Az elemi lények feladata és felépítésük

„A Föld jövője során az emberiség további fejlődése az emberek és bizonyos szellemi lények kapcsolatától függ. Az emberiség evolúciójában a jelen megadja a kapcsolatot egy főként intellektuális fejlődés időszak – amely a 15. század első harmadától a mai napig tart – és egy szelleminek szánt jövő között. Ebben az intellektuális időszakban az emberiségnek a legfontosabb feladata volt az ész, az értelem fejlesztése a külső természet vizsgálata, tanulmányozása és a technika fejlesztése révén. A mai időkben az intellektus kezdi elveszteni a kezdeti kreativitását. A leginkább kreatív periódus a 15. századtól, azaz Kopernikusz, Galilei és Giordano Bruno idejétől a 19. századig terjedt, s ez főként a nyugati civilizációkban jelent meg. Ma már nincs meg az a lelkesedés, mint akkor volt.(…) Viszont azért, hogy ez a kifejlesztett intelligencia gyümölcsöző is legyen, a világlétezés magasabb régióiból a szellemiség egy áramlata próbál belépni az emberiség életébe. Hogy ez sikerül-e, az attól függ, hogy az ember kitárja-e a szívét és lelkét azelőtt, ami be akar lépni, sok ajtón keresztül.

Régebbi civilizációkban az ember közvetlenül tapasztalta meg a lelket és a szellemet: a természet minden birodalmában, minden csillagban, minden vonuló felhőben, viharban és villámban érzékelte. Ez a tapasztalás kapcsolatban volta lélegzésével. Manapság már szabaddá kell tennünk a gondolkodásunkat a lélegzéstől. A külső létezés ritmusaival kell együtt élnünk, a Kozmosz ritmusaival. (…)Amikor a négy elemről – föld, víz, levegő, tűz – beszélünk, (…) akkor az van a fejünkben, hogy hogyan kombinálódnak, szeparálódnak, vagy keverednek bennük a fizikai szubsztanciák. Ki kell hangsúlyozni, hogy minden szilárd, földi természet – és a többi is – egy elemi szellemiségből kapja az alapjait. Ha a tudást többé már nem az absztrakt, logikus gondolatok kombinálásával kapjuk meg, hanem úgy, hogy a gondolkodásunk által egyesítjük magunkat a világ ritmusával, akkor újra fel kell fedeznünk azokat az elemi lényeket, amelyeket minden szilárd, földi természetű dolog tartalmaz.

Ezeknek az elemi lényeknek, akik a szilárd földiben laknak, a szembetűnő tulajdonsága az okosság, ravaszság, dörzsöltség – tény, hogy egy egyoldalúan fejlett intellektusuk van. Sokkal okosabbak, mint bármelyik emberi lény. Ahogy az ember húsból és izomból áll, úgy állnak ők „szuperokosságból”. Másik sajátosságuk, hogy szeretnek sokszorozódni. Nehéz, szinte lehetetlen őket megszámlálni, megviccelik az embert. Amikor számokról van szó, hihetetlen fölényben vannak, és nagy ügyességet mutatnak.

A folyékony elemben lakó elemi lények azt fejlesztik ki, ami az emberben az érzelmi élete. Hátrányban vagyunk velük szemben itt is: mi szagoljuk a rózsát, ők viszont azzal a folyékony életnedvvel áradnak, ami a rózsabokorról felszáll, vagy ami részt vesz a virágzás vörösségében. Mi az érzéseinkkel kívül maradunk a dolgokon, míg ők pontosan a folyamatokban vannak, részt vesznek benne.

A levegő elemi lényei magas fokra fejlődtek abban, ami az emberi akaratban él. Tudomány és analizálás a mi tevékenységünk: de az elemi lények mindezek mögött aktívak és alapvető lenne, hogy az ember beletekinthessen a jellegzetességeikbe.”GA212

„Vannak azonban más lények is, amelyeknek csak testük és lelkük van, a fizikai szemlélet számára azonban nem láthatók. A teozófiai írások igen gyakran elemi szellemeknek nevezik őket, ez az elnevezés azonban olyan ügyetlen, amilyen csak lehet, mert éppenséggel olyan lények, amelyeknek nincs szellemük. A szellem nélküli lényeket tehát jobb elemi lényeknek nevezni. Hogy testük tulajdonképpen miért nem látható, ezt a mai fejtegetés során meg fogják érteni. Egyelőre, mielőtt csupán definiálnánk ezeket a lényeket, azt mondhatjuk, hogy bizonyos módon testből és lélekből állnak, és az ember alatti lények. Ezeket a lényeket természetesen felvilágosodott korunkban letagadják, mert az ember fejlődésének mai szakaszában nem tudja érzékelni őket. Aki érzékelni akarja őket, annak a tisztánlátó tudat egy bizonyos fokáig kell előre lépnie. Az, hogy valami nem érzékelhető, nem jelenti azt, hogy nem fejti ki hatását a világban. Ezeknek a lényeknek a hatása, amelyeknek csak testük és lelkük van, teljesen jelenvaló világunkban. Amit tesznek, nagyon is érzékelhető, csak ők maguk nem érzékelhetőek.

Nos, arról van szó, hogy amennyire ez egyéni szemlélet nélkül lehetséges, fogalmat alkossunk az ilyen elemi lényekről. Ezek az elemi lények többféle alakban fordulnak elő a szellemi területen, ami körülvesz bennünket, és mint „természeti szellemekről” beszélhetünk róluk. A legkülönbözőbb neveket adjuk nekik. Ezek a nevek azonban nem jelentenek semmit. Hogy róluk bizonyos fogalmat alkothassunk, ez a fontos. Itt már valóban elkezdődik az, ami az önök teozófiai érzéseire és érzületére támaszkodik, mert szeretném egyszer kendőzetlenül elmondani, milyennek mutatkoznak az ilyen lények a tisztánlátó tekintet számára.

Vannak különböző lények, amelyek a föld legkülönbözőbb helyein fordulnak elő. Akkor láthatók például, ha a föld olyan mélységébe jutunk, amelyben már nem találhatók élőlények, nincs élő növényzet, például egy bányában, ahol minden ásványi természetű. Ha itt a fémes, vagy kőzetszerű talajt felemeljük, olyan lényeket találunk, amelyek sajátos módon mindenekelőtt úgy teszik magukat észrevehetővé, mintha valami szétszóródna. Úgy mutatkozik számunkra, hogy nagy mennyiségben összekuporodnak, és ha a talajt szabaddá tesszük, akkor mintegy szétrebbennek. És az a lényeges, hogy nemcsak szétpukkannak, szétrebbennek, hanem saját testiségükben megnagyobbodnak. Persze, még ha a legnagyobb nagyságukat el is érik, mindig kisebbek az embernél.(…) Ezek a lények azáltal különböznek az embertől, hogy testiségükben nem láthatók, mint az ember, és még inkább azáltal, hogy értelemszerűen soha semmiféle morális felelősségérzetet nem lehet tulajdonítani nekik. Azzal tehát, amit az embereknél morális felelősségérzetnek nevezünk, nem rendelkeznek. Amit tesznek, mintegy automatikusan teszik. Emellett azonban az, amit tesznek, egyáltalán nem különbözik attól, amit például az emberi értelem tesz, az emberi intelligencia. A legnagyobb fokban rendelkeznek azzal, amit „viccnek” nevezünk, és aki érintkezésbe kerül velük, megérezheti, ahogy vicceiket kitalálják, mert az embereket mindenféle csínynek tehetik ki, ahogy minden bányász – a fém-bányász, nem a szénbányász −, aki még megőrzött valamit az egészséges természetű érzékéből, néha észreveheti ezt.(…)

Ha tehát olyan lények vannak előttünk, mint amilyeneket az előbb leírtam, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy asztráltestüket átalakítsák – mert hiányzik a szellemiségük, nem dolgozik az asztráltestükön -, akkor ez az asztráltest, amely azonban mégis azoknak a lelki élményeknek az összessége, amelyekkel az asztráltest rendelkezhet, materiális alakban fejeződik ki. Ez a materiális alak, amellyel egy ilyen én által át nem izzított lény rendelkezik, a mai fejlődési fázisunkban nem látható a fizikai világban, és azért nem látható, mert egy fokkal mélyebben fekszik, mint az általunk látható anyag. Értsék meg jól, hogy ez mit jelent.

Ha tisztázni akarjuk, mi a lényeges fizikai testünkben, azt mondhatjuk: a fizikai testet látni lehet. Az étertestet nem láthatjuk, mert a maga szubsztancialitásával egy fokkal magasabban áll. Az asztráltestet sem láthatjuk, mert ez ismét egy fokkal magasabban áll, mint az étertest. Ez azonban nemcsak a szubsztancialitáson múlik, hanem a fizikai anyagon is, és azért nem látható, mert minden anyagból csak egy középső sáv látható, éppen az, ami a fizikai matériát alkotja, amit fizikai szemmel látni lehet. És ahogy felfelé a szubsztancialitás folytatódik, úgy folytatódik lefelé is, és válik újra láthatatlanná. (…)

Láttuk, hogy az ember, ha alulról nézzük, legalsóként fizikai testével rendelkezik, aztán van éterteste, asztrálteste és negyedikként énje. Azoknak a lényeknek, amelyeket elemi lényeknek nevezünk, nincs énjük, ezért nincs felelősségérzetük sem. Ezért a fizikai test alatt hoztak létre egy princípiumot. Nevezzük ezt, mondjuk, „mínusz egynek”. Náluk tehát a hármas, kettes, egyes és mínusz egyes princípium alakult ki. De most mehetünk még tovább. Nemcsak olyan lények vannak, amelyek az asztráltesttel kezdődnek, és ehhez még mínusz egyet alakítottak ki, hanem vannak olyan lények is, amelyek a kettőnél kezdődnek, amelyeknek csak az étertest princípiuma van meg, aztán a fizikai test princípiuma, majd a mínusz egy, és még a mínusz kettő is. És végül vannak olyan lények, amelyeknek a legmagasabb princípiuma az, ami az embernél a legalsó, tehát az egynél kezdődnek, aztán kialakították a mínusz egyet, a mínusz kettőt és a mínusz hármat. Még világosabb fogalmat alkothatunk arról, hogy miért nem láthatóak ezek a lények. Mert azt az ellenvetést lehet tenni: ha van fizikai testük, annak láthatónak kell lennie. – Ha az embernek nem lennének magasabb tagjai, ha csak fizikai teste lenne, egészen másképpen nézne ki. Amikor az ember meghal, a fizikai test egyedül marad, azonban széttöredezik, feloszlik, szétoszlik minden lehetséges atomra. Ez az ő természetes alakja. Hogy olyan, amilyennek ismerjük, az onnan ered, hogy felülről áthatja az én, az asztráltest és az étertest.

Azoknak a lényeknek, amelyeket gnómoknak vagy koboldoknak nevezünk, kétségkívül van fizikai testük, de hiányzik az énjük, az asztráltestük és étertestük. Éppen ezek a gnómoknak nevezett lények azok, amelyeknek a legmagasabb tagjuk a fizikai test. Három princípiummal rendelkeznek, amelyek a fizikai test alatt vannak, ez okozza azt, hogy fizikai testük sokkal kevésbé látható, mint az ember fizikai teste. Ezeknek a lényeknek a fizikai sík alatti erői idézik elő azt, hogy a fizikai test princípiuma nem látható soha fizikai szemmel. Egy a fizikaiságot megközelítő anyaggal kell rendelkezniük, és ezt csak egy hatalmas nyomás alatt érhetik el, ahogy ez meg is történik, amikor a külső anyag összenyomja őket. Ekkor testiségük annyira összenyomódik, hogy nagy mennyiségben összekuporodva egymás mellett ülnek, és olyan ijesztővé válnak, ahogy azt korábban ábrázoltam. Általában az a folyamat, ami velük lezajlik, amikor a külső nyomást eltávolítjuk róluk, egy feloldási folyamat, ami az embernél a halál után érzékelhető, náluk hatalmas sebességgel zajlik le, amikor a talajt eltávolítjuk. Ezért sohasem válnak láthatóvá, akkor sem, ha van fizikai testük. Annak számára, aki ezen a fizikai földön keresztül tud látni, kis fizikai testtel rendelkeznek. Ez a fizikai test, amelyet az erő princípiuma szerint birtokolnak, mindazonáltal hatalmas valami, ami struktúrájában, organizációjában hasonló az ember gondolkodási eszközéhez, az intelligencia emberi eszközéhez. Ezért akik egy bizonyos természeti érzékből a gnómokat ábrázolják, helyesen ábrázolják őket úgy, hogy éppen a fejük különösen jellegzetes. Minden olyan szimbólum, amely ezt jelzi, egyfajta valóságot tartalmaz. Ezeknél a gnómoknál található egyfajta intelligencia, ami ugyanakkor automatikusan működik. Valóban úgy van, hogy ha elképzeljük, hogy agyunkat kiemeljük, és azt nem hatják át a magasabb tagok, akkor nem a fenti fejlődés értelmében működik, hanem a lenti fejlődés szerint. Ezért állnak előttünk ilyen módon ezek a lények, amelyeket gnómoknak nevezünk. Aztán még fényt vethetünk azokra a lényekre is, amelyek mélyebben állnak az embernél.(…)


fizikai test és a fölöttalatta
gnómok13
sellők22
tündérek31
szalamanderek40

Minden természeti szellem úgy épül fel, ahogy az ábra mutatja. Amelyeknek egy emberi tagjuk van, és három ember alatti, azokat nevezzük gnómoknak. Amelyeket sellőknek nevezünk, azoknak két tagjuk van az ember alatt, és a tündéreknek három tagjuk van az embertől, és egy az ember alatt. Ezek mind korábbi planetáris időkből maradtak vissza. Nem hordoznak olyan szellemet, amely ma már az embernél kibontakozóban van. Az ember alatt állnak, „szellem alattiak”, csak testből és lélekből állnak. Kéttagú lények, amelyeket gnómoknak, sellőknek, tündéreknek és szalamandereknek nevezünk. Nos, ha a „szalamander” nevet halljuk, megkérdezhetik, honnan származnak ezek?

A gnómok, a sellők és a tündérek a Föld korábbi állapotaiból visszamaradt lények. A szalamanderek bizonyos módon azáltal jöttek létre, hogy részben, de éppen csak részben kialakították a negyedik princípiumot, de nem jutottak odáig, hogy emberi alakot tudjanak ölteni. Ezt szeretném még befejezésül tisztázni. Mert ha a lényeknek ezt a négy fajtáját megértik, akkor sok mindent megértenek a bennünket körülvevő természeti titkokból.(…) Tudjuk, hogy az egyes állatfajok fokról-fokra jöttek létre, mint az előrehaladó emberi fejlődés visszamaradt testvérei, amelyek egy korábbi fokon megálltak. Ezáltal az ember olyan magasra jutott, hogy fizikai lényével a legkésőbb jött létre. A többi lény így alakult ki, mert nem tudott várni, mert fizikai inkarnációjába hamarabb nyomult be. Az állatoknak csoportlelkük van, amely mindazonáltal olyasvalami, ami csak az asztrálsíkon létezik, de működését a fizikai világban fejti ki. (…) Míg az oroszlánnál, ha elpusztul, úgy van, hogy a fizikai feloszlik, és a lelkiség újra visszatér a csoportszellembe, a majomnál úgy van, hogy az, amit a csoportszellemtől leválaszt, nem tud újra visszatérni. Az embernél az én úgy működik, hogy inkarnációról inkarnációra halad, és képes arra, hogy fejlődjön, mert új inkarnációt tud felvenni. Ez a majomnál nem így van. A majmok nem tudnak újra visszatérni. A majom azért hat a naiv lelkületre olyan sajátságosan, mert a valóságban olyan lény, amely leszakadt a csoportszellemtől, de nem tud többé oda visszatérni, és nem tud újra inkarnálódni sem. Az erszényesek az ilyen típusú állatoknak egy más fajtáját alkotják, amelyek a csoportszellemtől leválasztanak valamit. Ami az ilyen úgyszólván individuális állati lelkekből visszamarad, az nem tud újra inkarnálódni, és ez az igazi oka az elemi szellemek negyedik csoportjának. Ez olyan állatok levált része, amelyek nem tudnak visszakerülni a csoportszellemhez, mert a fejlődésben átugrottak a normális ponton. Számos állattól maradnak vissza ilyen lények, és ezek lesznek aztán a szalamanderek. Ez a természeti szellemek legmagasabb formája, mert én-jellegű.” GA102

„Ha megfigyelhetnének bizonyos helyeket, például forrásokat, ahol lent kő van és rajtuk moha nő, és egyfajta fal keletkezik a növény és a kő között, és aztán fölötte szivárog a víz – ez is szükséges – ott látnák, hogy az, amit tündéreknek és sellőknek nevezünk, valami nagyon is reális dolog, ez itt különösen erőteljesen megmutatkozik. És ahol a fémek összeütköznek a szokásos földi birodalommal, egy egész csoportra való olyan lény található, amelyeket gnómoknak nevezünk. E lények negyedik fajtája a szalamanderek. Ők úgyszólván a legfiatalabb fajtáját alkotják az elemi lények sorának, ennek ellenére gyakran jelen vannak. Nagyrészt olyan lények, amelyek létüket az állati csoportlelkektől való leszakadásnak köszönhetik. Ezek a lények keresik az alkalmat, hogy táplálékot találjanak, és ott találják meg, ahol az emberi birodalomnak az állati birodalomhoz való kapcsolata nem teljesen normális, hanem rendellenes. Aki valamit tud az ilyen dolgokról, annak számára ismert, hogy a lovas és a lova közötti családias kapcsolat útján elemi lények fejlődnek ki, mégpedig igen jóindulatúak. Különösen bizonyos embereknek az állati csoportokhoz való lelkületi viszonya útján alakulnak ki olyan érzések, gondolatok és lelki impulzusok, amelyek az ilyen szalamander-jellegű elemi lényeknek táplálékot nyújtanak. Ez különösen megfigyelhető a juhásznak a juhnyájjal való együttélésében, elsősorban a pásztorok és az állatok közötti együttlétben. Azokban az érzésekben, amelyek itt az ember és az állat közti intimitás útján kifejlődnek, bizonyos szalamander-jellegű elemi lények megtalálják a maguk táplálékát, és elidőznek ott, ahol ilyesmi jelen van. Ezek is igen okos lények, amelyek egy teljesen természetes bölcsességgel rendelkeznek. Itt a juhásznál az érzések útján olyan képességek fejlődnek ki, amelyeken keresztül ezek az elemi lények az embernek meg tudják súgni, amit tudnak, és néhány ilyen receptnek, amely ilyen forrásból származik, ott van az eredete, amit így megbeszélnek. Teljes mértékben lehetséges, hogy egy ember ilyen viszonyok között finom szellemi lényekkel van körülvéve, amelyek őt olyan tudással ruházzák fel, amiről mai tudósaink még csak nem is álmodnak. Mindezeknek a dolgoknak megvan a maguk jó oka, és csak azoknak a módszereknek az alapján figyelhető meg, amelyeket az okkult bölcsesség tud kialakítani.(…)

Ezek a szalamanderek – ez teljes mértékben állítható – ma már egy sajátságos állapotba jutnak, ha bizonyos alacsonyabb fajtájú emberek, amelyek azonban tovább inkarnálódnak, alacsonyabb természetük egy részét visszahagyják. Ezek a bizonyos alacsonyabb rendű emberek által visszahagyott részek fejlődésünkben különösen kártékony elemek, ezek tehát részben elkülönült emberi részek, amelyek az ilyen természeti szellemek egy bizonyos fajtájaként visszamaradtak, és létünket áthatják. (…) Ezek a szellemi lények részben mind rokonságban állnak az emberrel, beavatkoznak az emberi fejlődésbe, még ha többnyire romboló módon is. (…) Hatásuk kultúránk néhány dekadens jelenségében nyilvánul meg.(…) Aki megismerés nélkül áll a világban, arra hatnak ezek a dolgok, és mindenféle fantasztikus képzetet alkot róluk. Aki e lények működésébe belelát, csak az képes megfelelő módon arra, hogy felismerje a teozófiai mozgalom hasznát, aki belátja, annak mély szellemiségét és jótékony hatását. Ez meg akarja szabadítani az embert azoktól a lényektől, amelyek visszatartanák a kultúrában. Különben kultúránk teljesen dekadenciába torkollna.” GA102.

