Rudolf Steiner: 18 levél a tagokhoz

Talán többen is találkoztak azzal a kijelentéssel Rudolf Steinertől, hogy egy szellemi impulzust a leghatékonyabb módon emberi összefogás, közösségi szerveződés, társulás által, társasági formában lehet belevinni a Földfejlődésbe. A Karácsonyi Gyűlésig (1923.) az ő tanácsai alapján kereste ehhez a korábbi Társaság a hatékony formát és működést, de ettől kezdve Steiner szükségesnek látta, hogy saját maga vegye át annak vezetését az általa kinevezett elnökséggel. Az 1924-es karma-előadásokban Rudolf Steiner arról beszél, hogy azon döntését, hogy felvállalja a Társaság vezetését, az antropozófiai mozgalmat támogató szellemi hatalmak igenlően fogadták. (Ezzel egyébként az is volt a szándéka, hogy az újjáalapított Antropozófiai Társaság a teljes antropozófia mozgalomnak egyfajta burka legyen.) Ezért is nyílhattak meg mély spirituális tartalmak az antropozófusok számára az 1924-es év kimagasló előadásaiban. Mind Rudolf Steiner, mind az érzékfeletti lények határozott szándéka volt az égi Michael-iskola Földön élő tagjainak összefűzése, hogy ezáltal olyan hatékony szervezetet hozzanak létre, amely képes a szellemi megismerés gyümölcseivel az elhaló földi létet megújítani. Steiner a Karácsonyi Gyűlés során csak részben ismertette a Társaságban szükséges változtatásokat, erre 1924 januárjától az alábbi 18 rövid levélben került sor, amelyek a mindennapokban is hatékony antropozófiához szükséges formát, viszonyulást, munkát és az elengedhetetlen érzület leírását tartalmazzák.

Rudolf Steiner: 18 levél a tagokhoz

(GA 260a)

( A leveleket is tartalmazó kötet átfogó képet ad Rudolf Steiner utolsó életszakaszáról az Antropozófiai Társaság újjáalakítása és a Szellemtudományi Szabad Főiskola megszervezése tekintetében.)

I. A tagokhoz!

1924. január 20.

Az Általános Antropozófiai Társaság alapítására tartott Karácsonyi Gyűlés tartalma nem lehet csak az, amit a Goetheanumban összegyűlt tagok a Gyűlés folyamán éltek meg. Akkor lesz csak valóság ebből a tartalomból, ha mindenütt, ahol az antropozófiát szeretik, átérzik majd a jövőben, hogy a Gyűlés kezdeményezéseinek megvalósításával új antropozófus élet indult. Ha ez nem következik be, a Gyűlés nem teljesítette feladatát. Alkalmasint ezt mondták a résztvevők érzelmei is.

Több mint két évtizede folytatunk antropozófus életet. Akik az eddig érvényes formák között fogtak össze ilyen élet folytatására, tapasztalataik szavára hallgatva megértik majd, hogy miért próbáltunk számukra új impulzust adni a Goetheanumból.

Az antropozófia törekvései apró kezdeményekből csíráztak ki. Összejöttek néhányan a Teozófiai Társaságból is, hogy abban vegyenek részt, amit különleges formájában az antropozófia tárt eléjük. Előbb meg akarták ismerni és hasznossá kívánták tenni az élet számára az antropozófiát. Kis körökben és nyilvános rendezvényeken is beszéltünk a szellemi világról, az ember mivoltáról és megismerésük módjáról. Azok között, akik nem vettek részt a rendezvényeken, alig törődött valaki vele, hogy ott mi került szóba. A résztvevők közül viszont sokan találták meg, amit legmélyebb vágyával keresett a lelkük és azután vagy hűséges, csendes résztvevőkké, vagy többé-kevésbé lelkes munkatársakká lettek. Mások nem találták meg, amit kerestek, és amikor rájöttek erre, el is maradtak. Mindez nyugalomban és külső háborgatás nélkül zajlott le.

Így volt ez sok éven át. Alapvető szellemi és lelki területeken folytatott kutatásainkkal igen messzire juthattunk. A hosszabb idő óta antropozófiával foglalkozók számára alkalmat tudtunk teremteni, hogy felemelkedhessenek az alapvető igazságoktól a magasabbakhoz. Ezzel az antropozófiát sokak szívében nem csak szellemtudományos ismeretrendszerként, hanem eleven életként is megalapoztuk. De az antropozófia az emberi lét gyökeréig hatol. Ott találkozik mindazzal, ami az ember átélésében és tevékenységében sarjad ki. Természetes volt tehát, hogy fokozatosan az emberi megélések és tevékenységek legkülönbözőbb területeire is kiterjesztette. A művészettel kezdtük. Misztériumelőadásokban a művészet eszközeivel formáltuk meg, amit a világról és az emberről a szellemi szemlélet tárt elénk. Sok tagunkat tett elégedetté, hogy művészi képek formájában is magába fogadhatta, amit azelőtt csak lelki természetével, külső kép nélkül fogadott be. De ez is úgy történhetett meg, hogy a közvetlen résztvevőkön kívül mások is sokat törődtek volna vele. A lelkes és áldozatkész résztvevők ekkor tervezték meg, hogy az antropozófiának otthont teremtenek. A később Goetheanumnak nevezett és a későbbi évek során megépült épület alapkövét 1913-ban rakhattuk le.

De hozzájárult ehhez még valami más is. Lassankint egy-egy tudományág területén tevékenykedő személyek is megjelentek az antropozófusok társaságában. A Társasághoz való csatlakozás eredendő indítéka náluk is bizonyára az általános emberi, lelki és szívbéli szükséglet volt. Meg akarták lelkükben találni a szellem világosságához vezető utakat. – De fejlődésük a tudományok terén arra is rávezette őket, hogy az uralkodó nézetek mindenütt csődöt mondanak, holtpontra jutnak, ahol a döntő felismerések az emberek égetően fontos szükségletévé válnak. Tapasztalniuk kellett, hogy a tudományokat mindenütt folytatni lehetne ott, ahol az eddigi módszerek a semmibe vezették, ha azokat az antropozófiával megtermékenyítik. – Így jöttek létre a tudomány legkülönbözőbb területein is antropozófus tevékenységek.

A Goetheanum és a tudományos munka úgy állította az Antropozófiai Társaságot a világ elé, hogy korábbi, nyugodt, háborgatástól mentes fejlődése megszakadt. Felfigyeltek az antropozófiára. Elkezdtek saját körein kívül is érdeklődni, hogy mi benne a helyes és üdvös. Elkerülhetetlenül akadtak olyanok, akik saját megítélésük szerint nem azt tartották fontosnak, amit az antropozófia tárt eléjük, vagy olyasvalamihez kötötték az életüket, ami az antropozófia megvilágításában nem olyannak látszott, amilyennek szerették volna. Az antropozófiát a saját nézőpontjukból és életük tartalma szerint kezdték megítélni.

Az Antropozófiai Társaság nem volt arra felkészülve, ami ebből egész rövid időn belül keletkezett. Az Antropozófiai Társaságban nyugalomban folyt a munka. A tagok többségét teljesen ki is elégítette a nyugodt ténykedés. Úgy gondolták, hogy a külső életben elfoglalt helyük feladatain kívül ez az, amit meg kell még tenniük kell.

És ki helytelenítené akár csak legkevésbé is, hogy ezek a tagok így gondolkodnak? Akik elégedetlenek valami mással, elfordulnak tőle és az antropozófiához jönnek, természetesen a szellemi megismerés és a szellemi élet pozitívumait akarják benne megtalálni. Úgy érzik, hogy megzavarják keresésükben őket, ha érintve vannak az antropozófia ellen mindenfelől vívott harcoktól.

Így már komoly kérdést jelentett az Antropozófiai Társaság számára: hogyan lehet az antropozófiát úgy gyakorolni, ahogyan szükség van rá, hogy az igazi szellemi életet folytassák benne, annak ellenére, hogy elmúlt az az idő, amikor a résztvevőkön kívül senki sem törődött vele? Kialakult a Goetheanum Vezetősége előtt az egyik okvetlenül figyelembe veendő kérdés, amely így hangzott: be kellene talán vallanunk, hogy az Antropozófiai Társaságnak még több antropozófiát kellene megmunkálnia, mint eddig? És ezt hogyan teheti meg?

Szeretném ezekből a kérdésekből kiindulva a Közlöny következő számaiban “A tagokhoz intézett beszédemet” folytatni.

II. A tagokhoz!

A Társaság helyes viszonya az antropozófiához

1924. január 27.

Az antropozófia a lelkükben a szellem tapasztalásához vezető utakat kereső emberekért van. Ha az Antropozófiai Társaság teljesíteni kívánja feladatát, képesnek kell lennie, hogy a kereső lelkeket szolgálja. Meg kell találnia, hogyan viszonyuljon helyesen az antropozófiához.

Az antropozófia csak akkor fejlődhet, ha él. Alapvonása ugyanis az élet. A szellemből áradó élet. Azt akarja tehát, hogy eleven lélekkel, meleg szívvel műveljék.

Ősformája melyben megjelenik meg az emberek között, az idea; és a belátás az első kapu, amelyen át az ember közelébe kerül. Ha nem így volna, pusztán csak érzés szintű, tartalmatlan lelkendezés lenne. Az igazi szellem azonban nem lelkendezik, hanem világosan, tartalommal szól.

A beszéde azonban nem csak az értelemhez szól, hanem a teljes embert megragadja. Aki csak értelemmel fogja fel az antropozófiát, meg is öli közben. Így talán “rideg tudománynak” is tartja azután. Nem veszi észre, hogy a lelki fogadtatás miatt vesztette csak el melegét, elevenségét. Ha az antropozófia élni akar korunkban, igénybe kell vennie a mai civilizáció eszközeit.

Könyvek, előadások alakjában kell az emberekhez vezető utat megtalálnia. Holott mivoltát tekintve nem könyvtáraknak való. Mindig újból életre kell kelnie, amikor könyv után nyúl az emberek szíve, hogy megtudjanak róla valamit. Ez azonban csak úgy lehet, ha írója írás közben embertársai szívébe tekintett, hogy megtudja, mit kell nekik mondania. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha írás közben megérintette az eleven szellemiség és így rábízhatja a leírt, vagy halott szavakra azt, amit olvasója szellemiséget kereső lelke újra életre keltett szellemnek érezhet a szavakban. Csak azok az antropozófus könyvek, amelyek az olvasókban meg tudnak elevenedni.

Az antropozófia az emberi beszédben látszat-életre kelt könyvet még kevésbé viseli el, mint a holt könyvet. A mai civilizált világban sokszor azonosnak tűnik, hogy olvasnak-e egy könyvet, tanulmányt, vagy meghallgatnak-e valakit. Miközben meghallgatunk egy embert nem az illetőt ismerjük meg, hanem amit gondolt és ami ugyanolyan jól akár le is lehetne írva.

Az antropozófia nem viseli el, hogy az efféle magatartás maradéktalanul magába szívja. Aki antropozófiát hall valakitől, nem az elmondott tanulmányt kívánja maga elé, hanem a maga teljes, eredeti valójában az illető embert .

Ezért születhet az antropozófia, bár szükségképpen kell irodalmi formában is élnie, mindig újjá, ha az emberek egy csoportjában élőszóval keresi a lelkekhez vezető utat. De csak ott születik újjá, ahol az emberhez az ember és nem a befogadott gondolat szól.

Az antropozófia tehát akkor sem lelheti útját a közönséges agitációban, még ha az jó szándékú is. Az agitáció megöli az igazi antropozófiát. Azért kell színre lépnie, mert a szellem vezeti oda, ahol színre lép. Meg kell mutatnia, hogy él, mert minden élő csak a létben nyilatkozhat meg. De senkit sem zaklathat jelenlétével. Várnia kell, jön-e valaki, aki be akarja fogadni. Emberekkel szemben még rábeszélés formájában sem ismerhet kényszert.

Szeretném az ilyen érzületet a tagok előtt olyasvalaminek feltárni, aminek a Karácsonyi Gyűléstől kell erednie és ami különösen szükségszerű. Sok mindennel ütköztünk ellenállásba azért, mert nem mindig tisztán ez az érzület élt a szívekben. De még ha törekedtünk is rá, sokszor nem tudtuk szavakba önteni. Szavainkból ugyanis már annak kell kicsendülnie, ami kifejezést szeretne kölcsönözni a szellemnek egyedül, nem pedig agitálni, rábeszélni kíván.

