Michael érzékfeletti iskolája I.

Arnheim, 1924. július 18. 

“Minden fizikai világban történő dolog előzménye megtalálható a szellemi világban. A földi-fizikai világban nem történik semmi, ami nem készült volna elő szellemi módon a szellemi világban. A lényeges számunkra itt a következő: a XX. században összegyűlik a Földön bizonyos számú ember az Antropozófiai Társaságban, ami a XIX. század első felében úgy készült elő, hogy ezek a ma megtestesült, nagy számban összegyűlt emberlelkek a fizikai világba való leszállásuk előtt már találkoztak a szellemi világban. És akkor bizonyos számú lélek együttműködve olyan kultuszt hozott létre a szellemi világban, amely előkészített bennünk egy szellemi irányultságot, majd ezek a lelkek megtestesülve most az Antropozófiai Társaságban gyűlnek össze. Aki ezeket a lelkeket a testükben is fel tudja ismerni, az felismerheti azt is, hogy a XIX. század első felében együttműködött velük, amikor az érzékfeletti világban hatalmas kozmikus imaginációk tanúja volt. Ezek az imaginációk azt ábrázolták, amit így nevezhetnék: az új kereszténység. Ott bizonyos lelkek összegyűltek – ahogyan most a testükben itt vannak a Földön – annak érdekében, hogy a kozmikus szubsztanciákból és kozmikus erőkből majd a földi realitásba átültessenek valami kozmikusan nagy jelentőségűt, ami e hatalmas képekben nyilatkozott meg. Ez annak ősképe volt, aminek mint tanításnak és antropozófiai cselekvésnek meg kell valósulnia itt a Földön. Ha az antropozófusok, akik most együtt vannak, felismernék ezt, akkor nagy részük elmondhatná: igen, ismerjük egymást, együtt voltunk a szellemi világban is, és átéltük egy érzékfeletti kultusz hatalmas kozmikus imaginációit.

Ezek a földi antropozófiai mozgalom előkészítésére összegyűlt lelkek lényegében véve azt készítették elő a XIX. század első felében, a szellemi világban, amit Michael áramlatának szoktam nevezni. Ez az áramlat a XIX. század utolsó harmadában jelent meg a földi síkon, és az emberiség újabb fejlődésének legjelentősebb szellemi impulzusa. Az itt összegyűlt lelkek feladata az, hogy égi-földi tevékenysége számára előkészítsék Michael útját: ez a Michael-áramlat. A lelkek e találkozását azonban hosszú időkön, századokon, sokszor évezredeken át zajló előzmények alapozták meg. E lelkek között alapvetően két csoportot különböztethetünk meg. Az egyik csoport az, amelyik az első keresztény századokban élte át a kereszténységet, amely ekkor már Dél-Európában és részben Közép-Európában is elterjedt. E kereszténység hívei még úgy tekintettek Krisztusra, mint arra a nagy isteni küldöttre, aki a Napról a Földre ereszkedett alá, hogy ezt követően az emberek között működjön tovább. Az első századok első keresztényei – több vagy kevesebb tudásuk alapján – a „nagy Napistennek” tekintették Krisztust. Ezekben az első keresztény századokban azonban már eltűnt az emberiség egykori ösztönös szellemi látása. A Napot általában már nem tekintették valamilyen hatalmas szellemi birodalomnak, amelynek középpontjában egykor Krisztus állt. A Krisztus Földre szállásáról szóló ősi ösztönös szellemi tudás helyébe a puszta tradíció lépett az első keresztény századokban, az a hagyomány, hogy Krisztus a Napról leszállt a Földre, és egyesült a Názáreti Jézus fizikai testével. A keresztények tömegének semmi egyébről nem volt elképzelése, csak arról, hogy valamikor élt Palesztinában valaki, a Jézus Krisztus, akinek természetéről és lényéről a zsinatok elkezdtek vitatkozni, hogy vajon Isten volt-e, vagy Isten és ember egyszerre. Az embereknek ez a tömege egyre inkább csak azt hajtogatta, amit Rómából diktáltak nekik.