„Nézzük csak meg, hogy ez az inspirációval alátámasztott imagináció mit érzékel egy év folyamán a Föld létesülésében. Lelki tekintetünket vessük először a télre. Külsőleg jég és hó borítja a Földet, a földi lények, a növényi csírák visszahúzódtak a Földbe. A Föld éppen azt vonja vissza belsejébe, ami csírázva összefügg vele (itt eltekinthetünk az állatok és emberek világától). A tavasz és nyár sarjadó, rügyező életéhez télen hozzáfűzzük az elhaló élet megismerését. Mit jelent azonban szellemi vonatkozásban a tél elhaló élete? Azt jelenti, hogy az elementáris lényeknek nevezhető szellemi lények, akik valójában főként a növények éltetői, visszahúzódnak magába a Földbe, bensőségesen kapcsolódnak hozzá. Ez télen a Föld imaginatív képe: mintegy felveszi testébe az elementáris szellemi lényeket, testébe rejti őket. A Föld télen a „legszellemibb”, vagyis elementáris szellemi lényei ilyenkor hatják át leginkább.

Aki ezt szemléli, annál minden érzékfeletti látáshoz hasonlóan, ez is átmegy az érzelembe, érzésbe. Érzéssel tekint a Földre télen, és arra gondol, hogy ahol a hótakaró elterül, ott úgy takarja el a Föld testét, hogy maguk a földi lét elementáris szellemi lényei laknak benne. Ha eljön a tavasz, akkor az elementáris szellemi lények Földhöz fűződő rokonsága a kozmikus környezethez fűződő rokonsággá alakul át. Ami a tél folyamán e lényeknek a Földhöz fűződő mélységes rokonságát hozta létre, az tavasszal a kozmikus környezettel rokon: az elementáris lények kifelé törekszenek a Földből. A tavasz nem más, mint hogy a Föld szétárasztja elementáris lényeit a mindenség iránti odaadásból. Az elementáris lényeknek télen a Föld ölében kell pihenniük, tavasszal a levegőn, az atmoszférán át való kiáramlásra van szükségük, hogy a bolygórendszer szellemi erői, a szellemi Merkúr-, Mars- és Jupiter-erők határozzák meg őket. Télen nem érvényesül a bolygórendszerek földszellemekre való hatása, ez csak tavasszal kezd hatni. Valóban úgy van, hogy olyan kozmikus folyamatot figyelhetünk meg, amely szellemibb, mint az emberben lejátszódó materiálisabb lélegzési folyamat. Belélegezzük a külső levegőt, saját testünkbe vonjuk, majd ismét kilélegezzük; belélegzünk, kilélegzünk. A be- és kilégzés az emberi élet egyik alkotóeleme. A Föld télen egész szellemiségét „belélegezte”, a tavasz érkeztével ismét elkezdi „kilélegezni” a kozmoszba. Az ember érezte ezt az emberiség fejlődésének igen régi korszakaiban, amikor még volt bizonyos ösztönös szellemi látása. A földi lét igazi mivoltát azután a téli napforduló idején élte át, karácsony ünnepén. Amikor a Föld a legszellemibb, akkor tartogathatja számára a karácsonyi ünnep titkát. A Megváltó csak olyan Földhöz kötődhetett, amely felvette ölébe a maga egész szellemiségét. A feltámadás ünnepére viszont annak az érzésnek kell fellángolnia, hogy az ember nemcsak a Földhöz, hanem az egész világmindenséghez tartozik, és a Föld polgáraként lelkével a mindenségen ébredhet eszméletre; erre csak az az időszak alkalmas, amely minden földi szellemiséget kivezet a kozmoszba. A karácsony ünnepe tehát, mint látjuk, a földi tényezőkhöz kötődik, a Föld téli sötétségéhez, bizonyos értelemben a Föld alvásához; a húsvét ünnepe viszont láthatóan úgy íródik be az év folyamatába, hogy nem földi, hanem kozmikus események szerint határozzuk meg: a húsvét ünnepe a tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra esik. Régebbi korokban tehát a csillagoknak kellett közölniük az emberekkel, hogy mikor legyen húsvét, mert a Föld ekkor nyílik meg a kozmosz felé. A kozmosz írását kellett igénybe venni, az embernek észre kellett vennie földi mivoltát, és a tavaszi húsvét ünnepén meg kell nyílnia a kozmikus messzeségek számára.

Igazán lelki fájdalmat okoz, ha az emberiség elmúlt korának nagyszerű gondolatairól – amelyek, mint gondolatok sokkal nagyobbak voltak, mint a maiak – ma úgy tárgyalnak, ahogyan ezt 20-25 éve megszoktuk: az emberiség különféle jóakarói arról beszélnek, hogy a húsvétot nem kellene ilyen mozgékonynak megtartani, esetleg április első vasárnapjára kellene helyezni, tehát külsőségesen, teljesen elvontan gondolkodnak.

Olyan vitákat is kénytelen voltam meghallgatni, ahol arra hívták fel a figyelmet, hogy a kereskedők üzleti könyvében „zűrzavart” okoz, hogy a húsvét ilyen változó, sokkal rendezettebben folynának az ügyek, ha szigorúan szabályoznák. Mint mondtam, lelki fájdalmat okoz, ha az ember látja, hogy civilizációnk mennyire elidegenedett a világtól, bár „praktikusnak” képzeli magát; de az ilyen javaslat a lehető legkevésbé praktikus, mert civilizációnk csak a napi gyakorlat megalapozására képes, az évszázadra nem gondol. Az évszázad számára csak az alapozhat meg valamilyen gyakorlatot, ami a világmindenséggel összhangban van. Akkor azonban az év lefolyásának mindig az egész kozmosszal való belső együttélésre kell emlékeztetnie az embert.

Tavasztól nyár felé haladóan a Föld egyre inkább elveszíti belső szellemiségét. Ez a szellemiség, vagyis az elementáris lények a földiből a Földön kívülibe távoznak, teljesen a kozmikus, planetáris világ befolyása alá kerülnek. Valaha, bizonyos misztériumhelyeken, rendkívül mélységes kultikus cselekvéseket hajtottak végre abban az időszakban, amikor ma János napját ünnepeljük nyár derekán. Ez a nyári János nap valaha olyan időszak volt, amikor a János-ünnepet eredeti jelentőségében megtartó misztériumhelyek papjait, beavatottjait mélységesen áthatotta, hogy amit a téli idő mélyén a téli napfordulókor kellett keresniük, míg a szellemileg átlátszóvá váló hótakarón át betekintettek a Föld belsejébe, azt most lelki tekintetüket kifelé fordítva találják meg. Míg az elementáris lényeket télen a földszerű jelleg határozta meg a Föld belsejében, addig most a planéták irányítják őket. Azoktól a lényektől, akiket télen a Földben kellett keresniük, nyár derekán a planétákkal kapcsolatos élményeiket tudhatták meg. Ahogy az ember egyébként lélegzési folyamatát belső létéhez tartozóan, öntudatlanul éli át, úgy élte át egykor létének az év menetéhez való tartozását a Földdel összetartozó szellemiségben. A természet vele rokon elementáris lényeit télen a Föld mélyében kereste, nyár derekán pedig a felhők magasságában. Megtalálta, amint a Föld mélyében saját földerőik szőtték és hatották át őket a Földben maradt holderőkkel együtt; nyáron pedig úgy, ahogy a világmindenség távlatainak adták át magukat.

A nyár főidényének lehanyatlásával azután a Föld is újra elkezdi belélegezni szellemiségét. Így a János nap idejétől fogva a Föld belélegzi szellemiségét, és ismét az az időszak készül elő, amikor a Föld magában hordozza majd szellemi mivoltát.

Az ember ma kevéssé hajlamos rá, hogy megfigyelje a Föld be- és kilégzését. Az ember lélegzése inkább fizikai folyamat, a Föld lélegzése pedig szellemi, a Föld elementáris lényeinek a világtérbe való kilégzése és e lények Földbe merülése. De az ember valóban úgy éli át az év lefolyását teljes emberi mivoltával, ahogy belső életvitelében a vér keringésének folyamatát éli meg. Ahogy léte számára vérének keringése bensőleg lényeges dolog, úgy –  tágabb értelemben – lényeges emberi létéhez az elementáris lények keringése is a Föld és az Ég között, csak az ember eldurvult érzései miatt ma már nem is sejti, hogy valójában mi is az, ami őbenne az év külső menetétől függ. Míg azonban az embernek az idők folyamán azon kell fáradoznia, hogy a szellemtudományból az érzékfeletti megismerés útján kapott képzeteket felvegye, míg ki kell fejlesztenie azt a szükséges belső aktivitást, amivel bensőleg, lelkileg valóban megjelenítheti a rábízott szellemtudományos eredményeket, úgy e szellemtudományos eredmények felfogása, érzőképességét is finomabbá fogja tenni.

Ezt kellene mindenkinek elvárnia az antropozófia értelmében vett érzékfeletti megismerésbe való elmélyedéstől. Ha úgy olvasnak antropozófus könyvet, vagy akár ciklust, mint ahogy más könyvet olvasnak, olyan absztrakt módon olvasva, mint más könyv esetében, akkor voltaképpen nincs szükségük az antropozófus irodalom olvasására. Akkor inkább azt javaslom, hogy szakácskönyvet, technikai tankönyvet, vagy hasonlót olvassanak; vagy azt, hogy hogyan lehet eljutni a jó üzletkötéshez, ez hasznosabb lesz. Az antropozófus könyvek olvasásának vagy előadások hallgatásának csak akkor van értelme, ha észrevesszük, hogy mindez csak akkor lesz eredményes, ha azokat egészen más hangulattal igyekszünk felvenni magunkba, mint más esetekben. Ez már abból is kitűnik, hogy a magukat ma különösen okosnak tartó emberek ezt az antropozófus irodalmat őrültségnek tartják. Ennek kell, hogy valami oka legyen! Ez az ok pedig, mint mondják, az, hogy mindenki mást mond, másként írja le a világot. Nem fogadhatjuk el, hogy ezek az antropozófusok jönnek, és egészen másként írják le a világot! Hát igen, a világ elé táruló antropozófus eredmények másmilyenek, mint amit ma egyébként hallunk. Meg kell mondanom azonban, hogy a némely barátunk által olykor követett politika, akik azzal kívánják az antropozófiát a világ számára megszépíteni, hogy valójában úgy állítják be a dolgot, mintha semmiféle ellentmondásban sem volna a többiek triviális nézeteivel, voltaképpen nem mondható helyes törekvésnek, bár mindegyre találkozunk vele. A lélek más beállítottságára, egészen más tájékozódására van szükség ahhoz, hogy az antropozófia mondanivalóját valóban elfogadhatónak, érthetőnek, értelmesnek és ne őrültségnek tartsuk.

Ha azonban elsajátítjuk ezt a másfajta tájékozódást, akkor egy idő múltán ezáltal nemcsak az emberi intellektus végez iskolázást, hanem az emberi lelkület is. Akkor finomabbá, érzékennyé válik, és a telet nem csak azáltal érzi meg, hogy télikabátot veszünk fel, ha hideg van, a nyarat pedig nem csak azáltal, hogy néhány ruhadarabot levetünk, ha ismét meleg van, hanem az év folyamán érezni fogjuk a finom átmenetek alakulását a Föld életében: a téli fagyos hóból a fülledt nyári főidénybe. Megtanuljuk, hogy az év menetét valóban úgy érezzük át, ahogy egy eleven érző lény megnyilvánulásait megérezzük. Kedves barátaim, az antropozófia helyes tanulmányozásával lelkületünk valóban eljuthat odáig, hogy az év lefolyása oly megszólalóan igazzá válik számunkra, hogy megnyilatkozásai úgy hatnak ránk, mint egy baráti lélek biztatása vagy rosszallása. Ahogy a baráti lélek szavaiból és egész viselkedéséből kiérezhető az érző lény meleg lüktetése, és ez valóban másként szól hozzánk, mint valamilyen élettelen, lélek nélküli tárgy, úgy kezdhet az eleinte néma természet mintegy lélekkel áthatottan szólni az emberhez. Megtanulja átérezni az év lefolyásában, a létesülés folyamatában a lelket; megtanul az év mondanivalójára figyelni, mint nagy élőlényre, míg életében egyébként csak apró élőlényekkel van dolga – és megtanul beilleszkedni az egész lélekkel áthatott kozmoszba. Ha pedig aztán a nyár tovább halad az őszbe, és közelít a tél, akkor éppen ezáltal szól hozzá a természetből valami sajátságos.

Kedves barátaim, aki elsajátítja lassanként a természettel kapcsolatos finom érzéket, amit éppen jellemezni kívántam, az egy idő múlva észreveszi, hogy antropozófus törekvésének ez lehet az érzelmi, hangulati eredménye, és meg tudja különböztetni a tavaszi és nyári időben létrejövő természeti tudatot a voltaképpeni öntudattól, amely ősz és tél idején érzi jól magát. A természeti tudat azt jelenti, hogy a tavasz érkeztével a Föld kibontakoztatja sarjadó, rügyező életét. Aki megfelelőképpen átérzi a sarjadó, rügyező életet, és megszólaltatja magában azt, ami a tavasz útján jut el hozzánk – nem is kell tudatosan átérezni, tudatunk alatt is a teljes emberi élethez szól -, az nemcsak azt mondja, hogy a virág nyílik, a növény csírázik, hanem igazi odaadást érez a természet iránt, és kimondhatja: saját énem nyílik a világban, saját énem csírázik a növényben! A természeti tudat csak azáltal jön létre, hogy együttműködünk azzal, ami a sarjadó, rügyező életben fejlődik, és kibontakozik. Az „embernek a bensejéből való kihúzódása”, a külső természetben való „feloldódása” azt jelenti, hogy csírázni, nyílni, teremni tud a növénnyel. A „szellemiség kibontakozása” valóban nem elvontságot jelent. A szellemi fejlődés azt jelenti, hogy követni tudjuk a szellemet mozgásában és létesülésében. Ha pedig az ember így együtt nyílik a virággal, együtt csírázik a csírával, együtt terem a gyümölcscsel, és finom természeti átélésében kibontakoztatja tavasz és nyár idején a természetnek ezt az átélését, úgy ezzel előkészül arra, hogy éppen nyár derekán a mindenségnek, a csillagos égnek szentelje életét. Akkor minden szentjánosbogárka mintegy a kozmosz titokzatos megnyilvánulása lesz számára; akkor, mondhatnám, a nyári atmoszféra minden szellője a kozmosz üzenete lesz a földi síkon.

Amikor azonban ismét belélegzik a Föld, akkor nem is tehetünk egyebet – ha megtanultunk együtt érezni a természettel, együtt nyílni a virágokkal, együtt csírázni a csírákkal, együtt teremni a gyümölcsökkel -, mint hogy az ősz és tél tevékenységével is együtt éljünk, mivel megtanultunk benne élni saját lényünkkel a természetben. Aki megtanult a természettel élni, az eljut oda is, hogy meghaljon a természettel. Így más módon ismét azokhoz az élményekhez jutunk, amelyek egykor a Mithrasz-papokat hatották át lelkileg olyan bensőségesen, ahogyan a napokban leírtam: az év folyását saját testükben érezték. Ez már nem felel meg a jelenkor emberiségének, de a közeljövő emberiségének egyre inkább meg kell felelnie. Az antropozófusok legyenek ennek az átélésnek az úttörői: együtt élni az év folyamatával – a tavasszal együtt élni, az ősszel együtt meghalni.

Az embernek azonban nem szabad meghalnia! Az ember nem engedheti, hogy legyőzzék. Együtt élhet a sarjadó, rügyező természettel, kifejlesztheti rajta természeti tudatát, ha azonban együtt éli a természettel az „elhalást”, akkor ez az együttes átélés arra szólítja fel, hogy lényének bensejében saját alkotó erőit helyezze szembe az elhalással. Akkor a szellemi-lelkiség sarjad és hajt ki benne, a valóságos öntudat, és az őszi, téli természet elhalásával együtt élve, benső átélésében, a legnagyobb mértékben feléleszti saját öntudatát. Így alakul az ember, így alakítja át önmagát az év lefolyása során, míg átéli, hogy a természeti tudat – öntudat. Amikor a természet elhalásában részt vesz, fel kell ébrednie benne a belső erőnek. Amikor a természet ölébe rejti az elementáris lényeket, akkor az ember belső erejének az öntudat ébredését kell szolgálnia.” GA223

„A szellemi-érzékfeletti világok érdekes megfigyeléséhez tartozik – ha szabad ezt a kifejezést használnom, de ilyen árnyalt dologra kevés találó kifejezés van – hogy egy sajátos aurikus burok jön létre, amikor egy méh vagy más hasonló rovar egy virágot megszív. Az az egyedi, sajátos élmény, amiben egy méhecskének része van, amikor egy virágot megszív, nemcsak mintegy a szívószervben vagy a méh testében jön létre, hanem, ami itt, mint ízlelés-csere létrejön a méh és a virág között, az kiterjed, mint valami kis éteri aura. Minden alkalommal, amikor a méhecske szív, létrejön egy ilyen kis éteri aura, és mindig, amikor ilyesmi történik az érzékfeletti világban, odajönnek azok a lények, amelyeknek ilyesmire szükségük van. Ez odahúzza őket, mert itt megtalálják a táplálékukat – ha ismét durván fejezzük ki magunkat.

Egy más alkalommal már elmondtam, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem kellene, hogy az a kérdés foglalkoztasson bennünket, amit valaki feltehetne, aki azt mondja: honnan származnak ezek a lények, amelyekről beszélsz? Ahol erre alkalom adódik bizonyos lények számára, ott mindig jelen vannak. Amikor az ember kellemetlenül, rosszul érzi magát, akkor ezek a kellemetlen, rossz érzések körülötte vannak, és olyasmit jelentenek, ami bizonyos lényeket magához húz. Ezek a lények jelen vannak, és csak erre várnak, mint valamilyen fizikai lény, aki táplálékra vár. Egyszer már tettem egy ilyen összehasonlítást, hogy ha van egy tiszta szoba, amelyben nincsenek legyek, de van valamilyen ételmaradék, akkor a legyek odajönnek. Így van az érzékfeletti lényekkel is: csak arra van szükség, hogy táplálékot szolgáltassunk nekik.”GA102

„Ha a tehén meghal, a Föld képes felvenni az általa hordozott szellemi szubsztanciát a földi anyagba, és jótéteményként hat az minden állatra. Helyes, ha így érzünk a tehénnel kapcsolatban: te vagy az igazi áldozati állat, mert folytonosan azt adod a Földnek, amire szüksége van, ami nélkül fenn sem maradhatna, megkeményedne és kiszáradna. Szellemi szubsztanciát adsz folyamatosan, megújítod a Föld benső mozgékonyságát, elevenségét.

