Michael érzékfeletti iskolája II.

Arnheim, 1924. július 19.

“Míg Elő-Ázsiából a tündöklő bagdadi udvar szellemi folytatása hatolt be, Európában fejlődött és terjedt a kereszténység is. Az történt azonban, hogy a kezdeti időkben csak a legnagyobb nehézségek mellett gyökerezett meg Európában az arisztotelizmus. Nagy Sándor tettei révén az arisztotelizmust természettudományként átvitték Ázsiába, annak keretén belül, amit a görögség teremtett meg lenyűgöző formában, de amit azután az arabizmus bekebelezett. Európa feltörő keresztény kultúrájában viszont először csak egy teljességgel felhígított arisztotelizmus honosodott meg. Ekkor nem állt távol a platonizmustól, amely a régi görög misztériumokon alapult, ahogy erre az első előadásban utaltam.

Észrevehető tehát, hogy az arisztotelizmus egészen lassan terjed el Európában, míg a platonizmus mindenütt iskolához jut. Egyik legjelentősebb éppen a chartres-i iskola a XII. században, ahol a tegnap jellemzett nagy szellemek működtek: Bernardus Sylvestris, Bernardus von Chartres, Johannes Salisbury, de főképpen Alanus ab Insulis. Ebben a chartres-i iskolában egészen másként beszéltek, mint az arabizmus utóhangjaként terjedő tudományban. A chartres-i iskolában igazi kereszténység élt a régi misztériumok fényében, ahogyan ez a misztériumbölcsesség még az övék lehetett. Azután az a jelentős dolog történt, hogy az arabizmustól egészen távol álló és platonizmusukkal mélyen a keresztény titkokba merülő nagy chartres-i tanítók áthaladtak a halál kapuján. Ez volt az a rövid időszak a XIII. század elején, amikor az említett nagy égi megbeszélés lezajlott. Amikor tehát a legkiválóbb tanítók, Alanus ab Insulisszal az élen, meghaltak, és átléptek a szellemi világba, akkor fontos kozmikus tettre gyűltek össze azokkal, akik még fent tartózkodtak a szellemi világban, és akiknek nemsokára a Földre kellett szállniuk, hogy ott már új módon képviseljék az arisztotelizmust. Az ekkor leszállni készülők között voltak olyanok, akik lelkük legjavával, minden lelki erejükkel merítkeztek meg Michael Nagy Sándor korában ható impulzusában. Elgondolhatjuk, hogy a XII. és XIII. század fordulóján a chartres-i iskolához hasonló keresztény beavatási helyekről megérkező lelkek találkoztak a szellemi világban ezekkel, akik éppen leszállni készültek, és akik a szellemi régiókban nem a platonizmust őrizték, hanem még a régi Michael-korból való belső intellektus művelését, az arisztotelizmust. Azok is jelen voltak, akik azt mondták magukban: mi ott álltunk Michael körül, amikor vele együtt kísértük figyelemmel, ahogyan a kozmikus intelligencia az égből a Föld felé áramlik; vele voltunk a Földön annál a nagy kozmopolita tettnél is, amelyet Michael akkor hajtott végre, amikor régen még ő kormányozta, és kozmikusan irányította ezt az intelligenciát. Ekkor történt, hogy a chartres-i tanítók az arisztotelikusoknak adták át a Föld szellemi ügyeinek vezetését. A platonisták tulajdonképpen csak annak hatását tudták elviselni, hogy az intelligenciát az „égből” kormányozzák. Ezek a chartres-i tanítók tehát átadták a Föld szellemi életének intézését azoknak, akik most készültek leszállni, és képesek voltak arra, hogy megvalósítsák a Földön az egyéni intelligencia kidolgozását.

Ezek a szellemek, akiknek lelkében benne élt az előző Michael-korszak, a michaeli impulzus utóhangja, főképpen a dominikánus rendbe kerültek. Kialakult a skolasztika, amely elsősorban a dominikánus rendből eredt, és elkeseredetten, mégis nagyszerűen szembesült azzal a kérdéssel, hogy mi a helyzet az intelligens gondolkodással. Hiszen a XIII. században a skolasztika megalapítóinak lelkében mélyen élt az a nagy, égető kérdés, hogy mi történik a michaeli intelligenciával?