Az ilyen érzülettel hordozott antropozófia több lesz majd, mint ami gyakran eddig élt belőle csoportjainkban. A Goetheanum csakis ebből az érzületből szeretne tevékenykedni. A tőlünk elszakított épület már önmagában véve is ezt az érzületet kinyilvánító művészi formákban létesült. Ha az elpusztult Goetheanum falai közé egy agitatív csengésű szó tévedt, közte és az épületformák között éles disszonancia keletkezett. Akkor lesz csak az újból feléledő Goetheanum igaz, ha az Antropozófiai Társaság majd mindenütt élő tanúja kíván lenni igazságának.

Éppen az antropozófia alapján nem szabad azt hinnünk, hogy csak az lehet hatékony, aminek hatékony voltát művi úton erőltették rá. Ami saját szellemének mivolta szerint él, képes addig várni, míg a világ nem kívánja hatását befogadni.

Az antropozófia szellemisége akkor fog majd hatást gyakorolni ott is, ahol azt kötelességünk a világ elé tárni, ha az Antropozófiai Társaság összes csoportjában már ez az érzület él. Nem szabad magunkat a titokzatoskodás csillámaival körülvennünk. A jelen nem tűr el efféle csillogást. Teljes nyilvánosságban akar működni. Nem a titokzatoskodásban van a “titok”, hanem a belső komolyságban, amellyel mindannyiunk szívének át kell újból élnie az antropozófiát. Nem adható kívülről át. Csak belső átéléssel ragadhatja meg a lélek. Attól lesz belőle “titok”, hogy értése során mindig újból fel kell törni pecsétjét. Akkor hordoz a lelkünk is igazi “ezoterikus” hangulatot, ha már megértjük a „titoknak” ezt a természetét.

III. A tagokhoz!

Az antropozófiai tagság összejövetelei

1924. február 3.

Nem ritka, hogy bizonyos személyek csak azért lettek az Antropozófiai Társaság tagjai, mert így tudták megvenni az eddig a Társaságon kívül nem kapható írásműveket. Az ilyen tagok azután nem nagyon törődtek a Társaság csoportjainak életével. A tagok összejöveteleire elmentek ugyan, de rövidesen el is maradtak, mondván: ami ott zajlik, nem visz engem előbbre. Jobban megismerem az antropozófiát, ha egyedül foglalkozom vele.

Néha tagadhatatlanul megalapozott volt az ilyen személyek szemrehányása, ami a tagok összejöveteleit illete. A dolog nem mindig az összejöveteleken múlott, hanem sokszor azok ki nem elégíthető igényein, akik nem tudtak kapcsolatot teremteni velük.

Könnyen mondható, hogy ez vagy az nem elégít ki. Ennél azonban sokkal nehezebb nyugodtan észrevennem a nem kielégítő dolgot, majd megtenni a szükséges erőfeszítéseket, hogy magamtól hozzájáruljak a javuláshoz.

Másrészt nincs okunk rejtegetni a tényt, hogy a tagok összejövetelein sok mindennek kellene másképpen történnie, mint ahogyan történik. Éppen ezeken az összejöveteleken igazolódhatna be egy fontos igazság. Ha az emberek közösen, belső őszinteséggel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat, lélektől-lélekig.

Ezeket az utakat jelenleg határtalanul sok ember kívánja szíve mélyéből megtalálni. Azt mondják: ha az antropozófia a helyes életszemlélet, a magukat antropozófusoknak nevező emberek szívügyének kellene lennie. De most azt kell látnunk, hogy a csoportoknak sok olyan, az antropozófiát elméleti meggyőződésének valló tagja van, aki nem képviseli az efféle szívügyet.

Az antropozófus összejöveteleknek természetesen feladatul kell kitűzniük, hogy az antropozófus világszemlélet tartalmával foglalkozzanak. Antropozófia által szerzett ismereteket olvasnak és hallgatnak meg. Biztosan nincs igaza annak, aki ezt nem látja be. Hiszen ahhoz nem kell az Antropozófiai Társaság, hogy megvitassanak mindenféle antropozófia nélkül is létező véleményeket. De az igaz, hogy ha csak felolvassák az antropozófus írásműveket, vagy tanként adják csak elő az antropozófiát, akkor az, amit az ilyen összejövetelek nyújtanak, elérhető teljes magányban is.

Mindenkinek, aki antropozófus összejövetelekre jár, azt kellene éreznie, hogy ott többre talál, mintha csak magányosan foglalkozna az antropozófiával. Azért kellene oda mennie, mert ott talál olyan embereket, akikkel szívesen foglalkozik együtt antropozófiával. Az antropozófus írásművekben az ember egy világszemléletre lel. Az antropozófus összejöveteleken az embernek az emberre kellene találnia.

Bármennyire buzgón olvassa valaki az antropozófiát, ha antropozófus összejövetelre megy örömteli, emelkedett érzésének kellene lennie, mert az ott található embereknek örül. Még akkor is örülnie kellene, ha kell feltételeznie, hogy nem hall ott majd egyebet, mint amit már régen magába fogadott.

Ha egy antropozófus csoportban új tagot találunk, a régi tagok ne elégedjenek meg azzal, hogy ismét akadt az antropozófia számára egy új “követő”. Ne csak azt gondoljunk: van ismét valaki, akibe az antropozófiát beletölthetjük; hanem legyen érzékünk az új taggal együtt a csoportba érkezett emberi dolog iránt. Az antropozófiában az általa megnyilvánuló igazságok a fontosak; az Antropozófiai Társaságban pedig a benne művelt élet.

Nagyon nagy baj lenne, ha joggal merülhetne fel az a vélemény: az antropozófia bármennyire értékes is lehet ugyan, de ha az emberekhez akarok közelebb kerülni, inkább mégis máshova megyek, nem oda, ahol önelégültségükben az antropozófusok csupán fanatikusan fejbe akarnak vágni elméleti gondolataikkal és azt mondják: ha nem úgy gondolkodsz, mint én, legfeljebb csak fél ember vagy.

Egy efféle vélemény kialakulásához sok minden járulhat hozzá: egyrészről a hideg, józan oktatni-akarás, amibe könnyen beleesik az ember, ha belátta az antropozófia helyes voltát. Itt van másfelől a játszadozás az ezoteriával, ami sok újonnan belépőt erősen riaszt, amikor elkezd antropozófus összejövetelekre járni. Olyan emberekre talál, akik titokzatoskodnak azzal a sok mindennel, amit tudnak, “de nem mondható el azoknak, akik még nem elég érettek rá”. De valamiféle gyerekesség lebeg az egész fecsegés fölött. Az ezotéria csak a komolyan vett életet viseli el, a magas igazságok kifecsegéséből eredő hiú kielégülést nem. Az örömtől, lelkesedéstől félő szentimentalizmusnak még távolról sem kell az antropozófus együttlétek életelemének lennie. De az Antropozófiai Társaság viszont nem viseli el a “profán élettől” való gyerekes visszahúzódást azért, hogy igazi ezotériát” folytasson. Mindenütt sokkal több az ezotéria az életben, mint azt gyakran álmodják azok, akik szerint: nem mindenhol lehet ezotériával foglalkozni; ezt elkülönített körökben kell tenni. Bizonyosan szükségesek gyakran ilyen körök. De a gyerekes dolgokat nem viselhetik el. Olyan helyeknek kell lennie, ahonnan valóban megtermékenyülhet az élet. Az olyan “ezoterikus” körök, amelyek csak azért jönnek létre, hogy komolyság hiányában azután csakhamar el is tűnjenek, romboló erőket visznek csak bele az Antropozófiai Társaságba. Efféle körök többnyire bandaigényből kifolyólag jönnek csupán létre, és azt eredményezik, hogy nem sok, hanem kevés antropozófus élet van a Társaságban. Ha sikerül az ezotériáról szóló sok beszédben megnyilvánuló belső valótlanságokkal ellentétes működést kifejteni, akkor az igazi ezotéria megfelelő helyet találhat majd magának az Antropozófiai Társaságban.

IV. A tagokhoz!

A tagok viszonya a Társasághoz

1924. február 10.

Érthető, hogy az Antropozófiai Társaság tagjai eltérő véleményen lehetnek a Társasághoz való viszonyulást illetően. Annak, aki ide belép, lehet az a felfogása, hogy itt találja majd meg, amit lelke legbelső igénye szerint keres. A Társaság ilyen tagja azután a tagság értelmét abban látja, hogy megkeresi és megtalálja, amit a Társaság tud nyújtani neki. Jeleztem már, hogy alapjában véve nem is kifogásolhatjuk ezt a felfogást.

Az antropozófia mivoltjából kifolyólag ugyanis a Társaságnak nem lehet az a feladata, hogy az emberek egy olyan körét egyesítse, akikre belépésükkor olyan kötelezettségket ró, amelyeket előre azok még el sem fogadtak, és csakis a Társaság miatt kell teljesíteniük. Voltaképpen csakis a Társaságnak van a tagsággal szemben kötelezettsége.

De éppen ez a magától értetődő dolog okoz egy másik dolgot, amit nem mindig látnak helyesen, és sokszor még csak nem is gondolják meg. Ugyanis annak a tagnak nagy felelőssége és komoly feladatköre támad azon nyomban, amint a Társaságban bármi módon tevékennyé válik. Annak csendes köreit viszont ne zavarjuk, akinek nincs szándékában ilyen tevékenységet folytatni. De ha valaki tenni akar valamit a Társaságban, nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy a Társaság ügyeit magáévá kell tennie.

Aki csendes tag kíván lenni, meg kell értenünk, ha például azt mondja: nem aggaszthat az, amit az ellenfelek a Társaságról mondanak. Ennek azonban nyomban vége, mihelyt túllépi a csendes résztvevők körét. Azonnal az a feladata keletkezik, hogy oda kell figyelnie az ellenfelekre, és ami az antropozófián és a Társaságon jogosan védelmezhető, azt védenie kell.

Nem vált előnyére a Társaságnak, hogy nem mindig számoltak ezzel a teljesen szükségszerű ténnyel. A tagok joggal követelhetik a Társaságtól, hogy először is azt adja nekik, amit ígér; furcsán érinti őket, ha rögtön ugyanazt a feladatkört követelik meg tőlük, amit azoknak kell saját maguknak felvállalniuk, akik ezeket az ígéreteket teszik.

Csak a tevékenykedni kívánó tagokra vonatkozhat tehát, ha a tagok Társasággal szembeni kötelességeiről beszélünk. De természetesen ne tévesszük ezt össze azzal, ha magáról a tisztán emberi kötelességekről beszélünk, melyek az antropozófiából adódnak. Ezek a dolgok mindig teljesen egyetemes emberi jelleget fognak viselni, és az érdeklődési kört aziránt csupán annyiban fogják bővíteni, amennyi a szellemi világba való betekintésből adódik. Ha az antropozófia ilyen kötelezettségekről beszél, sohasem gondolhatja, hogy csak az Antropozófiai Társaság számára mond ki kötelmet, hanem valamit, ami az ember lényiségének helyesen értelmezett mivoltából adódik.

De éppen azért, mert az Antropozófiai Társaságért tevékenykedő tagok feladatköre éppen a Társaság mivoltából ered, olyan komolyan kell venni, amennyire csak lehet. Ezek a kötelességei támadnak például rögtön annak, aki átlépi a tanítás legszűkebb, csendes körét, és a Társaság tagjaként akar másoknak bepillantást nyújtani az antropozófiába. Tisztában kell lennie az emberek jelenlegi általános szellemi helyzetével. Világos fogalmának kell lennie az antropozófia feladatáról. Amennyire csak lehet, kapcsolatot kell tartania a Társaság többi tevékeny tagjával. Az ilyen személynek távol kell tartania magát attól, hogy kijelentse: nem érdekel, ha ellenfelei hamis színben tüntetik fel az antropozófiát és követőit, vagy még meg is rágalmazzák.

A Karácsonyi Gyűlésen megalakult Vezetőség úgy fogja fel feladatait, hogy az ott elhangzottak valóra váltását kívánja elősegíteni a Társaságon belül. Nem tehet mást, mint minden tevékenykedni akaró tagot arra kérni, hogy legyen e szándékában segítőtársa. Csak így érhető el, hogy a Társaság be is tartsa, amit ígért az egész tagságnak és vele együtt a világnak is.

