Antropozófiai közösségépítés (A fordított kultusz) – II.

“…mi által ébred az ember az álomtudatból az éber nappali tudatosságba? A fényre, a hangokra, a természeti környezetére ébred – e tekintetben más emberek sem tesznek kivételt -, a mindennapok éber tudatára, a mindennapok rendes ébrenléti tudatára. Az álomból az ember a másik ember természetességével, beszédével, azzal, amit az embernek mond, és így tovább, azzal, ahogyan gondolatai és érzései beszédbe öltöznek. Az ember azáltal ébred fel, ahogyan a hétköznapi ember, a másik ember természetes módon éli ki magát. Az ember tehát a természeti környezet által ébred rá a hétköznapi tudatára. Minden korábbi korszakban az ember az álomtudatból a természeti környezetben ébredt az éber nappali tudatba. Akkoriban a természeti környezetében egyúttal ott volt a kapu is, amelyen keresztül, ha úgy tesz, behatol egy érzékfeletti világba.

A tudati lélek felébredésével, a tudati lélek kibontakozásával egy új elem lépett be az emberi életbe. Mert egy második ébredésnek kell bekövetkeznie, és ez a második ébredés egyre inkább az emberiség szükségleteként fog megjelenni: Ez a többi emberi lény lelkére és szellemére való ébredés. A hétköznapi ébrenléti életben az ember csak egy másik emberi lény természetére ébred; de egy másik emberi lény lelkére és szellemére akar ébredni az az ember, aki a tudati korszakon keresztül függetlenné vált, aki egyénivé vált. Fel akar ébredni a másik ember lelkére és szellemére, úgy akar szembesülni a másik emberrel, hogy a másik ember olyan megrázkódtatást idézzen elő a saját lelkében, mint amilyet a külső fény, a külső hang és így tovább idéz elő az álomélethez képest. Ez az igény a XX. század eleje óta meglehetősen elemi, és egyre erősebb lesz. Az egész XX. században, annak minden kaotikus, viharos természete ellenére, amely az egész civilizációt áthatja majd, ez szükségletként fog megmutatkozni: az emberekben felmerül az az igény, hogy nagyobb mértékben akarjanak a másik emberre ébredni, mint amennyire a puszta természeti környezetre lehet ráébredni.(…)

Az embereknek közelebb kell kerülniük egymáshoz, mint eddig: minden embernek, aki találkozik a másikkal, felébredő lénnyé kell válnia. A modern emberek, akik most léptek be az életbe, túl sok karmát halmoztak fel ahhoz, hogy ne érezzék, hogy sorsuk összefonódik a másik ember sorsával, akivel az életben találkoznak. Ha visszamegyünk a korábbi korokba, a lelkek fiatalabbak voltak, kevesebb karmikus kapcsolatuk volt. Most nemcsak a természetnek kell felébreszteni, hanem azoknak az embereknek is, akikhez karmikusan kapcsolódnak, és akiket meg akarnak keresni. Így az érzékfeletti otthonra való emlékezés igénye mellett, amely a kultusz révén elégíthető ki (lásd az előadás Keresztény Közösség épülésére vonatkozó korábbi részletét) , van egy másik igény is, hogy a másik emberen keresztül ébredjen fel a szellemi-lelki lét.