Ez időben voltak olyanok – később nominalistáknak nevezték őket -, akik azt mondták, hogy a fogalmak és ideák pusztán szavak, nevek, de semmilyen realitásuk nincs. Ezek Ahrimán hatása alatt álltak, akik Michael érvényesülését meg akarták akadályozni a Földön. Amikor azt állították, hogy a fogalmak, az eszmék csak realitás nélküli nevek, akkor voltaképpen Michael uralmát akarták száműzni a Földről. Az ahrimáni szellemek így szóltak azokhoz, akik meghallották őket: Michael elengedte a kozmikus intelligenciát, ez most itt van a Földön, de, ne engedjük, hogy Michael ismét kormányozhassa ezt az intelligenciát! – A fontos égi megbeszélés lényege azonban éppen az volt, hogy a platonisták és az arisztoteliánusok közös tervet készítettek a Michael-impulzus megvédésére. A nominalistákkal a dominikánus realisták szegültek szembe, és azt mondták, hogy az ideák, a gondolatok nem pusztán nevek, hanem a dolgokban élő realitások.(…)

Így a dominikánusoknak idejében elő kellett készíteniük Michael következő korszakát. A XIII. században lezajlott égi megbeszélés szerint a platonisták, így a chartres-i tanítók, a szellemi világban maradtak, nekik most sokáig nem volt mérvadó inkarnációjuk, az arisztoteliánusok viszont elvállalták az intellektus földi ügyének gondozását. Minden modern intellektuális törekvés a skolasztikából veszi eredetét. Csakhogy az intellektualizmust hamarosan az arabizmus sajátítja ki, és Róma is eltorzította, karikírozta, ahrimanizálta a mi időnkig. Ebben a korban tehát ez a két áramlat érvényesül Közép- és Nyugat-Európában: egyfelől az az áramlat, amelyhez Bacon és Comenius tartozik, másfelől pedig a skolasztika áramlata, amely beilleszkedett a múlt és jelen keresztény civilizációjának arisztotelészi szellemi fejlődésébe, és Michael új korszakát kellett előkészítenie. Ha a skolasztikusok a többi arkangyal uralma idején feltekintettek a szellemi régiókba, akkor azt kellett mondaniuk: Michael ott van, az ő uralmára várunk, és elő kell készítenünk a Földön azt, amit a kozmikus fejlődés következtében elveszített az égben, de amit a Földön a megfelelő időben újra át kell vennie. – Így kibontakozott egy áramlat, amelyet csak a katolikus ultramontanizmus vitt később mellékvágányra, amely azonban önálló is maradt és folytatta, amit a XIII. században megkezdtek.

Olyan áramlat jött tehát létre, amely közvetlenül a földi intelligencia arisztotelészi alapon való kidolgozásán munkálkodott. Itt találjuk azt a személyt is, aki kissé tovább maradt Alanus ab Insulis mellett a szellemi világban, fiatalabb dominikánusként jött le és hozott üzenetet Alanus ab Insulistól a már előtte Földre szállt dominikánusnak. Ekkor az európai szellemi életben benne élt az az intenzív akarat, hogy a gondolatokat erőteljesen megragadják. Mindebből azután kialakult a földi élet felett az is, ami a XIX. század elején egy nagy átfogó eseményhez vezetett a szellemi világban, amikor hatalmas imaginációkban megjelent az, aminek később a Földön antropozófiaként kellett kibontakoznia. A XIX. század első felében, de részben már a XVIII. század végén is, összegyűltek a kozmikus régióban a chartres-i tanítók által vezetett platonisták, akik akkor a halál és újabb születés között éltek, valamint az európai arisztotelizmus megalapítói, akik közben már régen áthaladtak a halál kapuján. Abból a célból gyűltek össze, hogy egy olyan érzékfeletti kultuszt hajtsanak végre, amelyben hatalmas reális imaginációkban láthatóvá vált, hogy mit kell majd a XX. század új kereszténységében spirituális módon újra megalapozni, azt követően, hogy a XIX. század utolsó harmadában megkezdődik Michael új korszaka.

Ebből az érzékfeletti eseményből leszivárgott egy és más a Földre is. Fent a szellemi világban hatalmas kozmikus imaginációkban megtörténik annak az intelligens, de teljesen spirituális teremtésnek az előkészítése, amely később, mint antropozófia jelenik meg. Ami leszivárgott, az Goethére bizonyos hatást gyakorolt, mintegy miniatúraképekben érte el őt. Goethe nem ismerte a fent lejátszódó nagy, monumentális képeket, mégis ezeket építi be miniatúra formában A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjébe. Csodálatos jelenség! – A leírt áramlatok úgy alakulnak tovább, hogy elvezetnek azokhoz a jelentős imaginációkhoz, amelyek fent a szellemi világban történnek meg Alanus ab Insulis és mások vezetése alatt. Nagyszerű jelenség, hogy egyes dolgok átszüremlenek és Goethét a XVIII-XIX. század fordulóján A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló spirituális mesére ihletik. Ebben bukkannak fel először azok az imaginációk, amelyek a XIX. század elején, sőt már a XVIII. század végén bekövetkeznek a szellemi világban. Ne találják tehát meglepőnek azt, hogy tekintettel a XIX. század első felében végbement érzékfeletti kultuszra, első misztériumdrámám, A beavatás kapuja – amely a XIX. század elején történteket akarta drámai formában ábrázolni – külső struktúrájában kissé hasonlít Goethe A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjének leírásához.