Ha egyrészről a legelőt nézzük a tehenekkel, másrészről a repülő sast, különös ellenképet láthatunk: a sas, mikor meghal, a Föld számára használhatatlanná vált földi matériát, átszellemítve azt, kiviszi a szellemi világ messzeségébe; a tehén viszont a Földnek ad égi matériát, megújítva a Főidet, mikor meghal. A sas elveszi a Földtől, ami már nem használható, ami visszakívánkozik a szellemi világba. A tehén behozza a szellemi világból azt, ami megújító erőre a Földnek szüksége van.

Megjelenik itt valami a beavatási tudományból fakadó érzésekből. Igen, általában azt hiszik az emberek, hogy: no, a beavatási tudományt tanulmányozni kell, s az nem ad mást, mint fogalmakat és eszméket; úgy töltjük meg a fejünket az érzékfelettiség eszméivel, akár csak az érzékelhetőre vonatkozókkal. Ez azonban nem így van. Egyre tovább hatolva a beavatási tudományba, sosem sejtett érzéseket hozunk fel a lélek mélyéről. Ezek az érzések tudat alatt minden ember lelkében élnek. Felhozva őket minden lényt másnak érzünk, mint azelőtt. Leírhatok Önöknek egy ilyen, a szellemtudomány élő megragadásából fakadó érzést; így szólhatunk magunkhoz: felismerve az ember valódi természetét, kétségbe kell esnünk, vajon a Föld megkapja-e, amire szüksége van; elveszik-e tőle idejében az átszellemített matériát, és adnak-e neki szellemi matériát? Ha bele kell éreznünk, ez az ellentmondás az emberi és a földi lét között nagy fájdalmat okoz, igen nagy fájdalmat, éspedig azért, mert azt kell mondanunk: ha az ember a Földön igzán ember kell legyen, akkor, akkor a Föld nem lehet az ember miatt igazán Föld. Ember és Föld igényli egymást, de ember és Föld nem tudja kölcsönösen támogatni egymást! Amire egyiküknek szüksége van, azt a másik elveszti; amire a másiknak van szüksége, azt meg az egyik veszti el. És nem lenne biztosítva a Föld és az ember életösszefüggése, ha fel nem merülne a környező világ. S azt kell mondanunk: amire nem képes az ember, hogy felvigye a szellemi világba az átszellemített földi szubsztanciát, azt elvégzi a madarak népe. S ami szellemi szubsztanciát az ember nem képes megadni a Földnek, azt adják meg a kérődző állatok, s az ő képviselőjük, reprezentánsuk, a tehén.

Látják, kérem, ez által lesz kerek egész a világ. Ha csak az embert tekintjük, a földi létet illetően érzésben bizonytalanná válunk. Ha az embert körülvevő világra tekintünk, újra biztonságot nyerünk. Most még kevésbé fognak hát csodálkozni rajta, hogy egy olyan mélyen szellemiség felé hajló vallásos világnézet, mint a hinduizmus – tiszteli a tehenet. Hiszen ez az az állat, mely folytonosan szellemmel hatja át a Földet, azt a szellemi szubsztanciát adva, amit maga vesz át a kozmoszból.

S valóban, reálissá kell tennünk magunkban a legelő tehén képét, s azt, hogy alatta a föld vidám izgalomban van; mikor ezek a lények ott fönn ígéretesen legelnek, ott alul az elemi szellemek ujjonganak, hiszen általuk kaphatják meg kozmikus táplálékukat. Le kellene festeni azt is, ahogyan, a sas körül lebegve elemi szellemek táncolnak ujjongva. Ez is a szellemi realitás festett képe lenne, benne mutatná a fizikait a szellemi valóságban. A sas a maga aurájában folytatódva mutatkozna, s az aurában a levegő szellemei és a levegőben élő tűz-szellemek öröme látszana.

Látnánk a tehén különleges auráját; egészen kozmikus ez az aura, igen ellentétes az állat földi létével. S látszana a földbéli elemi szellemek pezsgő vidámsága, mikor észlelik, hogy amit elvesztettek, mert a földi sötétségben kell életüket tengetniük, az most megjelenik számukra: a Napot láthatják a tehenek által ezek a szellemek. A földben lakozó elemi szellemek nem örülhetnek a fizikai Napnak, de igenis örülnek a kérődzők asztráltestének.”GA230

„Ha a húsvéti gondolatra pillantunk, figyelembe kell vennünk, hogy a húsvét a sarjadó és rügyező tavaszi élet idejére esik. A Föld ilyenkor kilélegzi lelki erőit, hogy ezek a lelki erők áthassák magukat a Föld környezetében lévő asztralitással, a Földön kívüli kozmikus elemmel. A Föld kilélegzi lelkét. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy bizonyos elementáris lények, akik éppúgy jelen vannak a Föld környezetében, mint a levegő vagy a növényi növekedés erői, összekötik saját lényüket a Föld kilélegzett lelkével, azokon a vidékeken, ahol éppen tavasz van. Ezek a lények elúsznak és ellebegnek a Föld kilélegzett lelkével. Elveszítik individualitásukat, individualitásuk feloldódik az általános földi lelkiségben. Éppen húsvét körül, tavasszal látunk sok olyan elementáris lényt, akik a téli individuális létüknek végső stádiumából felhőszerűen elúszva oldódnak fel az általános földi lelkiségben.

Azt lehet mondani, hogy ezek az elementáris lények télen a Föld lelkiségében voltak, és itt individualizálódtak (lásd a rajzot, sárga zölddel). Húsvét előtt még rendelkeznek bizonyos individualitással, bizonyos tekintetben individuális lényekként szállnak és lebegnek. Húsvét idején azt látják, hogy mintegy felhő formában gyűlnek össze, és közös tömeget alkotnak a Föld lelkében (zöld a sárgában).

Ezek az elementáris lények azonban ezáltal bizonyos mértékben elvesztik a tudatukat. Valamilyen alváshoz hasonló állapotba kerülnek. Egyes állatok téli álmot alszanak, ezek az elementáris lények viszont nyári álmot. Ez János-nap idején a legintenzívebb, ilyenkor teljesen alszanak. Ezután ismét elkezdenek individualizálódni és a Föld belélegzésének idején, Mihály-napkor, szeptember végén, már különálló lényekként látjuk őket.”GA223

„Ha a földi létet e szerint nézzük, akkor mindenekelőtt az akaratot, érzést, gondolkodást jellemeztük, és a szeretet működését Földbolygónkon kívül, és láttuk, hogy a formaszellemek sajátos feladata a szeretet beoltása, beárasztása, amit az egyensúly eredményének nevezhetünk. Ebben áll tehát a Föld missziója. Ennek a Földet átható szeretet-erőnek a létrehozására mindannak együttműködése szükséges, amit a legalsó hierarchiák munkája hoz létre. Ahogy előző fejtegetésemben már említettem, a szeretet hálójának meg kell szövődnie, és a szeretetnek ezt a szövedékét úgy kell megszőni, hogy a fő szálakat a szabályos formaszellemek szőjék bele – mert ez az ő missziójuk.

Azután a rendellenes formaszellemek, akik tulajdonképpen mozgásszellemek, beleszövik azt, ami a fajokat formálja. Ezt követően a szabályos és rendellenes korszellemek beleszövik a történelem fejlődését, majd a szabályosan és rendellenesen kifejlődött arkangyalok beleszövik az egyes népek és nyelvek fejlődését, végül azok a lények hatnak, akik az embert a megfelelő helyre állítják a földön, az angyalok, így szövik meg a szeretet hatalmas hálóját. A szeretet hálója a tulajdonképpeni Föld-misszió, csak visszfényként, mayaként látható Földünkön.

A fizikai világ feletti első terület az asztrális világ, ahol ezt a hálót látni lehet. De ha az ember felemelkedik az asztrális világból az alsó és felső devachan világába, akkor egyre világosabban láthatja a külső maya alapját képező igazságokon dolgozó hierarchiák munkáját. Akkor látja, hogyan szövődik ez a szövedék. Ha az ember felemelkedik az asztrális világba, akkor még nem látja azt, ami főleg belülről tevékenykedik, nevezetesen az akaratszellemeket, a kerubokat és szeráfokat. Ha ezeket a szellemeket munkájuk közben meg akarja találni, akkor még magasabb világokba kell emelkednie. De valamit már az asztrális világban is megtalálunk: rendellenes formaszellemeket, akiknek kívülről kellene munkálkodniuk, ha a szabályos fejlődést elérték volna. Láttuk, hogy a második hierarchia lényeinek kívülről kell dolgozniuk, itt pedig azt látjuk, hogy belülről dolgoznak. Tehát azt mondhatjuk: ebbe a hálóba, amelyet kívülről a mozgásszellemek, az akaratszellemek és bölcsességszellemek szőnek, belülről pedig az akaratszellemek, a szeráfok és kerubok, belülről még olyan lények is beledolgoznak, akiknek tulajdonképpen kívülről kellene hatniuk. Ők azonban a felszín alatt úgy dolgoznak, mint ahogy például a selyemhernyó a gubót szövi. Belül van az, amit először az asztrális világban látni lehet.

Ezek a sajátságos mozgásszellemek, akik nem a helyükön álló bukott szellemek, a szellemi Föld-atmoszférán szövő és hullámzó szellemi lények közül legelőször válnak láthatóvá az asztrális síkon, még mielőtt a normális módon megjelenő angyalok láthatókká válnak. A szellemi látó számára tulajdonképpen – noha a fajok megteremtéséhez a legmélyebb értelemben szükségesek – bizonyos módon mégis kísértő szellemek. Ezek a szellemek, akik közül mindegyiknek sok alárendeltje van – mivel mindegyik sok szellemileg alárendelt lényt hoz létre – a szellemi világban a megfelelő hierarchiáknak alárendelt lényekbe vannak beburkolva. A magasabb szellemeknek is vannak ilyen alárendelt lényei, az akaratszellemeknek az undinék (sellők), a keruboknak a szilfek (tündérek), a szeráfoknak szalamanderek. De ezeknek a rendellenes formaszellemeknek, akik tulajdonképpen mozgásszellemek, és akik a csúf szellemi lények egyik fajtájaként jelennek meg az asztrális síkon, szintén vannak alárendelt szellemeik. Ők azok a szellemek, akik abban működnek és élnek, ami az emberi fajok keletkezésével függ össze, ami tehát az embernél azzal függ össze, mondhatnám arra az elemre tapad, ami a Földhöz kötött, a fajfenntartással és hasonlókkal. Ők olyan lények, és egyáltalán olyan terület ez, amely az asztrális világ legtarkább és legveszedelmesebb része, és sajnos az a terület – ez ebben az összefüggésben mondható el a legjobban – amelyet azok az emberek találnak meg a legkönnyebben, akik helytelen módon jutnak a látáshoz. Legkönnyebben nekik jelennek meg azok a szellemek, akik a faj továbbplántálásánál tevékenykednek, és annak szolgáló tagjai. Sok embernek, akik idő előtt és helytelen módon hatoltak be az okkult területre, drágán kellett megfizetnie, hogy ezeknek a szellemi lényeknek a seregével más szellemi lények harmonizálása nélkül találkoztak.” GA121

„A külsőleg érzékelhető világhoz tartozik, s vele egy egészet alkot a láthatatlan világ. Hogy ez mennyire így van, az akkor mutatkozik meg, mikor szemünket az állatokról a növények felé fordítjuk. A növényi lét a földből sarjad és újul, az embert örömmel töltve el, s eközben valami titokzatosság érzése ébred bennünk. Az állatok benső aktivitása és akarata, úgy elsőre, szintén mutat valami titkosat, mégis azt mondhatjuk: itt van az akarat, ennek a következménye az állati alak, s az állat minden megnyilvánulása. A növény azonban, ahogyan a talaj felszínén oly sokféleképpen megjelenik, ahogyan a magból oly titokzatos módon, a föld és a légkör segítségével kifejlődik, azt az érzést kell bennünk ébressze, hogy itt még valami másnak is lennie kell, s a növény, adott alakjában, csak ennek a másvalaminek a segítségével tud előttünk megjelenni.

Ha azonban szellemi szemlélettel fordulunk a növényvilág felé, lényszerűségek egész tömegét látjuk; a régi, ösztönös szellemi látás idején ezek még ismert lények voltak, még tudtak róluk az emberek, ma a költők már csak a nevüket említik, mert elfelejtődtek. A mai emberiség már e neveknek sem tulajdonít realitást. Amint a növények körül működő, a növényeket körülrepeső világot egyre kevésbé tekintették realitásnak az emberek, úgy veszett el a növényvilág megértése; ahol, mint pl. a gyógyítás művészete terén olyan fontos lenne, ott is teljesen elvesztette már az emberiség ezt a megértést.

A növényvilág lényegi összefüggését a pillangók világával már eddig is felismertük. Ez az összefüggés igazán csak akkor áll lelkünk elé, ha mélyebben betekintünk a növényi működésbe.

A növények a talajba nyújtják gyökerüket. Szellemi tekintet kell hozzá, hogy a gyökeret jól átlássuk, s ha így tekintjük, meglátjuk, hogy mi is nyúlik itt a talajba; követni tudjuk, ahogyan a természet elementáris lényei körülveszik, körülfonják a gyökérszálak mivoltát. A régi szemlélet gnómoknak, a magyar törpéknek nevezte, mi talán gyökér-szellemeknek hívhatjuk őket. Imaginatív és inspiratív látással úgy követhetjük munkájukat, ahogyan a fizikaiságban emberek és állatok életét követjük. Bizonyos fokig beleláthatunk ezeknek az elementáris szellemeknek a lélekszerűségébe, ebbe a gyökér-szellem világba.

A gyökér-szellemek népe egészen különös földi népesség, mely bár a külső tekintetnek láthatatlan, hatásában annál láthatóbb. Egy szál gyökér sem jöhetne létre, ha ezek a figyelemre méltó gyökér-szellemek nem közvetítenének a földrégió és a növény között, ha el nem vinnék a gyökerekhez a földnek áramlásba hozott ásványiságát. Persze, a szellemi alapfolyamatokat értem ezen.

Ezek a gyökér-szellemek, akik mindenütt jelen vannak a földrégióban, különösen jól érzik magukat a többé vagy kevésbé átlátszó, fémekkel átszőtt kőzetekben, ásványokban és ércekben, de legjobban akkor érzik magukat, mert akkor vannak tulajdonképpeni helyükön, ha az ásványiságot a növényekhez közvetíthetik. Ezeket a gyökér-szellemeket teljesen átjárja egyfajta benső szellemi jelleg, amit egyébként csak az emberi szemben, emberi fülben megragadható benső szellemiséghez tudunk hasonlítani. Ezen kívül csakis érzékszervből, semmi másból nem állnak. Érzék ez és egyfajta értelem is egyben. Nem csak lát, nem csak hall a törpe, hanem a látással, a hallással egyszerre meg is érti a látottat, a hallottat; nem csak felveszi a benyomásokat mindenünnen, de egyben az ideát is befogadja.

Igen, még arra a módra is utalhatunk, ahogyan a gyökér-szellemek az ideákat befogadják. Látják, itt nő a földből a növény (rajzolva). Ez a növény, amint azt mindjárt bemutatom, kapcsolatba kerül a Földön kívüli mindenséggel, és különösen egyes évszakokban, szellemi áramlások folynak felülről lefelé, a növényből, termésekből, virágokból a gyökerekbe, bele a földbe. S ahogyan mi szemünket nyitjuk a fény felé és látunk, úgy fordítják a gyökér-szellemek észlelőképességüket oda, ahol a földbe csepeg, amit a növények vezetnek fentről lefelé. Amit a fény küld a virágokba, amit a levegő készített a levelekben, igen, amit a távoli csillagok a növényi formákba juttatnak, az csepeg le a gyökér-szellemekhez. A növény összegyűjti a világmindenség titkait, azt besüllyeszti a talajba, s a gnómok abból jutnak a világmindenség titkaihoz, amit a növények összegyűjtenek számukra, szellemi módon. És miközben a gnómok, magyarul: törpék érceken és kőzeteken át vándorolnak ősztől kezdve és a télen át, víve magukban a növényekből lecsepegett titkokat, ők azok a lények a Földben, akik az egész világmindenség eszméit, ideáit hordozzák áramló vándorlással. Számukra a növényvilág azt jelenti, ami a mi számunkra a fény, mert abból veszik fel a kozmosz ideáit; azt hordják le a Föld mélyébe. Teljes tudatossággal viszik azt ásványtól ásványig, kőtől kőig.

Mi nem azért nézünk a földi mélységekbe, hogy onnan absztrakt eszméket hozzunk fel valamiféle, csak mechanikusan ható természeti törvényszerűségekhez; mikor odatekintünk, látjuk a vándorló, változásokon áthaladó törpéket Földünk belsejében, az értelem fény-teljes őrzőit.

Mivel ezek a gnómok egyben tudják is, amit látnak, tudásuk hasonló jellegű, mint az emberé. Ők a katexochén értelmi lények, teljességgel értelemből vannak. Bennük minden értelem, de univerzális értelem, s így csak elnézik az emberi értelemet, mint tökéletlent. Tulajdonképpen kinevetnek minket búvárkodó, küszködő eszünkért, amivel néha ezt-azt meg tudunk ragadni, fel tudunk fogni. A gnómoknak nem kell gondolkodniuk, az értelmet a világban a dolgokkal együtt látják. Különösen akkor lesznek ironikussá, mikor észreveszik, hogy az embernek fáradsággal kell gondolkoznia, míg valamire rájön. Hogyan lehet – így szólnak a gnómok – valakinek azon fáradozni, hogy gondolkozzon, hogy a dolgoknak utánagondoljon? Az emberek buták – mondják mert mielőtt megértenének valamit, előbb gondolkozniuk kell!

De akkor válnak, mondhatnám, a neveletlenségig gúnyossá, ha valaki logikáról beszél nekik. Mert mire való egy ilyen fölösleges dolog: bevezetés a gondolkozásba? Hiszen a gondolatok itt vannak! Az eszmék a növényeken át áramlanak. Mért nem dugják az emberek olyan mélyre a földbe orrukat, ahol a növénygyökerek vannak, mért nem engedik, hogy orrukba csepegjen, amit a Nap mond a növénynek? Akkor tudhatnának valamit! De logikával – mondják ők – a tudásnak mindig csak kicsike darabját lehet megszerezni.

Így hát a törpék az univerzum, a világmindenség hordozói itt a földben. De a földet magát nem szeretik. A mindenség ideáival surrannak a földön át, de a tulajdonképpeni földiséget gyűlölik. Ezt a valamit legszívesebben elkerülnék, mégis itt kell maradjanak benne, hamarosan látni fogjuk, hogy miért. De gyűlölik, mert a földszerűség állandó veszélyt jelent számukra, ugyanis azzal fenyegeti a törpéket, hogy fel kell vegyenek egy bizonyos alakot: olyan alakokat, melyekről az utolsó előadásban beszéltem, nevezetesen a kétéltűek: a békák és a varangyok alakját. A törpék érzése ott, a földben a következő: ha túlságosan összenövünk a földdel, béka, varangy vagy gőte alakunk lesz. Ugrásra készen élnek folytonosan, nehogy túl erősen összenőjenek a földdel, nehogy béka vagy varangy alakot kelljen ölteniük.