Valóban elszomorító, amikor például valaki a következőket tapasztalja: előfordul a Társaságban, hogy a Társaság tevékenykedni kívánó tagjai valahol időről-időre megtárgyalják a Társaság ügyeit.  E célból tartanak összejöveteleket. Amikor azután valaki az egyes, az összejöveteleken részt vett személyekkel beszél, azt veszi észre, hogy ott voltaképpen szóba sem került, mi a véleményük egymásról, a Társaságért végzett tevékenységükről és más ügyekről. Rájön az ember, hogy van, akinek sejtelme sincs arról, hogyan vélekednek az ő tevékenységéről a társai. A Karácsonyi Gyűlésen megadott impulzusokat követve feltétlenül jobb utakra kellene ezeket a dolgokat terelni. Elsősorban a tevékenykedni kívánó tagoknak kellene igyekezniük megérteni  ezt az impulzust.

Nagyon gyakran hallani a tevékenykedni kívánó tagoktól: megvan bennem a jóakarat; mégsem tudom, mi a helyes. De mégse alkossunk túl kényelmes véleményt erről a „jóakaratról”. Mindig fel kell vetnünk újra a kérdést: valóban felkutattam a Társaságban kínálkozó összes utat, hogy jóindulatú együttműködésben találjam meg a többiekkel a „helyeset”?

V. A tagokhoz!

Antropozófus irányelvek

1924. február 17.

A jövőben ebben a Közlönyben lesznek megtalálhatóak majd egyfajta antropozófus irányelvek. Tanácsokat kell ezeken érteni, hogy milyen irányt adhatnak meg az egyes csoportokban az előadásoknak és a megbeszéléseknek a Társaság vezető tagjai. Olyan javaslatokra gondolunk, amelyet az egész Társaság a Goetheanumtól kap meg. De nem érintheti az egyes vezető tagok működésének önállóságát. Az a jó, ha a Társaság úgy bontakozik ki, hogy az egyes csoportokban teljesen szabadon érvényesül a vezető tagok mondanivalója. Ez gazdagítja és alakítja sokrétűvé a Társaság életét.

De létre kellene a Társaságban jönnie egy egységes tudatnak. Ez akkor lehetséges, ha az egyes helyeken adott javaslatokról mindenütt tudnak. Ezért foglalom itt majd rövid mondatokba a Goetheanumban tartott előadásaim leírását a Társaság számára. Úgy gondolom, hogy akik a csoportokban („Zweig”-ekben) előadásokat tartanak, vagy megbeszéléseket vezetnek, irányvonalaknak tekinthetik ezeket, hogy majd szabadon kapcsolódhassanak hozzájuk. Így járulhatnánk hozzá a Társaság egységes működéséhez anélkül, hogy bármilyen kényszerre gondolnánk.

Ha kellő szeretettel viszonozzák a folyamatot, az egész Társaságnak hasznára válhat a dolog, ha a vezető tagok előadásaik és ösztönzéseik tartalmát tudatják a Goetheanum Vezetőségével is. Akkor leszünk különféle csoportok zűrzavara helyett egységes szellemi tartalommal rendelkező Társaság.

Az itt megadott irányvonalak mintegy megpendítenek témákat. Később majd az antropozófus irodalomban, a könyvek és előadássorozatok különböző helyein találhatják meg a támpontokat ahhoz, hogyan alakítsák a megpendített témákat úgy, hogy a megbeszélések tartalmát képezhessék a csoportokban.

Még akkor is,  ha a vezető tagoknak új gondolai támadnak az egyes csoportokban, kapcsolódhatnak ahhoz, amit a leírtak szerint a Társaság szellemi tevékenykedése számára keretként kezdeményeztek a Goetheanumból. Okvetlenül igaz és nem szabad vétenünk ellene, hogy szellemi tevékenységet csakis a tevékeny személyek szabad kibontakozása fejthet ki. Viszont, nem vétünk ellene, ha a Társaságban egymással összhangban helyesen cselekszenek az emberek. Ha ezt nem tudnák megtenni, az egyes személyek vagy csoportok Társasághoz tartozása mindig egyfajta külsőség maradna csupán. A Társasághoz tartozást bensőségnek kell érezniük.

Úgy sem lehet viszont, hogy az Antropozófiai Társaságot ez vagy az a személy alkalomként használja csupán, hogy azt mondja el, amit valamiféle szándéka alapján személyesen akar elmondani, hanem a Társaságnak annak kell otthont nyújtania, ami az antropozófia. Minden egyébbel a Társaság keretein kívül kell foglalkozni. Másra nem való a Társaság.

Az utóbbi években nem vált előnyére a Társaságnak, hogy egyes tagok a saját kívánságaikat pusztán azért hozták el ide, mert azt hitték, hogy kielégítésükre itt munkaterületet is találnak, mivel a Társaság egyre jobban bővült. Mondhatnánk: miért nem szálltunk kellőképpen ezzel szembe? – Ha ez történt volna, ma azt hallanánk mindenütt: igen, ha annak idején nem fogadtunk volna innen-onnan ösztönzéseket magunkba, hol tartanánk ma? Nos, sok mindent be is fogadtunk, ami siralmasan zátonyra futott és vissza is vetett bennünket. De most ebből elég! A mintapéldát, amit az egyes kísérletezők a Társaságban be akartak mutatni, kipróbáltuk. Nem kell az ilyesmit végtelenségig ismételgetni. Legyen a Goetheanum Vezetősége olyan testület, amely antropozófiát akar folytatni, a Társaság pedig olyan emberek személyes kapcsolata, akik a Vezetőséggel élénk eszmecserét szeretnének folytatni az antropozófia műveléséről.

Ne gondoljuk, hogy amire törekednünk kell, máról holnapra elérhetjük. Idő kell hozzá. És türelemre lesz szükségünk. Újból ártani fog, ha azt hisszük, hogy a Karácsonyi Gyűlés szándékait pár hét alatt megvalósíthatjuk.

VI. A tagokhoz!

A megismerésre való törekvés és az önfegyelem szándéka

1924. február 24.

Az Antropozófiai Társaságban inkább közelebb kerülnek egymáshoz az emberek, mintha az élet más területén találkoznának. Kitárja lelküket a közös érdeklődés a világ szellemi mivolta iránt. Fontosnak tartja az egyik, amit a másik a maga szellemi törekvése során belsőjében él át. Az ember közlékeny lesz, ha tudja, hogy olyan embertársa előtt áll, aki figyelmesen hallgatja, mi mozgatja őt a lelke mélyén.

Így szinte magától alakul ki, hogy a Társaság tagjai egymáson mást és másképpen figyelnek meg, mint más emberek. Ez viszont egyúttal veszélyt is rejt magában. Az emberek megtanulják egymást becsülni, ha találkoznak. A másik lelkének megnyilatkozásait a legmeghittebb örömmel fogadják. Gyorsan kibontakozhat a baráti együttlét minden nemes hatása. Kézenfekvő, hogy mindezek a hatások gyorsan rajongássá fokozódhatnak. Bár az efféle rajongásnak megvannak az árnyoldalai, de azért mégse fogadjuk csupán rideg és józan, nyárspolgári szívvel vagy fölényes világpolgári hozzáállással. A rajongás, amely harmonikus lelkiállapottá küzdötte fel magát, szellemet-nyitogatóbb az élet minden fontos megnyilvánulása mellett rezzenéstelen arccal elhaladó közömbösségnél.

De könnyen előfordulhat, hogy emberek, akik egymással gyorsan megbarátkoznak, ugyanolyan gyorsan újra el is távolodnak egymástól. Ha alaposan megismertük azt, aki feltárta magát előttünk, csakhamar észrevesszük gyengeségeit is. Ekkor megjelenhet azután a rajongás ellenkezője is. Az Antropozófiai Társaságban mindenütt ott settenkedik ez a veszély. A Társaság feladatai közé tartozik, hogy tegyen ellene. A mások iránt tanúsított belső toleranciára kell tehát törekednie lelke mélyén mindenkinek, aki a Társaság igazi tagja akar lenni. A másikat megtanulni megérteni, még akkor is, ha olyasmit gondol és tesz, amit az ember nem szeretne gondolni és tenni, ennek kellene az eszménnyé válnia.

Ez azonban a gyengeségekre és a hibákra vonatkozóan nem egyenlő az ítéletmentességgel. A megértés más, mint a szemet hunyás. Ha szeretünk valakit, szóba hozhatjuk a hibáit: sokszor a legszebb baráti szolgálatnak tekinti majd. Le is hordhatjuk a közömbös bíró érzületével: de a meg nem értettségtől visszahőköl és a kritikusa iránt feléledő gyűlöletérzettel vigasztalódik majd.

Sok vonatkozásban végzetessé válhat, ha a mások iránt tanúsított intoleranciát és értetlenséget, ha az élet tágas területein ma uralkodó formájában viszik be az Antropozófiai Társaságba. Ugyanis ezek még csak fokozódnak azáltal, hogy a Társaságban lévő emberek közel állnak egymáshoz.

Ezek a dolgok erősen rámutatnak, hogy aki az Antropozófiai Társaságban törekszik az elevenebb megismerésre, szükségképpen érzés és érzületvilága megnemesítéséért folytatott küzdelemmel kell törekvését kísérnie. A megismerést célzó fokozott törekvés lelki életét a felé a régió felé mélyíti el, ahol gőg, önteltség, mások iránti részvétlenség és még egyebek is leselkednek rá. A megismerést célzó gyengébb törekvés e régióba is csak erőtlenebbül avatkozik bele. A lélek mélyén aludni hagyja. Álmából a megismerés eleven élete zavarja fel. Erejüket vesztik az őt visszatartó szokások. Az az  eszmény, amely a szellemiségre irányul, olyan lelki tulajdonságokat éleszthet fel, amelyek az eszmény nélkül nem derültek volna ki. Az Antropozófiai Társaság való arra, hogy az itt leselkedő veszélyekre a nemes érzések és érzületek ápolásával hasson. Vannak az emberi természetben olyan ösztönök, amelyek azért keltenek félelmet a megismerés iránt, mert megsejtik az ilyen összefüggéseket. De aki a megismerésre való törekvését azért hagyja szunnyadni, mert annak művelése felbolygatja rút érzéseit, lemond arról is, hogy igazi emberi mivoltát teljes terjedelmében kifejlessze magában. Emberhez méltatlan dolog azért bénítani a belátást, mert fél valaki a jellembeli fogyatékosságoktól. Csak az lehet emberhez méltó, ha úgy törekszik megismerésre, hogy összeköti szándékos önfegyelemmel is.

És az antropozófia által képes erre az ember. Csak el kell jutnia odáig, hogy eleveneknek tekintse az antropozófia gondolatait. Elevenségük következtében a gondolatok erőt hozhatnak létre az akaratban, melegséget az érzésekben és az érzületekben. Mindenképpen az embertől függ, hogy pusztán elképzeli, vagy megéli-e az antropozófiát. És a Társaság tevékenyen fellépő tagjaitól függ majd, hogy a mód, ahogyan kibontakoztatják az antropozófiát, csak gondolatokat ébreszt-e, vagy életre kelt.

VII. A tagokhoz!

A Társaságban végzett munka

1924. március 2.

Az ember lelki életének alapvető kérdéseit kívánom ismertetni a Goetheanumban az Antropozófiai Társaság számára jelenleg tartott előadásaimban. Az ismertetés szempontjait a „Közlönyben” eddig megjelent öt irányelvben jelöltem meg. Eleget akartam tenni az antropozófus előadás alapkövetelményének. A hallgatónak éreznie kell, hogy az antropozófia arról szól, amit lelke sajátos ügyének érez, ha teljesen magába száll. Ha megtaláljuk az ismertetés helyes módját, akkor alakul ki a tagokban a tudat: az Antropozófiai Társaságban igazán megértik az embert.

Ebben találjuk meg azt az impulzust, ami az embereket arra ösztönzi, hogy taggá váljanak. Olyan otthonra akarnak lelni, ahol az emberek egymás iránti megértését helyes módon ápolják.

Aki komolyan keresi azt, hogy megértse az embereket, voltaképpen már útban van a világ szellemi mivoltának elismerése felé. Mivel közben észreveszi, hogy az emberrel kapcsolatban a természettudomány nem nyújt felvilágosítást, csak kérdéseket vet fel.

