Antropozófiai közösségépítés (a valódi szellemiség megragadása) IV.
„Bármilyen szép gondolatokat is veszünk fel magunkba az antropozófiából, a szellemi világról szóló tanokból, bármennyire is áthatolunk elméletileg mindazon, amit az éter-, az asztráltestről és így tovább mondanak, ettől még nem értjük meg a szellemi világot. Csak akkor kezdjük el kifejleszteni a megértést a szellemi világ iránt, amikor felébredünk a másik ember lelkisége-szelleme által. Csak ekkor kezdődik el az antropozófia valódi megértése. Igen, megillet minket, hogy kiinduljunk abból az állapotból az antropozófia valódi megértéséhez, amit úgy is nevezhetünk: az ember felébredése a másik ember lelkisége-szelleme által. Ehhez az ébredéshez úgy lehet erőt meríteni, hogy egy közösségben elültetjük a spirituális idealizmust. Ma sok szó esik az idealizmusról. Az idealizmus azonban meglehetősen elcsépelt fogalom mai kultúránkban és civilizációnkban. Valódi idealizmus csak ott létezik, amikor az emberben tudatosul, hogy a kultusz bemutatásával lehozza a szellemi világot a földre, ill. hogy valamit, amit az ember földi szinten látott, megtanult felismerni és megérteni, azáltal emeli fel az érzékfeletti-szellemi szintre, hogy ideállá emeli. Amikor a kultikus szertartást bemutatjuk, egy erőteljes képpé formáljuk a természetfelettit.
Lelki életünkkel akkor emelkedünk fel az érzékfeletti világhoz, amikor a fizikai világban tapasztaltakat spirituálisan-ideálisan úgy éljük meg, hogy megtanuljuk mindezt úgy érzékelni, mint az érzékfeletti világban átélt tapasztalatot; amikor megtanulunk úgy érzékelni, hogy azt mondjuk magunknak: amit itt az érzékek világában észleltél, az hirtelen életre kel, amikor ideállá emeled. Akkor válik élővé, ha a helyes módon hatod át kedéllyel és akarati impulzussal. Ha egész belső lényedet akarattal hatod át, és lelkesedéssel tőltöd fel, akkor az érzéki élményeddel azáltal, hogy idealizálod, ellentétes utat jársz be, mint amikor a kultikus formába rejted az érzékfelettit. Mert ha van egy kis vagy nagy antropozófiai közösségünk, bizonyos értelemben elérhetjük azt, ami erre az ellentétes útra jellemző. Ezt akkor érhetjük el, ha valóban képesek vagyunk rá, hogy az élő erő által, amelyet a szellemi élet eszméinek alakításába fektetünk, megtapasztaljunk valamit az ébresztésből; hogy megéljünk valamit abból, ami az érzéki tapasztalatainkat nem pusztán idealizálja oly módon, hogy az ideál egy elvont gondolattá válik, hanem úgy, hogy az ideál magasabb életet nyer azáltal, hogy bensőnkké tesszük, és így a kultusz ellentétévé válik, vagyis az érzéki felemelkedik az érzékfelettibe.
Ezt érzelmi úton érhetjük el, ha engedjük, hogy átjárjon minket az átszellemítés érzésének gyakorlata mindenütt, ahol az antropozófiát műveljük; ha képesek vagyunk áhitattal átlépni magát az ajtót, a helyiség bejáratát – legyen az bármilyen profán is, a közös antropozófiai olvasás által megszenteltté válik. Képesnek kell lennünk arra, hogy ezt az érzést keltsük minden egyes emberben, aki csatlakozik hozzánk az antropozófiai élet közös felvételében. Mindezt nemcsak a legbensőbb elvont meggyőződésünkké kell tennünk, hanem el kell jutnunk a belső megélésig, hogy abban a térben, ahol az antropozófiát gyakoroljuk, nem csak ülünk ott, mint megannyi ember, akik magukba szívják, amit hallottak, vagy amit olvastak, és gondolataikká alakítják át, hanem hogy az antropozófiai eszmék befogadásának egész folyamatán keresztül egy valódi, valóságos szellemi-lelki lény válik jelenvalóvá abban a térben, ahol az antropozófiát gyakoroljuk. Ahogyan az isteni erők érzéki módon vannak jelen az érzéki világban zajló kultikus szertartásokon, úgy kell megtanulnunk, hogy engedjük, hogy egy valódi szellemi lény érzékfeletti módon jelen legyen lelkünkkel, szívünkkel, belső lelkiállapotunkon keresztül abban a térben, amelyben az antropozófiai szó felhangzik. Képesnek kell lennünk arra, hogy beszédünket, érzéseinket, érzékelésünket, gondolkodásunkat, akarati impulzusainkat szellemi értelemben rendezzük, vagyis nem valamilyen elvont értelemben, hanem olyan értelemben, hogy úgy érezzük, mintha lenézne ránk és hallgatna minket egy lény, aki felettünk lebeg, aki valóságosan-szellemileg jelen van. Szellemi jelenlétet, érzékfeletti jelenlétet kell éreznünk, amely azért van jelen, mert az antropozófiát gyakoroljuk. Ekkor kezd az egyéni antropozófiai működés magának az érzékfelettinek a megvalósulásává válni.
