűsödött össze, hogy helyes módon lehessenek keresztények. Amikor azután leszálltak, amikor újból megszülettek a Földön a XIX. sz. végén vagy a századfordulóban, akkor ők voltak azok, akik nem is tudtak mást tenni – hiszen valójában csak érzésben, kozmikus megértés nélkül fogadták magukba Krisztust kora-keresztény inkarnációjukban – mint hogy úgy érezzék: egy kényszerítő erő viszi őket Krisztus felé. De azok a benyomások, amelyeket azokból a hatalmas, lenyűgöző imaginációkból kaptak, amelyekben földi életük előtti létükben részesültek, csak meghatározhatatlan vágyakozások maradtak. Így azután nehezükre esett az antropozófiai világszemlélet megértése, amennyiben ez az antropozófiai világszemlélet először a kozmoszt tárgyalja és a Krisztus-szemléletet még a háttérben tartja. Miért volt ez számukra nehéz? Azon egyszerű okból, hogy ahhoz a kérdéshez, hogy mi az antropozófia, egészen különleges módon viszonyultak.

Vessük fel a kérdést: mi az antropozófia a maga realitásában? Nos kedves barátaim, ha mindazokat a csodálatos és fenséges imaginációkat, amelyek a XIX. sz. első felében érzékfeletti kultuszként megjelentek, áttekintjük és emberi fogalmakká alakítjuk át, akkor ez az antropozófia. A legközelebbi, az egy élményszinttel feljebb lévő szellemi világban, ahonnan az ember a földi létbe leszáll, az antropozófia a XIX. sz. első felében jelenlévő volt. Nem a Földön volt, hanem itt. S ha az ember ma az antropozófiát keresi, akkor azt a XIX. sz. első felének irányában látja; egészen magától értetődően látja az ember ott. Sőt már a XVIII. sz. végén látható.(…) Azok a lelkek, akik éppen a XIX. sz. végén, a XX. sz. elején, pontosabban a századfordulóban elindultak, hogy leszálljanak a földi létbe, magukkal hoztak bizonyos tudatalatti vágyat, hogy valamit tudjanak a kozmológiáról és ehhez hasonlókról, valamint, hogy a világot antropozófiai szempontból szemléljék. De lelkükben mindenekelőtt erősen lobogott a láng Krisztusért, és ezért lelkiismeret-furdalásuk lett volna, ha mindazt, ami őket a földi lét előtt az antropozófiai szemlélethez vonzotta, nem hatotta volna át a Krisztus-impulzus. Nagy általánosságban ez az egyik csoport.

A másik csoport másként élt. Ez a másik csoport, amikor elkezdte jelenlegi inkarnációját, még nem fáradt bele annyira a pogányságba, mint az előbb jellemzett lelkek. A másik csoporttal ellentétben ők viszonylag még csak rövid időt töltöttek a Földön, kevesebb inkarnáción mentek át. Ebben a pár inkarnációban telítették magukat azokkal a hatalmas erejű impulzusokkal, amelyeket akkor nyerhet el az ember, ha a sok pogány istennel több életen át igen eleven kapcsolatban állt, és ez a kapcsolat még erősen érezteti hatását a későbbi inkarnációkban. Vannak tehát olyan lelkek is, akik az első keresztény évszázadokban még nem fáradtak bele a régi pogányságba, és akikben a régi pogány impulzusok még erősen hatottak, annak ellenére, hogy többé-kevésbé a kereszténység felé fordultak, amely csak lassan alakult ki a pogányságból. Ezek a lelkek annak idején a kereszténységet főleg érzésekkel áthatott intellektusukkal fogadták be, de mégiscsak intellektusukkal, és sokat gondolkoztak a kereszténységről. Ne gondoljanak itt azonban tudományos gondolkodásra; viszonylag egyszerű emberek is lehettek, akik egyszerű körülmények között éltek, de sokat gondolkodtak.

Itt ismét közömbös az, hogy volt-e még egy későbbi inkarnációjuk, mert bár ez hozott némi változást, de a lényeges az, hogy, amikor ezek a lelkek a halál kapuján áthaladtak, a Földre való visszatekintésükben a kereszténység úgy jelentkezett, mint amibe még bele kell növekedniük. Mivel kevésbé fáradtak bele a régi pogányságba, mivel lelkük még telve volt a régi pogányságból fakadó erős impulzusokkal, úgyszólván még várakoztak arra, hogy valódi keresztényekké váljanak. Éppen azok a személyiségek, akikről az első előadásban azt mondottam, hogy a kereszténység oldalán a pogányság ellen küzdöttek, maguk is azok közé tartoztak, akik tulajdonképpen még sok pogányságot, sok pogány impulzust hordoztak magukban, s valójában még vártak arra, hogy valódi keresztényekké váljanak. Amikor azután ezek a lelkek a halál kapuján áthaladtak, a túloldalon a szellemi világba jutottak, átélték a halál és újraszületés közötti létet, és az általam jelzett időben — a XIX. sz. első felében vagy valamivel korábban – az említett, lenyűgöző erejű, magasztos imaginációk elé kerültek, ezekben az imaginációkban csupa olyan impulzust láttak, amely munkájukban, cselekedeteikben serkentette őket. Ezeket az impulzusokat főként akaratukba vették.