Állandóan védekeznek a föld adta alak ellen, ami éppen abban az elemben fenyegeti őket ilyen módon, amiben élnek. Hiszen a földes-nedves elemben tartózkodnak, s ott veszélyezteti őket állandóan a kétéltűek formája. Ebből a hatásból folytonosan kitépik magukat, és a Földön kívüli mindenség eszméivel töltekeznek. Így benn a földben ők jelentik a földönkívüliséget, éppen mert folytonosan el kell kerüljék az összenövést a földdel. Ha el nem kerülnék, egyedi lényként fel kellene vegyék a béka-alakot. Éppen ebből az antipátia-érzésből, mondhatnám: gyűlöletből, amit a földdel szemben éreznek, ebből nyernek erőt, amivel a növényeket kisarjasztják, kihajtják a földből. Mert alapvető erejükkel állandóan ellökik magukat a földtől, ezzel a lökéssel megadják a növények fölfelé-növekedésének az irányát. Magukkal ragadják a növényeket. A törpék földellenes antipátiája miatt a növények csak gyökerükkel maradhatnak meg a földben, emiatt nőhetnek ki a földi térből. Tehát: az őseredeti gnóm-erő ragadja ki a földből a növényt és készteti felfelé növekedésre.

Mikor aztán felnő a növény, elhagyja a törpék területét, térségét; a nedves-földes világból átlép a nedves-levegős régióba, s azt a részét fejleszti, mely a fizikai külsőben mint levélzet jelenik meg. Itt, a levelekben mindenütt, megint más lények tevékenykedése hat, a vizes elem elementáris lényeié, akiket a régi, ösztönös látó-művészet pl. undine névvel illetett; magyar nevük: sellő. Amint a gyökér körül sürgő-szövögető törpevilágot, úgy láthatjuk ezeket a vízi lényeket is, amint tetszéssel figyelik a törpék okozta fölfelé törekvést a növényekben; láthatjuk a víz elemi lényeit, ezeket a sellőket, vagy vízi tündéreket, undinéket.

Más a sellő-lények benső természete, mint a gnómoké. Nem tudnak úgy a mindenség felé fordulni, kifelé, mint egy érzékszerv. Tulajdonképpen csak mintegy beleadni tudják magukat a kozmosz vizes-levegős elemben működő, szövődő, hatékony életébe, s így nem is afféle világos szellemek, mint a gnómok. Mintegy folytonosan álmodnak, s az álmuk egyben a saját sellő-alakjuk. Nem gyűlölik oly erősen a földet, mint a gnómok, de a földdel szemben ők is szenzibilisek, érzékenyen szembefordulok. A víz éteri elemében élnek, átúszva, átszőve azt. Rendkívül érzékenyek mindennel szemben, ami halszerű, mert őket meg az a veszély fenyegeti, hogy hal alakjuk lesz. Ezt az alakot átmenetileg fel is veszik, de mindjárt el is hagyják egy másik metamorfózis kedvéért. Álmodják saját alakjukat, s álmodva oldják és kötik a levegő anyagait, elválasztják és összevonják, s titokzatos módon beleviszik a levelekbe, abba, amit a gnómok felfelé taszigálnak. A törpék, a gnómok lökik ki a növényeket a földből, de azok ott elszáradnának, ha az undine-lények nem úsznának oda mindenfelől, s a maguk álomszerű módján nem bizonyulnának – másként nem mondhatom – kozmikus vegyészeknek. Ők álmodják az anyagok kötődését és oldódását. Ez az álom, amibe a földet elhagyó növények belenőnek, ez az álom maga a kozmikus vegyész, mely a levélből kiinduló anyagkapcsolódást és bomlást okozza.

Így hát azt mondhatjuk: a sellők a növényi élet kémikusai; kémiáról álmodnak. Végtelenül finom szellemiség van bennük, s ennek ott van az elemi helye, ahol víz és levegő érintkezik. A sellők teljesen a vizes elemben élnek, de jó-érző tetszést az okoz bennük, mikor valamilyen felülethez, akár csak egy vízcseppnek, vagy más vízszerűnek a felületéhez jutnak el. Mert minden törekvésük arra irányul, hogy megvédjék magukat egy alaktól, mégpedig a hal maradandó alakjától. Állandó metamorfózisban, változékonyságban akarnak maradni, az örök, a mindig-maradó átváltozás lehetőségében. És a változás ezen állandó lehetősége révén, melyben a csillagokról, a Napról, fényről és melegről álmodnak, kémikussá válnak, s a levélből indítva a növényt alakulásában továbbvezetik; azt a növényt, melyet a törpék ereje fölfelé taszít, így fejleszthet hát a növény levélzetet, s a levél növekedésének titka nem más, mint sellő-álom, amibe a növény belenő (rajzolva).

Amilyen mértékben így hát a növény belenövekszik a sellő-álomba, úgy érkezik el a következő régióba, abba, ahol szellemek élnek a levegő-hő elemben éppen úgy, amint a gnómok a földes-nedves, a sellők pedig a levegős-nedves elemben. Így a levegős-hőszerű elemben azok a lények élnek, akiket egy régi, ösztönös szellemi látó művészet szilfeknek, magyarul tündéreknek nevezett. Ezek a szilfek azonban, minthogy a meleg-levegős elem mindig fénnyel telt, előretörnek a fényig, a fény rokonaivá válnak. Különösen fogékonnyá válnak a légkörben lévő minden nagyobb vagy kisebb légmozgásra. Ha ősszel vagy tavasszal fecskerajt látnak, látják, amint a madarak röptükben lengésbe, rezgésbe hozzák a légtestet, ez a minden egyes madárnál megtalálható légáram a tündérek számára valami hallhatót jelent. Nekik abból kozmikus zene szól. Ha Önök hajón utaznak valamerre, s a sirályraj megjelenik, mozgékony légáramlást idézve elő, röptük szellemi hangzást kelt; a hajót szellemi zene kíséri.

Ebben a zengésben megint csak a tündérek élnek, itt bontakoztatják, itt fejlesztik ki mivoltukat, a felkavart, mozgékony levegőáramlásban. Ez a hazájuk. Felveszik mindazt, amit ebbe a levegő-ingásba a fény ereje küld. S bár a szilfek is többé-kevésbé alvó lények, mégis ott érzik leginkább hazájukat, ott a legotthonosabbak, ahol madarak hasítják a levegőt. Ha egy tündér madár nélküli levegőt kényszerül átrepülni, úgy érzi, mintha elvesztette volna önmagát. S ha meglátja a levegőben a madarat, valami egészen különös történik vele. Egy bizonyos folyamatot már az emberben is többször be kellett mutatnom, azt a folyamatot, melynek során az emberi lélek eljut az „én” kimondásához. Többször felhívtam már a figyelmet Jean Paul kijelentésére, mely szerint, mikor az ember először jut el az én-képzethez, akkor mintegy belát a lélek elfüggönyözött szentek szentjének mélyébe. A tündér nem nézhet a saját lelkének szentek szentjébe, őt akkor borítja be az én-érzet, mikor meglátja a madarat. Amit a levegőn átrepülő madár benne felébreszt, abban találja meg énjét. S mivel ez így van, mivel énje valami külső hatásra gyúl fel benne, a tündér a szeretet hordozója lesz; a levegőn át hordozza a szeretet. A tündér a szeretet, a szerelem vágyait egyben a világmindenségen is átviszi, mert bár olyasmi él benne, mint az emberi vágy, énjét nem magában hordja, hanem a madárvilágban.

Így a tündérek mélységes szimpátiát éreznek a madárvilág iránt. Ahogyan a törpe gyűlöli a kétéltűek világát, ahogyan a sellő ódzkodik, s nem kívánja megközelíteni a halakat, távolodni kíván a halaktól, bizonyos értelemben borzad tőlük – úgy vonzódik a szilf, a tündér a madárhoz. Jól érzi magát, ha lebegőn zengő levegőt vihet a madártollak közé. Ha megkérdeznék a madarakat, kitől is tanultak énekelni, azt hallhatnák tőlük, hogy inspirátoruk a tündérvilág. A tündérnek tetszik a madár-alak, de a kozmosz rendje visszatartja, s így nem válhat madárrá; feladata ugyanis más: ő közvetíti a növényhez szeretettel a levegőt. Ő hatja át fénnyel a növényt. Ezzel aztán, mármint azzal, hogy a tündérek fénnyel hatják át a növényt, valami egészen sajátos dolgot teremtenek.

Látják kérem, a szilfek folytonosan viszik a fényt a növényekbe, a fény pedig, azaz a növényekben lévő tündér-erő a kémiai erőkre hat, arra, amit a sellők helyeztek oda. Itt együtt hat hát a szilf-fény és a sellő-kémia, s ez egy különleges, plasztikus tevékenység. A szilfek az ideális növényi formát szövik meg a sellők-munkálta anyagból, amint az fölfelé áramlik. A növény ideális alakját, tulajdonképpen az ősnövényt szövik bele a fényből és kémiai sellő- működésből álló növénybe. És ősszel, mikor a növények hervadnak, s a fizikai anyag mind szétbomlik, ezek a formák mintegy lecsepegnek, harmatoznak, s a törpék észlelhetik őket. Azt észlelhetik, hogy a Nap a szilfek révén, a levegő a sellők révén mit is hozott létre. Ezt észlelik a törpék, a gnómok, s egész télen át azzal foglalkoznak, ami a növényekből a talajba jut. A világ ideáit ragadják meg a növényi formákban, azt, ami a szilfek segítségével vált plasztikussá és most ideális szellemi formájában kerül a talajba.

Emberek, akik csak materiálisán, azaz csak anyagból állónak nézik a növényt, erről a szellemi-ideális alakról persze mit sem tudnak. Így kerül a materiális növényszemléletbe a grandiózus tévedés, egy félelmetes tévedés. Ezt kívánom még vázolni Önöknek.

A materiális tudományban mindenütt így olvashatják: itt gyökerezik a növény a talajban, efölött bontja ki levélzetét, s végül virágát; a virágban van a porzó, a termő, s aztán, általában egy másik virágból, annak portokjából virágpor érkezik, s így a termőben lévő magkezdemény meg lesz termékenyítve. Ezúton keletkezik a növény magja. Így írják ezt le mindenütt. Bizonyos fokig a termőt nőneműnek, a portokból érkezőt pedig hímneműnek tekintik. Nem is lehet ezt másként nézni, amíg valaki a materiális szemléletnél marad, mert ez a folyamat valóban megtermékenyítésnek látszik. Pedig mégsem az. Hogy a növények szaporodását, a megtermékenyítést átlássuk, ahhoz tudatosítanunk kell, hogy a sellők, a nagy vegyészek hogyan is működnek a növényben; hogy a szilfek hogyan hozzák létre az ideális növényi formát, s az hogyan süllyed a földbe, ahol a törpék észlelhetik. A növényi forma a földben van tehát, ott lenn őrködnek fölötte a törpék, miután meglátták. A föld anyaölként fogadja a fentről lecsepegőt, s itt egészen másvalami van, mint amit a materialista tudomány leír.

Ott fenn a növény, áthaladva a szilfek régióján, az elementáris tűzszellemek szférájába kerül. A tűzszellemek a hő-jellegű fényszerűség lakói. Mikor a földi hő a tetőfokára ér, vagy mikor az éppen a legalkalmasabb, összegyűjtik a meleget; ahogyan a szilfek fényt, úgy gyűjtenek ők hőt, s belehordják azt a növények virágaiba.

Így a sellők a kémiai étert, a szilfek a fényétert és a tűzszellemek a hőétert viszik bele a növénybe.

És a virágpor? Kis léghajóként szolgál a tűzszellemeknek, hogy a meleget bevihessék a magvakba. A porzószálak segítségével gyűlik be mindenhonnan a hő, s a porzókból aztán a magházban lévő magkezdeményekbe jut. Ami itt a magban alakul, az a kozmoszból jön, s egészében hímnemű. Nem a termő a nőnemű és a porzó a hímnemű! A virágban nem történik semmiféle megtermékenyítés, ellenben ott történik a hímnemű mag előkészítése. Megtermékenyítőként ezután a tűzszellemek által a virágba összegyűjtött hő fog hatni, maga a kozmikus férfiúság kerül kapcsolatba a nőiséggel; ez pedig eszmei alakban már korábban lehullott a talajba a növények megformáltságából, s ott nyugszik. A növény anyja a föld, s atyja az ég. Egy növény számára semmi sem lehet anyai öl, ami a földiségen kívüli történésből való. Kolosszális tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy a magház a növény nőnemű része. Ott éppenséggel a tűzszellemek által a kozmoszból összehordott férfiúság található.

A kambium, mely egyaránt terjeszkedik a kéreg és a fatest felé, ez a kambium viszi bele az ideális növényalakot a növénybe, mint anyai jelleget. A megtermékenyítés: a törpe-hatás és a tűzszellemek hatásának egybeáradása. A törpék vagy gnómok, alapjában véve ők a növényi szaporodás szellemi bábái. A megtermékenyülés a tél folyamán a földben történik, mikor a földbe került magvakhoz a törpék odaviszik a tündér- és sellő-áthatotta alakzatokat, amikor ezek az alakzatok rátalálnak a megtermékenyítő magvakra.

Látható ebből, hogy a szellemiek nem tudása, nem ismerése annak, hogy törpék, sellők, tündérek és tűzszellemek – utóbbiakat nevezték régen szalamandereknek – együtt élnek, beleszövődnek a növények növekedésébe, ez a „nem tudás” oda vezet, hogy az embereknek egyáltalában nincs világos képe a megtermékenyülésről a növényvilágban. Tehát itt, a talajon kívül semmiféle megtermékenyülés nem történik, mert a növényvilágnak a Föld az anyja és az Ég az atyja. Szó szerint ez a helyzet. A megtermékenyülés pedig úgy történik, hogy a törpék átveszik a tűzszellemektől, amit azok a virágpor kis hajóin behordtak a magkezdeménybe, mint koncentrált kozmikus hőt.

Így hát a tűzszellemek a hőhordozók. Természetes, hogy ezután már könnyen megértik Önök, hogyan is jön létre a növényi növekedés: Először is a gnómok vagy törpék, annak segítségével, amit a tűzszellemek nekik átadtak, átengedtek, életétert visznek a gyökerekhez. Azt az életétert, amiben maguk is élnek, azt hordják a gyökérhez. Azután a sellők vagy undinék ápolják a növényben a kémiai étert, majd a tündérek vagy szilfek a fényétért, végül a tűzszellemek a hőétert. A hőéter termése aztán megint összeköttetésbe kerül azzal, ami ott lenn az élet.

A növényvilágot csak azzal együtt érthetjük meg, ami körülötte zsong, nyüzsög, szövődik és él. A legfontosabb növényi folyamat magyarázatához is csak akkor juthat el az ember, ha behatol ezekbe a dolgokba, és ha szellemi módon teszi ezt.

Érdekes lesz elolvasni Goethe jegyzetét, ha majd egyszer mindezt elismerik az emberek. Ő ugyanis szörnyen mérgelődött egy botanikus miatt, aki ott fenn, a növényeken zajló örökös menyegzőről beszélt. Mérgelődött Goethe a „növényeken fönn zajló menyegző” kifejezésen, mert azt természetellenesnek találta. Nála ez biztos ösztönből adódott, mert azt még nem tudta, hogy lenn a földben mi is történik, hogy a növények számára a föld anyai öl, az ég nemző atya. Ösztönösen érezte azonban, hogy ami ott fenn zajlik, az nem lehet az, aminek minden botanikus állítja.

Így megismerték Önök a növény és a Föld összefüggésének egyik oldalát. Itt azonban még valami mást is szemügyre kell vennünk. Mikor a tűzszellemek surrogva közvetítik a virágport ott felül, az embernek egyfajta érzése támad. Erőteljesebb érzés ez, összehasonlítva a szilfek okozta érzéssel. A szilfek én-érzésüket akkor kapják, ha madarat látnak szállani. A tűzszellemek még inkább így vannak a pillangókkal, sőt, az egész rovarvilággal. Éppen ők azok, a tűzszellemek, akik legszívesebben a rovarok nyomában vannak, hogy meleget közvetítsenek a magkezdeményhez. A virágról virágra zümmögve szálló rovarokat követik, hogy hordozhassák a koncentrált hőt, melynek be kell jutnia a földbe, hogy ott az ideális növényalakkal kapcsolódjon. Benső rokonságot éreznek a lepkevilággal, általában az egész rovarvilággal, s nyomaikat követik, amint virágtól virágig zümmögnek. Az az ember érzése a virágról virágra szálló rovarokat nézve, hogy minden ilyen surrogó rovarnak valami különleges aurája van, mely nem igazán magyarázható magából a rovarból. Különösen nehéz a méheknél ennek a világosan fénylő, csillogó, sugárzó aurának a magyarázása, amint zümmögve haladnak növénytől növényig. Hogy miért? Mert a méhet, a rovart mindenhova elkíséri egy tűzszellem. Ez a tűzszellem olyannyira rokonnak érzi magát a méhecskével, hogy ha egy méh itt száll, az a szellemi látás számára olyan aurát mutat, melyet tulajdonképpen a tűzszellem ad neki. A tűzszellem nem csak, hogy a rovar jelenlétében érzi énjét, de a rovarral teljesen össze is akar kapcsolódni.

Ezáltal nyerik a rovarok azt az erőt, amiről beszéltünk, ami a kozmoszig ható ragyogásban mutatkozik. Így kapják a rovarok az erőt, amivel a velük egyesült anyagot egészen át tudják szellemíteni, s az átszellemített anyagot ki is sugározhatják a kozmoszba. Ahogyan a hő készteti a lángot fényárasztásra, úgy történik ez a Föld felületén is, mikor a rovarok a fizikai megtestesülésre leszálló embereket vonzó ragyogást a világmindenségbe kibocsátják. A rovarok azok, igen, őket lobbantja kozmoszig ható tettre a körülöttük sürgő tűzszellemek világa (l. a rajzon a piros és sárga jeleket).

A tűzszellemek egyrészt azon tevékenykednek, hogy áttüzesedett anyag áramoljék ki a kozmoszba, másrészt viszont arról is gondoskodnak eközben, hogy a Föld belsejében koncentrált hő hasson, koncentrált tűz, hogy ott a törpék segítségével feltámadhasson a tündérek és sellők által lepergetett szellemi forma.