Az az érzelmi impulzus, amely itt hatásos lehet, az az újabb idealizmusé *. Amikor az eszmény megszűnik pusztán elvont eszmény lenni, amikor az emberi lélekben-szellemben gyökerezik, akkor ölt formát: Fel akarok ébredni a másik emberi lényben. – Végül is ez az a homályos érzés, amely a mai fiatalokban felmerül: Fel akarok ébredni a másik emberre. És ez az, amit az Antropozófiai Társaságban különleges közösségi életként lehet művelni, ami ott a világ legtermészetesebb módján keletkezik. Amikor ugyanis emberek egy csoportja összejön, hogy együtt tapasztalják meg azt, ami az antropozófián keresztül a magasabb világból feltárulhat, akkor ez a tapasztalat egy embercsoportban valami egészen más, mint a magányos tapasztalat. Az a tény, ahogy az ember a másik lelkére ébred abban a pillanatban, amikor együtt vannak, olyan légkört áraszt, amely nem a “Hogyan jutunk a magasabb világok megismerésére” című könyvemben leírt módon vezet az érzékfeletti világba, hanem elősegíti az antropozófiai szellemtudomány által az érzékfeletti világról adott elképzelések megértését. Ha az idealizmussal együtt élő emberek egy csoportban azon kapják magukat, hogy akár hangos olvasással, akár más módon közlik egymással azt, ami az antropozófia tartalma, akkor más a megértés. Az emberi lélek az érzékfeletti közös megtapasztalásán keresztül ébred fel a legintenzívebben az emberi lélekre, a lélek magasabb megértésre ébred, és amikor ez a hozzáállás megvan, akkor valami olyan dolog alakul ki, ami miatt egy közös, valódi lét száll le azokra az emberekre, akik az antropozófiai eszmék megosztásában és megtapasztalásában egyesülnek egymással. Ahogyan a nyelv szelleme a nyelvben él, amelynek szárnyai alatt, úgymond, az emberek élnek, úgy élnek egy magasabb lény szárnyai alatt, amikor az antropozófiai eszméket a megfelelő idealista hozzáállással együtt megtapasztalják.

Mi történik ezután? Nos, ha ez az a szint (Steiner eközben táblára rajzol), amellyel az érzékfeletti világ elválik az érzéki világtól, akkor a kultuszban a magasabb világ (fenti) folyamatai és lényegiségei vannak meg; a kultuszban, a kultusz szavában és a kultusz cselekvésében levezettük őket a fizikai világba is (lent). Ha van egy antropozófiai csoportunk, akkor az antropozófiai csoportban a fizikai világban tapasztaltakat a valós idealizmus erejével felvittük a szellemi világba, ami szellemivé válik. A kultuszon (A Keresztény Közösség szertartásán) keresztül a magasabbrendű szavakban és tettekben lejön a fizikai világba. Az antropozófiai csoporton keresztül, az antropozófiai csoport gondolatai és érzései az érzékfeletti világba emelkednek**. És amikor az antropozófiai tartalmat az emberi lények egy csoportja a megfelelő lelkiállapotban éli meg, amikor az emberi lélek felébred az emberi lélekre, akkor ez az emberi lélek ténylegesen a szellemi közösségbe emelkedik. Csak az a kérdés, hogy ez a tudatosság valóban jelen van-e?

Amikor ez a tudatosság jelen van, és ilyen csoportok jelennek meg az Antropozófiai Társaságban, akkor ebben a – ha szabad így mondanom – fordított kultuszban, a kultusz másik pólusában, a legkiemelkedőbb értelemben van jelen valami közösségformáló. Mondhatnánk, ha metaforikusan akarunk beszélni: a kultikus közösség megpróbálja rávenni az égi angyalokat, hogy szálljanak le a kultikus térbe, hogy az emberek között lehessenek. Az antropozófiai közösség megpróbálja az emberi lelkeket az érzékfeletti világba emelni, hogy az angyalok közé kerülhessenek. Mindkettőnek ez a közösségépítő eleme. De ha az antropozófia olyasvalami akar lenni az ember számára, ami valóban az érzékfeletti világba vezet, akkor nem lehet elmélet, nem lehet absztrakció. Ilyenkor nem szabad pusztán szellemi lényekről beszélni, hanem meg kell keresni a legközelebbi, legközvetlenebb lehetőségeket, hogy szellemi lényekkel együtt legyünk. Egy antropozófiai csoport munkája nem csupán abból áll, hogy néhány ember beszél antropozófiai eszmékről, hanem abból, hogy emberi lényekként úgy érzik magukat egyesültnek, hogy az emberi lélek felébred az emberi lélekben, és az emberek felemelkednek a szellemi világba, hogy valóban szellemi lények között vannak, még ha talán nem is látják őket. Még ha a látomásban nincs is ott, a tapasztalatban ott lehet. És ez az a megerősítés, az az élénkítés, ami az Antropozófiai Társaságon belül a megfelelő közösségépítéssel a most létrejött csoportokból származhat.

