Anyag, összetartóerő, akaratszellemek
„…az érzékelhető világról való mindennapi felfogásunk ez az érzékelhető világ úgy, ahogy megismerő képességünk számára közvetlenül adva van, nem más, mint maja, illúzió. Olyan alapvető dolog ez, amiről mindenkinek tudomása van, aki többé-kevésbé foglalkozott már a szellemtudomány tudnivalóival. …nem szabad beérnünk annyival, hogy ezt elméletben hangoztassuk; ennek az érzésnek – hogy illúzióknak adjuk át magunkat, ha megállunk a külső létnél – úgyszólván hússá-vérré kell válnia bennünk. Persze akkor is a nagy illúziók egyikének szolgáltatná ki magát az ember, ha észre se venné vagy alábecsülné a külső létet.(…)
Vegyünk most szemügyre a mi antropozófiai szemszögünkből olyan valamit, mint a föld-jelleg! Azt most már nagyon jól tudjuk, hogy a régi Szaturnusz-lét idején ilyenféle föld-jellegről nem lehetett szó, még a régi Nap- és Hold-lét idején sem. Tudjuk, hogy a fejlődésnek egészen a mi planetáris létünkig kellett várakoznia, s csak akkor kapcsolódhatott a föld-jelleg a régi Szaturnusz hőszerűségéhez, a régi Nap levegőszerűségéhez, a régi Hold vízszerűségéhez. Tudjuk, hogy e fejlődés minden egyes foka csak úgy mehet végbe, hogy szellemi lények működnek. Arról, amit ma fizikai testnek nevezünk – emberi létünk legalacsonyabb tagjáról – elmondhatjuk, ha ezt a fizikai testet egészen beleállítjuk az elemi létbe, hogy a régi Szaturnuszon kifejlesztett első építőkövétől, a hő-állapottól a Nap-jellegű levegő-állapoton és a Hold-jellegű víz-állapoton át felküzdette magát a jelenkori föld-állapotig. Tehát saját külső fizikai testünk olyan valami, amiről azt mondhatjuk: átment a csak-hőszövedék léten, végigcsinálta a levegő-jellegű test létét, a víz-jellegű test létét és felfejlődött a mai földi létig. Ismerjük azokat a lényeket is, akik a régi Szaturnusz munkájában, az ember fizikai testének akkori fejlődési fokán részt vettek. Emlékezzenek arra, kedves Barátaim, aminek ábrázolását a „A szellemtudomány körvonalai”-ban találják meg és amit különben is mindig hangoztatunk: a régi Szaturnuszon először csak azok a bizonyos szellemi lények működtek, akik alsóbb fejlődési fokozataikat egy ősrégi múltban élték át és akik a régi Szaturnusz-lét alatt már eljutottak odáig, hogy képesek voltak mintegy feláldozni saját testi mivoltukat, képesek voltak azt odaáldozni azért, hogy alapanyagot szolgáltassanak, a régi Szaturnusz alap-szubsztanciáját szolgáltassák. Ezek azok a szellemi lények, akiket a hierarchiák rendjében akaratszellemekként jelölünk meg. – Megvolt tehát az alap-szubsztancia, amit ezek az akaratszellemek adtak áldozatképpen; ebben fejtették ki azután a többi szellemi lények tevékenységüket; ebbe munkálták bele önmagukat a személyiségszellemek, akik ebbe az akarat-matériába – ha szabad ezt mondanom – saját ember-mivoltukat vésték bele. És az is ez az akarat-szubsztancia volt, ami mint hő-elem működött a régi Szaturnusz-létben és amiben az emberi fizikai test első alapköve kialakult.
