A hajléktalan lelkek útja az antropozófiához

“Az itt megkezdendő elmélkedésekkel egyfajta önreflexiót kívánunk megvalósítani azok részéről, akik az antropozófiában gyűltek össze. Lehetőséget adunk egy önreflexióra, egy olyan önreflexióra, amely az antropozófiai mozgalom jellegéből és ennek a mozgalomnak az Antropozófiai Társasághoz való viszonyából fakad. Itt engedjék meg, hogy elkezdjem kiemelni azokat az embereket, akik fontosak ebben az önreflexióban. Ezek önök maguk és mindazok, akik ilyen vagy olyan okból vezérelve, de megtalálták útjukat az antropozófiához.
Egyesek, mondhatnám, mintha lelkük belső késztetése, szívük belső késztetése által találták volna meg ezt az utat, mások talán a tudás alapjaiból. Sokan azonban többé-kevésbé külső okok miatt kerültek be az antropozófiai mozgalomba, és talán többet találtak ebben az antropozófiai mozgalomban a lélek elmélyülése révén, mint azt eredetileg gondolták. De mindazoknak az embereknek, akik megtalálják az utat az antropozófiai mozgalomba, van egy közös jellemzőjük. És ha összegezzük a különböző évekből, hogy mi jellemzi azokat, akik az antropozófiai mozgalomban találják meg az utat, akkor végül is csak azt mondhatjuk, hogy ők olyan emberek, akiket a sorsuk, a belső végzetük, a karmájuk arra kényszerít, hogy letérjenek a civilizáció szokásos útjáról, amelyen az emberiség nagy része jelenleg halad, és keressék a saját útjukat.
Gondoljunk csak arra, hogy a mi korunkban a legtöbb ember gyermekkorától kezdve nő bele az életbe. Francia vagy német, katolikus, protestáns vagy zsidó, illetve más felekezetű szülőktől származnak. Lehet, hogy olyan szülőkhöz születnek, akiknek ez vagy az a véleményük. De mindig van egyfajta magától értetődő előfeltevés, amikor a jelen ezen emberei megszületnek, mindenekelőtt a szülőkben, a családtagokban, ahova ezek az emberek a földi előtti életükből születnek. Ez úgyszólván természetes ez az előfeltevés, amit az ember nem fejez ki, de amit az ember úgy érez, talán anélkül, hogy gondolkodna rajta – és gyakran gondolkodik rajta, ha alkalom adódik rá -, hogy az ember általában az életre tekint, és magától értetődően azt gondolja: mi katolikus franciák vagy protestáns németek vagyunk, és a gyerekeink így fognak felnőni. Azáltal, hogy így éreznek, létrejön egy társadalmi légkör, és nemcsak egy társadalmi légkör, hanem egy társadalmi hatalmi kontextus is, amely aztán valóban belelöki ezeket a gyerekeket, többé-kevésbé világosan vagy tisztázatlanul abba az életbe, amelyet már ezek az érzések, ezek a többé-kevésbé világosan elképzelt gondolatok jelölnek ki. Mintha magától értetődő lenne, ahogy a gyermek élete ezután eltelik, mintha magától értetődő lenne, amiként az oktatás, az iskoláztatás ezután eljut a gyermekekhez. És ez idő alatt a szülők között ismét mindenféle gondolatok uralkodnak a gyermekekkel kapcsolatban, olyan gondolatok, amelyeket ismét nem fejeznek ki, de amelyek az élet előfeltevései, amelyek rendkívüli módon meghatározzák az életet. Például a gondolat: Természetesen a fiamból nyugdíjas köztisztviselő lesz, – vagy: A fiam megörökli az apja birtokát, – vagy: A lányom a szomszéd fiához megy feleségül. Nos, nem mindig így lesz bebetonozva, de egy tájékozódás adott, egy irány mindig ki van jelölve. Ma a külső élet úgy van berendezve, hogy ez a külső élet valóban engedelmeskedik az így létrehozott impulzusoknak, egészen a mi kaotikus korunkig, amelyet az emberek többnyire nem ismernek. És akkor szükség van arra, hogy az ember valamilyen módon, nos, mondjuk, katolikus francia vagy protestáns német legyen. Ilyenné kell válnia, mert az élet impulzusai így működnek. Még ha nem is jelenik meg ilyen elszántsággal a szülők részéről, az iskolán kívüli élet vagy az egész fiatalkori, gyermeki életkörülmények között mégis megragadja az embert, és valamilyen élethelyzetbe helyezi.
Az állam, a vallási közösség vonzza az embereket. Ha az emberek többségének ma számot kellene adnia magának a későbbi életében arról, hogyan jutott el odáig, ezt aligha tudná megtenni. Mert az erről való energikus elmélkedésnek lenne valami elviselhetetlen vonása. Ez az elviselhetetlen dolog aztán esetleg a tudat mélyére, a lélek életének tudatalatti vagy tudattalan tartományaiba szorulna. Legfeljebb egyszer majd a pszichiáter fogja felhozni, ha különösen makacsul viselkedik odalent, a lélek ismeretlen tartományaiban. De többnyire nincs meg az erő ahhoz, hogy valahogyan állást foglaljon a saját személyiségével, egyéniségével kapcsolatban azon belül, amibe így belenőtt. (…)