Szükséges, hogy az, ami az Antropozófiai Társaságban sok tekintetben létezik, általánosabbá váljon, és ez az, amit azok, akik az elmúlt években beléptek, nem találtak meg. Valóban keresték ezt, de nem találták meg. Legfeljebb ezt találták: „Igen, ha igazi antropozófus akarsz lenni, akkor hinned kell az étertestben, az újbóli megtestesülésben és így tovább”. Gyakran hangsúlyoztam, hogy egy olyan könyvet, mint a Teozófiám, kétféleképpen lehet olvasni. Úgy lehet olvasni, hogy az ember olvas: Az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és így tovább áll, az embernek többszörös földi életei vannak, karmája, vagyis fogalmakat vesz fel. Természetesen ezek más fogalmak, mint egy másik területen, de a szellemi folyamat, amely végbemegy, bizonyos körülmények között pontosan ugyanaz, mint amikor valaki szakácskönyvet olvas. Mert ezt sokszor mondtam, ez egy intellektuális folyamatról szól, nem az ideák befogadásáról. Ez mind ugyanaz, mint lélekfolyamat, mind ugyanaz, ha azt olvassuk, hogy vajat kell önteni egy serpenyőbe, lisztet kell beletenni, fel kell keverni, tojást kell beleütni, vagy azt olvassuk, hogy: van fizikai anyag, éteri erők, asztrális erők, mindezek összekeverve az emberi lény számára. De a “Teozófiát” úgy is lehet olvasni, hogy az ember tudja: olyan fogalmakat tartalmaz, amelyek ugyanúgy viszonyulnak a fizikai hétköznapi fogalmi világhoz, mint ahogy a fizikai fogalmi világ viszonyul az álomvilághoz. Egy olyan világhoz tartoznak, amelybe a hétköznapi fizikai világból kell felébredni, amiként az ember az álomvilágból ébred a fizikai világba. Az a hozzáállás, amellyel az ember olvassa, az adja meg a dolgok megfelelő színezetét.

És ez a hozzáállás a mai kor embere számára is megelevenedik, természetesen különböző módokon. A többi, amit az ember maga is megtalálhat, mind le van írva a “Hogyan jutunk a magasabb világok megismerésére” című könyvben. De a modern ember számára is szükséges a magasabb világ érzékelésétől teljesen különböző átmeneti szakasz: hogy a másik ember lelki-szellemiségével ébredjen a szellemi világban való életre, ahogyan az áloméletből a fényen és hangon keresztül a fizikai világba ébred. Ehhez megértést kell szerezni. Az Antropozófiai Társaságban szükséges, hogy megérthessük, mit jelent az antropozófia: Ez egy szellemi út lesz. Akkor a közösségépítés is megtalálható lesz, ha ez egy szellemi út. De az antropozófiának valóban be kell lépnie az életbe. Erre van szükség, kedves barátaim.”

Rudolf Steiner: Antropozófiai közösségalakítás (GA257)