Az antropozófus szemléltetésekben csak zűrzavar keletkezik, ha valaki el akarja a lelkeket távolítani a természet szeretetétől. Az antropozófus szemlélet nem indulhat ki abból, hogy lenézi, amit a természet tár az ember elé. A szellem mivoltának torzképéhez vezethet csupán, ha lenézzük a természetet, eltérünk az emberre az életjelenségekben a világban sugárzó valóságtól, az ilyen jelenségekben működő szépségtől és az emberi törekvések elé állított feladatoktól. Az ilyen torzképnek mindig személyes jellege lesz. Ha nem is pusztán csak álmokból szövik, de álomként élik meg. Ha éber állapotban élünk együtt az emberekkel, arra kell törekednünk, hogy közös dolgainkat megértsük. Amit az egyik állít, fontosnak kell lennie a másik számára is; a másiknak bizonyos értéket kell jelentenie, amit az egyik kidolgoz. Az együtt élő embereknek érezniük kell, hogy közös világban vannak. Amikor az ember álmokat sző, kioldódik e közös világból. A közvetlenül mellette lévő embernek teljesen más álmai lehetnek. Ébren közös világban élnek az emberek; álmában megvan mindenkinek a maga saját világa.

Az antropozófiának nem az éber állapotból az álomvilágba, hanem egy fokozottan éber állapotba kell vezetnie. Bár a mindennapi életben közös dolgok vannak; de mégis csak szűk határok között élhetőek meg. Száműzve vagyunk a lét egy darabjába; a teljes élet utáni vágyat csak szívünkben hordozzuk. Érezzük, hogy az emberi megélések közös dolgai túllépik a mindennapi élet körét. Ahogyan pedig  a Földtől el és a Napra fel kell tekintenünk, ha észre akarjuk venni az összes földi dolgok közös fényforrását, az érzéki világtól elfordulva kell megközelítenünk a szellemi világ tartalmát, ha azt akarjuk megtalálni, ami az ember igazi mivoltából indul ki és lelkünket kielégítő emberi közösséghez, e közösség teljes átéléséhez tudja vezetni. 

Ekkor viszont könnyen elfordulhatunk az élettől, ahelyett, hogy még jobban belemerülnénk.

Ennek a veszélynek teszi ki magát, aki lenézi a természetet. Lelke magányába sodródik, mely a természetes álmodáshoz hasonló. Az emberi valóság iránti érzéket, ami egyúttal a világmindenség valósága iránti érzék is, a természetből az ember lelke felé sugárzó valóság fényén fejleszthetjük ki legjobban. A természet valósága azonban a szellem valóságához vezeti azt, aki nyílt, szabad érzékekkel éli meg őt magában. Aki áthatja magát a természet szépségével, nagyságával és magasztosságával, ez a szellem megérzésének forrása lesz benne. Aki pedig kitárja szívét a jón és rosszon túli örök ártatlanságban megnyilatkozó természet néma mozdulatának, felnyílnak szemei, hogy láthassa a szellemi világot, amely e néma mozdulatban szólaltatja meg a jó és a rossz közötti különbséget feltáró eleven Igét.

A természetszemlélet szeretetét átélt szellemi szemlélet a lélek igazi kincseivel gazdagítja az életet; míg az emberek szíve szegényebb lesz a szellemről a természetszemlélettel ellentétes módon kialakuló álmodozástól. Aki az antropozófia lényegének legmélyére hatol, ez utóbbi mondatok utalásait olyan szempontnak fogja tekinteni, ahonnan ki kell majd indulnia az antropozófus előadásokban. Az ilyen kiindulópontokkal érintjük meg majd azt, amiről az Antropozófiai Társaság minden tagja azt mondja: ez az igazi okom arra, amiért a Társaságba beléptem.

Nem lesz elég, ha a Társaságban tevékenykedni kívánó tagok az itt jelzett dolgokról csak elméletben vannak meggyőződve. Csak akkor költözik meggyőződésükbe valóságos élet, ha melegen érdeklődnek minden iránt, ami a Társaságban történik. A társaságbeli munkájukhoz szükséges melegséghez a Társaságban lévő személyek gondolatainak és élményeinek ismeretében jutnak el. Ha antropozófusokként akarnak mások elé állni, nagy érdeklődést kell más emberek iránt tanúsítaniuk. A Társaságban végzett tevékenységük alapjául viszont a „Das Goetheanum” című folyóirat ,,Mi történik a Társaságban” című mellékletét kell tanulmányozniuk. Főként azoknak a tagoknak van erre szükségük, akik tevékenykedni kívánnak a Társaságban.

VIII. A tagokhoz!

A társaságbeli munka

1924. március 9.

Bizonyára emlékeznek rá, hogy az Antropozófiai Társaság szolgálatában tartott nyilvános előadásaimba lehetőség szerint mindenütt megpróbáltam beiktatni a korszakunknak megfelelő ismereteket. Tettem ezt azért, mert az antropozófia nem lehet valamilyen szekta önkényesen kiagyalt véleménye. Ki kell fejeznie a maga valóságát: a korunk követelményeinek megfelelő világszemléletet és a gyakorlati életet.

Teljesen hibásnak tartom, ha egy antropozófus csak elutasítja, amit jelenkor szellemi élete az ő szakterületén kívül hozott létre. Ha úgy utasít el valamit, hogy a hozzáértő nyomban észre is veszi, hogy olyasmit utasított el, amit kellőképpen nem is ismert, úgy az antropozófia soha semmit nem érhet el.

Ezt figyelembe kell venni a rendszeres heti összejöveteleken (,,Zweig “-eken) tevékenykedő tagoknak. Viszont a kívántakat nem érjük el, ha az antropozófus előadások mellett olyan előadásokat is rendezünk, amelyek a mai tudományok legkülönbözőbb területeiről származó dolgokat az antropozófus mozgalmon kívül szokásos módon hozzák el nekünk. Gyötrő szakadékokat hozunk vele létre a hallgató tagokban a ma megszokott ismeretek és az között, amiről az antropozófiának szólnia kell.

Ártalmas úgy felvetni egy témát, hogy az embernek már eleve az a benyomása, hogy csupán az alkalmat ragadják meg vele a jelen valamilyen elképzelésének bírálatára. Meg kellene egyáltalán gondosan vizsgálni előbb, van-e egészséges kiindulópont az ilyen elképzelésben. Többnyire az a helyzet, hogy ma mindenütt vannak ilyen fontos kiindulópontok. Emiatt nem kell ugyan visszatartani a kritikát. De csak azt kritizáljuk, amivel adott sajátossága szerint előzőleg foglalkoztunk már. Ha ezt figyelembe vennék, kimaradhatna az Antropozófiai Társaságból valami, ami az utóbbi időben nehézségeket okozott. Tudósaink nálunk kifejtett hatékony tevékenységével csakis mélységesen elégedettek lehetünk. De tagságunk egy része mégis úgy érzi, hogy „nem eléggé antropozófusokként” tevékenykednek.

Így jött létre ennek az oldalhajtása is attól, hogy az antropozófus magatartást gyakorlatira próbálták váltani az élet különböző területein. Sok tagunk itt is úgy érezte, hogy egyáltalán nem antropozófus módon zajlanak le a dolgok az efféle „vállalkozások” során.

Az itt alkalmazott kritika biztosan csak részben jogos. Mivel a bíráló sokszor nem látja, hogy ma az efféle próbálkozás milyen nehéz és mindenhez idő kell, hogy a megfelelő módon válhasson valóra.

Sok tagunk megérzésének mégis egészséges alapja van. Nekünk antropozófusoknak elsődleges feladatunk, hogy lelki szemünket élesítsük, hogy helyes megvilágításban lássuk, mit hoz létre korunk kultúrája. Az a sajátossága, hogy végtelenül sok, termékeny dolgot talál meg ugyan, de híján van a talajnak, ahová megfelelő módon ültetné el őket. Az biztos, hogy sokszor éppen akkor kell a legszigorúbb kritikával élnünk, amikor jelenkorunk jelenségeit illetően nem negatív, hanem pozitív módon foglalunk állást.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a pozitív irányultságot, még nem menekülünk meg attól a veszélytől, hogy az igazán antropozófus módon való beszédtől visszariadjunk. Milyen gyakran halljuk éppen az Antropozófiai Társaságban lévő tudósoktól: elriasztjuk azt, aki nem antropozófus, ha minden további nélkül éter, vagy asztráltestről beszélünk neki. Azonban terméketlenek maradunk, amennyiben a nem antropozófusokat saját területükön kritizáljuk és csak azokat az megítéléseket vesszük igénybe, amelyek ott maguktól is létrejöhetnek. Ha megmondjuk, miért tesszük, beszélhetünk az éter- és az asztráltestről.

Ha azonban arra törekszünk, hogy a tulajdonképpeni antropozófiáról úgy beszéljünk, mint aki mindent a vele megélesített lelki szemekkel lát, eltűnik majd az Antropozófiai Társaság tagjaiból is az az érzés, hogy tudósaink beszéde nem eléggé „antropozófus beszéd”, és hogy a gyakorlati emberek úgy cselekednek, ahogyan a Társaság tagjaitól nem elvárható.

Ilyen irányultságúvá kell gondolkodásmódunknak válnia, ha nem akarjuk, hogy a Karácsonyi Gyűlés jámbor kívánságok összessége maradjon csupán, hanem azt akarjuk, hogy szándékai a megvalósulás irányába haladjanak.

IX. A tagokhoz!

Az antropozófus igazságok egyéni megformálása

1924.március 16.

Az előző fejtegetéseket azt remélve céloztam a tagoknak, hogy hozzájárulok valamivel ahhoz, hogy a különböző helyeken, ahol vannak antropozófusok, fontolják meg majd őket. Jónak tűnne számomra, ha a Társaság tevékeny tagjai kiindulópontnak vennék, hogy hozzájuk kapcsolódva felemeljék majd a teljes tagságot az Antropozófiai Társaság mivoltának közös tudatához.

Biztosan helyes, hogy a rendszeres heti (,,Zweig”) összejövetelek tevékenységének fő részét a világ antropozófus szemléletére és az életben való alkalmazására vonatkozó megbeszélések képezzék. De vannak olyan „Zweig”-összejövetelek is, ahol az idő egy kis részét – még ha csak igen kis részét is – olyan dolgok megbeszélésére fordítanák, – amelyekre az említett fejtegetésekben utalok. Néhány tagot majd azután éppen ez ösztönöz megfelelő módon arra, hogy a nem antropozófus külvilággal szemben is képviselje a Társaságot.

Nem lehet az Antropozófiai Társaságról úgy gondolkodni, mintha lényege és feladata kimerült volna az alapszabály néhány paragrafusával. Mivel az antropozófia impulzusai az ember gondolkodása, érzései és akarata mélyére hatolnak, erősen visszahat rájuk az ember lelki élete. A tartalma általános tételekbe foglalható, ahogyan a szellemi élet különböző területein teszik ezt. Ámbár, bármennyire szükség is van rá, itt ne álljunk meg. Az általános tételek attól kaphatnak életteljes színezetet, hogy akinek szívügye, saját élettapasztalatai alapján mondja el őket. És az antropozófia igazságainak megértése szempontjából minden egyéni jelzés értéket jelenthet.

E tényt fontosnak tartva felfedezzük, hogy az Antropozófiai Társaság mivoltának mindig egy-egy újabb oldalát vesszük észre. 

A Társaság tevékeny tagjai elég gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy valamit kérdeznek tőlük. Aki kérdez, attól a kapott választól vár felvilágosítást; akit pedig megkérdeznek, okulhat a kérdezés módjából. Ne menjünk el figyelmetlenül az efféle tanulás mellett. Elsősorban kérdésekből ismerjük meg az életet. Sokszor kiderül a kérdés oka is. Akinek felteszik, hálásnak kell lennie, hogy kérdeznek tőle valamit. A kérdező segítségével helyes magatartást tanúsíthat a válaszadással. Kiváltképpen a válaszokból kicsendülő érzések hangvétele javul majd meg. Ez az érzelmi hangvétel lényeges az antropozófus igazságok közlésekor. Nem csak az a fontos, hogy mit mondunk, még fontosabb, hogyan mondjuk.

Bizonyos szempontból az antropozófus igazságok az emberek által egymással egyáltalán közölhető legfontosabb igazságok. Voltaképpen már el is torzítaná közölnivalónkat, ha ilyesmiket másokkal anélkül közölnénk, hogy ne vennénk bennük mélységes benső érdeklődéssel részt. Részvételünk attól mélyül el, ha megérezzük, hogy a különféle emberek életük melyik rejtett oka alapján teszik fel kérdéseiket. Ne vizsgáztassunk másokat, ne legyünk lelki élveboncolói. Megelégedhetünk azzal, amit maga helyez el a kérdésben. Az Antropozófiai Társaság egyetlen tevékeny tagja se elégedjen meg azzal, hogy előre kidolgozott, sematikus választ ad.