Menjenek el a primitív közösségekbe, ott jelen van valami más is, mint a nyelv. A nyelv az, ami a felső emberi lényben lakozik. Ha az egész embert nézzük, a primitív emberi közösségekben megtaláljuk azt, ami az embereket összeköti egymással, mégpedig a közös vér. A vérségi kötelék közösségként tartja össze az embereket. A vérben él csoportlélekként vagy csoportszellemként az, ami a szabad emberiségben nem található meg ugyanígy. A vérségi kötelék által összekötött emberek csoportjába mintegy alulról felfelé beköltözött egy közös szellemiség. Ott, ahol adott emberek ereiben közös vér folyik, jelen van egy csoportszellem. Ily módon azáltal is, amit együtt élünk meg, azáltal, hogy együtt teszünk magunkévá antropozófiai tartalmakat, oda lehet odavonzani nem egy csoportlelket mint a vérvonalon keresztül, hanem egyfajta valódi közösségi szellemet. Ha képesek vagyunk ezt átérezni, akkor emberi lényekként valódi közösséggé kapcsolódunk össze. Egyszerűen valósággá kell tennünk az antropozófiát, valósággá kell tennünk azáltal, hogy létrehozzuk antropozófiai közösségeinkben azt a tudatot, hogy csak a másik ember lelkisége-szelleme által ébredünk fel úgy, hogy az emberek közös antropozófiai munkában vesznek részt.
Az emberek egymás által ébrednek fel; ahogy megváltozott állapotban újra és újra találkoznak, felébrednek, mivel időközben mindegyikük valami máson ment át, és előrébb jutott. Az ébredés egy ébredés a csírázásban és sarjadásban. És csak amikor rálelnek arra a lehetőségre, hogy emberi lelkek az emberi lelkek által és emberi szellemek az emberi szellemek révén ébredjenek fel, amikor azzal az elevenen tudattal mennek az antropozófiai közösségekbe: itt válunk először olyan éber emberekké, hogy csak ekkor értjük meg az antropozófiát egymással; majd ha ezután ennek a megértése alapján felébredt lelkükbe – nem a magasabb létbe belealvó mindennapok lelkébe – felveszik az antropozófiai eszméket, akkor a munkálkodásuk helyszínére a közös valódi szellemiség száll le. Valóság-e tehát, ha az érzékfeletti világról beszélünk, és eközben képtelenek vagyunk felemelkedni, hogy megragadjuk ezt a valódi szellemiséget, ezt a fordított kultuszt? Csak akkor ragad meg és értjük meg igazán a szellemit, amikor már nemcsak elvontan van fogalmunk erről a szellemről, és elméletileg, sőt magunk számára is elméletileg vissza tudjuk adni, hanem amikor képesek vagyunk elhinni – de nem bizonyítandó hit alapján hinni –, hogy szellemi megértésben lévő szellemek szellemi közösségben vannak velünk. Antropozófiai közösséget nem lehet külső intézményeken keresztül létrehozni, hanem magának az emberi tudatnak a legmélyebb forrásaiból kell előhívniuk.”
Rudolf Steiner: ANTROPOZÓFIAI KÖZÖSSÉGÉPÍTÉS – AZ ANTROPOZÓFIA ELEVEN LÉNYE ÉS ANNAK GONDOZÁSA (GA257)