Elmondhatjuk, hogy ha okkult szemmel azt kutatjuk, hogy mit hordoznak ezek a lelkek akaratukban, akkor éppen manapság ebben az akaratban azoknak a hatalmas imaginációknak sokszoros lenyomatát találjuk. Ezeknek a lelkeknek, akik ilyen beállítottsággal lépnek a földi életbe, mindenek előtt az az igényük, hogy azt, amit a földi lét előtti létben karmájuk kimunkálása során, mint mértékadót átéltek, itt újból átéljék, úgy, ahogy azt a földi viszonyok éppen megengedik. Az első csoporthoz tartozó lelkek szellemi élete a XIX. sz. első felében úgy folyt le, hogy mélységes vágy hajtotta őket afelé, hogy résztvevői legyenek annak a bizonyos érzékfeletti kultusznak, de eközben bizonyosfajta ködös hangulatba jutottak, úgy, hogy a Földre való leszállásukkor csak homályos emlékeik maradtak. Ezekhez kapcsolódhatott azután a földi viszonyokhoz alakult antropozófia megértése. A másik csoportnál ezzel szemben olyan volt ez, mint egy újra egymásra találás egy elhatározás utóhatásaként, melyet éppen ezek a lelkek hoztak, akik még mindig nem fáradtak bele teljesen a pogányságba, de már a várakozás állapotában voltak, hogy megfelelő fejlődés útján keresztényekké váljanak. Olyan volt ez, mintha visszaemlékeznének az egykor, a XIX. sz. első felében hozott elhatározásukra, hogy mindazt, amit ott hatalmas képekben láttak, lehozzák a Földre és földi formába öntsék.

Ha olyan antropozófusokkal találkozunk, akik mindenekelőtt azt az impulzust hordozzák magukban, hogy tevékenyen működjenek az antropozófia területén, közöttük találjuk meg az utóbb jellemzett lelkeket. A két típus világosan megkülönböztethető egymástól. Ezek után, kedves barátaim, önök azt fogják mondani: igen, mindez, amit itt elmondasz nekünk, felvilágosít bennünket néhány dologról az Antropozófiai Társaság karmájában, de ugyanakkor az embert szorongás fogja el attól, hogy mi következik még, ha az ember látja, hogy bizonyos dolgokra fény derül, melyekre vonatkozóan örülne, ha meghagynák tudatlanságában. Kezdjünk talán afelől gondolkozni, hogy az egyik vagy a másik típushoz tartozunk? Erre már egészen határozott választ kell adni, ez pedig a következő: Ha az Antropozófiai Társaság csak olyan társaság volna, amely egy teoretikus tant hordozna magában, esetleg ilyen vagy olyan kozmológiai, krisztológiai vagy egyéb ideákhoz tartozónak vallaná magát, tehát, ha lényegét tekintve ilyen volna, akkor igazán nem az lenne, aminek lennie kell azok szerint, akik eredeténél állnak. Az antropozófiának ténylegesen valami olyannak kell lennie, ami képes arra, hogy a valódi antropozófus életét át tudja alakítani, ami szellemivé teszi azt, amit az ember ma csak szellem nélküli változatában tud átélni.

Most azt kérdezem: Vajon különösen rossz hatással van-e a gyermekre az, ha bizonyos dolgokról egy meghatározott életkorban felvilágosítják? Bizonyos korukig a gyermekek nem tudják, hogy franciák, németek, norvégok, belgák vagy olaszok-e, legalábbis szemléletmódjukra nincs nagy hatással, hogy most ezekhez vagy azokhoz tartoznak. Tulajdonképpen nem tudnak róla semmit. Általános jelenség, hogy soviniszta csecsemővel nem találkozunk. De nem találkozunk olyan gyermekekkel sem, akik 3 éves körüli korukban soviniszták lennének. Az ember csak bizonyos korában jön rá arra, hogy német, francia, angol, holland, stb. És amikor ezeket a dolgokat tudomásul veszi, nemde egészen természetes módon éli magát ebbe bele? Avagy elviselhetetlennek tartja az ember, hogy bizonyos gyermeki korban megtudja, hogy ő lengyel, francia, német, orosz vagy holland? Az ember ezt már megszokta és teljesen magától értetődőnek találja. De ez, kedves barátaim, a külső, érzéki világban van. Az antropozófiának azonban, az egész emberi életet magasabb szintre kell emelnie. Az ember tanuljon meg mást is elviselni, mint azt, ami – de csak ha félreérti – az érzéki életben sokkolja. A megismerendő dolgok közé tartozik az is, hogy természetes módon bele kell növekednie az önismeretbe. Meg kell tudnia, hogy az egyik vagy a másik típushoz tartozik.