 * újabb idealizmus : “Próbáljuk meg az ifjúság idealizmusát megérteni. Nagyon szép, csak ezt ma ki akarják űzni az ifjúságból. Úgy akarják ma kiűzni, hogy megvonják a fiatalságtól a fantázianevelést, a fantázia kialakulását, amit a mese, a legenda, mindaz nyújtana, ami a száraz, külső értelemtől elvisz. Ennek ellenére nehéz lesz az ifjúságból kiűzni a fiatalos, természetes, elemi idealizmust. De mi is az? Szép dolog, nagy dolog, de nem lehet az egyetlen az emberben. Mert ez a fiatalos idealizmus mégiscsak az ex deo nascimur idealizmusa, az istenségé, amely ugyanaz, mint a Jahve-istenség, és amely nem maradhat egyedül, miután a golgotai misztérium bejárta a Földet. Emellett még lennie kell valami másnak, nevelésnek, önnevelésnek kell hozzáadódnia az idealizmushoz. A fiatalság veleszületett idealizmusa mellett ügyelni kell arra, hogy az emberi közösségben olyasmire tegyenek szert, ami megszerzett idealizmus, ami nem csupán a vérből és ifjonti hévből fakadó idealizmus, hanem amit belenevelnek, amit az ember csak valamilyen ösztönzés alapján saját maga szerez meg. Belenevelt, mégpedig önmaga által belenevelt idealizmus, ami azután nem múlik el a fiatalsággal, ez az, ami megnyitja az utat Krisztushoz, mert ez olyasmi, amit az ember a születés és halál közötti életben szerez meg. Érezzék a nagy különbséget a vérből fakadó idealizmus és a megszerzett, belenevelt idealizmus között! Érezzék a nagy különbséget az ifjonti tűz és a szellemi élet felfogásából származó tűz között, ami újra meg újra felszítható, mert a lelkünkben sajátítottuk el, akkor felfogták a második idealizmust, amely a megszerzett idealizmus, az újjászületés idealizmusa, nem a veleszületett. Ez a Krisztushoz vezető akarati út. A másik a gondolati út. Ne keressenek ma absztrakt utat Krisztushoz, keressék ezeket a konkrét utakat! Keressék a gondolati utat, amely abban áll, hogy az egész emberiség véleménye iránt toleranciát tanúsítunk, hogy a többi ember gondolatai iránt társadalmi érdeklődést mutatunk. Keressék az akarati utat, akkor nem valami elvont dolgot találnak, hanem az idealizmusra való nevelés szükségességét. Akkor azonban, ha magukat erre az idealizmusra nevelik, vagy az ifjúságot, a felnövekvő ifjúságot ránevelik, ami rendkívül szükséges, akkor abban, amit idealizmusként kinevelnek, azt találják, hogy az emberben felébred az érzék, hogy ne csak azt tegye, amire a külső világ készteti. Ebből az idealizmus impulzusai keletkeznek, hogy többet tegyünk, mint amire a fizikai világ késztet, feltör az érzék, hogy a szellemből cselekedjünk. Abban, amit a belénk nevelt idealizmusból cselekszünk, azt valósítjuk meg, amit Krisztus akart, aki nem azért jött le a szellemi világból a Földre, hogy itt csupán földi célokat valósítson meg, hanem azért jött le a szellemiből a földi világba, hogy égi célokat valósítson meg. De csak akkor növünk vele együtt, ha idealizmusra neveljük magunkat, úgy, hogy Krisztus, aki égi lény a Földön, hatni tudjon bennünk. Csak a magunkba nevelt idealizmusban valósul meg az, amit Pál szavai20 akarnak kifejezni Krisztusról: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem.” Aki meg sem próbálja a belső erkölcsi újjászületéssel magába nevelt idealizmust kifejleszteni, az nem mondhat mást, mint: „Nem én, hanem a Jahve énbennem.” Ez az a két út, amelyen valóban megtaláljuk Krisztust. Ha ezeket járjuk, akkor többé nem úgy beszélünk, hogy amit mondunk, belső hazugság. Akkor úgy beszélünk Krisztusról, mint belső újjászületésünk istenéről, míg Jahve a születésünk istene.” Az újabb embernek ezt a különbséget kell megtalálnia, mert csakis ez a különbség hozza meg az igazi szociális érdeklődést. Aki kifejleszti a magába nevelt idealizmust, abban megvan az emberek iránti szeretet is. Prédikálhatnak a szószékről amennyit akarnak arról, hogy az embereknek szeretniük kell egymást. Mintha a kályhának beszélnének. Ha a lelkére beszélnek, akkor sem fogja befűteni a szobát, csak akkor, ha szenet raknak bele. Akkor viszont egyáltalán nem kell rábeszélniük, hogy kályhai kötelessége a szobát fűteni. Így prédikálhatják mindig az embereknek: szeretet, szeretet és szeretet. Ez csak üres beszéd, üres szó. Dolgozzanak azon, hogy az emberek az idealizmus tekintetében újjászülessenek, hogy a vérből fakadó idealizmus mellett lelkileg megszerzett idealizmusuk legyen, ami egész életükön át kitart, akkor az emberi lélekben is felizzítják az emberszeretetet. Mert amennyi idealizmust nevelnek magukba, annyira vezet ki a lelkük az önzésükből az önálló érzésbeli érdeklődésbe a többi ember iránt. Egyvalamit biztosan átélnek, ha ezen a két úton, a gondolat és az akarat útján haladnak, amire a kereszténység megújulásával kapcsolatban utaltam. A belsőleg toleráns és más gondolatok iránt érdeklődő saját gondolatokból és az újjászületett akaratból, a magunkba nevelt idealizmusban újjászületett akaratból kifejlődik valami, amit nem lehet másként leírni, mint fokozott felelősségérzetként minden iránt, amit teszünk és gondolunk. Aki hajlamos lelkének fejlődésére figyelni, és a két utat járja, érezni fogja magában – nem úgy, mint a szokásos életben, amely nem ezeken az utakon jár – a fokozott, finomabban kifejeződő belső felelősségérzetet az iránt, amit az emberek gondolnak és tesznek. Ha így feltör a felelősségérzet, hogy azt mondják: Igazolhatom-e azt is, nem csak az életemben és a közvetlen környezetemben legközelebb állóknak, igazolhatom-e, hogy egy érzékfeletti-szellemi világhoz tartozónak érzem magam? Igazolhatom-e, hogy tudom, mindazt, amit itt, a Földön teszek, beírják egy örökké érvényes Akasa-krónikába, ahol az tovább hat? Ó, erősen érzik ezt a szellemi felelősséget mindennel szemben! Ez olyasmi, mint amikor valaki a kétféle krisztusi utat keresi, és odalép hozzá egy őr, mint egy lény, aki mögötte áll, a háta mögül kipillantva mindig azt mondja: Nem csak a világ előtt vagy felelős a gondolataidért és a tetteidért, az isteni-szellemiek előtt is.” GA193