Az antropozófia tehát kezdetben a földöntúli szférák imaginatív életében él, de innen le kell szállnia a földi régiókba, annak hatására, hogy a földöntúli régiókban történik valami. Az a sok lélek ugyanis, akiket a kereszténység különféle korokban megérintett, olyan lelkekkel egyesült, akikre a kereszténység kevésbé volt befolyással, mert életük a Golgotai Misztérium földi történésének idejére, vagy az azt megelőző korokra esett. A lelkek e két csoportja azért egyesült, hogy az érzékfeletti régiókban előkészítse az antropozófiát. Itt voltak a már jellemzett Alanus ab Insulis körüli személyiségek és azok is, akik a dominikánus áramlaton belül az arisztotelizmust alapították meg Európában, ezek Dante nagy tanítójával, Brunetto Latinivel is együttműködtek. És a lelkek e nagy csoportjában megtaláljuk azok nagy részét, akik ma az Antropozófiai Társaságban gyűltek össze, miután újra leszálltak a Földre. Akik ma indítékot éreznek magukban az Antropozófiai Társasághoz való csatlakozásra, azok a XIX. század elején együtt voltak az érzékfeletti régiókban, hogy végrehajtsák azt a hatalmas imaginatív kultuszt, amiről beszéltem.

Az elmondottak tehát az antropozófiai mozgalom karmájával is kapcsolatban vannak. Ezt felismerhetjük, ha az antropozófiai mozgalmat nemcsak racionálisan szemléljük, külső földi alakjában, hanem a szellemi régiókba vezető szálakat is tekintetbe vesszük. Akkor meglátjuk, hogy hogyan ereszkedik le az antropozófiai mozgalom a Földre. Ez a – mondhatnám -„égi” antropozófiai mozgalom a XVIII. század végén és a XIX. század elején részben már átszüremlik, amit Goethe miniatúraképekben jelenít meg A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjében. De azután ténylegesen is le kellett ereszkednie, azt követően, hogy Michael a XIX. század utolsó harmadában a Napról a Földre érkezik, és meg akarja ragadni az emberek földi intelligenciáját.

A Golgotai Misztérium óta Krisztus egyesült a földi emberiséggel. Ezt a földi emberiség először nem tudta külsőleg felfogni. Michael uralma a kozmikus intelligencia utolsó fázisát kormányozta Nagy Sándor korában. A Krisztus utáni VIII. században a kozmikus intelligencia teljesen leereszkedett a földi létbe. Akik Michaelhez kötődtek, azok a platonistákkal megkötött egyezség szerint magukra vállalták, hogy ezt a földi intelligenciát úgy készítik elő a skolasztikus realizmus áramlatában, hogy Michael ismét egyesülhessen vele, amikor a XIX. század hetvenes éveiben megkezdi uralmát a civilizáció folyamatában.

Ezért most arról van szó, hogy az Antropozófiai Társaság megragadja belső feladatát, ami abban áll, hogy Michael az emberi gondolkodást ne vonja kétségbe. Ebben nem lehet fatalistának lenni. Azt kell mondanom: az embernek az Istenekkel, magával Michaellel kell együttműködni. Michael szellemileg úgy hat az emberre, hogy a földön a szellemiség világítson, az ember saját intelligenciája növekedjen, amivel az ember egyúttal szellemi emberré válhat. Ez jelenti Michael uralmát. Ezért kell küzdenünk az antropozófiai mozgalomban. A XX. század végén ismét megjelennek azok, akik ma az antropozófiai mozgalomban tevékenykednek, és a Földön szövetkezni fognak Chartres egykori tanítóival. Mert a XIII. század elejének égi tanácskozásán az a megegyezés született, hogy az arisztoteliánusok és a platonisták a jövőben együtt jelenjenek meg, és azon munkálkodjanak, hogy az antropozófiai mozgalom egyre gyümölcsözőbb legyen a XX. században, és hogy a platonisták és arisztotelikusok összekapcsolódásával az antropozófia bizonyos kulminációt érjen el a XX. század végére a földi civilizációban. Ha ez a munka meg tud felelni annak a célnak, amit Michael kitűzött, és amire törekszik, akkor Európa, a modern civilizáció kijut hanyatlásából. Másképpen semmi esetre sem! A civilizációt csak Michael megértésével vezethetjük ki jelenlegi hanyatlásából.” 
 Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata VI. (GA240) – forrás: antropozofia.hu