Nos, nem kell tovább részleteznem a dolgot. Az a helyzet, hogy az emberek, akik ma az élet útján haladnak, így nőnek bele a létezésbe. Akik nem tudnak lépést tartani vele, azok mellékutakon találják magukat; akik nem tudnak lépést tartani a jelen előírt útjainak többségével, azok a számos lehetséges és lehetetlen úton találják magukat. De az egyik ilyen út az antropozófiai út, ahol az ember azt akarja, ami önmagában rejlik, ahol tudatosabban akarja átélni, ahol olyasmit akar megtapasztalni, ami legalább bizonyos mértékig a saját választása. Az ilyen emberek, akik nem az élet útján járnak, többnyire antropozófusok. Akár fiatalon, akár idős korban érkeznek az antropozófiához, valamilyen módon ilyen emberek. Ha tovább vizsgáljuk, honnan származik ez, összefüggéseket találunk a szellemi világgal. A legtöbb lélek ma úgy érkezik a földi világba a földi lét előtti létből, hogy hosszú ideig átmegy azon a születés előtti állapoton, amelyet gyakran jellemeztem előadásaimban. Az emberi lény, miután végigjárta életútját a halál és az újjászületés között a szellemi világban, ezután abba a régióba lép, ahol egyre jobban beleéli magát a szellemi világba, ahol élete a magasabb hierarchiák lényeivel való együttműködésből áll, ahol minden cselekedetében pontosan a szellemi-szubsztanciálison belül működik. De a halál és az újjászületés között eljön az az idő is, amikor az ember tekintete ismét a föld felé fordul. Az ember már régóta kapcsolódik a generációkhoz, amelyek végén az őt szülő szülők állnak. Tehát nem pusztán az ük-ük-ük-apáig, hanem a jóval korábbi nemzedékekig az ember már lenéz az őseire, összekapcsolja magát azzal az irányvonallal, azzal az áramlattal, amely az ősei nemzedékein keresztülhalad. A mai lelkek többségénél az a helyzet, hogy abban az időben, amikor arra készülnek, hogy újra lejöjjenek a földre, már égető érdeklődést mutatnak a földi történések iránt. A szellemi világból lenéznek a földre, és élénk érdeklődést tanúsítanak az iránt, ami a földön történik az őseikkel. Az ilyen lelkek éppen olyanokká válnak, mint amilyennek most jellemeztem azokat, akik a jelen élet széles útján haladnak. ( „széles út” – Rudolf Steiner itt Máté evangéliumának 7. versének soraira utal: ”Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.” – a szerk.) Másfelől, éppen a jelen korban van egy sor lélek, akiket – mikor föld előtti létük ismét a földi létbe hajlik, – kevésbé érdekel, hogy mi történik a földön, fő érdeklődésüket azon tények felé fordítják: Hogyan válunk éretté a szellemi világban?
Úgymond az utolsó pillanatig a szellemi világ érdekli őket, amelyen keresztül visszatalálnak a földre. Míg a többiek mélyen vágynak a földi létre, addig ezek a lelkek mindvégig élénk érdeklődést tanúsítanak a szellemi világban zajló események iránt, és ezért, amikor a földön inkarnálódnak, olyan szellemi impulzusokból kinőtt tudattal érkeznek, amely kevésbé hajlamos arra, ami most az olyan impulzusok formájában van jelen, mint amilyeneket a széles útként jellemeztem. Környezetük impulzusaiból nőnek ki, különös szellemi ambícióikkal nőnek ki a környezetükből, és ezáltal predesztináltak, felkészültek arra, hogy a saját útjukat járják.