A keresztények e sokaságában azonban találunk egyeseket, akiket mindinkább eretnekeknek tekintettek a többiek. Ezek még magukban hordozták annak eleven tradicionális emlékét, hogy Krisztus naplény volt, és egykor, mint a földi léttől teljesen idegen lény, éppen mint naplény ereszkedett le ide a Földre, a földi-fizikai világba. Ezeknek a lelkeknek évszázadokon át, egészen a VII-VIII. Krisztus utáni századig mindinkább úgy kellett fogalmazniuk, hogy ami mint kereszténység idővel kialakult, abban az emberek tulajdonképpen már semmit sem értettek Krisztusból! Ezek az eretnek lelkek, mondhatnánk, belefáradtak a kereszténységbe. Voltak tehát olyan emberlelkek, akik az első keresztény századokban, egészen a VII-VIII. századig, a kereszténységbe belefáradva mentek át a halál kapuján. E lelkek számára az akkori, tehát az első keresztény századokban átélt inkarnációjuk vált mérvadóvá, akár volt azután valamilyen inkarnációjuk, akár nem. Ám ezek a lelkek a VIII-IX. századtól kezdődően arra a hatalmas, jelentős tevékenységre készülődtek a szellemi világban, amire már utaltam önöknek: a XIX. század első felében egyfajta érzékfeletti kultusz jött létre a szellemi világban. Ezek a lelkek azután részt is vettek ezen a kultuszon. Ők képezik az Antropozófiai Társasághoz eljutott lelkek egyik csoportját.

Más lelkek utolsó jelentősebb inkarnációjukat a Krisztus születése előtti utolsó századokban élték át – tehát nem az első keresztény századokban – akik a régi, kereszténység előtti pogány misztériumokban még szellemi látással tekintettek a szellemi világba. Ezek a lelkek ezekben a régi misztériumokban szereztek tudomást arról, hogy Krisztus valamikor leszáll majd a Földre. Ők nem a Földön élték át a kereszténység elterjedésének korszakát, hanem az érzékfeletti szférában, és jelentősebb inkarnációhoz csak később jutottak, a VII. évszázadban. Ezek a lelkek mintegy érzékfeletti nézőpontból nézték végig Krisztus belépését a földi világba, és vágyódtak a kereszténység után. Ugyanakkor intenzív aktivitással azon akartak munkálkodni, hogy egy igazi kozmikus, spirituális kereszténységet hozzanak létre a világban. Ez a második csoport azután azon a XIX. század első felében bekövetkező érzékfeletti kultuszon egyesült az előbbivel. Így megtörtént a nagy kozmikus-spirituális ünnep, amely több évtizeden át tartott, és amely egy szellemi-érzékfeletti történés volt a fizikaival közvetlenül határos létben. Itt találjuk mindazokat a lelkeket, akik azt követően szálltak le a Földre, hogy az érzékfeletti világban, mint a kereszténységtől megfáradt, illetve a kereszténységre vágyódó lelkek együttműködtek a következő földi inkarnációjuk számára. A XIX. század vége felé pedig testet öltöttek, és Földre szállásukkor már felkészültek az Antropozófiai Társasághoz való közeledésre.

De mindez évszázadok során készült elő. Itt a Földön lassanként egy olyan kereszténység alakult ki, amely szerint az evangéliumok csak egy olyan személyről – a Názáreti Jézusról – szólnak, aki Krisztust valamiféle elvont magasságokból hirdeti. Már nem is sejtették, hogy az égitestek világa, mint a szellemiség kifejeződése összefügg a szellemi világgal, így nem érthették annak jelentését sem, hogy Krisztus, mint isteni Nap-hős leszállt Jézusba, hogy az emberek sorsában osztozzon. Aki a történelmet ma a szokásos módon nézi, az sokszor éppen a legfontosabb tényeket hagyja el belőle. A VII-VIII. század felé lassanként eltűntek már azok a Krisztusról szóló hagyományok is, amelyek a kereszténységtől megfáradt eretnekek között éltek. E hagyományok már csak kis körökben maradtak fenn, ahol a középkor közepéig, egészen a XII. századig tovább ápolták ezeket. E kis körökben úgyszólván isteni kegyelemmel megajándékozott tanítók tudtak még valamit a régi idők híradásai alapján a spirituális kereszténységről, a kozmológiai kereszténységről. Ezek között voltak olyanok is, akik a régi idők e tudását befogadva inspirációszerűen megvilágosodtak, és így élték meg magukban annak erősebb vagy gyengébb visszfényét, ami az első keresztény századokban, hatalmas inspirációban még látható volt a Napisten Golgotai Misztériumhoz való leszállásáról.”
Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata VI. (GA240) – forrás: antropozofia.hu