Mondhatnám ezáltal veti meg annak a lehetőségnek az alapját, hogy a többi karmikus hatást is helyes módon állítsa be életébe. Ezért volt szükséges, hogy bizonyos tekintetben már első útmutatásként azt adjuk meg, hogy az antropozófiához való elrendelés különleges módjától függően, hogyan viszonylik az ember az egész krisztológiához, és hogy inkább aktív vagy passzív módon viselkedik az Antropozófiai Társaságban. E két típus között természetesen mindenfajta átmenet megtalálható. Ez abból adódik, hogy azt, amit a lelkek előző inkarnációjukból hoztak magukkal jelenlegi földi életükbe, áthatják a még korábbi inkarnációk hatásai. Ez különösen a második csoport lelkeinél fordul elő sok esetben. Náluk még sok minden átfénylik a valódi pogány inkarnációkból. Ezért határozott hajlamuk van arra, hogy Krisztust mindjárt úgy fogadják, ahogyan őt tulajdonképpen fogadni kell: mint kozmikus lényt.

Az, amit itt elmondtam, tulajdonképpen nem mutatkozik meg annyira, ha az emberek eszméit vizsgáljuk, inkább akkor, ha az emberek gyakorlati életvitelét nézzük. Mindkét típus sokkal inkább megismerhető abból, hogy hogyan viselkedik az élet eseményei közepette, mint gondolkodása alapján, hiszen az absztrakt gondolatok nem sokat számítanak az embernél. Látni fogjuk például, hogy többnyire azok között találjuk meg az átmeneti típusokat (a személyes elem természetesen sohasem vehető figyelembe), akik tulajdonképpen nem is tudnak mást tenni, mint hogy beleviszik az antropozófiai mozgalomba külső életük szokásait, akik tulajdonképpen nem is hajlamosak arra, hogy az antropozófiai mozgalmat különösen fontosnak tartsák, akikre igen jellemző, hogy az antropozófiai mozgalom keretén belül sokszor szidják az antropozófusokat. Éppen azok között vannak az átmeneti típusok, akik sokat szidják az antropozófiai mozgalomban fennálló állapotokat, akik kicsinyesen szidalmaznak egyes személyiségeket. Az ilyen lelkeknél a két impulzus közül egyik sem különlegesen erős intenzitású.

Minden körülmények között lehetőséget kell találnunk az életben arra – még akkor is, ha ez néha bizonyosfajta lelkiismeret-vizsgálatot, jellembeli lelkiismeret-vizsgálatot jelent – hogy az antropozófiai mozgalmat odáig mélyítsük, hogy ilyen dolgokkal foglalkozva afelől gondolkodjunk, vajon érzékfeletti természetünk alapján hogyan tartozunk ehhez az antropozófiai mozgalomhoz. Ezáltal az antropozófiai mozgalomban egy fokozatosan erősödő szellemi szemlélet fog felszínre kerülni. Akkor azokat az elméleteket, amelyekért síkraszállunk, és amelyek nem különösebben mélyrehatóak, amíg csak elméletnek tekintjük őket, majd az életre alkalmazzuk. Az életben való ilyen komoly alkalmazásuk az, amikor az ember ennek megfelelően állítja bele saját magát az életbe. Ha valaki sokat beszél a karmáról, hogy az egyik élet dolgait a másik életben így jutalmazzák, úgy büntetik, – ez nem kell, hogy különösen érzékenyen érintse az embert. De, ha arról van szó – ami úgy szólván a húsunkba vág – hogy jelenlegi inkarnációnkat egészen pontosan meghatározott érzékfeletti minőségben állítsuk bele inkarnációink sorába, amely minőség jelenlegi inkarnációnk alapját képezi, akkor ez már közelebbről érinti saját lényünket. És éppen az emberi lény elmélyítése az, amit az antropozófiával a földi életbe, a földi civilizációba bele kell vinnünk.”

Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III. (GA237) – forrás: antropozofia.hu