Látják kérem, ez a növény növekedésének szellemi folyamata. És mivel az ember tudattalanja sejti, hogy a sarjadó, virágzó növény körül valami különlegesség van, ezért a növényvilág titokzatosnak tűnik. A titok nem törik meg, nem törlődik le a csodálatos misztériumok hímpora; ezzel szemben azt mondhatnám, hogy a növények embert gyönyörködtető, felemelő hatása csak fokozódó elragadtatásra késztet, ha nem csak a fizikai növény van előttünk, hanem az intelligenciából alakult, közvetlenül értő gnóm-világ is, amint a növényeket fölfelé taszítja. Amint, bizonyos fokig az emberi értelem sincs alávetve a nehézkedési erőnek, hiszen úgy hordozzuk fejünket, hogy súlyát nem is érezzük, úgy győzik le a gnómok fény-intelligenciájukkal a földszerűt, s így taszítják fölfelé a növényeket. Ők terjesztik ott lenn az életet. De elhalna ez az élet, ha fel nem lobbanna a kemizmus; a fénynek pedig át kell áramolnia mindezeken. Így látjuk, mondhatnám alulról fölfelé haladva feketén-kéken a nehézkedési erőt (rajzolva), mely a törpék által vesz lendületet felfelé, és a sellők, az undinék nyüzsgését a növény körül. A levelek jelzik, amint keverik és szétválasztják az anyagokat a felnövekvő hajtásban. Fentről lefelé viszont a szilf-szellemek, a tündérek sulykolják a fényt a növényekbe plasztikus formát adva nekik, s ez a forma idealizáltan halad lefelé, ahol a föld anyai öle veszi fel. És a tűzszellemek ugyancsak körülzsongják a növényt, a magvak pontocskáiba koncentrálva a kozmikus hőt; ez is lekerül a gnómokhoz, Így alakíthatnak ők tűzből és életből új növényt.

Láthatják, kérem, hogy hogyan jut a Föld a maga taszító erejéhez, sűrűségéhez a gnómoknak és sellőknek a halakkal és kétéltűekkel szembeni antipátiája által. Ha tömör a talaj, ez a tömörség maga az antipátia, mellyel a gnóm és az undine fenntartja a saját alakját. Ha pedig fény és hő száll alá a Földre, ez a szimpátia-erő kifejeződése is egyben, a légtéren át hordozott megtartó szeretet ereje, a megtartó tűzszellem-áldozaté, a fentről föld felé hajló erő.

Azt mondhatjuk tehát: a talaj felett összenő a felfelé törekvő földi szilárdság, a földi magnetizmus és súly a lefelé törekvő szeretet- és áldozat-erővel. S ahogy a szeretet és áldozat ereje és a felfelé áradó nehézkedés és sűrűség ereje, a mágneses erő egymásba hat a talaj felett, a találkozás helyén kifejlődik a növények mivolta. A növényé, mely a kozmikus szeretet és áldozat, a kozmikus súlyszerűség és magnetizmus egymásba hatásának kifejeződése.

Ezzel látták, hogy miről is van szó, mikor tekintetünket az elragadó, felemelő s oly kedves növényvilág felé fordítjuk. Átlátni csak akkor fogjuk ezt, mikor a szellemet, az érzékfelettit is képesek vagyunk látni a fizikai, az érzékelhető mellett. Ezáltal egyben korrigálni is lehet a materiális botanika tévedését, mintha a megtermékenyítés ott fenn történne. Ott fenn ugyanis nem megtermékenyítés történik, hanem a férfiúi, égi magnak az előkészítése a Föld anyai ölén készülő növény részére.” GA230

„A növényben három dolognak van különleges jelentősége. Az egyik – ez a különleges növényeknél egészen különlegesen jelentkezik – a növény illatozó része, ami a növényben ható olajokkal függ össze. A növény illatozó része az, amely a növényben vonzza azokat az elemi lényeket, melyek bele akarnak ereszkedni a növényekbe. És mivel az illatozás tevékenységének – nem a szubsztanciának – az alapja az ásványvilágban a legkoncentráltabban a kénben van meg, a növények illatának ezt a hatását, a növény szellemi kivonatát, ami egyfajta vágyat kelt az elemi lényekben, amelyek az illattal ereszkednek le, ezt az ősi gyógyászat szerint a növény szulfurosságának (kén-jellegűségének) nevezhetjük.”GA316

(…)Hogy a törpék, sellők, tündérek és tűz-lények népe nem érzékelhető éppen úgy, mint az állatok, a növények, általában a fizikai világ, ez csak azért van, mert az ember a földfejlődés jelen időpontjában nincsen abban a helyzetben, hogy a fizikai- és éterteste nélkül szellemi mivoltát ki tudja bontakoztatni. A földfejlődés mai időszakában lelke használatához az étertestre, szelleme használatához a fizikai testre van utalva. Szellemének eszközét, az érzékszerveket ugyanis a fizikai test szolgáltatja, s ez nem képes kapcsolatba lépni a fizikai világ alapját képező lényekkel.

Éppily kevéssé képes erre az étertest, melyre az embernek lelki élete kibontakoztatásához van szüksége. Ha szabad ezt így kifejeznem: ezáltal elveszti földi környezetének felét. Elvész számára minden, amiről tegnap, mint elemi lényekről beszéltem. Ezekhez a fizikai- és az étertest nem jut el. Hogy mi az, ami így elvész, erről akkor szerezhetünk fogalmat, ha tisztázzuk, mik is azok a törpék, tündérek stb.

Látják kérem, itt él alattunk a jelenlegi alacsonyrendű állatok egész serege. Csak puha masszából állnak, a folyékony elemben élnek és tevékenykednek, szinte semmi belső, vázszerű részük sincs, nem ad nekik belső támaszt semmi sem. A Föld legkésőbb keletkezett lényei közé tartoznak. A mai, kialakult Földön kell elvégezzék mindazt, amit a legrégebbi földi lény, az ember, a maga fejszerkezetére nézve már a régi Szaturnuszon elvégzett. Ezért nem juthatnak odáig, hogy vázalkotásra alkalmas szilárdságot hozzanak létre magukban. Mármost itt vannak a gnómok, akik szellemi módon, kívülről egészítik ki a világban azt, ami az egészen alacsonyrendű élőlényekből hiányzik, fel a csontvázzal még alig bíró halakig, kétéltűekig. Az állatvilág alacsony foka csak azért lehet egész, mert léteznek ezek a gnómok, törpék.

A világban a lények igen különböző viszonyban vannak egymással, azért lehetséges, hogy a gnómok és az alacsonyrendű élőlények között az létezhessen, amit tegnap antipátiaként jellemeztem. A törpék az efféle alacsonyrendű lényekhez nem akarnak hasonlóvá válni, óvakodnak felvenni azok alakját. Amint elmondtam, ez a törpenép rendkívül okos, intelligens, intelligenciájuk már az észleléssel együtt adva van. Valóban, mindenben éppen ellentétes képet mutatnak, mint az alacsonyrendű állatok. A növényi életben játszott, tegnap említett jelentőségük mellett, mintegy hozzáteremtik az alacsonyrendű állatokhoz, ami azokból hiányzik. Mert az alacsonyrendű állatvilág tudata tompa, a gnómoké pedig a legvilágosabb. Ezek az állatok csontváz nélküliek, a törpék viszont mindent összekötnek, összevonnak, ami, hogy úgy mondjam: a nehézkedési erőből adódik, és abból alakítják ki testük illékony, láthatatlan nehézkedési erejét. Ezt a testet egyébként folytonosan veszélyezteti a széthullás, a szubsztancia elvesztése. Így aztán állandóan figyelnek arra, hogy környezetükben mi folyik, hogy egzisztenciájukat menthessék. Nincs is náluk figyelmesebb földmegfigyelő lény. Egy ilyen törpe mindenre figyelmez, mindent ismernie kell, hogy megmenthesse életét. Állandóan ébren kell legyen; ha elálmosodna, úgy, ahogyan az emberek elálmosodnak, az álmossága miatt azonnal meghalna. A régi időkből maradt közmondás jól jellemzi azt a tulajdonságukat, hogy mindig éberek kell legyenek „Vigyázz, mint egy Wichtelmann” – mondják ma is. Wichtelmann éppen a törpék neve volt a régi németben. Valóban, vigyázó, figyelő népek ők. Ha egy iskola első padjába egy törpét ültetnénk, akit mindenki lát, utánzandó példaképe lehetne az osztály többi tanulójának.

Ezen a tulajdonságon kívül másik jellemzője még a törpéknek a szinte legyőzhetetlen szabadságösztön. Egymással nemigen törődnek, figyelmük a másféle világ, a környezet felé fordul. Egyik törpét a másik nem érdekli, de abban a világban, mely őket körülveszi, minden más nagyon érdekes számukra.

Nos, mondtam Önöknek, hogy a test az ilyen népek megfigyelésében akadályt jelent. Abban a percben, mikor a test nem jelent akadályt, ezek a lények itt vannak, ugyanúgy láthatók, mint a természet más lényei. Aki eljutott odáig, hogy elalvási álmát teljes tudattal élje meg, jól ismeri őket. Gondoljunk csak arra, amit a Goetheanumban az álomról mondtam, hogy az álom a tudatban nem a maga valóságában jelentkezik, hanem maszkot, álarcot hord. S éppen mert az elalvási álom maszkot hord, nem jutunk ki azonnal a napi, a hétköznapi tudat átéléseiből, élményeiből, hanem emlékképek, reminiszcenciák maradnak belőlük, vagy belső szerveket jelentő szimbólumok mutatkoznak: a szív mint kályha, a tüdő mint szárny stb. jelképezi magát. Ezek a képek a maszkok. Ha az ember valóban látná álmait, ha belealudna, ha valóban belépne abba a másik világba, s lényeit álarc nélkül látná, akkor, éppen elalváskor, a Wichtelmannok egész serege jönne vele szembe.

De az ember, hogy úgy mondjam, köznapi tudatában védve van attól, hogy ezeket a dolgokat előkészítetlenül észlelje. Megijedne tőlük. Valóban, abban az alakjában, ahogyan eléje állana, mindannak mását mutatná, ami az embereken mint romboló, mint állandó leépítő erő dolgozik. A törpék, előkészület nélkül tekintve, mind a halál szimbólumai. Szörnyen megijedne ettől az ember, ha szokott tudatállapotában sosem hallott volna róluk, és elalváskor elébe jönnének, mintegy eltemetnék. Mert ez a dolog úgy mutatkozik, mint eltemetés ott túl, az asztrális világban. Ez csak az elalvás pillanatára vonatkozik.

További kiegészítést adnak a fizikai világhoz a sellők, a vízi lények, a magukat át- és tovább változtatók. Akik a vizekkel éppen úgy együtt élnek, mint a törpék a földdel. Megismertük, hogy milyen szerepük van a növények életében, de az állatokkal is együtt élnek, kiegészítő lényekként. Olyan állatokkal, melyek kissé magasabb fejlettségűek, s már differenciáltabb földi testet öltenek magukra. Olyanokkal, mint a magasabb fejlettségű halak és kétéltűek, melyeknek pikkelyes testre van szükségük, valamilyen kemény páncélra. Külső kemény héj kell nekik. A világ a sellőknek köszöni az erőket, melyek lehetővé teszik, hogy ez a külső váz, akár a rovaroké is, bizonyos állatokat beborítson. A törpék a legalacsonyabb fejlettségű állatokat támogatják bizonyos mértékben szellemileg. A külső védelemre szoruló állatokat a sellők támogatják. Ezekhez a valamivel magasabb fejlettségű állatokhoz a koponyafedőnek megfelelő részt fűzik hozzá, bizonyos értelemben fejjé teszik őket.

A látható világ mögötti láthatatlanban létező minden lénynek megvan a maga feladata a lét teljes összefüggésében. Megláthatják, hogy a materialista tudomány mindenütt kudarcot vall, ahol az itt bemutatott tényeket magyarázni akarja. Nem tudja pl. megmagyarázni, hogy hogyan is jutnak az alacsonyrendű élőlények mozgásképességhez egy olyan közegben, ahol szinte semmilyen náluk keményebb dolog nincsen. Mert nem tudják, hogy a gnómok szellemileg támogatják őket, amint éppen elmondtam. Másrészt mindig nehézséget fog jelenteni a materiális tudománynak a páncélképződés magyarázata, mert nem tudják, hogy a sellők, a maguk viszolygó szenzitivitásukban taszítják el azt, amiből pikkelyek, vagy más vázszerűség keletkezhet a valamivel magasabb rendű lényeken. De mikor az ember álom nélküli, mély alvásban van, és alvása mégsem álom nélküli, mert az inspiráció segítségével azt mégis át tudja tekintem, akkor szellemi szemei előtt felmerül valami. Abból az asztrális tengerből, melybe a gnómok elalváskor beletemették, elrejtették, felmerülnek a sellő-lények; ők a mélyalvásban válnak láthatóvá. Az alvás kioltja a közönséges tudatot. Az alvás világossá váló tudattartalma éppen a létesülő folyékonyság csodálatos világa, maguk a fel-felágaskodó hullámzásban minden lehető alakba változó undinék, sellők. Amint nappali tudatunkban szilárd körvonalú lények vannak körülöttünk, úgy mutatkozna számunkra az éjszaka világossá váló tudatában a lényeknek ez a tengerként hullámot vető s újra süllyedő világa. Az egészen mély alvást kitölti az embert körülvevő, élőlényekből való, mozgó tenger, a mozgó undine-tenger.

Más a helyzet a tündérek esetében. Bizonyos módon ők is kiegészítői némely állatoknak, de a másik oldalról. Azt lehetne mondani: a törpék és a sellők a fejszerűséget adják a fejet nélkülöző állatokhoz. A madár, amint azt elmondtam, egészében fej-organizáció. A tündérek, más néven szilfek, azt adják hozzá a madárhoz, ami annak mint a fej-organizáció kiegészítése hiányzik. Tehát azzal egészítik ki a madarak szervezetét, ami az embernél az anyagcsere-végtagrendszer. Ha a madár korcs lábakkal repdes a levegőben, a tündérnek annál hatalmasabban képzett végtagjai vannak. Így, szellemi módon megmutatják a levegőben azt, amit a tehén lenn, a fizikai anyagban kiábrázol. Ezért mondhattam tegnap, hogy a szilfek énje, az, ami a földhöz köti őket, a madarak népénél van. Az ember énjét a földön kapja. A tündért a földhöz a madárnép köti, nekik köszönheti énjét, legalább is én-tudatát.

Ha mármost az ember átaludta az éjszakát, körülötte volt az asztralitás tengere változatos sellő-formában mutatkozva, s ezután felébred, ébredési álmot álmodik. Ha az ébredési álom nem álcázná magát, ha élet-reminiszcenciák és belső szervi képek nélkül, maszkírozatlanul látná álmát ilyenkor az ember, a szilfek tündérvilágával állana szemben. De ezek a tündérek számára különös alakot öltenének, úgy tűnne, mintha velük valamit küldene a Nap, olyasmit, ami az embert bizonyos módon szellemileg elaltatja. Majd hallani fogjuk, hogy ez miért van így. Mégis, ha az ember a maszk nélküli ébredési álmot észlelné, olyasmit látna, mintha a fénynek befelé irányuló szárnyalása, lényszerű szárnyalása lenne. Kellemetlennek érezné, már csak azért is, mert a tündérek végtagjai mintegy beszőnék, körülfonnák. Úgy érezné, hogy a fény minden oldalról hozzányúl, megfogja, mintha valami rászakadna, valami viszolyogtató fogná meg. Néha esetleg simogatónak is érezhetné az ember a fényt. – Mindezekkel csak jelezni akartam Önöknek, hogy ez a hordozó, tapogató fény a tündérek formájából ered.

Ha aztán a tűzszellemekhez jutunk, úgy van ez, hogy ők pedig a rebbenő pillangó-természet kiegészítői. A lepke oly keveset fejleszt ki saját testéből, tulajdonképpeni fizikaiságából, amilyen keveset csak lehet. Testét a lehető legvékonyabbra hagyja. A lepke ugyanis fény-lény. A tűzszellemek a lepketest kiegészítőiként jelennek meg, s róluk a következő benyomásunk lehet:

Az ember egyrészt egy fizikai lepketestet lát, s ezt megfelelően felnagyítva gondolja, másrészt egy tűzlényt lát. Együtt ritkán vannak ezek a lények, csak olyankor, amiről tegnap beszéltem. Ha együtt gondoljuk ezt a két lényt, az az érzésünk, hogy összerakva valami szárnyas emberfélét kapnánk, valóban, egy szárnyas embert. Csak megfelelően fel kell nagyítani a lepkét, és a tűzlényt az ember méretéhez igazítani, ebből egy szárnyas ember fog kijönni. Ebből látható, hogy a tűzlények kiegészítik, lefelé egészítik ki ezeket a szellemihez legközelebb álló állati lényeket.

Tehát: törpék és sellők a felső kiegészítést adják, a fej-oldalt; szilfek és tűzlények lefelé egészítik ki a madarakat és a pillangókat. Így a tűzlényeket a pillangókkal kell összehoznunk.

Ahogyan az ember alvási álmait áthathatja, úgy hathatja át éber nappali életét is, melyhez pedig egészen robusztus módon fizikai testét használja. Erről a Goetheanumban írtam egy cikket. Nappali életében már egyáltalán nem jut el annak a belátásáig az ember, hogy a tűzszellemeket folytonosan láthatná is, hiszen azok benső rokonságban vannak az emberi gondolatokkal, mindazzal, ami a fej-organizmusból ered. Ha az ember eljut odáig, hogy teljes nappali tudatánál legyen, s mégis önmagán kívülre tudjon helyezkedni, hogy teljes értelménél maradjon, két lábbal állva a földön, s egyidejűleg mégis önmagán kívül legyen, tehát önmaga legyen, és szemben is álljon önmagával, vagyis önmagát, mint gondolati lényt szemlélje: akkor észleli, hogy hogyan is alakítják a tűzszellemek világában azt az elemet, amely a másik oldalról gondolatainkat teszi észlelhetővé, ha mi azt észleljük.

Így hát a tűzlények észlelése útján juthat el az ember önmagának mint gondolkodónak a látásához. Nem csak gondolkodó lesz, aki kifőzi a gondolatait, hanem meg is tudja nézni gondolatainak futását. Ekkor megszűnik a gondolatok emberhez kötöttsége, a gondolatok kozmikus világgondolatnak bizonyulnak, melyek mint impulzusok hatnak és működnek a világban. Észre lehet venni, hogy csak az ember feje kelti azt a látszatot, mintha a gondolatok a koponyába volnának zárva. Ott csak tükröződnek, a koponyában tükörképek vannak. A gondolatok alapja a tűzlényekhez tartozik. Ha szférájukba jutunk, nem csak önmagunkban látjuk a gondolatokat, hanem a világ gondolati tartalmát látjuk, s ez egyben a világ imaginációs tartalma is. Az erő, mely önmagunkból kivezet, egyben bemutatja a gondolatok kozmikus jellegét.

Igen, talán szabad ezt így mondanom: hogyha az ember a földön láthatókat nem saját testéből kiindulva, hanem a tűzlények szférájából, azaz bizonyos módon a földbe belenyúló Szaturnusz mivoltából nézi, akkor a földfejlődésnek éppen azt a képét kapja, amit „A szellemtudomány kör vonalai”-ban ábrázoltam. Úgy húztam meg egy szellemtudomány körvonalait, hogy a gondolatok a tűzlények perspektívájából, a világ gondolattartalmaként jelenjenek meg.

