Antropozófiai közösségépítés (és annak Lénye) III.
„Az Antropozófiai Társaság megalapításával le kellett mondani azokról a gyakran meglehetősen kétes eszközökről, amelyekkel a Teozófiai Társaságban az erős kohéziót és a Társaság én-tudatát elérték. Az eszménynek az Antropozófiai Társaság előtt kellett lebegnie: a bölcsesség csak az igazságban rejlik.
De ezek a dolgok mind a mai napig ideálok maradtak. Pontosan ezen a területen az Antropozófiai Társaság még mindig sok kívánnivalót hagy maga után, minekután még csak a kezdetén sem áll egy közösségi test, egy saját közösségi én kialakításának. Az Antropozófiai Társaság olyan emberek társulása, akik egyénként nagyon ambiciózusak lehetnek, de mint társaság alapvetően még egyáltalán nincs meg, mert éppen az összetartozás érzése hiányzik, mert az Antropozófiai Társaság nagyon kevés tagja érzi magát e társaság képviselőjének. Mindenki egyénnek érzi magát, és teljesen elfelejti, hogy egy Antropozófiai Társaságnak kellene lennie.(…)
Igen, gondoljanak erre kedves barátaim, egy viszonylag kis társaság, amely azzal a szándékkal alakult, hogy olyasmit tegyen, amiben az emberiség nagy része követni fogja. Ez nem csak azokat a kötelezettségeket adja meg, amelyeket azok az emberek, akik követni fogják, akkor fognak tenni, hanem egy sokkal magasabb rendű kötelezettségeket is: olyan kötelezettségeket, amelyek sok-sok kötelezettséget jelentenek azokhoz képest, amelyek azoknak a kötelezettségeit jelentik, akik egy napon, mint nagyszámú ember, az antropozófiát fogják irányultságuknak tekinteni. A mai antropozófusoknak nem szabad azt gondolniuk, hogy csak azok a kötelezettségeik vannak, amelyek egy napon az antropozófiát vallókra hárulnak majd, amikor az antropozófusok száma már nem ezrekben, hanem milliókban lesz. Ha ezrek előznek meg egy mozgalmat, akkor ezeknek az ezreknek sokkal nagyobb, fokozott kötelezettségük van. Ez azt jelenti, hogy kötelességük nagyobb bátorságot, nagyobb energiát, nagyobb türelmet, nagyobb toleranciát és mindenekelőtt nagyobb őszinteséget tanúsítani minden részletben. És ebben a harmadik periódusban az igazmondás és a komolyság volt a próbatétel. Bizonyos értelemben fel kellett merülnie annak, ami egykor a teológusoknak tartott előadásokon a vita tárgyát képezte. Ott ez kifejezésre jutott. Az antropozófusok sokaságában volt egy érzet, aminek érzéssé kell válnia – annak kell lennie! –, hogy az antropozófiát, eltekintve attól a ténytől, hogy vannak antropozófusok, önálló lénynek kell tekintenünk, mintegy olyasvalaminek, ami köztünk jár, és aminek életünk minden pillanatában felelősséggel tartozunk. Ez a teológusoknak tartott előadásában mondtam el: Az antropozófia önmagában egy láthatatlan emberi lény, aki a látható emberi lények között jár, és akivel szemben, amíg egy kis csoportról van szó, az embernek az elképzelhető legnagyobb felelőssége van, akit valóban láthatatlan emberi lénynek kell venni, létezőnek kell venni, akit az élet egyes cselekedeteiben meg kell kérdezni, hogy mit mond róluk.(…)
Ha a magunk számára erőteljes struktúrát adunk, akkor azt az utat fogjuk járni, amely az antropozófiai mozgalom életfeltételeinek irányába vezet. De el kell sajátítanunk azt a komolyságot, amely majd meghozza a bátorságot. És nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, amit az a tény tesz szükségessé, hogy mi, antropozófusok ma egy kis csoport vagyunk. Ez a kis csoport azt reméli, hogy ami ma közöttük terjed, az egyre több és több ember között fog elterjedni. Akkor lesz ezekben az emberekben egy bizonyos tudásirányzat, egy bizonyos erkölcsi irányzat, művészeti irányzat, vallási irányzat. De mindannak, ami akkor az antropozófia impulzusai révén jelen lesz, és amit akkor természetesnek veszünk, sokkal nagyobb mértékben kell jelen lennie azok között, akik ma egy kis csoportot alkotnak. Úgy kell érezniük, hogy a lehető legnagyobb kötelezettségekkel tartoznak a szellemi világgal szemben. Csak meg kell érteni, ahogy ez ösztönösen kifejeződik a környezetünk megítélésében. Semmi sem okozhat nagyobb kárt, intenzívebb kárt az Antropozófiai Társaságnak, mint az, ha ez az Antropozófiai Társaság nem adja meg magának azt a konfigurációt a tagjaiban, ami a külső emberek figyelmét felhívja: a szó legszorosabb értelmében az antropozófusok ezt vagy azt akarják. Hogy meg tudják különböztetni őket minden más szektától vagy egyéb mozgalomtól. De amíg ez nem így van, addig éppen a környezet ítélete az, ami ma kihívást jelent. Az ember nem igazán tudja, hogy mit akar ez az Antropozófiai Társaság, és aztán megismerkedik egyes emberekkel: bennük nem lát semmit az Antropozófiából. Ugyebár, ha mondjuk az antropozófusoknak az igazság és a tényszerűség iránti finoman kifejlesztett érzéke nyilvánul meg, így akkor az ember észreveszi: ez egy antropozófus; észrevenné, hogy olyan finom érzéke van ahhoz, hogy állításaiban ne menjen tovább, mint ami a valóságnak megfelel – igen, ez hatást keltene az emberben! De ma nem akarok kritizálni, csak a pozitívumokat szeretném hangsúlyozni. Meg fog ez történni? Ez lehet a kérdés. Vagy megint mondhatnánk: Igen, ők antropozófusok, nem engedik meg maguknak az ízléstelenséget, van egy bizonyos művészi érzékük. A dornachi Goetheanumnak hatása lehetett. Ismét egy ember tudná: Igen, az antropozófia ad valami ízléses dolgot a tagjainak. Ez alapján meg lehet őket különböztetni a többi embertől. Az ilyen dolgok, látják, nem olyanok, amelyeket éles kontúrokkal lehet megadni, de az ilyen dolgok ahhoz tartoznak, aminek az Antropozófiai Társaságban ki kell alakulnia, ha meg akarja valósítani életfeltételeit.