De ne gondolják, hogy ilyen szellemi lények, mint az akaratszellemek, egy bizonyos fokon befejezik munkájukat. A régi Szaturnuszon úgyszólván ők végezték el a legfőbb munkát, de azért a Nap-, Hold- és Föld-fejlődés folyamán is tovább működtek. És bizonyos vonatkozásban benne maradtak abban a szubsztanciában, amiért kezdetben feláldozták magukat. Láttuk, hogy a régi Nap-lét idején a sűrűsödés irányában – tehát mondhatni lefelé – a hő-jelleg levegő-jelleggé alakult át. Egy ilyen folyamat – melyet külső megjelenése szerint, mint a hő-jelleg levegő-jelleggé való sűrűsödését követhetünk – csak a maját, az illúziót tekintve sűrűsödési folyamat. Magában ebben a sűrűsödésben szellemi összefonódás és összeszövődés, szellemi tevékenység megy végbe. És aki a dolgok mélyéig akar hatolni, fel kell hogy vesse a kérdést: vajon ki volt az a hierarchiák sorában, aki létrehozta azt, hogy a ritka hő-anyag – ha szabad ezt így kifejeznem – sűrűbb levegő-anyaggá szilárdult? Senki más, mint újra csak ugyanazok az akaratszellemek, akik odaáldozták a maguk hő-anyagát; úgyhogy az akaratszellemeknek ezt a tevékenységét akkor tudjuk felfogni, ha azt mondjuk: a régi Szaturnusz-lét alatt jutottak el odáig, hogy saját szubsztanciájukat, mint hőt kibocsássák, mint szubsztanciát feláldozzák, úgyhogy tüzük beáradt a Szaturnusz planetáris létébe. Ezt a tüzüket azután a régi Nap-lét alatt gázszerűvé keményítették. De ugyancsak ők voltak azok is, akik saját gázjellegüket a régi Hold-lét alatt vízjellegűvé sűrítették. És a Föld-lét idején tovább sűrítették víz-jellegüket föld-szerűvé, szilárddá. Ha tehát most körülnézünk a világban és megpillantjuk a szilárd dolgokat, azt kell mondanunk: ebben a szilárd anyagban erők működnek, s kizárólag ezek az erők teszik lehetővé, hogy szilárd forma létezzen; saját lényükkel kiáramlottak a régi Szaturnuszon, mint hő, azután egyre sűrűbbé tették azt, ami kiáradt, egészen a szilárd létformáig, amit most erőteljesen összetartanak. És ha tekintetünkkel a szilárdság, mint maja felé fordulva tudni akarjuk, kinek a műve ez, azt kell mondanunk: minden mögött, ami szilárd formában jelenik meg, az akarat szellemei, a trónok működnek. Tehát még a Föld létében is jelen vannak az akaratszellemek. S ezzel ismét újabb megvilágításban áll előttünk az, amit a Genezis elmond.
Ha azt halljuk, hogy az, amit a Genezis „bara”-nak nevez, az Elohák bizonyos fajtájú gondolkodó tevékenysége, így kell szólnunk: Igen, az Elohák gondolkodásukkal újrateremtettek – mintegy emlékezetből – valamit, amit a lét komplexumainak neveztem. De bizonyos értelemben az Elohákkal is az történt, ami velünk történik, ha emlékezetből teszünk valamit, csak persze a mi ilyen irányú tevékenységünk sokkal alacsonyabb szinten megy végbe. Egy hasonlatot mondanék. Képzeljék el, hogy valaki elalszik este. Érzés- és képzetvilága szubjektív tudatában feledésbe merül; alvás-állapotba megy át. Tegyük fel, hogy utolsó esti gondolata – csak hogy egy példát említsünk – egy rózsa volt; arra a rózsára gondolt, mely épp a közelében volt, mikor elaludt. Ez a gondolat lemerül a feledésbe. Reggel újra felbukkan a rózsa gondolata. Ha a rózsa időközben eltűnt volna, csak ez a gondolat maradt volna meg belőle. Tegyenek most különbséget, kedves Barátaim, e között a két tény között: az egyik a rózsa képzetére való emlékezés felelevenítése, tehát a gondolat, a rózsára való emlékezés; ez bizonyos körülmények között akkor is felmerülhetne, ha a rózsa már nem volna ott. De ha a rózsa a helyén maradt, akkor az észlelet számára a rózsa tárgyi mivoltában is újra ott áll; ez a másik tény. Kérem, hogy most mindannál, amit az Elohák kozmikus gondolkodásának neveztünk, ugyanilyen értelemben tegyenek különbséget két tény között. Ha tehát arról értesülünk, hogy a Föld-létesülés harmadik szakaszában kozmikus gondolkodás megy végbe, hogy az Elohák elválasztják a folyékonyt a szilárdtól, hogy a szilárdat kivonják, és földnek nevezik, akkor itt azoknak az Eloháknak a kozmikus gondolkodását is figyelembe kell vennünk, akiktől termékenyen csírázik ki ez a gondolat. De abban, ami elmélkedésük előtt megjelenik, az akarat szellemeit kell tevékenynek elgondolnunk, akik most újra életre hívják az objektívet saját szubsztanciális lényükben. Így működnek és így működtek kezdettől fogva az akarat szellemei mindabban, ami körülöttünk földjellegű.