Látják ugye, hogy ezek a dolgok mélyen reális jelentőségűek. Az ember számára azonban ezenkívül is van valami mélyen reális jelentősége. Vegyük csak a gnómokat és az undinéket. Az emberi tudatot határoló világban élnek, azaz túl a küszöbön. A közönséges tudat látásuktól védve van, mert ezek nem mind jóindulatú lények. Azok a jófélék, akikről tegnap beszéltem, akik pl. a növények növekedésében dolgoznak különféle módokon. De nem mind jóindulatúak, s abban a pillanatban, mikor az ember működésük világába tör, a jófélék mellett ott vannak a gonoszak is. Először fogalmat kell szerezni róla, melyik is a jó és melyik a gonosz közülük. S ez nem is olyan könnyű. Látni fogják abból, ahogyan a rosszakat ábrázolnom kell. A rosszindulatú lények először is abban különböznek a jóindulatúaktól, hogy az utóbbiak inkább a növény- és ásványvilághoz húznak; a gonoszok inkább az állat és ember világába törekszenek. Vannak még gonoszabbak is, akik aztán a növények és az ásványok világába is betörnek. De már akkor is fogalmunk lehet róla, hogy ezek a lények mennyire rosszindulatúak lehetnek, ha csak azokkal foglalkozunk, akik az emberhez és az állatokhoz akarnak férkőzni, s tulajdonképpen azt végzik el az emberben, amit a magasabb hierarchiák a jóindulatúaknak osztottak ki a növény- és ásványvilágban.

Látják kérem, vannak rosszindulatú lények a gnómok és undinék világában, melyek rátelepszenek az emberre, az állatra, s hatásuk abban áll, hogy az emberben megvalósítják fizikailag, amit az alacsonyrendű állatokhoz kellene hozzáfűzniük, s ami az emberben már enélkül is megvan. Azt akarják, hogy az emberben valósuljon meg fizikailag, és az állatban is. A gnóm- és undine-lények gonosz fajtái által élnek az emberben és az állatban alacsonyabb állati és növényi lények, azaz paraziták. Tehát: a rosszindulatú lények hozzák létre a parazitákat.

Meg szeretném mondani azonban, hogy amint az ember átlépi a szellem világ küszöbét, találkozik annak ravasz csapdáival. A manóktól, a Wichtelmannoktól kell először is megtanulja, hogy jól vigyázzon. Erre pl. a spiritiszták sohasem képesek. Itt mindenhol csapdák leselkednek. Azt mondhatná valaki: mért léteznek egyáltalán ezek a gonosz törpék és sellők, ha parazita lényeket hívnak elő? Nos, ha ezek a lények egyáltalán nem léteznének, az ember nem tudná kifejleszteni azt az erőt, mellyel kialakítja agyának tömegét. Itt az ember valami rendkívül fontos dologra jön rá.

Sematikusan akarom felvázolni (rajzolva). Ha elgondoljuk az embert, mint anyagcsere-végtag embert, mint mellkasi, azaz ritmikus embert, mint fej-embert, azaz idegi-érzékelő embert, akkor tisztáznunk kell, hogy itt alul is bizonyos folyamatok zajlanak, és itt felül is bizonyos folyamatok zajlanak; most hagyjuk ki a ritmikus embert. Ha az alul zajló folyamatokat összevonjuk, akkor lényegében egy, a köznapi életben rosszul értelmezett eredményhez jutunk: a kiválasztás történik meg ott, a bélen keresztül, a veséken keresztül folyó kiválasztás. Mindezek a szervek lefelé ürülnek. Ezt általában kizárólag kiválasztásnak fogják fel, ez azonban így értelmetlenség. Ott lenn nem csak azért történik meg a kiválasztás, mert valamit ki kell vetni a szervezetből. A kiválasztásnak megfelelő mértékben ugyanis szellemileg olyasmi jelenik meg, aminek felül, a felső emberben fizikai formában az agy a megfelelője. Éppen azért lesz valami kiválasztva, mert átmegy a szellemibe.

Fent viszont beteljesedik a processzus, ott megképződik fizikailag, ami lenn szellemileg alakul. Fenn fizikai agyunk van, lenn szellemi. És ha a kiválasztott anyagot további feldolgozásnak vetnénk alá, ha folytatnánk az átalakítást, akkor, egyelőre, az agy lenne az utolsó metamorfózis.

Az ember agytömege továbbfejlesztett kiválasztási produktum, s ennek orvosi szempontból is óriási a jelentősége. A XVI-XVII. században még tudtak erről az orvosok. Ma valóban becsmérlően beszélnek a régi „szarpatikáról” (Dreckapothekéről), és bizonyos vonatkozásban joggal, de azt ma már nem tudják, hogy az ürülékben a szellemnek ún. múmiái voltak jelen. Természetesen szó sincs az utóbbi századok ilyen patikáinak istenítéséről, csak éppen utalni akartam sokféle, egymással mélyen összefüggő igazságra. Az agy teljességgel kiválasztási termék, az ürülék magasabb metamorfózisa, ezért függenek össze az agy- és bélbetegségek, s ezért függ össze egymással gyógyításuk is.

Láthatják: mivel általában léteznek gnómok és undinék, mivel van egy világ, melyben ezek élhetnek, ezért léteznek olyan hatóerők az alsó emberben, melyek parazitaként is működhetnek. De egyben ezek a lények adnak indítékot arra is, hogy a felső emberben a kiválasztási termékek tovább metamorfozálódjanak aggyá. Agyunk sem lehetne, ha a világ rendjében a törpéknek, sellőknek nem volna helye.

Ami érvényes az emberben a gnómok és undinék kapcsolatára a romboló erőkkel – a lebontás, a rombolás megint csak az agyból ered -, az érvényes a szilfek és tűzszellemek esetében azok kapcsolatára a felépítő erőkkel. A jóindulatú szilfek és tűzszellemek megint csak távol maradnak az embertől és az állatoktól, és a jelzett módon a növényvilággal foglalkoznak. Köztük is vannak azonban rosszindulatúak, gonoszak. Ok mindazt, aminek csak a felső, a levegő-hő organizmusban szabadna léteznie, lehozzák a vizes-földes régióba.

Hogy itt mi történik, mikor a szilfek a felső régióból az alsóba viszik azt, ami a felsőhöz tartozik, azt a nadragulyán, a Belladonnán tanulmányozhatják. A nadragulya egy olyan növény, amit ha így mondhatom: virágjában csókolt meg a tündér. Ezáltal lesz abból, ami jótevő, jóindulatú lehetne, mérgező nedv.

A szférák eltolódásának lehetne ezt nevezni. Ott fenn helyénvaló, ha a tündérek kifejtik körülölelő, behálózó erejüket, mely olyan, mintha a fény formálisan körültapogatná az embert, amint azt elmondtam – mert erre a madárvilágnak szüksége van. Ha azonban a tündér leszáll, s amit fenn kell alkalmazzon, azt lenn adja a növényvilágnak, akkor erős növényi méreg keletkezik.

A törpék, sellők parazitákat, a tündérek mérget teremtenek, s ez a méreg: a földbe túlságosan mélyre hatoló ég. Ha az ember, vagy némely állat megeszi a nadragulyát, mert termése a cseresznyéhez hasonló, csak épp hogy mélyen a csészébe van rejtve, bele van nyomva – lám, a forma is mutatja, hogy úgy van, amint leírtam -, tehát ha az ember vagy állat eszik belőle, akkor meghal. De nézzük csak meg, amint a fekete rigók, az erdei rigók a nadragulya ágaira ülnek, s legjobb táplálékukat találják bogyóiban. Mert az ő régiójukhoz tartozik! Mégis csak érdekes jelenség ez, hogy az alsó szerveivel földhöz kötött ember és állat méregként veszi fel a Belladonna tönkretett földiségét; ezzel szemben egy olyan reprezentatív madár, mint a rigó, vígan fogyasztja, mert szellemi módon éppen azt kell kapja, sőt, meg is kapja a jóindulatú tündérek által, és akkor is elviseli, ha az lejjebb vitetett régiójukból. Számukra táplálék, ami az inkább földhöz kötött lényeknek méreg.

Így szemléletes képet kapnak Önök arról, ami egyrészt a törpéktől, sellőktől felfelé irányul, ez a parazitaság, másrészt arról, ami felülről mint méreg csepeg lefelé.

Ezzel szemben, mikor a tűzszellemek hatják át önmagukat a pillangók fejlődésében igen hasznos impulzusokkal, s azt lehozzák a termésekbe, akkor keletkezik pl. a mandulafélék között megtalálható mérgező, keserű mandula. A mérgező anyagot a tűzszellemek viszik bele a mandula termésébe. Mandulatermés megint csak nem jöhetne létre a tűzlények jóindulatú működése nélkül, mert amit más gyümölcsöknél fogyasztunk, a gyümölcs húsa itt el kell, hogy égjen. Nézzük csak meg a mandulát. Más gyümölcsöknél középen fehér magot találunk, s ekörül van a gyümölcshús. A mandulánál ott a fehér mag, s a hús szinte el van égve. Ezt a tűzszellemek cselekszik. Ha munkájuk elfajul, akkor nem csak a mandula barna héjába dolgozzák bele magukat, ahol hatásuk még jóindulatú lehet, hanem valami még behatol a fehér mandulamagba is héjat teremtő tevékenységükből, s így lesz a mandula mérgező.

Így hát képet alkothatnak arról, ahogyan közvetlenül a küszöb határánál lévő világ élőlényei valóban a parazita és a mérgező lét hordozói lehetnek, miáltal betegséghordozókká válnak. Így válik érthetővé, hogy az egészséges emberlény hogyan tud fölülemelkedni azon, ami betegségbe sodorhatja. Mert a betegség összefügg a rosszindulat, a gonoszság kifejlődésével ezekben a lényekben, ők viszont mégis szükségesek, mert ők teszik lehetővé a természetben a sarjadzást és növekedést, nemkülönben a lebontást is.

Ezek a dolgok szolgálnak bizonyos, az ösztönös szellemi látásból eredő intuíciók alapjául, mint amilyen az indiai tanítás Brahmáról, Visnuról és Siváról. Brahma jelentette az emberhez kapcsolódó világszférában ható valakit, aki az emberhez hozzáférhet. Visnu pedig azt a világszférát, mely csak annyiban kapcsolódhat az emberhez, amennyiben a felépült dolgokat folytonosan le kell bontani, mert meg kell változzanak. Siva azt ábrázolta, ami a pusztító erőkkel függ össze. Az indiai kultúra korai időszakában így beszéltek: Brahma bensőségesen rokon minden tűzlényszerűvel, Visnu minden tündér- és sellő természetűvel, Siva pedig azzal, ami sellő- és törpetermészetű a világban. Régebbi képzetekhez visszatérve az ember mindenütt a dolgok képszerű kifejezésére bukkan, s ma újra ezt kell keresnünk, a természet alapját adó titkokat.

Tehát látható: tegnap ennek a láthatatlan népnek a növényvilággal való rokonságát szemléltük; ma ehhez hozzáfűztük a láthatatlan nép rokonságát az állatvilággal. A küszöbön túli lények mindenütt belenyúlnak a küszöbön inneniek létébe, és így tovább. Csak ha e kétféle lényszerűség eleven együttműködését ismerjük, akkor érthetjük meg igazán, hogyan is bontakozik ki a látható világ. Nagyon, nagyon szükséges, hogy az ember ismerje az érzékfeletti világot, mert abban a pillanatban, mikor áthalad a halál kapuján, nincs már előtte az érzékelhető világ, ellenben ez a másik világ azonnal a sajátjává kezd válni. És a mai fejlődési fokon nem tud eljutni e másik világba, csak ha az érzékelhető világ megnyilatkozásait erre a másik világra utaló írásjeleknek nézi. Míg meg nem tanulja, hogyan olvassa írásjelekként a föld állatait, a víz állatait, a levegő és – hogy úgy mondjam – a fény állatait, a pillangókat, s így utalást nem kap az elemi lényekre, akik velünk laknak a halál és az újabb születés között, nem juthat el odáig.

Amit ebből a születés és a halál között láthatunk, az, mondhatnám, csak a sűrű, a brutális rész. A hozzátartozó érzékfeletti részt csak akkor ismerjük meg, ha belátásunkkal, megértésünkkel átlépünk ebbe az érzékfeletti világba.

… elgondolható, hogy ők milyen másként látják a világot, mint a fizikai- érzékelhető világ lényei, mert, mint látták, nekik nincsen olyan fizikai testük, mint azoknak. Más kell hát legyen minden, amit a világban észlelnek, amit a világból felfognak, mint ami, mondjuk, egy ember szemébe hatol. S ez így is van. Az ember pl. a Földet megjárható égitestnek érzi, amin járkálni tud, s már az is kellemetlenül érinti kissé, ha ez az égitest fellazul, puhává válik mindenféle atmoszférikus hatás miatt, s az ember egy egészen kicsit belesüllyed. Keménynek szeretné érezni a talajt, melybe nem süllyed el.

Ez az egész érzésmód, a Földdel kapcsolatos állásfoglalás, a törpéknél nem létezik, mert ők mindenhol süllyednek, a föld teste számukra átjárható üres tér. Mindenüvé be tudnak jutni, se fém, se kőzet nem jelent nekik akadályt. Lényükkel mintegy körüljárják – hogyan is mondjam -, talán körülússzák? A mi nyelvünkön nincsen rá szó, hogy hogyan bolyonganak ezek a törpék a Föld testében. Annyi csak, hogy a Föld különböző összetevőiről benső élményük, benső érzésük van; másként érzik magukat, ha egy fémér mentén vándorolnak, mint mikor mészkő rétegek között vezet útjuk. Mindezt bensőséges módon érzik; mindenen át tudnak hatolni. A Földről magáról nem is alkotnak képzetet, az ő képzetük szerint létezik egy olyan tér, ahol különböző érzéseket lehet megélni, arany-érzést, higany-érzést, ón-érzést, kvarcérzést. Ezt ember nyelven mondtuk, nem a törpék nyelvén. Az ő nyelvük sokkal szemléletesebb, s éppen abból nyerik kifejezett intellektualitásukat, amiről Önöknek beszéltem, hogy egész életükben folytonosan, újra és újra lefutják az összes erek, az összes földrétegek útjait. Eközben átfogó tudáshoz jutnak, mert a fémek és földek mindent felfednek számukra, ami a világmindenségben van; mintegy tükörben látják mindazt, ami a világmindenségben van. De magáról a Földről a törpéknek nincsen szemléletük, csak különböző összetevőiről, a benső átélés különböző módozatairól.

Ezzel szemben a törpék rendkívül tehetségesek, ha a Holdról érkező benyomásokról van szó. Állandó figyelemmel lesik a Holdat. Ilyen értelemben ők a született – nem, így nem mondhatom, igen nehéz rá szavakat találni -, ők a létrejött valódi neuraszténiások. Ugye, ami nekünk betegség, az a törpenép életeleme. Náluk az nem betegség, mert magától értetődő dolog, éppen ebből adódik benső érzékenységük minden iránt, amiről beszéltem. Ezen belül a Hold jelenségei iránt bensőleg fogékonyak, oly figyelemmel követik azokat, hogy ez a benső figyelem még alakjukat is megváltoztatja. Hiszen beszéltem Önöknek a törpe-figyelem erejéről. Valóban, ha a törpék életét követi az ember, egészen más benyomások érik teleholdkor, és megint egészen mások új hold idején, vagy a közbeeső időszakokban.

Teleholdkor kényelmetlenül érzik magukat a törpék. A fizikai holdfény nem illik hozzájuk, ilyenkor egész létérzésükkel kifelé törekednek. Teleholdkor mintegy szellemi bőrt vonnak maguk köré, kiszorítják létérzésüket testük határaira. Ha valakinek az ilyesmivel kapcsolatos imaginatív látása van, azt mondhatná, hogy sugárzó, pici páncélos lovagoknak tűnnek a holdfényben. Valami szellemi páncélt hordanak magukon, s ez az, ami bőrükből kifelé törekszik, hogy védekezzen a számukra kellemetlen holdfény ellen. Ha azonban az újhold közeledik, a törpe éppenséggel átlátszó lesz, csodálatos; látható benne a színek sugárzó, csillámló játéka. Látszik, hogy egy egész világ zajlik benne. Olyan ez, mondhatnám, mintha az emberi agyba néznénk bele, de nem csak az anatómusok módján a sejtszövevényt kereső, de a gondolatok csillogását és villódzását látó szemmel. Ezek a törpeemberkék ilyenkor átlátszónak tűnnek, s látszik bennük a gondolatok játéka. Éppen újholdkor nagyon is érdekesek, mert mindegyikük egy egész világot hordoz, s azt lehet mondani, hogy ebben a világban nyugszik a Hold titka.

Kibogozva ezt a Hold-titkot figyelemreméltó eredményre jutunk: azt kell mondanunk, hogy a Hold állandó közeledésben van – természetesen ezt nem kell durván képzelnünk, mintha neki akarna futni a Földnek, de tulajdonképpen minden évben valamivel közelebb jön a Földhöz. Felismerhető ez azon, ahogyan a törpék világában újholdkor a Hold ereje egyre élőbbé válik. Ezek a manók a közeledést figyelik, mert éppen azt tekintik fő feladatuknak a mindenségben, hogy abból, amit a Hold velük tesz, következtetéseket vonjanak le. Igen feszülten várják az időpontot, mikor a Hold egyesül majd a Földdel, s összeszedik minden erejüket, hogy fel legyenek vértezve arra az esetre, mikor a Hold egyesül a Földdel. Akkor ugyanis arra fogják használni a Hold szubsztanciáját, hogy a Föld egész anyagát lassanként szétszórják a világmindenségbe. A szubsztanciának el kell tűnnie.

Azonban, míg e feladatot állítják maguk elé ezek a gnómok és manók, nagyon fontosnak is érzik magukat; hiszen tapasztalataikat az egész földi létből gyűjtik, s arra készülnek, hogy miután az egész szubsztancia szét lesz szórva a mindenségbe, be kell építsék a Jupiterré alakult Földbe csontvázként azt, ami jó volt a régi földszerkezetben.

Látják, kérem, csak ha erre a törpe-folyamatra tekint az ember, akkor érez indíttatást, hogy elképzelje – mert ezt meg lehet tenni – milyen lenne Földünk, ha minden vizet elvennénk tőle. Gondolják csak el, hogy a nyugati félgömbön minden forma észak-déli irányban, a keleti félgömbön kelet-nyugat irányban tájolt. Ha tehát elvennénk a vizet, akkor Amerikát hegyeivel és mindazzal, ami a tenger alatt van, észak-dél irányú képződménynek látnánk; és ha Európát nézzük, az Alpok, a Kárpátok vonulatának megfelelően a keleti félgömb irányultságát kapnánk meg. Valami olyat kapnánk a Földben, mint egy kereszt-struktúra. Keresztüldolgozva magunkat mindezen, az lesz a benyomásunk, hogy itt a régi Hold egyesült törpevilágával van dolgunk. A mi földi törpéink elődei, a Hold törpéi gyűjtötték össze a régi Hold tapasztalatait, s a szilárd Földnek ezt a struktúráját, a szilárd földképződményt tapasztalataik alapján alakították ki. Így hát a Föld szilárd alakját a régi Hold törpéinek, gnómjainak köszönhetjük.

Ilyen dolgokra juthatunk a törpéket illetően, s így érdekes, igen érdekes összefüggést láthatunk a törpék és az egész kozmikus fejlődés között. Bizonyos módon ők viszik át mindig az előzők szilárdságát a későbbibe. Ők a szilárd struktúra folytonosságának őrzői a fejlődés során. Egyik égitesttől a másikig őrzik meg a szilárd szerkezetet. A legérdekesebb dolog az, amikor közelébe jutva az érzékfeletti világ e szellemi lényeinek, tanulmányozni tudjuk különböző feladataikat. Mert a világ formálásán minden lény együttműködik.