Tehát a föld előtti létből a földi létbe érkező lelkeket ma két típusra lehet osztani. Az egyik csoportot, amelyhez az emberek többsége ma is tartozik, a rendkívüli otthonossággal megáldott lelkek alkotják, akik lélekként egészen jól érzik magukat a meleg fészekben, még ha néha kellemetlennek is találják – de ez csak látszólagos, ez a maja -, akik jól érzik magukat ebben a meleg fészekben, amely iránt már régóta érdeklődtek, mielőtt leszálltak a földre. Mások, akik talán – a külső látszat nem mindig döntő – egészen türelmesen végigjárják a gyermeki lélek életét, kevésbé vannak megajándékozva otthonossággal, hajléktalan lelkek, sokkal inkább kinőnek a meleg kis fészekből, mint belenőnek. És pontosan ez utóbbi típushoz tartoznak azok, akik aztán utat találnak az antropozófiai mozgalomban. Ezért valamilyen módon előre meghatározott, hogy valakit a sorsa az antropozófia felé sodor. Azt mondhatjuk, hogy az ilyen lelkek különböző módokon keresik az élet széles útjáról letérő mellékutakat.

Aki a XIX. század utolsó évtizedeiben, a XX. század első évtizedeiben bizonyos tudatossággal élte az életét, az azt tapasztalhatta, hogy sok ilyen hajléktalan lélek van a többi ember között, különösen a lélekben hajléktalan lélek, ilyesmi viszonylag természetesen fordult elő. Azt szeretném mondani, hogy ma sok lélekben van egyfajta hajléktalanság. Ha mások nem tartanák olyan kellemesnek, hogy a kitaposott ösvényeken járjanak, és nem állítanának ilyen akadályokat a hajléktalan lelkek útjába, akkor e hajléktalan lelkek száma sokkal szembetűnőbb lenne kortársaink számára. De azt szeretném mondani, mindenhol látni lehet, hogy ma mennyi lélekben is van egy ilyen hajléktalanság.

Csak a közelmúltban számoltak be arról, hogy ilyen dolgok is előfordulnak: egy professzor tartott egy kurzust az egyetemen, félévi kurzust hirdetett a misztikus-okkult nézetek fejlődéséről – ahogy ő nevezi – Pythagorastól Steinerig. Minekután ezt a előadást meghirdették, már az első előadásra annyian jöttek el, hogy nem tudott egy hétköznapi előadóteremben felolvasni, hanem az Auditorium Maximumban kellett azt megtennie, ahol egyébként csak a nagy előadásokat tartják. Az ilyen tényekből láthatjuk, hogyan állnak ma a dolgok, hogy az ilyen hajléktalanságra való hajlam valóban rendkívüli módon beivódott a lelkekbe. Láthatnánk azt, ami ma az ilyen otthontalanságot hordozó lelkek vágyakozása, vágyakozás egy olyan élethelyzet után, ami nem eleve van meghatározva, ami eleve orientált, vágyakozás a szellemi után az életnek ebből a sarkából, ami hétről hétre egyre inkább érvényesül, mondhatjuk, a mai kaotikus szellemi életünkben láthatjuk mindezt felbukkanni. Azzal, hogy ma egy óvatos megközelítésben néhány vonással felvázoltam önöknek, egyfajta önreflexió révén képesek lesznek megtalálni ebben a vázlatban egy kicsit abból, amit mindannyiuk antropozófiai eredetének szeretnék nevezni.”

Rudolf Steiner: Az antropozófiai mozgalom története és az antropozófiai társaság (GA258)