Gyakran hangsúlyozzák – és joggal -, hogy az antropozófia ne maradjon csak elmélet az emberben, életté kellene benne válnia. Életté azonban csak olyasvalami tud válni, amit állandóan maga az élet gerjeszt. 

Az antropozófiában az ilyen magatartásból lesz az emberszeretet hajtóereje. És az antropozófia területén szeretetbe kell ágyaznunk minden tevékenységet. Aki sokszor nézett körül az Antropozófiai Társaságban, tudhatja, hogy sokan jönnek amiatt oda, mert az életigazságokhoz másutt csak a szeretet alaphangja nélkül jutnak hozzá. Az emberi lélek finom érzékenységgel hallja ki az elhangzottakból ezt a hangot. És ez a megértés egyik legnagyobb mértékű közvetítőjét alkotja.

Talán mondhatják majd: hogyan lehet belevinni a földfejlődés leírásába a szeretetet? Aki odáig eljutott, hogy érti, hogy a Föld és a világ fejlődése az emberiség fejlődésének másik oldala csupán, nincs már kétsége afelől, hogy a szeretet éppen az ilyen igazságok iránt ébreszt mély lelki érzéseket.

X. A tagokhoz!

Az antropozófus igazságok előadása

1924. március 23.

Az antropozófus igazságok előadásában annál több élet van, minél különbözőbb módon és szempontok szerint lehet azokat körüljárni. Ne riadjanak vissza tehát a Társaság tevékeny tagjai attól, hogy a rendszeres heti összejöveteleken (,,Zweig”-eken) ugyanazzal a témával mindig újból foglalkozzanak. Arra viszont szükség lesz, hogy azt különböző oldalairól közelítsék meg. Embertársaink kérdései iránt az előző, IX. levelemben leírt magatartás szinte magától vezet egy ilyen szemléletmódhoz. Így ismerhetjük meg igazán az antropozófus felfogás eleven voltát. Megérezzük, hogy minden gondolatképnek, amelyekbe felfogásunkat öltöztettük, tökéletlennek kell lennie. Úgy érezzük, hogy amit lelkünkben hordozunk, mérhetetlenül gazdagabb, mint amit gondolatokkal ki tudunk fejezni. Ezt egyre világosabban felismerve, fokozódik lelkünkben a szellemi élet iránt érzett áhitat. És ennek az áhitatnak át kell hatnia minden antropozófus előadást. Az előadást betöltő egyik alaphangnak kell lennie. Ahol az áhitat hiányzik, ott nincs ereje az antropozófus igazságok megvitatásának.

Ha antropozófiáról van szó, ne kívülről akarjuk ezt az erőt belevinni. Alakulását olyan erőre kell bíznunk, amely azzal a tudattal fűz minket az igazságokhoz, hogy megragadva őket, lelkünkkel az igazi szellemi világ közelébe kerülünk. – Ez számára bizonyos hangulatot kölcsönöz. Úgy érzi, néhány pillanatra teljesen átengedi magát a szellemi világ gondolatainak. Ebben az odaadásban az iránta érzett áhitat teljesen magától értetődően jön létre.

Egy ilyen hangulat kifejlesztésével kezdődik minden igazi meditáció. Aki ezt a lelki hangulatot nem képes megszeretni, hiába alkalmazza a „szellemi világra” vonatkozó ismeretek elsajátításának szabályait. Mert az ember ebben a hangulatban szólítja tudatába a lelke mélyén nyugvó szellemiséget. Így egyesül az ember önmaga szellemi mivoltával. És csakis ebben az egyesülésben találhat rá a szellemire a világban. Csak az ember szelleme tud a világ szelleme felé fordulni. 

A Társaság tevékeny tagjai, akiknél tanácsot keresnek mások, e hangulati pillanatok elsajátításával fokozzák észlelőképességüket aziránt, hogy voltaképpen mit is akar a másik ember. Az embernek sokszor nehezére esik érthetően kimondania, hogy mi is mozgatja legmélyebben a lelkét. Könnyen megeshet tehát, hogy akitől kérdeztek, az elhangzott kérdésből nem hallja ki, hogy a kérdezőnek mire van voltaképpen szüksége. Ekkor a kérdező joggal érzi úgy, hogy nem kapott választ arra, amire akart. De ha a kérdezett az előbb leírt belső hangulattal megszerzett lelkiállapotban áll a kérdező előtt, megoldhatja a kérdést feltevő ember nyelvét. A kérdező így igazi, bensőséges, az antropozófus igazságok közlését éltető helyes bizalmat alakít ki majd a válaszadó iránt. A közlésbe belekerül valami, ami azt az embert, aki választ kapott, most már képessé teszi arra, hogy innentől fogva önállóan követhesse tovább szellemi igényeinek útját. Talán az lesz az érzése, hogy ha nem is kapott választ mindenre, amit keresett, mostantól képes lesz saját magát segíteni. Egy belső erőérzet váltja fel lelkében az előző, tehetetlenség érzését. És a kérdező voltaképpen ezt az erőérzetet kereste.

Ne higgyük, hogy égető lelki kérdésekre pusztán csak érzésbeli, gondolatoktól mentes válaszokat találhatunk. De nem talál utat az érzésektől elhidegült, különváltan kialakult gondolat az ember szívéhez. Viszont attól se féljünk, hogy az érzés valamiképpen ártana a gondolat tárgyilagosságának. Ez csak akkor következhet be, ha az nem a leírt hangulat által találta meg az utat az ember szellemiségéhez.

XI. A tagokhoz!

Az antropozófus tanításról

1924. március 30. 

Az antropozófiával való foglalkozásra általában az ösztönzi az embert, hogy nem elégíti ki, ha a rajta kívül lévő világra tekint, ez pedig arra készteti, hogy saját emberi mivoltára terelje vizsgálódásait. Megsejti, hogy az élet rejtélyeire nem attól derül fény, hogy kifelé, a világ forgatagára tekint, hanem befelé, az ember belső életébe kell bepillantania. A világ megismerését célzó törekvéséből önismeretre való törekvés lesz.

Az Antropozófiai Társaságban tevékenykedni kívánó tagoknak erre ügyelniük kell. Akkor egyrészt helyesen fogják átérezni feladatukat. Másrészt a vele járó veszélyeket is felismerik majd.

Az önismeretre való törekvés sokszor, ha tévútra visz, az önzés egyik sajátos formájához vezet. Az illető túl fontosnak tartja saját magát, és így minden iránt elvesztheti érdeklődését, ami rajta kívül játszódik le. Minden helyes törekvés, ha egyoldalúvá fajul,  tévútra vezethet.

Egyáltalán nem lesz világnézetünk, ha azt nem az embert szemlélve keressük. Mert mindig a legújabbnak bizonyul az az ősrégi igazság, hogy az ember mikrokozmosz, igazi ,,kicsi világ”. Az ember lényében rejlik a „nagyvilág”, a makrokozmosz minden rejtélye és titka.

Ha helyesen fogjuk ezt fel, úgy az ember belső világára vetett minden pillantás az emberen kívül lévő világra irányítja figyelmünket. És az önismeret a világismeret kapujává lesz. Ha tévesen fogjuk fel, akkor magunkat szemlélve saját mivoltunkba zárkózunk be, és elveszítjük érdeklődésünket a világ iránt.

Ez utóbbinak nem szabad megtörténnie az antropozófia által. Egyébként nem fog megszűnni a Társaságba sok újonnan belépő tagtól hallható panasz: jaj, mennyire önző módon gondolkodnak az antropozófusok.

Aki meg akarja magát ismerni, önismerete megszerzésével először azt kell élesebben meglátnia, hogy minden ami ő maga, a másik emberben is szembe jön vele. Akkor érzi át, hogy az embertársa mit él át, ha magában is átélt már hasonlót. Amíg hiányzik ez az önmagam-megélése, anélkül megyünk el másoké mellett is, hogy azt helyesen látnánk. Viszont az érzést a saját megélés azonban annyira lebilincselheti, hogy semmi sem marad már belőle másoknak.

A Társaság aktív tagjai akkor fogják csak hasznossá tenni ez irányú tevékenységüket, ha az ott leselkedő veszélyekre is figyelni kívánnak majd. Akkor majd megakadályozzák, hogy az önismeret önimádattá fajuljon. Tevékenységüknek sokkal inkább az önismeretből az emberszeretetbe átvezető hangot fognak kölcsönözni. És aki pedig mások iránti érdeklődést fejleszt ki, általában a világ iránti érdeklődésének sem lesz hiánya.

Vannak barátaim, akiknek gyakran a következő emlékmondást adtam, amikor valamilyen alkalomra tőlem ilyet kértek: 

Ha meg akarod ismerni mivoltodat,
 Nézz mindenfelé körül a világban.
 Ha igazán át akarod tekinteni a világot,
Saját lelked mélyére tekints.

E mondás irányultságához kell az antropozófus felismerésekről szóló előadásnak tartania magát. Így akkor elkerüljük, hogy az embereket belső világuk tárgyalásával önző módon túlságosan önmagukba gubódzásra ösztönözzük.   

Valóban visszataszító, ha az új tag annyit vesz csak észre az antropozófusokon, hogy azok saját magukkal kívánnak foglalkozni csupán. Feltűnik, hogy akik már jó ideje tagjai a Társaságnak minden alkalommal azon siránkoznak, hogy számukra nem hagy az élet időt arra, hogy az antropozófiában igazán elmélyedjenek. Különösen sokszor találunk azoknál az embereknél erre, akik az antropozófus mozgalmon belül találtak munkaterületet maguknak. Könnyen sokallják a munkát, mert úgy vélik, visszatartja őket a meditálástól, az antropozófus írásművek olvasásától és mástól is. Ám az antropozófus ismeretek szeretete nem zavarhatja meg az élet szükségszerűségei iránt érzett örömteli odaadást. Ha megzavarja, nem lehet az antropozófiával való foglalkozásnak sem igazi hevülete; hideg önzéssé fajul.

A Társaságban tevékenykedni akaró tagok egyik feladatának kell lennie, hogy ezzel a felismeréssel hassák át erősen magukat. Tevékenységükhöz vele találhatják meg majd a könnyen bekövetkező veszélyeket elhárító hangot.

XII. A tagokhoz!

A „Zweig”-esték kialakítása

1924. április 6.

A tagság körében egy idő óta sokat tárgyalnak arról, hogy szabály legyen-e a heti (Zweig”) összejöveteleken a meglévő irodalom felolvasás és megbeszélés általi általános műveltséggé tétele az Antropozófiai Társaságon belül, vagy előnyben kell-e részesíteni az egyes tevékenységre törekvő tagok mondanivalójának szabad előadását?

Aki ráeszmél az antropozófus munka feltételeire, minden további nélkül világosan látnia kell, hogy a tevékenységeknek nem egyoldalúan egyik, vagy másik irányát kell követni, hanem, ha adódik rá lehetőség, mind a kettőt művelni kell. Az antropozófus irodalomban az található meg, ami az embereket a Társaságba vezeti. Arra hivatott, hogy a Társaság tevékenykedésének alapját képezze. Ha a heti („Zweig”) összejöveteleken ismertetik meg ezt az irodalmat a tagokkal, akkor az olyan egységes vonást alakít ki, amire szükségünk is van, ha azt akarjuk, hogy Társaságunknak igazi tartalma legyen.

Ellenvetésül ne hozzák fel: ami le van írva, elolvashatom otthon is; azt felesleges előadni a heti („Zweig”) összejöveteleken. Már rámutattam e vélemény téves voltára a „Közlöny”-ben. Értelmet kell látnunk abban, hogy a Társaság tagjaival együtt fogadjuk magunkba az antropozófia szellemi javait. Ne tekintsük lényegtelennek sem az együttlét, sem a szellemiség együttlétünk során történő felvételének érzését.

De szükség van arra is, hogy a tevékenykedni kívánó tagokat érdekelje, hogy a rendelkezésre álló irodalmat fokozatosan valóban a tagság szellemi tulajdonává tegyék. Az nem megy, hogy Társaságunk már sok éves tagjai közül sokan semmit se halljanak a heti (“Zweig”) összejöveteleken azokról a dolgokról, amelyekről az irodalomban rendelkezésre állnak már bizonyos ismeretek.