Ó, sokat beszéltek már az ilyen dolgokról! De újra és újra fel kell vetni a kérdést – és ez kellene, hogy legyen a témája annak, amiről az antropozófusok sokat beszélgetnek -, hogy hogyan lehet az Antropozófiai Társaságnak egy nagyon határozott jelleget adni, hogy az emberek tudják: ez olyasvalami, ami annyira megkülönbözteti a többitől, hogy már nem lehet összetéveszteni másokkal. Ezeket a dolgokat érzelmileg kell sugallni. Mert ahol az életnek kell érvényesülnie, ott nem lehet programokat hirdetni. De kérdezzék meg egyszer maguktól, hogy az Antropozófiai Társaságon belül már teljesen leküzdötték-e ezt: ezt így csinálják, azt úgy csinálják, ezt vagy azt kell követni – és hogy erős-e az az impulzus, hogy mindenkor megkérdezzük: Mit mond az antropozófia maga?
Nem kell, hogy ez előadásban történjen: de amit az előadásokon mondanak vagy mondtak, az áthatja a szíveket, és ez ad bizonyos irányokat. Hacsak, kedves barátaim – és ezt itt is ki kell mondanom – az antropozófiát nem tekintjük élő lénynek, amely láthatatlanul közöttünk jár, és amely iránt felelősséget érzünk, az antropozófusok kis csoportja nem tud modellértékű csoportosulásként előrehaladni. Az antropozófusok kis csoportjának pedig mintaszerű csoportként kell előrehaladnia. Ha valaki csatlakozott valamelyik Teozófiai Társulathoz – sok ilyen volt -, akkor a jól ismert három alapelvük volt. Tegnap már beszéltem arról, hogy miként is szükséges tekintenünk rájuk. Az első alapelv az volt, hogy meg kell teremteni az egyetemes emberi testvériséget faji, népi stb. megkülönböztetés nélkül. Tegnap rámutattam, hogy el kellene gondolkodnunk azon, hogy ezt dogmaként kellene-e bemutatni. De fontos, hogy valami ilyesmiről megállapodjanak. De ennek valósággá kell válnia. Ennek apránként kell valósággá válnia. De valósággá akkor válik, ha magát az antropozófiát élő, érzékfeletti, láthatatlan lénynek tekintik, aki az antropozófusok között jár. Akkor talán kevesebb szó lesz a testvériségről, kevesebb szó lesz az általános emberi szeretetről, de ez jobban fog élni a szívekben, és már azon a hangon, ahogyan az emberek kifejezik azt, ami az antropozófiához köti őket, már azon a hangon, ahogyan valaki ezt vagy azt mondja a másiknak, már észre fogjuk venni, hogy ez jelent neki valamit, hogy ő is olyan, aki hozzá hasonlóan az antropozófia láthatatlan lényéhez ragaszkodik.
Választhatunk más utat is. Választhatjuk, hogy klikkeket alakítunk, hogy úgy viselkedünk, amilyenné a világ lett, hogy összejövünk ötórai teázásokra, egyéb teadélutánokra és hasonlókra, hogy beszélgetünk egymással, és ha kell, együtt ülünk be előadásokra. Ezt is megtehetjük. Kis klikkeket, kis köröket is alkothatunk. De egy antropozófiai mozgalom természetesen nem élhet egy ilyen társaságban. Egy antropozófiai mozgalom csak olyan Antropozófiai Társaságban élhet, ami valóságos.
De akkor a dolgokat nagyon komolyan kell venni. Az embernek élete minden pillanatában éreznie kell, hogy az antropozófia láthatatlan Lényével van szövetségben. Ha ez hozzáállássá, a hozzáállás valóságává válna, ha nem is egyik napról a másikra, de hosszabb időn keresztül, mondjuk, huszonegy éven belül, akkor bizonyosan felmerülne egy impulzus. Abban a pillanatban, amikor az ember ilyesmit hall, mint például tegnap, ismét az ellenfelektől, a szükséges impulzus a szívekben élne. Nem azt mondom, hogy ebből azonnal valódi tettnek kell születnie, de a szükséges impulzus a szívekben élne: akkor a tettek is létrejönnének. Ahol nem jönnek létre tettek, hanem csak az ellenfelek hajtanak végre tetteket és szerveződnek, ott nem lehet jelen a helyes impulzus; az embernek még mindig inkább, nos, kényelmesen kell tovább élnie, és az előadóteremben kell lennie, amikor az antropozófiáról beszélnek. De ez nem elég ahhoz, hogy az Antropozófiai Társulat virágozni tudjon. Ha virágozni akar, akkor az antropozófiának valóban az Antropozófiai Társaságon belül kell élnie. És ha ez így van, akkor huszonegy év alatt is történhet valami jelentős, sőt még rövidebb idő alatt is.”
Rudolf Steiner: Az antropozófiai mozgalom története és az antropozófiai társaság (GA258)
A kép forrása: dasgoetheanum.com