Most hát lépjünk tovább a törpéktől a sellőkhöz, a vízi lényekhez. Itt egy igen figyelemre méltó képzetet lehet kialakítanunk: ezeknek a lényeknek nincsen az emberéhez hasonló életigényük, az állatokhoz hasonló ösztönös életigény sem él bennük, hanem szinte úgy lehetne ezt mondani, hogy a sellőknek, de a tündéreknek is – haláligényük van. Kozmikus módon, de valóban úgy vannak ők, mint a pille, mikor a lángba veti magát. Az az érzésük, hogy mikor meghalnak, akkor támadnak igazán életre. Rendkívül érdekes ez, mert itt a Földön minden élni akar, s azt becsüljük, amiben életerő van, az eleven növekedést, sarjadzást. Ha átjutunk oda hozzájuk, mindezek a lények így szólnak: halál? ez az igazi élet kezdete! S ők ezt érezni is tudják. Mert vegyük csak a sellőket. Hallották talán, hogy a tengert sokat járó hajósok érzékelnek egy oly különös hatást, a Keleti-tengeren júliusban, augusztus-szeptemberben, távolabb nyugatra már júniusban is, amit ők úgy mondanak, hogy virágozni kezd a tenger. Bizonyos értelemben kiütéses lesz a víz, attól válik ilyenné, ami benne bomlásnak indult; ilyenkor a tenger bomlása, pusztulása jelentkezik. Ez jellegzetes rothadó szagot ad a tengervíznek.

De mennyire másként élik meg ezt a sellők! Nem éreznek semmi kellemetlent, sőt, mikor a milliónyi vízi állat bomlásnak indul, pusztulni kezd, a sellők számára a tenger csodás, foszforeszkálón színes játékot mutat. Csillog és ragyog minden lehető színben, nekik főképpen kékes-lilás-zöldes színeket mutat, belsőleg és külsőleg is. A tengerben zajló bomlás egészen a zöldig futó, sötét árnyalatú színekké válik, szellemi szín-szubsztanciává. A sellőknek ezek a színek realitást jelentenek, fel is veszik magukba a színek játékát, azokat saját testükbe vonják, maguk is olyanná válnak, foszforeszkálni kezdenek. Mikor felveszik a színek játékát és foszforeszkálnak, valami vágy ébred bennük, hatalmas vágy, hogy felfelé szálljanak, lebegjenek. Ez a vágy lebegésbe vonja őket. Vágyakozásukkal egyben fel is ajánlják magukat a magasabb hierarchiák, angyalok, arkangyalok és így tovább, táplálékául. Ebben találják meg üdvüket, s tovább élnek a magasabb hierarchiákban.

Olyan érdekes ez, amint e lények minden tavasszal kibontakoznak a mérhetetlen mélységekből, együtt a Föld életével, s ahogy elmondtuk, a növényzeten dolgoznak. De aztán a vizekbe áradnak bizonyos értelemben, felveszik saját testükbe a vizek foszforeszkálását, és óriási vággyal viszik felfelé, ami a vizekben pusztul. Grandiózus, kolosszális kozmikus képben látható ez, ahogyan a szellemi szubsztancialitású, földi vizekből származó, sellők- hordozta színek táplálékul kínáltatnak a magasabb hierarchiáknak; ahogy a Föld táplálékforrás lesz e magasabb hierarchiáknak, mert a sellők éppen arra vágynak, hogy el legyenek fogyasztva. Ott élnek tovább, mintegy belépnek a maguk örökkévalóságába. Így hát minden évben folyamatosan zajlik ezeknek a lényeknek az áramlása fölfelé; bensőjük a föld mélyéből van alkotva, s ők felfelé szállnak nagy vágyakozással, hogy a magasabb hierarchiáknak kínálhassák magukat táplálékul.

Menjünk most tovább a tündérekhez. Látjuk az év folyamán a madarak elhalását. Elmondtam Önöknek, hogy az elhaló madár át akarja adni szellemivé vált szubsztanciáját a magasabb világoknak. Hogy az a Földről oda juthasson, ahhoz a madárnak közvetítőre van szüksége, s éppen a tündérek ezek. Úgy van, hogy az elhaló madarak által a levegő mindig telítődik asztralitással, egyfajta alacsony asztralitással ugyan, de mégis csak asztrális szubsztanciával. Ebben az asztrális szubsztanciában, nem mondhatom, hogy szárnyalnak, de ha a szó nem hangzana csúful, azt mondhatnám, hogy szétlebegnek a tündérek, a szilfek. Felveszik az elhaló madárvilágból eredőt, s ők is ugyanúgy vágytelten viszik azt a magasba. Azt akarják, hogy mivoltukat a magasabb hierarchiák belélegezzék. A magasabb hierarchiák lélegző lényéül ajánlják fel magukat. S ez megint csak grandiózus színjáték. Miközben az ember látja a madarak pusztulását, a felragyogó asztrális madár-szubsztancia átmegy a levegőbe. Ott mint kék villámok cikáznak a szilfek, zöldbe, majd vörösbe váltva veszik fel ezt az asztralitást, mintegy fölfelé cikáznak vele felvillanó villámként. Ha a téren túlra követjük útjukat, látjuk, amint a magasabb hierarchiák belélegzik őket.

Így hát azt mondhatjuk: a törpék átviszik az egyik világ szerkezetét a következőbe; hasonlattal élve: horizontálisan haladnak a fejlődés nyomában. Aztán más lények jönnek, akik abban lelik üdvösségüket, mikor élvezetet okoznak, belélegeztetnek, s így megtalálják örökkévalóságukat a magasabb hierarchiákban.

Ha tovább megyünk a tűzszellemekhez, kedves barátaim, gondoljanak csak arra, hogyan is tűnik a pillangók hímpora látszólag a semmibe az elhaló pillangók szárnyáról. Nem is helyes, hogy a semmibe tűnik, mert ami leporlik a szárnyukról, az a legszellemibbé vált matéria, és aprócska üstökösökként mind belefolyik a Földet körülvevő hőéterbe. Minden egyes porszemecske olyan, mint egy csöppnyi üstökös a földi hőéterben. De nem csak átszüremlik azon, ki is árad. Mikor az év járása során végét járja a lepkeélet is, ez a fény sziporkázó és felizzó, bensőleg csillogó és izzó lesz. Ebbe a sziporkázásba és csillogásba öntik mivoltukat a tűzszellemek, s azt felveszik magukba; bennük izzik és ragyog tovább, s felébred itt is a vágy. Amit felvettek, a magasba viszik, s látni, amint a világtérben áttetszőén fénylik, amit a tűzszellemek a pillangó- szárnyakról kifelé hordanak – más oldalról már ábrázoltam ezt. De itt nem csak kifelé áramlás folyik; tulajdonképpen a Föld látványát adja meg a magasabb hierarchiáknak ez a fény. Mikor ezek a szellemek a Földre néznek, először abból éppen a tűzszellemek által magasba hordott lepke- és rovarlétet látják. A tűzszellemek legnagyobb gyönyörűségüket abban lelik, ha érzik: ők azok, akik a magasabb hierarchiák szellemi szeme előtt állhatnak. A legnagyobb gyönyör számukra, mikor a magasabb hierarchiák látással, tekintettel felveszik őket. A magasabb hierarchiák felé törekszenek, s azoknak tudomására hozzák a Földet.

Látják tehát, hogyan közvetítenek az elemi lények a Föld és a kozmosz között: a felvilágló, foszforeszkáló sellők színes játéka táplálékként tűnik el a magasabb hierarchiák fény- és lángtengerében, a szilfek felcsapó, cikázó zöld-vörös villanásait belélegzik ott, ahol a földiség folytonosan átmegy az örökkévalóba; s itt a tűzszellemek örök fennmaradása, mert az ő cselekedetük maradandó. Mert bár a Földön a madarak pusztulása bizonyos évszakokban játszódik, a tűzszellemek gondoskodása következtében az egész év folyamán árad a világmindenségbe, ami belőlük látható, néznivaló. Ezáltal hord a Föld egyfajta tűzköpenyt, kívülről tüzesnek látszik. Mindezt olyan lények művelik, akik egészen másnak látják a földi dolgokat, mint az emberek. Az ember, mint mondtuk, a Földnek kemény szubsztanciáját tapintja, amin járni, állni tud. A törpéknek áthatolható gömböt jelent, üres gömböt. A sellőknek a víz tűnik olyasminek, ahol foszforeszkálás észlelhető, amit felvehetnek, átélhetnek. A tündérekre a levegő elhaló madarakból érkező asztralitása hat úgy, ‘rogy cikázóbb villámokká válnak, mint amilyenek eddig voltak; egyébként csak fénytelen kék villanások ők, a tündérek. A lepkelét pusztulása pedig egy tartós, tűzből való héjjal veszi körül a Földet. A szemlélőnek olyan ez, mintha a Föld csodálatos, tűzből való festménnyel volna körülvéve. A Földről nézve, annak egyik oldalán ott vannak a cikázó villámok, a foszforeszkáló és eltűnő sellők. Együttesükre azt mondanám: itt a Földön szövik életüket, itt működnek az elementáris szellemek; felfelé törekszenek, s eltűnnek a Föld tűz- köpenyében. A valóságban azonban nem tűnnek el, mert megtalálják örökké való létüket, mikor átmennek a magasabb hierarchiákba.

A csodálatos kozmikus festmény, mely végül is kifejezi a földi történéseket, még a maga kezdeteinek játékát éli itt a Földön. Mi, emberek is benne vagyunk ebben a játékban. Bár szokásos tudatával az ember még nem fogja ezt a környezetet, de mint én és mint asztráltest minden éjjel benne él, s részt vesz tevékenységében. -ga230

„Amikor gondolatokról beszélünk, azt a területet értjük, amelynek révén az ember az igazságot sajátíthatja el. A gondolat maga azonban nem lehet valóságos. Ezt éppen akkor kell elismernünk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a valóság igazságáról gondolataink révén kell tudomást szereznünk. Ha feltételezik, hogy gondolataikban éppen úgy benne vannak, mint agyvelejükben vagy szívükben, akkor a gondolatok maguk is valóságosak lennének. Ilyen gondolatok által nem sajátíthatnák el a valóságot. Még az emberi nyelv által sem fejezhetnénk ki, amit ki kell fejeznünk, ha az emberi nyelv a szokásos földi értelemben teljes valóságot tartalmazna. Ha egy mondat kimondásakor mindig egy egészen súlyos valóságot kellene kidolgoznunk, akkor nem kifejeznénk valamit, hanem létrehoznánk. Amit kimondunk, az ilyen értelemben nem valóságos, hanem a valóságot „jelenti”, ahogyan a gondolatok sem valóságosak, hanem a valóságot jelentik.

Ha a jóra tekintünk, azt találjuk, hogy ami a fizikai valóság által magától jön létre, az nem nevezhető jónak. A jó impulzusát először lényünk mélyéről kell a maga nem valóságos mivoltában felhoznunk, és azután megvalósítanunk. Ha a jó impulzusa olyan külső valóságként lépne fel, mint az éhség, akkor nem lehetne jó.

Ha ránéznek egy szoborra, nem jut eszükbe, hogy beszélhetnek vele. Csupán látszat-képződmény. A látszatban szépség fejeződik ki. Így az igazságban a valóság „jelentését” kapjuk ugyan, de maga az igazság nem mozog valóságos elemben, ahogy a szépség és a jóság sem.

Az embernek szüksége van arra, hogy gondolatai ne legyenek valóságosak. Képzeljék csak el, hogy a gondolatok ólomfigurák módján járkálnának a fejükben, és így valóságot éreznének ugyan, de ezek az ólomgondolatok semmit sem jelenthetnének, maguk is valóságok volnának. A gondolatok, a szépség és a jóság sem lehet közvetlen valóság, valóságra mégis szükségünk van a fizikai-földi világban, hogy gondolataink lehessenek, hogy megvalósíthassuk a művészet által a világban a szépséget, és a jót is meg tudjuk valósítani.

Ennek megbeszélésével ma a szellemtudományos fejtegetés olyan területéhez érek, amely igen mélyen bevezethet a Földön körülöttünk lévő szellemiség mivoltába. Ez földi létünkhöz nagyon is szükséges, érzékszervi megfigyelésünk elől azonban visszahúzódik, és így az érzéki észlelésre támaszkodó mindennapi tudatunk sem gondolhat erre. Valójában mindenütt a legkülönfélébb szellemi lények vesznek körül, de szokásos tudatunk nem látja őket. Szükségünk van azonban rájuk, tevékenységünk emberi kibontakoztatásához, gondolataink nem-valóságos könnyedségéhez és illékonyságához, nehogy ólomsúllyal legyenek a fejünkben, és önmagukban legyenek valamik, hanem hogy valamit jelenthessenek. Ehhez olyan lények szükségesek a világban, akik nem engedik, hogy nem valóságos gondolataink mindig azon nyomban eltűnjenek. Mindennapi tudatunkkal, mondhatnám, túlságosan nehézkes, esetlen lények vagyunk, semhogy gondolatainkat minden további nélkül megfoghatnánk vele. Olyan elementáris lényekre van szükségünk, akik állandóan segítenek gondolataink megragadásában. Ezek az elementáris lények itt vannak, de rendkívül nehéz őket felfedezni, mert, hogy úgy mondjam, folyton elbújnak.

Ha azt kérdezzük, hogy hogyan is történhet voltaképpen egy gondolat megtartása, holott nem is valóságos, és ki segít ebben, akkor éppen szellemtudományos szemlélettel igen könnyen megtévedünk. Mert abban a pillanatban, amikor azt a kérdést vetjük fel, hogy ki tartja meg az emberek gondolatait, már e szellemi lények iránt érdeklődő tendenciánk az ahrimáni lények birodalmába terel. Az ahrimáni lények birodalmába merülünk, és nemsokára azt kezdjük hinni – de ez megtévesztő hit -, hogy a gondolatok megtartásához ahrimáni szellemek támogatására van szükségünk, nehogy máris eltűnjenek, ahogy eszünkbe jutnak. Ezért a legtöbb ember öntudatlanul még hálás is az ahrimáni lényeknek, amiért gondolkodásában támogatják. Pedig ez voltaképpen nem helyénvaló hála, mert gondolatvilágunkat a lények egész birodalma támogatja, és ezek egyáltalán nem ahrimáni lények.

Ezeket a lényeket még előrehaladott látással is nehéz a szellemi világban felfedezni. Néha megtalálhatók, amikor például egy igen okos ember tevékenységét és elfoglaltságát figyeljük meg. Egy igen okos ember tevékenységénél és elfoglaltságánál illékony kísérők figyelhetők meg. Voltaképpen sehol sem jár egyedül, olyan szellemi lények illékony kísérete követi, akik nem tartoznak Ahrimán birodalmához. Van azonban egy egészen különleges tulajdonságuk, amelyet csak akkor ismerünk meg, amikor meg tudjuk figyelni azokat az elementáris birodalomhoz tartozó lényeket, akik nem jelennek meg az érzéki szemnek, és akkor tevékenykednek, amikor természeti formák, például kristályalakzatok és hasonlók jönnek létre. Hiszen minden formajelleg e lények tevékenységének van alávetve, leírásukat misztériumdrámáimban is megtalálják, mint olyan lények tevékenységét, akik kivésik és kialakítják a szilárd formákat. Ha követik az egyik misztériumjátékban a gnóm-szerű lényeket, akkor megtalálják ezeket a formákat létrehozó lényeket. Misztériumdrámáim ábrázolásából láthatták, hogy ezek ravasz lények, és ravaszságukban kigúnyolják az emberek csekély értelmét. Képzeljék el ezt a jelenetet, ha a misztériumjátékból ismerik.

Ha valóban okos embert követünk, akinek kíséretében az előbb említett lények egész serege jelen lehet, akkor azt találjuk, hogy az elementáris világ gnómjai rendkívül kevésre becsülik ezeket a lényeket, mert esetlenek, és főként roppant ostobák. Éppen a világ legokosabb embereit megfigyelve mondhatjuk, hogy az ostobák egész csapata kíséri őket a szellemi világból. Mintha hozzá akarnának tartozni. Mint mondtam, a misztériumdrámákban leírt, természeti formákat készítő lények rendkívül lenézik ezeket az ostoba lényeket. Azt mondhatjuk, hogy a mindennapi tudat számára ismeretlen világok egyikében ostoba szellemi nép él, amely különösen az emberi bölcsességhez és okossághoz igyekszik.

Ezeknek a lényeknek jelenkorunkban voltaképpen nincs is saját életük. Azáltal jutnak élethez, hogy olyan, betegségben elhaltak életét használják fel, akikben vannak még életerők. Csak elmúlt életet tudnak hasznosítani. Tehát olyan ostoba szellemi lények, akik az emberekből megmaradt életet használják fel, mintegy magukba szívják azt a megmaradt életet, amely temetőkből és hasonlókból száll fel.

Ha ilyen világokba hatolunk be, akkor fogalmunk lesz róla, hogy a világ milyen végtelenül népes az emberi érzéki világ mögött, és milyen sokfélék a képességekkel összefüggő szellemi lények. Ha az okos ember, akinek a tevékenységét követjük, csak okos, de nem szellemi látó, akkor okos gondolatait éppen azáltal tudja megtartani, hogy szellemi ostobák csapata követi. Belekapaszkodnak a gondolataiba, rángatják, és súlyt adnak nekik, így nála maradnak, míg különben gyorsan eltűnnének.

A gnómszerű lények tehát nagyon is kigúnyolják ezeket a lényeket. Nem akarják őket birodalmukban megtűrni, bár ugyanahhoz a birodalomhoz tartoznak. Folyton elűzik őket, kemény küzdelem folyik a gnómok és a szellemi ostobaság népe között, akik voltaképpen lehetővé teszik az emberi bölcsességet, hiszen őnélkülük elillanna a bölcsesség, elmúlna keletkezése pillanatában, nem lehetne maradandó. Mint mondottam, ezeket a lényeket nehéz felfedezni, mert a rájuk vonatkozó kérdés feltevésével könnyen ahrimáni területre tévednek. Az említett alkalmaknál találhatjuk meg őket, a különösen okos embereket követve, ezek mögött ott vannak egész csapatosan. Ha azonban nincs az emberekhez tapadó elég okos gondolat, akkor ezek a lények a bölcsesség különféle emlékművein is megtalálhatóak. Könyvtárakban is tartózkodnak például – itt is nehezen találhatók meg-, ha a könyvek okos dolgokat tartalmaznak. Ha butaságokat tartalmaznak, akkor nem találjuk ott ezeket a lényeket, csakis az okosságba kapaszkodnak.

Itt mintegy betekintünk egy olyan birodalomba, amely körülöttünk van, jelen van, mint a természet világai, és köze van saját képességeinkhez, mégis nehéz róla ítéletet alkotni. Megítélésünkkel ezért a gnómszerű lényekre kell hagyatkoznunk, az ő kijelentéseikre, ők pedig rendkívül ostobának és szemtelennek találják őket. Van azonban ezeknek a lényeknek még egy tulajdonsága. Ha a gnómszerű természeti lények túlságosan üldözik őket, akkor az emberek fejébe menekülnek, és míg a természetben odakint szinte óriások, – ugyanis rendkívül nagyok -, addig az emberi fejekben egészen kicsinyek lesznek. Azt mondhatjuk, hogy rendellenes természeti szellemek, de bensőségesen összefüggnek az ember egész földi fejlődésével.