Másrészt meg kell mondanunk: komoly kárt szenvedne a Társaság élete, ha saját mondanivalójukat a Társaság tevékeny tagjai lehetőleg minél többen – nem adnák elő. A tevékenykedésnek ezt a területét nagyon jól harmonikus összhangba lehet hozni a másikkal. Meg kellene gondolni, hogy az antropozófia csak akkor lehet majd az, amivé lennie kell, ha kialakításában egyre több ember vesz részt. Ha a heti összejöveteleken saját munkájuk gyümölcsét ismertetik a tevékeny tagok, fogadjuk örömmel, ne utasítsuk el.

Ha bizony gyakran elhangzik: nem antropozófia, amit egyesek előadnak, e kijelentés egyes esetekben még jogos is lehet. De hova jutnánk, ha vétenénk az ellen az igazság ellen, hogy az Antropozófiai Társaságban mindennek benne kell élnie, ami az emberiség szellemi javaihoz tartozik. Van, amit azért kell előadni, mert egy antropozófus előadás felépítésének alapja lehet. Van, amit azért kell megosztani, mert utólagosan kell az antropozófia nézőpontjából rávilágítani. Ne szabjunk szűkkeblűen határt annak, amit tevékeny tagjaink hoznak el nekünk, amíg a Társaság működésében meg tudjuk őrizni az alapvetően antropozófus jelleget.

Nem az a heti összejövetelek tennivalója, hogy kirekessze ezt vagy azt, hanem hogy a rendelkezésre álló irodalommal való foglalkozást megfelelő módon egyeztesse a tevékeny tagok saját mondanivalójával.

Az Antropozófiai Társaság nem az egyoldalú, hanem a sokrétű tevékenységével éri el majd céljait. A Társaság annyi tagjának van saját megosztani valója saját kútfőből, hogy e ténynek csak szívből örülhetünk. Ezirányban hozzá kellene szoknunk, hogy elismeréssel adózzunk ilyen tagjainknak. Akkor lehet csak igazi élet a Társaságban, ha megfelelőképpen méltányoljuk a teljesítményeket. A legritkább esetben fordulhat csak elő az Antropozófiai Társaság hibái között a szűkkeblű elutasítás. Inkább lelkesen fogadjuk, ha minél többet tudunk megismerni abból, amit valaki az antropozófus közösségben mondani kíván.

XIII. A tagokhoz!

Az ember képjellege

1924. május 18. 

Sok múlik azon, hogy megértsük az antropozófián keresztül, hogy a külső természet szemlélésével szerzett képzeteknek az ember szemlélete előtt meg kell torpanniuk. Ez ellen a követelmény ellen vét az utóbbi évszázadok szellemi fejlődése következtében az emberi kedélybe költözött gondolkodásmód. Általa rászokik az ember, hogy természeti törvényeket gondoljon ki; az érzékekkel észlelt természeti jelenségeket pedig ezekkel a természeti törvényekkel magyarázzák. Azután ránéznek az emberi szervezetre, és úgy tekintenek arra is, mintha működését szintén ilyen természeti törvények alkalmazásával lehetne megérteni.

Olyan ez, mintha valaki a festőművész alkotta képet aszerint nézné, milyen a festékek anyaga, vagy hogy milyen erővel tapadnak a festékek a vászonra, vagy hogyan kente fel rá a színeket a festő, és hasonló szempontok alapján. De egyikkel sem találjuk meg, ami elénk tárul a képben. Teljesen más törvényszerűségek élnek abban, ami megnyilvánul a képben, mint amelyek az előbbi szempontok alapján nyerhetőek.

Fontos világosan értenünk, hogy olyasvalami nyilatkozik meg az ember mivoltában is, ami nem ragadható meg olyan szempontok alapján, amelyekkel a külső természet törvényeihez jutunk el. Ha már megfelelőképpen magunkévá tettük ezt az elképzelést, képesek leszünk arra, hogy az embert egy képként fogjuk fel. Ilyen értelemben az ásvány nem kép. Azt nyilatkoztatja csak meg, amit az érzékek közvetlenül észlelhetnek.

A képnél a szemlélet úgyszólván az érzékelés által megtekintett dolgon keresztül irányul egy szellemi úton megragadott tartalomra. És így van ez az emberlény szemlélése esetében is. Ha a természeti törvények alapján helyesen fogjuk fel az ember mivoltát, e természeti törvények felidézése közben nem a valóságos emberhez érezzük magunkat közel, hanem csak ahhoz, amin keresztül az igazi ember megnyilvánul. Át kell azonban élnünk szellemünkben, hogy a természeti törvényekkel úgy állunk az ember előtt, mintha egy kép előtt állva annyit tudnánk csupán, hogy ott a kék, itt meg a piros, és nem tudnánk egy belső lelki tevékenységgel a kéket és a pirosat arra vonatkoztatni, ami ezeken a színeken keresztül nyilvánul meg.

Mást kell éreznünk, ha a természeti törvényekkel egy ásvány előtt állunk, mint amikor egy emberrel állunk szemben. A szellemi felfogás számára az ásvány olyan, mint amikor valaki azt, amit észlel, közvetlenül megtapintja; a természeti törvényekkel viszont annyira távol áll valaki az embertől, mint a képtől, ha azt nem lelki szemeivel nézi, hanem csupán megtapogatja.

Ha az emberről alkotott szemléletünk során felfogtuk már, hogy az ember valaminek a képe, akkor a megfelelő lelki hangulatban továbbhaladhatunk ahhoz is, amit ez a kép ábrázol.

Az ember képjellege nem egyértelműen nyilatkozik meg az emberben. Mivoltukra nézve az érzékszervek legkevésbé képek, leginkább önmaguk kinyilatkoztatásai, mint az ásványok. Pont az érzékszervek közelíthetőek meg legjobban természeti törvényekkel. Figyeljük csak meg szemünk csodálatos berendezését. A természeti törvényekkel megközelítőleg meg is érthetjük ezt a berendezést. Hasonló ez a többi érzékszervvel is, bár ezeknél nem tűnik fel annyira világosan, mint a szem esetében. Ez abból adódik, hogy az érzékszervek kialakításukban egyfajta befejezett állapotot mutatnak. Kész képződményekként tagolódnak a szervezetbe, és ilyen állapotban közvetítik a külvilágból észlelteket.

A szervezetben lejátszódó ritmikus folyamatokkal azonban ez nem így van. Nem kész dologként tárulnak elénk. A szervezet folyamatos keletkezése és elmúlása játszódik le bennük. Ha az érzékszervek olyanok lennének, mint a ritmikus rendszer, az ember a külvilágot folyamatos létesülésként észlelné. 

Az érzékszervek falon függő képként jelenik meg. A ritmikus rendszer pedig történésként jelenik meg előttünk, ami a kép létrejötte során bontakozik ki előttünk, miközben nézzük a vásznat és a festőt. A kép még nincs kész; de egyre jobban előtűnik. A szemlélés folyamán csak a keletkezéssel van dolgunk. Ami létrejött, egyelőre meg is marad. Az ember ritmikus rendszerét nézve, a felépüléshez, keletkezéshez azonnal csatlakozik az elmúlás, a lebomlás. A ritmikus rendszerben egy létrejövő kép nyilatkozik meg.

Imaginációnak nevezhetjük azt a tevékenységet, amit akkor végez a lélek, ha érzékelés közben átadja magát az előtte álló kész képnek. Viszont az átélés, amelyet ki kell fejleszteni a keletkező kép megragadásához, az az inspiráció.

Ismét másképpen áll a dolog, ha az emberi szervezet anyagcsere- és mozgásrendszerét vizsgáljuk. Olyan, mintha egy teljesen üres vászon, a festékes tégelyek és a kép megfestésébe még bele sem kezdett festőművész állna előttünk. Az anyagcsere- és végtagrendszer megértéséhez egy olyan észlelőképességet kell kifejlesztenünk, amelynek az érzékek által közvetített észleletekhez éppen annyi köze van, mint a szemlélt festékes tégelyeknek, az üres vászonnak és a festőnek, azzal ami később a festő képeként tárul a szemünk elé. És az a tevékenység pedig, melynek során a lélek tisztán szellemi úton az anyagcsere és a mozgás alapján éli meg az embert, olyan, mintha valaki már a festő, az üres vászon és a festékes tégelyek láttán megélné a később megfestett képet. Intuíciónak kell működnie a lélekben, ha az anyagcsere- és végtagrendszert meg akarjuk érteni.

Szükség van arra, hogy az Antropozófiai Társaság tevékeny tagjai ilyen módon mutassanak rá az antropozófus szemlélet alapjainak lényegére. Hiszen a megismerésnek nem csupán az antropozófiától kapott tartalmát kell belátnunk, hanem azt is, hogyan juthatunk el odáig, hogy e megismerés tartalmát megéljük.

XIV. A tagokhoz!

A heti összejövetelek (,,Zweig”) hangulatáról

1924. március 2.

Ahogyan itt legutóbb beszéltünk az emberről, rávezet bennünket, hogy a tárgyilagosan ismerjük el az ember fizikai és éteri mivoltában lévő szellemiség és lelkiség működését. Ha megértettük, hogy az ember érzékszervi szemlélésekor képet észlelünk, könnyen meg tudjuk majd érteni azt is, hogy képében nem anyagszerű tartalom tevékenykedik, hanem valami más. Ha pedig felismertük valamiről, hogy kép, egész másképp állunk előtte, mintha csupán saját anyagi természete szerint vettük volna szemügyre.

És van valami serkentő ebben a másféle lelki beállítottságban. Aki e belső beállítottságot, hangulatot teljesen elevenen át is érzi, megérzi a mindennapi életben még szunnyadó lelki erők feléledését is. És sok függ attól, hogy az antropozófia elfogadásakor érzi-e már valaki: a megismerésnek még más erői is szunnyadnak az emberi lélekben, mint amelyeket elismert már akkor is, mielőtt még az antropozófia felé fordult. Ha tudjuk, hogy kép van előttünk, a megismerést az érzékszervileg nem érzékelhetőhöz igazítjuk. Így az érzékszervileg nem érzékelhető keríti hatalmába az embert, míg az érzékletek esetében az érzékszerveken át érzékelhető.

Ha az Antropozófiai Társaság előadásokat tartó tagjai heti összejöveteleiken felhívják ezekre a dolgokra a figyelmet, az antropozófus ismeretekhez antropozófus hangulat is társul.

A heti („Zweig”) összejövetelek szellemi légkörét, amelyben működnie kell, a tárgyilagos módon előidézett hangulat adja majd csak meg. A résztvevő majd akkor érzi meg, hogy az antropozófia nem pusztán csak szellemiségre vonatkozó közlésekből áll, hanem önmagában véve is a szellemiség erőteljes, lényegre törő átéléséhez vezet. 

A tevékeny tagok az egyes tárgyilagosan gondolják át, hogyan érhető el az antropozófus munka során, hogy átéljék szellemiséget.

Azokban ugyanis, akik anélkül fogadják el az antropozófiát, hogy szellemi világokban maguk is tudnának kutatni, csak így lehet legyőzni azt az érzést, hogy csak elméleti közlést kapnak arról, amit a kutatni képes tagok át is élnek. A szellemi élmények helyes közlése megosztja a többiekkel ezeket az élményeket.

Ha a heti („Zweig”) összejöveteleken a közös élménymegosztás szelleme uralkodik, mindent száműz onnan, ami indokolatlan tekintélytiszteletre épül. Az antropozófia ellenfelei állandóan azt vetik fel, hogy az antropozófusok a velük közölteket csupán tekintélytisztelet alapján vallják magukénak. Ha a Társaságban megfelelő szellemben foglalkoznak az antropozófiával, ez a kifogás teljesen elveszti minden értelmét. Mivel az összejöveteleink résztvevői egyáltalán nem érzik majd úgy, mintha azt mondhatnák, hogy azért ismernek el valamit, mert valaki azt úgy mondta; mert megtanulják tudni azt, hogy belső világukból senki sem kényszeríti ki a helyeslést, hanem az a magától értetődő élményből jelenik meg.

Azt is tapasztalhatjuk, ha egy jóindulatú emberrel találjuk magunkat szemben, belső jósága sem egyfajta tekintélytisztelet miatt késztet minket jóleső érzésre, hanem lekünket közvetlenül érinti meg jóságának jótékony hatása. Az antropozófia igaz voltát is ugyanígy, közlésmódjáról, mivoltáról vehetjük észre.