** az antropozófia általi felemeléshez közvetve kapcsolódhat a GA194 következő részlete: “Michael a matérián keresztüllátó erővel kell, hogy áthasson minket is, hogy a matériában egyidejűleg a szellemit is lássuk. Az emberiség-tudat már említett régi fokán azt mondták: a régi időkben szellemi módon élt az Ige, de az Ige testté lett és közöttünk lakozott – így fejezi ezt ki az evangélium. Az Ige egyesült a testtel, a hússal, s előtte haladt a mihályi kinyilatkoztatás. Ezek a szavak az emberi tudatban zajló folyamatokra vonatkozó utalások. El kell azonban, hogy induljon a fordított folyamat, és fordítottsága azt jelenti, hogy az evangélista szavához egy másik szót is hozzá lehet fűzni. Olyan erő kell, hogy megjelenjen a tudatunkban, amely látni engedi, hogy hogyan veszi fel a szellemi világból jövő impulzust, a Földdel egyesülő Krisztus impulzusát az ember, hogy el ne pusztuljon a Földdel együtt. Meg kell látnunk, amint az ember nem csak a fejébe, de egész emberi mivoltába felveszi a szellemet, magát egészen áthatja szellemmel. Segíteni ebben csak a Krisztus impulzusa tud. És ehhez a Krisztusimpulzust közvetítő, interpretáló Michael támogatása kell. Akkor hozzá lehet majd fűzni az evangélium szavához: el kell, hogy jöjjön az idő, amikor a test újra Igévé lesz, és megtanul az Ige országában lakozni. Nem valami késői betoldás ötlete volt, hogy az evangélium végén az áll: bizonyos dolgok e könyvből kimaradtak. Ez a mondat utalás az emberiség előtt csak fokozatosan feltárható dolgokra. Rosszul érti az evangéliumot, aki azt hiszi, hogy úgy kell maradnia, ahogy van, és hozzá sem szabad nyúlni. Igenis ki kell tágítani Jézus Krisztus szavai szerint, aki mindig azt mondta a tanítványoknak: „veletek vagyok mind a földi idők végezetéig”, ami azt is jelenti, hogy nemcsak azokban a napokban, az evangélium írásának napjaiban nyilatkoztattam ki magamat előttetek, hanem az én nappali szellemem, Michael által mindenkor szólni fogok hozzátok, ha keresitek a hozzám vezető utat. Hozzáfűzitek a folyamatos Krisztus-kinyilatkoztatást az evangéliumi kinyilatkoztatáshoz, azt, amit az első évezredben még nem, de a második évezred evangéliumában már tudni lehet, s ehhez is, a következő évezredekben mindig újat lehet majd hozzáfűzni. Mert amilyen igaz, ami az evangélium elején áll: „Kezdetben volt az Ige… és az Ige testté lett és közöttünk lakozott” – éppen olyan igaz, hogy hozzá kell fűznünk az új kinyilatkoztatást: és az emberi testnek szellemivé kell válnia, hogy az Ige országában lakozzon, és láthassa az isteni titkokat. Az Ige testté válása az első mihályi kinyilatkoztatás, és a test szellemmé válása a második mihályi kinyilatkoztatás kell, hogy legyen számunkra.”