Ilyen képzetekkel bizony meg kell ismerkednünk, kedves Barátaim, hogy adott körülmények között abban, ami közvetlenül körülvesz bennünket, és amit gyakran valami egészen alacsonyrendűnek minősítünk, igen magasrendű és magasztos lényekkel találjuk szembe magunkat. Könnyű és méltatlan dolog azt mondani arra, ami szilárd formában jelenik meg, hogy „hiszen ez csak anyag!” és talán akad olyan is, aki legszívesebben hozzátenné: „Ilyesmivel egy szellemkutató nem is törődik! Hiszen az anyag alacsonyrendű létforma! Mit érdekel minket ez az anyag? Mi az anyagon túl, a szellemi felé törekszünk!” Aki így gondolkodik, az számításon kívül hagyja, hogy amit kedve szerint teljesen lebecsülne, azon mérhetetlen időtartamokon át magasrendű, magasztos lények munkálkodtak, azért, hogy létrehozzák ezt a szilárd állapotot. És érzésvilágunk – ha normálisan tudnánk érezni – igazán a mélységes hódolat élményével hatolna fel a külső anyagtól – mondhatnánk a Föld elementáris takarójától – ahhoz, ami ezt a Föld-takarót megszilárdította; úgy kellene, hogy érzésben a legmélyebb tiszteletadást, a legnagyobb megbecsülést fejlesszük ki azok iránt a magasztos szellemi lények iránt, akiket az akarat szellemeinek nevezünk, és akik ebben a Föld-jellegűben hosszas munkálkodással építették meg azt a szilárd talajt, amin lépkedünk és amit magunkban hordunk mi is fizikai testünk földjellegű alkotó elemeiben. – Ezek az akaratszellemek, akiket a keresztény ezoterika trónoknak nevez, valóságosan megépítették – helyesebben összesűrítették – azt a talajt, amin járunk. Azok az ezoterikusok, akik nevet adtak az akaratszellemek földi létünkhöz kapcsolódó műveinek, azért nevezték ezeket a szellemeket trónoknak, mert ők a valóságnak megfelelően trónokat emeltek nekünk, melyekre mi szüntelenül, mint szilárd alapokra támaszkodunk, és amelyen az egész földi lét, mint szilárd talajon, mint szilárd trónokon nyugszik továbbra is. Ezek a régi kifejezések valami mérhetetlenül tiszteletreméltót, nagyra becsülendőt hordoznak magukban, ami egész érzésvilágunkat be tudja tölteni.(…)
Az anyag fogalma, amelyről az úgynevezett természetfilozófiai fizika beszél, csak elképzelés, csak ábránd, fantáziakép. Amíg nem látjuk többnek, mint elszámolási pénznek, addig nincs is baj, de aki azt hiszi, hogy ezzel rátapintott a lényegre, az álmodik. És így álmodik voltaképpen a mai fizika, mikor kifejti elméleteit. Igaz amit mond, ha tényeket konstatál, ha tényeket ír le, a realitást, a valóságot, ha azt írja le, ami szemmel látható, amit számítással meg lehet állapítani. De amikor atomokat, molekulákat kezd kieszelni, és azt állítja róluk, hogy ezek olyan dolgok, melyeknek anyagi léte van, akkor elkezd álmot szőni a világról. (…) Fantasztikummal van dolgunk, ha a mai szemlélet értelmében realitásnak tartjuk ezt az atom-létet. Amíg csak az érzékek útján tapasztalt dolgok rövidítésének tartjuk őket (elszámolási pénznek) addig a realitás talaján állunk. De ha áttörjük az érzékelhetőségnek ezt a talaját, akkor tovább kell jutnunk