A heti (,,Zweig”) összejövetelek vezetőinek kell a szükséges lépéseket megtenni ahhoz, hogy az antropozófia így tudjon működni. Annak az érzelemnek a felidézésétől: itt valamiféle titokzatos dolgokat adnak elő, – nem függhet az  antropozófus összejövetel jellege. Az ezoterikus jelleg a fentiekben jellemzett közlési mód által elérhető, az igazságokkal való azonosuláson alapszik. Ebben az azonosulásban lássunk meg valamit abból az impulzusból, amit a Karácsonyi Gyűlés akart az Antropozófiai Társaságba belevinni. Az onnan eredő szándék és akarat folyamatos ébrentartása közben rejlik a Karácsonyi Gyűlés áldása, amit továbbra is ki fog árasztani majd az antropozófus mozgalomra.

XV. A tagokhoz!

Még valami a heti (,,Zweig”) összejöveteleken szükséges hangulatról

1924. június 1. 

Az antropozófia fejtegetései ne vezessenek a külső élet lebecsüléséhez. Sokaknál sorscsapások, vagy a külső élet ellentmondásainak felismerése idézi elő az érzések elmélyülését, melyek a lét szellemi felfogásához való odafordulásban jutnak kifejezésre.

Ahogyan az ember fizikai mivoltának szüksége van az alvásra, hogy éber állapotában derekasan helyt tudjon állni, szellemi világbeli életének is szüksége van a fizikai élmények iránti érzékre, hogy ott a lelke szilárdságot és biztonságot fejleszthessen ki. – Hiszen szellemi ismeretekkel feltöltött belső világ egyfajta eszmélést jelent az érzékelhető valóságból és azokból az impulzusokból, melyeket az akarat meríthet ebből a valóságból.

Ezért az Antropozófiai Társaság tevékeny tagjai állandóan gondoljanak arra, hogy akik belső életüket a külső lebecsülésével próbálják megragadni, amennyire csak lehet, jussanak ugyan hozzá a belső élet erejéhez, de jöjjön létre bennük ezzel együtt a külső élet megbecsülése és a hozzá való rátermettség is.

Mindig meg kell gondolnunk, hogy az ember egész létén belüli földi élete, mely születéseken és halálokon halad át, jelentőséggel bír. Földi életében az ember szelleme a lét anyagi formájában ölt testet. Átadja magát az anyagi létnek. Amit ebben az átadásban tapasztalhat, a lét semmilyen más formájában nem kaphatja meg, ahol szellemként van jelen a szellemiségben.

Az ember számára az élet az anyagi létben a létezésnek az a fokozata, ahol a szellemet valóságán kívül, képben érzékelheti. És az a lény pedig, aki nem éli meg képben is a szellemiséget, nem tud szabadon, saját mivoltából fakadó odafordulást kibontakoztatni a szellem iránt. Az anyagi létben nem emberek módjára testet öltő lények is áthaladnak az élet olyan fokozatain, ahol át kell engedniük magukat a lét egy másfajta elemének.

Ezen az odaadáson alapul a szeretetimpulzus kibontakoztatása az élet során. Az a lény, aki sohasem hajlandó elidegenedni magától, sohasem alakíthat ki magában egy másik lény iránti odafordulást, mely a szeretetben nyilvánul meg. És a szellem ember általi megragadása könnyen szeretetlenséggé merevedhet, ha a külvilág megnyilatkozásainak egyoldalú megvetésével párosul.

Az igazi antropozófia nem azért kutatja a szellemet, mert a természetet szellem nélkül valónak és emiatt megvetendőnek tartja, hanem mert a szellemet a természetben akarja kutatni és csak az antropozófiával találhatja meg benne.

Ha ilyen irányultságú érzület uralkodik heti (“Zweig”) összejöveteleink tevékenységében, az olyan átélést nyújt a tagoknak, mely összhangban van az ember teljes élete által igényelt követelményekkel. És így elűzzük az életidegenséget, amely az antropozófus munka egészségtelen légköreként könnyen bekövetkezhet.

Ez is egyike a Társaság munkájában megfelelő hangulatot eredményező elemeknek. Ha szakadék keletkezik az antropozófiától megtudott és a külső életben tapasztalandó dolgok között, összejövetelein látogatása nem megfelelő elfoglaltság a tagok számára. A heti („Zweig”) összejöveteleken uralkodó szellemnek olyan fénnyé kell válni, amely tovább világít akkor is, ha tagunk átengedi magát a nap külső követelményeinek. Az antropozófia az élet számára – amelynek mégiscsak megvannak a maga jogai – nem derekabbá, hanem alkalmatlanabbá teszi a Társaság tagjait, ha nem ilyen szellem uralkodik az összejöveteleken. Ekkor azonban a kívülállók részéről az Antropozófia Társaság ellen felhozott néhány szemrehányás is jogos. És az Antropozófiai Társaság az antropozófiát nem támogatná, hanem ártana neki.

XVI. A tagokhoz!

Még valami a Karácsonyi Gyűlés hatásáról

1924. július 6.

A Karácsonyi Gyűlés hatásához hozzá kellene tartoznia, hogy a Társaság tevékenykedni kívánó tagjai egyre világosabban tárják a világ elé az antropozófia lényegét és hogy mi nem az. Mindaddig, amíg arról vitatkoznak: Hogyan lehetne az antropozófia talaján termett eredményeket anélkül „beszivárogtatni” valahová, hogy az antropozófia megnevezésével el ne ijesztenék tőle az embereket, addig sok minden nem fog rendbe jönni az Antropozófiai Társaságban.

Arról van szó, hogy e tekintetben valóban világosságra törekednünk. Különbség, hogy szektás módon száll-e síkra valaki valamiért, amit dogmákból álló antropozófiának képzelt el, vagy egyenesen és nyíltan, nem elferdítve, és szabadon száll síkra azért, amit az antropozófia a szellemi világra vonatkozó ismeretként úgy tesz nyilvánvalóvá, hogy az ember emberhez méltó viszonyba kerülhet tőle ezzel a világgal.

A Goetheanum Vezetőségének az a feladata, hogy maradéktalanul ez utóbbi módon fogja fel az antropozófiáért végzett munkát; ennek különleges sajátos voltát azonban meg is kell majd helyesen értenie a tevékenykedni akaró tagoknak. A Karácsonyi Gyűlés eredményeként egyre jobban össze kell nőnie az antropozófiának az Antropozófiai Társasággal. Ez azonban nem történhet meg, ha tovább virul a vetés, amelyet úgy hintettek el, hogy az Antropozófiai Társaságon belül egymásra talált emberek körében megkülönböztetik az „igazhitűeket” az „eretnekektől”.

Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy ebben a vonatkozásban az antropozófia szellemi magatartásként mit tesz lehetővé. Az antropozófia nem vélemények összege, amelyet az „antropozófusoknak” vallaniuk kell. Szóba se jöhet közöttük: “Mi ezt hisszük; azt visszautasítjuk”. Tevékenységük természetes következményeként persze adódhatnak ilyesmik; de programként sohasem érvényesülhet. Csak az a megítélés lehetséges: „az antropozófia itt van; kidolgozták; én pedig azért szállok síkra, hogy a világ megismerje, amit kidolgoztak.” Antropozófus körökben még nem érzik eléggé, hogy a most idézett két megítélés között ég és föld a különbség. Különben nem hallanánk állandóan a furcsa kijelentést: „ezt vagy azt hiszi az Antropozófiai Társaság.” Voltaképpen az efféle kijelentéseknek egyáltalán nincs is tartalmuk. Fontos ezt átéreznünk.

Teljesen rossz úton jár, aki úgy kíván eljutni az antropozófia lényegéhez, úgy szeretne tisztába jönni vele, hogy az Antropozófiai Társaság tagjainak véleménye és életvitele után kérdezősködik. A tevékenykedni kívánó tagok közül sokan mégis úgy működnek, hogy e kérdésnek szükségképpen ismételten fel kell merülnie. De csak annak a nézetnek kellene elterjednie: van a világban antropozófia; megismerésére az Antropozófai Társaság nyújt alkalmat.

Mindenkinek, aki belép a Társaságba, azt kell éreznie: pusztán azért lépek be, hogy megismerjem az antropozófiát. A tevékenykedni akaró tagok megfelelő magatartása idézheti elő, hogy ez az érzés megfelelő módon jöjjön létre. De ma sokszor teljesen más érzést idéznek elő. Azért félnek a Társasághoz csatlakozni emberek, mert a tevékenykedni akaró tagok magatartása nyomán az a benyomásuk: lelkük legbensőbb mivoltával el kellene kötelezniük magukat bizonyos dogmáknak. Ettől természetesen visszariadnak.

Jóakarat kell hozzá, hogy egyre jobban kiolthassuk ezt a benyomást. Sokan úgy gondolják a tevékenykedni akaró tagok közül, hogy igen, ha az embereket csak azért vesszük fel, hogy a Társaságban megismerjék az antropozófiát, újból ki is lépnek majd, ha ezt már elintézték. És a mi Társaságunk pedig sohasem zártkörű. Ha a tevékenykedni kívánó tagok az Antropozófiai Társaságot helyesen fogják fel, ez nem fordulhat elő soha. Mindig be fog viszont következni, ha függővé teszik a Társasághoz való tartozást még csak a legkisebb dogma elismerésétől is. Minden programpont is egy-egy dogma.

Ha viszont az Antropozófiai Társaság tagjai arra törekednek, hogy ismerjék meg a tagság révén az antropozófiát, egészen mástól függ majd, hogy maradnak-e, vagy sem. Attól fog függni, hogy remélhetik-e, hogy egyre további ismeretekhez jutnak a Társaságban.

Ez viszont azon múlik majd, hogy a Társaság magja valóban él vagy halott; és a Társaság környezetében megvannak-e hozzá a feltételek, hogy el ne haljon az élő mag, ha ki akar a Társaságban sarjadni. A Goetheanum Vezetőségének a gondja, hogy a mag éljen. Nem dogmákat kezel; hanem úgy érzi, hogy csupán hordozza az általa ismert értékű szellemi javakat; és ennek a szellemi értéknek az elterjesztésükön ügyködik. Elégedett mindenkivel, aki jön, és azt mondja: részt akarok venni abban, amit itt csináltok. Ettől formálódik élővé az Antropozófiai Társaság. És eleven marad, ha érzületét és működésmódját illetően minden tevékenykedni kívánó tagja a Goetheanum Vezetőségével összhangban cselekszik.

Csak ilyen alapon sarjadhat ki mindaz, amit joggal nevezhetünk a Társaságon belüli „bizalomnak”. Ha ez az alap megvan, akkor nem fordul majd minduntalan elő, hogy az Antropozófiai Társaság egészen másnak tűnik a világ előtt, mint ami.

Nagyon jól ismerem az ítélkezéseket, melyek a fentiek olvasása nyomán a Társaság sok tevékenykedni kívánó tagjában felmerül. Azt fogják mondani: Ezt nem tudjuk megérteni; most aztán igazán nem tudjuk, hogy voltaképpen mit is akarnak itt. De éppen ez a legrosszabb előítélet. Ha egyszer pontosan olvassák majd el a dolgot, nem fogják bizonytalannak és többértelműnek találni, csak olyannak, amelynek megértéséhez bizonyos finom érzés kell, hogy jóindulatukba fogadják. De hiszen ennek jelen kellene lennie azokban, akik az Antropozófiai Társaságban tevékenyek akarnak lenni.

XVII. A tagokhoz!

A szellemi-megértésről és a sors-megélésről

1924. július 18. 

Fűzzünk most hozzá még néhány olyan dolgot a tagokhoz itt intézett közlésekhez és fejtegetésekhez, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy további irányt szabjanak az irányelvekre vonatkozó gondolatnak.  

Az antropozófia ismereteinek megértését úgy segíthetjük elő, ha a lelkek figyelmét újra meg újra az ember és a világ egymáshoz való viszonyára fordítjuk.

Ha az ember arra a világra fordítja figyelmét, ahová beleszületik és ahonnan halálával kiemelkedik, eleinte érzéki benyomások sokasága veszi körül. Gondolkodik ezekről az érzéki benyomásokról.

Midőn tudatosítja magában ezt: “Gondolkodom arról, amit érzékeim tárnak világként elém”, akkor ezzel elkezdheti az önmegfigyelést. Azt mondhatja magához: „Én” élek gondolataimban. Arra késztet a világ, hogy gondolatokban éljem meg magamat. Magamra találok gondolataimban, midőn a világot szemlélem..

Így folytatva elmélkedését, az ember elveszíti a világot tudatából; és belép oda az „én”. Abbahagyja képzelgését a világról; elkezdi önmagát megélni.

Ha fordítva, a figyelem befelé irányul, a külvilág belső tükörképe felé, az élet azon sorseseményei bukkannak fel a tudatban, amelyekben visszaemlékezése kezdőpontja óta sodródott tova az emberi önvaló. Az ilyen sorsszerű élmények sorrendjében éljük meg saját létünk.

Midőn tudatosítjuk ezt: “Önvalómmal sorsot éltem”, beindíthatjuk a világ szemlélését. Azt mondhatjuk magunknak: Sorsomban nem voltam egyedül; beleavatkozott megélésembe a világ. Ezt vagy azt akartam; akaratomba beáradt a világ. Megtalálom a világot az akaratomban, midőn ezt az akaratot önmagamat szemlélve élem meg. 

Így továbbhaladva, beleélve magát saját énjébe, elveszíti az ember tudatából  önvalóját; a világ lép a helyébe. Önvalóját már nem éli meg; elkezdi megérezve észlelni a világot.

Kifelé gondolkodom a világba; magamra találok; magamba mélyedek, a világra találok ott. Ha ezt elég erősen átérzi az ember, akkor már benne áll az ember- és világrejtélyben.

Mert azt megérezni: vesződünk gondolkodva megragadni a világot, és a gondolkodásban mégis csak magunk vagyunk benne, ez adja fel az első világrejtvényt.

Megérezzük, hogyan formál meg minket énünkben a sors és megérezzük e formálásban a világ történéseinek áramlását; a második világrejtély felé ez hajt bennünket.

A világ és az ember e rejtélyének átélése folytán sarjad ki az a lelkiállapot, amelyben úgy találkozhat az ember az antropozófiával, hogy hatására belső világában felfigyel rá.

Ugyanis az antropozófia csak ezt az egyet juttatja érvényre: létezik olyan szellemi élmény, amely gondolkodás közben nem veszti el a világot. Gondolkodás közben is tudunk még élni. Olyan belső élményt nyújt a meditálásban, melyben gondolkodás közben nem hogy elveszítenénk az érzékelhető világot, hanem elnyerjük a szellemi világot. Ahelyett, hogy az énünkbe hatolva úgy éreznénk, hogy az érzékelhető világ elmerül, a szellemi világba hatolunk, ahol úgy érezzük, megszilárdul az énünk.

Az antropozófia megmutatja továbbá: létezik egy sors-megélés önvalónk elvesztése nélkül. Hatékonyaknak élhetjük meg magunkat még sorsunkban is. Az antropozófia olyan élményt nyújt az emberi sors önzetlen vizsgálata közben, hogy nemcsak a saját létét tudja megszeretni, hanem a világot is. Ahelyett, hogy belemeredne a világba, mely szerencse és a balsors közepette énjét hullámain hordozza, az akaratával saját sorsát formáló énre talál. Ahelyett, hogy ütközne a világgal, amelyen az énje összeroppan, a világeseményekhez kötődést érző énbe hatol.

Az ember sorsát az érzékei által feltárt világ kovácsolja. Ha a sors működése során rátalál saját ténykedésére, lényegében énje sem csak saját belső világából merül fel, hanem az érzékelhető világból is. 

Ha valaki még éppen csak, de már érzi, hogy énjében szellemiségként jelenik meg a világ és énje az érzékelhető világban eredményesnek bizonyul, az antropozófiát már biztosan megérti. 

Mert akkor érzéket fejleszt ki majd az iránt, hogyan írhatja le az énje által megragadott szellemi világot az antropozófiában. Ez az érzék annak megértését is kifejleszti majd, hogy az érzékelhető világban nemcsak belső világunkba mélyedve találhatjuk meg az önvalónkat. Az antropozófia rátalál az önvalóra, rámutat, hogy nemcsak fizikai észleletek nyilatkoznak meg az embernek az érzékelhető világból, hanem születését megelőző létének és előző földi életének utóhatásai is.

Kitekinthetünk az érzékek világába, és elmondhatjuk: nem csak színek, hangok és hő van ott; hanem lelkek mai földi élete előtt átélt élményei is hatással vannak. De befelé, magunkba is tekinthetünk és elmondhatjuk: nemcsak az énünk van ott, hanem egy szellemi világ is megnyilatkozik bennünk.

Ha ezt egy olyan ember értette meg, akit megérintett a világ és az ember rejtélye, találkozhat a beavatottal, akinek saját betekintése alapján a külső, fizikai világról úgy kell beszélnie, mintha nem csupán fizikai észleletek nyilatkoznának meg benne, hanem az emberi lelkek születésük előtti és elmúlt földi életeikben lezajlott működéséről szóló benyomások is; és az én benső világáról pedig ki kell jelentenie, hogy ugyanannyira hatékony és működőképes szellemi összefüggéseket tár fel, mint az érzékelhető világ észleletei.

A tevékenykedni kívánó tagoknak tudatos közvetítőkké kell válniuk aközött, amit a kérdező lelke a világ és az ember rejtélyének érez és amit a beavatottnak kell elmondania ismeretei alapján, amikor emberi sorsokból hoz felszínre egy elmúlt világot, és lelke megfeszített erőivel teszi lehetővé egy szellemi világ észlelését.

Így lehet az Antropozófiai Társaságból a tevékenykedni kívánó tagok munkája közben a beavatottak iskoláját előkészítő valódi iskola. Erre akart nyomatékkal rámutatni a Karácsonyi Gyűlés; és aki pedig a Gyűlést helyesen értelmezi, útmutatásaival addig folytatja majd tovább, míg az iránta tanúsított kellő megértés ismét új feladatokat tud adni a Társaságnak. A megadott irányelvek ezekből az útmutatásokból fakadnak majd.

XVIII. A tagokhoz!

Az irányelvek alkalmazásának mikéntje

1924. augusztus 10.

A Goetheanum által kiadott irányelvekben arra kívántuk a tevékenykedni kívánó tagokat ösztönözni, hogy egységesen alakítsák ki az antropozófus ténykedés tartalmát. Ha ezekkel a mondatokkal hetente foglalkoznak, meglátják majd, hogyan mutatnak utat ahhoz, hogy elmélyedjenek a rendelkezésre álló előadássorozatok anyagában és az összejöveteleken bizonyos rendezett formában hozzák azt szóba.

Bizonyára kívánatosabb lenne, ha a Dornachban elhangzott előadásokat minden héten mindenütt azonnal megtarthatnánk az egyes összejöveteleinken (a Zweigek”-ben) is. De gondolják csak meg, milyen bonyolult technikai berendezésekre lenne szükség hozzá. A Goetheanum Vezetősége kétségtelenül iparkodik minden alkalmat felhasználni rá, és mindent megtesz ez ügyben, amit csak lehet. De számolnia kell a rendelkezésre álló lehetőségekkel. A Karácsonyi Gyűlésen kinyilvánított szándékainkat meg fogjuk valósítani. De időre van szükségünk.

Egyelőre előnyben vannak az olyan heti összejövetelek (Zweig”-ek), melyeknek tagjai a Goetheanumot látogatják, ott hallgatják meg az előadásokat és tartalmukat elmondhatják saját összejöveteleiknek. És az ilyen „Zweig”-ekről el kell ismernünk, jól teszik, hogy a Goetheanumba küldik tagjaikat. De ne becsüljük túlságosan le az Antropozófiai Társaság már eddig teljesített munkáját, a nyomtatásban rendelkezésre álló ciklusokat és előadásokat sem. Aki a ciklusokkal foglalkozik, címük szerint emlékszik rá, hogy mi van bennük és utána lát neki az irányelveknek, rájön majd, hogy az egyik ciklus az egyik, a másik a másik irányelvet fejti ki bővebben. Akkor találhatunk olyan szempontokat. ahonnan elindulva az irányelvek alapján haladhatunk tovább, ha összeolvassuk az egyes ciklusokban külön-külön szereplő tartalmakat.

Ha nem használnánk fel az Antropozófiai Társaságban a nyomtatásban megjelent ciklusokat és a Goetheanumtól mindig csupán „újdonságokat” szeretnénk kapni, valóban elpazarolnánk, amink van. De azt sem nehéz megérteni, hogyha nem elég sűrűn használnánk a ciklusokat, kiadásukra lassanként megszűnne minden lehetőség.

Szóba jön még egy másik szempont is. Az antropozófia tartalmának terjesztéséhez elsősorban lelkiismeretességre és felelősségérzetre van szükség. Amit a szellemi világról mondunk, olyan formába kell öntenünk, hogy ne legyenek félreérthetők a szellemi tényekről és lényekről közölt képek. Ha a Goetheanumban hallgat meg valaki egy előadást, közvetlen benyomása lehet róla. Amikor pedig a tartalmát el akarja ismételni, felcsendülhet utólag is benne ez a benyomás, és így helyesen, érthető formába tudja önteni. De ha másod-, harmadkézen keresztül jut ez el, annál valószínűbb, hogy tartalmába egyre több pontatlanság lopja be magát. Gondolni kell ezekre a dolgokra is.

Egy további szempont az igazán fontos. Nem arról van szó, hogy csak látszatra hallgassák meg, vagy olvassák el az antropozófia tartalmát, hanem hogy lelkivilágukba elevenen be is fogadják. Lényeges, hogy továbbra is gondolkodjanak rajta, érezzék át, amit befogadtak. A már nyomtatásban megjelent ciklusok vonatkozásában éppen erre ösztönöznek az irányelvek. Az Antropozófiai Társaság nem tudja majd megnyilatkoztatni az antropozófia lényegét, ha ezt a szempontot nem veszik eléggé figyelembe. Csak látszólag jogos azt mondani: mit hoz az nekem, bármilyen sokat is hallok a szellemvilágról,  ha magam nem tudok betekinteni a szellemi világokba. Ilyenkor nem veszik figyelembe, hogy éppen az antropozófiai tartalmak feldolgozásának itt jelzett átgondolása segíti elő a betekintést. A Goetheanumban úgy tartják az előadásokat, hogy tartalmuk a hallgatók lelkivilágában elevenen és szabadon tudjon továbbra is hatni. A ciklusoknak is ilyen a tartalmuk. Nem külső közlésre szolgáló holt anyagok csupán; a szellemi világba különböző nézőpontokból való betekintésre buzdít. Ne higgyék azt: az előadások tartalmát meghallgatom; meditálással sajátítom majd el a szellemi világok ismeretét. Így sohasem fognak igazán előbbre jutni. Mind a kettőnek együtt kell a lélekben működnie. Az is lelkigyakorlat, az antropozófia tartalmán továbbra is gondolkodni, átérezni. Ha ezzel a tartalommal az itt leírt módon járnak el, látón élik bele magukat a szellemi világba.

Éppen a Társaságban ügyelnek csak nagyon keveset még arra, hogy az antropozófia ne szürke elmélet, hanem igazi élet legyen. Igazi élet, ez a lénye; mert ha szürke elméletet csinálnak belőle, a többi elméletnél sokszor egyáltalán nem jobb, hanem rosszabb elméletté válik. De csak akkor lesz csak elméletté, ha azzá teszik, ha megölik. Azt még csak nagyon kevesen látják, hogy az antropozófia nem csak más világnézet, mint a többi, hanem másképpen is kell befogadni. A lényegét csak e másfajta módon befogadva ismerjük meg és éljük át.

Az antropozófus munka és tevékenység szükséges központjának a Goetheanumot kell tekintenünk; de ne tévesszük szem elől, hogy a heti összejöveteleken (a „Zweig”-ekben) az antropozófia már kidolgozott anyagának is érvényesülnie kell. Fokozatosan az egész Antropozófiai Társaságé lehet, teljesen eleven voltában az, amin a Goetheanumban tevékenykednek, ha a heti összejövetelek („Zweig”-ek) résztvevőiből minél többen jönnek el a Goetheanumba, és vesznek részt élő tevékenységében. Mindezt bensőséggel kell ki alakítani; a tartalom hetenkénti külsődleges „közlésével” nem megy. A Goetheanum Vezetőségének időre lesz szüksége és megértésre kell találnia a tagoknál. Akkor tud majd a Karácsonyi Gyűlés szellemében tevékenykedni.

Rudolf Steiner: Die Konstitution der Allgemeinen Anthroposophischen Gesellschaft und der Freien Hochschule für Geisteswissenschaft. Der Wiederaufbau des Goetheanum (GA260a) – A kötet első részében megjelentetett leveleket 1987-ben Dr. Szilágyi Jenőné fordítása alapján Göröncsér Márton ültette át magyar nyelvre, lektorálta Dr. Kellner Ágnes, majd 2023-ban Csornay Roberta lektorálta a szöveget