a szellemiséghez és ott egy alapszubsztancia létére és működésére találunk, ami nem más, mint a trónok teste, melyet átjár a formaszellemek tevékenysége. És miképpen tagozódik ez bele érzékelhető világunkba, hol vetül rá? Nos, itt van az elterülő matéria, mely azonban semmilyen fokán sem alaktalan. Az amorf, az alak-nélküli csak azáltal jön létre, hogy alapjában véve minden formára törekvő lét széttörik, összezúzódik. Amit a világ felépítésében por alakú létformában találunk, abból alapadottságánál fogva semmi sem por alakú; mindez porrá tört lét. Az anyag maga arra törekszik, hogy formát adjon önmagának. Minden arra törekszik, hogy kristályossá váljék. Ami szilárd anyag, az kristályformára törekszik, forma után törekszik. Azt mondhatjuk tehát, hogy amit a trónok és Elohák szubsztanciájának nevezünk, az úgy lép be érzékelhető világunkba, hogy a szétterülő szilárd elemben mutatkozik meg. Maga az a tény, hogy amit mi anyagi létnek nevezünk, manifesztálódik, a trónok jelenlétét árulja el. Az Elohák külső megnyilatkozása abban nyilvánul meg, hogy az anyag megformáltan jelenik meg, hogy ez az alapszubsztancia mindig alakká formálódik.
És nézzük most újra a régi idők szellemmel telített szóhasználatát. Így szóltak a régi tisztánlátók: ha végignézünk az anyagi léten, azt látjuk, hogy benne a trónok lénye nyilvánul meg; de ezt egy olyan erőelem hatja át, mely mindent formába akar önteni. Innen származik a „formaszellem” név. Mindezek a nevek arra a valóságos lényre utalnak, amelyet kifejeznek. Ha tehát környezetünk kristályformára való törekvését tekintjük, akkor egy alacsonyabb fokon azt találjuk meg, ami a kristállyá-formálódásban külsőleg juttatja kifejezésre erőit, vagyis magukat a trónok szubsztanciájában működő Elohákat, a formaszellemeket. Itt tevékenykednek hő-elemükben, mint kovácsok, akik az akaratszellemek alaktalan szubsztanciájából kikalapálják a különböző földek és fémek kristályos formáját. Ezek a hő-elemükben működő szellemek, akik egyúttal a lét formáló elemei is.
Ha így tekintik a dolgot, akkor bepillantanak abba az eleven létbe és, tevékenységbe, ami létünk alapja. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy mindenben, ami külsőleg megjelenik előttünk, maya-t, illúziót lássunk. De nem állhatunk meg ennél az értéktelen elméletnél, hogy a külvilág maya. Ezzel még nem tettünk semmit. Csak amikor már át tudunk nézni a maya egyes elemein és meglátjuk azokat a lényeket, akik alapjukat képezik, csak akkor éri el valódi jelentőségét ez az elmélet. Szokjuk meg tehát, kedves Barátaim, hogy mindabban, ami a külvilágban történik, ami a környezetünket alkotja, olyan valamit lássunk, ami illúzióként igaz ugyan, de alapjában véve mégsem több, mint illúzió. Ami látszat, az látszat. Mint ilyen tény ugyan, de megérteni nem lehet, ha megállunk látszat-jellegénél. Tiszteletben tarthatjuk és elismerhetjük értékeit, de csak akkor, ha nem állunk meg látszat-mivoltánál-“
Rudolf Steiner: A bibliai teremtéstörténet titkai – GA122
forrás: antropozófia.hu