Az elsősorban vizes és légnemű elemben másfajta lények élnek, úgy mint a misztériumdrámákban leírt szilf-jellegű lények is. Ezeknek a lényeknek főképpen a látszat, a szép látszat világához van közük, és inkább a művészi természetű emberekhez kötődnek, mint az okosakhoz. Ezeket is nagyon nehéz felfedezni, mert könnyen el tudnak rejtőzni. Ott találhatunk rájuk, ahol valódi művészeti alkotások vannak, és megjelenik az emberi alak, a természeti formák és hasonlók látszata. Itt megtalálhatóak. Mint mondtam, ezeket a lényeket is nehéz felfedezni. Ha ugyanis azt kérdezzük: hogyan lehet, hogy a szép látszat érdekel, és bizonyos körülmények között egy szép szobor nagyobb örömet okoz, mint egy élő ember – más jellegű, de nagyobb örömet -, vagy hogy a hangok dallamos, harmonikus kialakítása felemel és boldogít, akkor megint csak igen könnyen kerülünk egy másik birodalomba, a luciferi lények birodalmába. De a művészi jelleget nemcsak a luciferi lények hordozzák, hanem olyan elementáris lények is, akik ébren tartják az ember érdeklődését a szép művészi látszat iránt, és általában indítékot adnak a művészi érdeklődéshez, hiszen az ember hajlamos rá, hogy ne érdeklődjék iránta, mivel nem valóságos.

Ezeket a lényeket azért olyan nehéz felfedezni, mert még az ostoba lényeknél is könnyebben elrejtőznek a szellemi világban, és mivel voltaképpen csakis ott jelennek meg, ahol a szépség érvényesül. Amikor pedig átadjuk magunkat a szépségnek, élvezzük a szépséget, akkor egészen biztosan nem látjuk ezeket a lényeket. Miért nem?

Ezeknek a lényeknek normális meglátásához azt kell valamilyen művészi benyomás befogadásánál megpróbálnunk, hogy a szellemi látó tekintetet azokra a lényekre vessük, akiket ugyanabban a dráma-jelenetben írtam le, mint nimfa- vagy szilf-jellegű lényeket. Ezek a természet elementáris birodalmaiban találhatóak, és beléjük kell helyezkednünk. Mintegy ezen a levegő- és vízlények útján kell megnéznünk azokat a lényeket, akik a szépség élvezésében vannak jelen. Mivel ez nehéz, ezért még más módon is segítenünk kell magunkon. Ezek a lények, mondhatnám, szerencsére könnyen felfedezhetők, amikor olyasvalakit hallgatunk meg, aki elég szépen beszél és a nyelvét nem értjük meg igazán, csak a hangzókat halljuk, a jelentésük megértése nélkül. Ha átadjuk magunkat ennek a szép beszédnek – szép szónoki módon hangzó beszédnek, amelyet nem értünk rendesen -, akkor elsajátíthatjuk ezeknek a lényeknek a meglátását. Ez egy intim, finom képesség. Tehát mintegy a szilfek tehetségének az elsajátítását kell megpróbálnunk, és ezt azzal a képességgel kell megerősítenünk, amelyet a szépen elmondott, bár nem értett beszéd meghallgatásával alakítunk ki, és nem is a jelentésére figyelünk, csak a szép beszédre. Akkor felfedezzük ezeket a lényeket, akik mindenütt jelen vannak a szépségnél, és hozzásegítik az embert a szép iránti helyes érdeklődéshez.

Ekkor nagy csalódás következik, borzasztó nagy csodálkozás. Ezek a lények ugyanis iszonyúan csúnyák, a legcsúfabbak, amit csak el tudunk képzelni, hátborzongató lények, a csúnyaság ősképei. Ha azután elsajátítottuk ezeknek a lényeknek a szellemi meglátását, és ezzel a szellemi tekintettel olyan műtermet látogatunk meg, ahol művészi alkotások készülnek, akkor azt találjuk, hogy ezek a lények voltaképpen azért vannak a világ életében ilyen pókszerűen a Földön, hogy az ember érdeklődjék a szépség iránt.(…)

Egy képtáron áthaladva az ember nem is sejti, hogy a legszebb képek iránti érdeklődését az segíti, hogy fülében és orrlyukában a legcsúfabb pókok ki-bemászkálnak. Amit ugyanis elmondtam, az csak a lények alakjának a felfedezésére szolgál, ezek mindig jelen vannak, amikor az ember a szépséget élvezi. Az ember szépség iránti lelkesedése a csúnyaságból emelkedik ki. Ez kozmikus titok. Azt is mondhatnám, hogy a szépség megjelenéséhez éppen arra van szükségünk, hogy a csúnyaság felingereljen bennünket. A nagy művészek természete olyan volt, hogy erős testük elviselte ezeknek a pókoknak az áthatását, hogy megalkossák a Sixtusi Madonnát és ehhez hasonlókat. A világban található szépség úgy jön létre, hogy az emberi lélek lelkesedése kiemeli a csúfság tengeréből.

Nem szabad azt hinnünk, hogyha az érzéki lét fátyola mögé kerülünk, a küszöbön túl levő területre, akkor csupán szépségbe jutunk. Ne gondolják, hogy aki ezeket a dolgokat ismeri, az könnyelműen jelenti ki, hogy a szellemi világ küszöbénél vissza kell tartani a megfelelő előkészítés nélküli embereket. Mert ami a függöny előtt felemelő és épületes, annak meg kell előbb ismernünk az egyáltalán nem épületes alapjait. Amikor a levegőhöz és vízhez tartozó elemi világban látó-módon járunk, akkor meglátjuk a szilfek és sellők illékony világának a csúnyaság ősképeivel vívott nagy küzdelmét. Pókszerű állatokat mondtam; nem pókhálóból vannak, hanem a víz és vízgőz eleméből épülnek fel. Illékony alakú levegőformák, csúfságukat még az is fokozza, hogy pillanatonként másmilyenek, így állandóan azt érezzük, hogy a következő csúnyasága még felülmúlja az előzőét. Ez a világ éppen úgy jelen van a levegőben és a vízben, mint a levegő és a víz örvendetes jellege.

Még valami más is történik, hogy az ember a jóért is lelkesedni tudjon. A többi lényről azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé jelen vannak, de a most megbeszélésre kerülő lényekről voltaképpen azt kell mondanunk, hogy állandóan fejlődnek éspedig éppen akkor, ha az ember valamilyen belső melegséget érez a jóért. Ezek a lények ebben a melegségben fejlődnek, tüzes-meleg természetük van, és bár a jelenben élnek, valójában mégis olyan a természetük, ahogy „A szellemtudomány körvonalai”-ban az ember szaturnuszi állapotát leírtam.

Ezek a lények ma olyanok, mint amilyen az ember a régi szaturnuszi életében volt. Az alakjuk nem emberhez hasonló, de a természetük olyan. Nem mondhatjuk róluk, hogy valamiképpen szépek vagy csúnyák; a szokott meglévő elementáris hőlények által adódó szempontból kell őket megítélni. Az egész szellemi vizsgálat rendkívül nehéz, mert az ember roppant nehezen közelíti meg ezeket a lényeket, akik csak hőben – régi értelemben – „tűzben” élnek, és ez a megközelítés nem kellemes. Például akkor közelítünk hozzájuk, amikor magas lázban fekszünk. Ilyenkor azonban nem vagyunk nagyon objektív megfigyelők. Egyébként arról van szó, hogy a könyveimben megadott módszerek további kialakításával fejlesszük ki a hő-lények meglátását. De ezek a hő-lények azokkal a lényekkel vannak bizonyos kapcsolatban, akik főként akkor jelennek meg, ha az ember melegen lelkesedik a jóságért. Kapcsolatuk azonban egészen sajátságos.

Ezt voltaképpen csak úgy tudom leírni, ha hipotetikusan feltételezem, hogy léteznek olyan normális jellegű hő-lények, akik a fizikai emberi hőtől származnak, amely melegebb a környezeténél. Az ember saját hővel rendelkezik. Ezért vannak a közelében ezek a lények. A jóért lelkesedő emberben másfajta hő-lények is létrejönnek. De ha a normális tűzszellemek közelébe jutnak, akkor mindjárt visszahúzódnak és az ember legbensőbb lényébe bújnak. Ha ugyanis azon fáradozunk, hogy a normális hő-lények szempontjából fedezzük fel ezeknek a másfajta lényeknek a tulajdonságait, akkor azt találjuk, hogy intim, de nagyon intenzíven kialakult szégyenérzésük van. Egyáltalán nem akarják, hogy a szellemi világ más lényei megfigyeljék őket, elmenekülnek az ember legbensőbb lényébe, mert szégyellik, ha látják őket és így nehezen fedezhetők fel.(…) Mondjuk, hogy egy regény leír valamilyen nagy, jóságos tettet, és ezen könnyekig meghatódnak. Ha megfigyelik önmagukat, akkor felfedezhetik, hogy ezek a lények – akik olyan finom és intim szégyenérzetet alakítottak ki, hogy el akarják kerülni a szellemi világ más lényeinek tekintetét -, csapatostul bemenekülnek szívükbe, és egész belső mellkasukba. Eljönnek, és védelmet keresnek az elementáris szellemi világok más lényei elől, különösen pedig a többi hő-lény elől.

Jelentős taszítóerő működik a normális hő-lények és ezek között a rendkívül intenzív szégyenérzettel rendelkező hő-lények között, akik csak az emberek morális szférájában élnek, és elmenekülnek a többi szellemi lénnyel való érintkezés elől. Ezek a lények sokkal nagyobb számban léteznek, mint általában gondolják, és éppen ők látják el az embert a morális jóság iránti lelkesedéssel. Az ember nem jutna egykönnyen e lények segítsége nélkül a morális jóság iránti lelkesedéshez. Amikor az ember a moralitást szereti, akkor öntudatlanul voltaképpen szövetséget köt ezekkel a lényekkel.

E lények bizonyos tulajdonságai olyanok, hogy könnyen félreérthetjük az egész birodalmat. Mert valóban miért is szégyellik magukat ezek a lények? Azért, mert az elementáris birodalom összes többi szellemi világa lenézi őket, tudni sem akar róluk. Ezt érzik ezek a lények, éppen ezáltal működnek a jó iránti lelkesedésért, mivel olyan lenézett lények.

E lények más tulajdonságait nem is érinteném szívesen, mert látható, hogy milyen sajátságosan érinti az ember lelkét, ha a roppant csúf póklényekről beszélünk. Ezért nem érintem a lények bizonyos tulajdonságait. Láttuk azonban, hogy az érzékek birodalmában kibontakozódó igaz, szép és jó, olyan alapból fejlődik ki, amelynek szüksége van a három leírt szellemi birodalomra, mint ahogy a földi embernek a járáshoz talajra van szüksége. Nem mintha az igazat, szépet és jót ezek a lények hoznák létre, ez nem az ő tevékenységük. De az igazat kifejező, és jelentő gondolatoknak szükségük van a szellemi tökfilkókra, hogy az ő vállukon mozoghassanak. Az ember által létrehozott szépségnek szüksége van a csúf víz- és levegőpókokra, hogy kiemelkedhessen a csúnyaság tengeréből. A jónak pedig olyan lények birodalmára van szüksége, akik nem is mutatkozhatnak a többi rendes hőlény előtt, mindig ijedősek és éppen ezáltal idézik elő a jó impulzusai iránti lelkesedést.

Ha ezek a lények nem volnának, akkor a fejünkben, ha nem is ólomkatonák, de legalább is súlyos gőzök volnának. Ebből nem sülne ki túl sok okos dolog. A szépség előidézéséhez olyan képességre volna szükségünk, hogy ezt a szépséget kissé meg is elevenítsük, hogy az emberek érdeklődjenek iránta, és így tovább. Szükségünk van erre a három elementáris birodalomra, hogy meglegyen érzéki világunk birodalmában az, amihez gondolati tevékenységünkben, a szépségben végrehajtott érzelmi cselekvésünkben, és a jóban véghezvitt akarati ténykedésünkben van szükségünk.

Ha rátekintünk a normális elementáris birodalmakra, vagyis – népszerű kifejezéssel élve – a gnómok, szilfek, sellők, szalamanderek birodalmára, akkor ezek voltaképpen olyan birodalmak, amelyek csak meg akarnak valósulni a világban. Olyan alakzatok felé haladnak, amelyek az érzéki világban találhatókhoz hasonlók, és bár másmilyenek lesznek, de egykor észlelhetőekké válnak az ember mai érzékszervei számára, míg mai elementáris létükben szokásos érzékszerveink nem észlelik őket.

A most leírt lények viszont már túljutottak a mai emberek, állatok és növények fokozatán, előbbre vannak, túljutottak ezeken. Ha tehát például visszatérhetnénk a földi létet megelőző régi Hold-lényekhez, megtalálhatnánk ezeket a lényeket, akiket mint szégyenlős, morálisan ösztönző lényeket találunk itt a Földön. A régi Holdon igazi állatvilágnak látnánk őket, földi szemmel is láthatóan, ahogy fáról fára mozgolódnak. De idézzék emlékezetükbe a Hold létét, ahogyan a „Szellemtudomány körvonalaidban leírtam. Ez a Hold-lét természetesen lágy és illékony, ahol a dolgok átalakulnak, metamorfizálódnak. Ezek között a lények között pedig azok a csúf lények, a már leírt őspókok szövögettek, akik teljesen áthatották a régi Holdat, és ott láthatóak voltak. Azok a lények is jelen voltak, akik ma, mint tökfilkók kísérik a bölcseket. Jelen voltak és ők idézték elő, hogy a régi Hold szétporlott, és a Föld létrejöhetett belőle. Még itt a földi létben sem örülnek a kristályok keletkezésének, csakis az ásványok feldarabolásának.

Tehát míg a többi normális elementáris lényről azt mondhatjuk, hogy egykor láthatóvá, érzékszervekkel észlelhetővé válnak, addig ezekről a lényekről azt kell mondanunk, hogy valamikor érzékszervekkel észlelhetők voltak, és most az ahrimáni és luciferi szellemiség révén átszökkentek a szellemibe. Kétféle elementáris lény létezik tehát, egy emelkedő és egy süllyedő fajtájú. Azt lehet mondani, hogy szépségünk világa a régi Hold csúnyaságának – ez bőven megvolt a régi Holdon – málladékán növekszik.

Ennek természeti analógiája, hogy a trágyát kiviszik a szántóföldekre, és ebből virítanak ki a legszebb növények. Ez a természeti analógia, de itt a trágya is érzékelhetően jelenik meg. Szellemileg szemlélve, ez a szépség világában csak félig valóságos. Idézzék maguk elé a szépség félig valóságos világát, tekintet nélkül arra, ami egyébként elevenen nyüzsög a földi természet három birodalmában, merüljön fel szellemünk előtt mindaz, ami szép utóhatásként sarjad ki a Földön. Amikor a mezőn a legszebb virágok sarjadnak, szellemileg azt a málladékot, trágyát, Hold-trágyát kell alattuk elgondolniuk, amely a leírt csúf pókokat tartalmazza. Ahogyan trágyázás nélkül nem nő kelkáposzta, éppoly kevéssé virulhat ki a Földön a szépség, ha az istenek nem trágyázzák a Földet csúnyasággal. Ez az élet belső szükségszerűsége, és ezt ismernünk kell, mert csak ez adja meg azt a képességet, hogy tudatosan álljunk szemben azzal, ami a természetben körülvesz.

Aki úgy véli, hogy a földi művészetben létre lehet hozni a szépséget a csúnyaság alapja nélkül, az olyan emberre hasonlít, aki azt mondja: voltaképpen hátborzongató, hogy az emberek trágyáznak, a szép dolgokat inkább trágya nélkül kellene felnöveszteni. A szépség létrehozása a csúnyaság alapozása nélkül nem lehetséges. Ezeket a dolgokat ismernünk kell, ha nem akarunk a világról illúziókat táplálni, vagyis igazán a valóságot akarjuk megismerni, nem pedig az illúziókat. Erre szükség van. Aki úgy véli, hogy csúnyaság nélkül létezik művészet a világon, az a művészetet sem ismeri. Miért nem? Egyszerűen azért, mert a művészeti alkotásokat is csak az fogja helyesen élvezni, akinek van sejtelme arról, amit ma leírtam, és tudja, hogy ezek mibe kerültek a világnak. Aki ennek tudata nélkül akar művészi alkotásokat élvezni, az olyan emberre hasonlít, aki meg szeretné szüntetni a szántóföldek trágyázását. Nem ismeri, hogy a természetben mi növekszik, valójában csak illúziót táplál, mintegy papírnövények vannak előtte. Még akkor is, ha valódi növényei vannak! Aki nem érzi az alapokban a csúnyát, az nem tud igazán a szépségnél sem elragadtatást érezni.

Ez így van berendezve a világon. Ezt meg kell az emberiségnek tanulnia, ha a világon nem úgy akar átvándorolni – ezt már mondtam egyszer -, mint a giliszták, akik a maguk eleméhez tapadnak, anélkül, hogy a valóságra tekintenének fel. Az emberek azonban csak úgy képesek hajlamaik kifejlesztésére, ha a valósággal szembesülnek. A valóság azonban nem abból adódik, hogy a szellemet emlegetik, hanem a szellemi világ igazi megismeréséből. Akkor azonban annak is kitesszük magunkat, hogy bizonyos körülmények között a szellemi világ egyes területein olyasmi jelenik meg, mint amit ma leírtam.” GA219

„A mai beavatott valóban azt mondhatja, hogy a megismerő tudat minden csillagból szellemi lényt vált meg, ahogyan a növényekből más szellemi lényeket vált meg. Megjelennek előttünk, ha nem maradunk meg a külső érzékszervi szemléletnél. Valahányszor kimegyünk a természetbe és meglátjuk, például a köves hajlékukból előjövő koboldszerű elementáris lényeket, akik mindenütt megbújnak, ahol a természet egy kissé elementárissá kezd válni, akkor, ha megismerkedünk és megbarátkozunk ezekkel az elementáris lényekkel, úgy nemsokára meglátjuk mögöttük – különösen az ásványvilág elementáris lényei mögött – azokat a magasabb lényeket, akik végül elvezetnek egészen az első hierarchiához, a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz.

Ha következetesen végezzük azokat a gyakorlatokat, amelyeket „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvben adtam meg – angol címe Initiation – tehát ha ezeket a gyakorlatokat következetesen, nagy belső energiával, áldozatkészséggel és odaadással végezzük, akkor megfelelő belső bátorság elsajátítása mellett először arra jövünk rá, hogy a különleges ásványi hasadékokban, kint a hegyekben, egyetlen kődarabban az elementáris lények egész világa rejtőzik. Előbújnak, mindenfelől megjelennek, megnövekednek, és bizonyságot tesznek arról, hogy az elementáris világ egyes részeiben mintegy összegömbölyödve, összezáródva léteznek. Ezek elsősorban az ásványi természet lényei, különösen ott, ahol a föld az eleven sarjadás állapotában van, és annyira friss, hogy földzamata van, és a növények is ilyen földzamatúak. Amikor belépünk az elementáris lények világába, akkor ezek a lények félelmet és szorongást kelthetnek bennünk. Ezek az előbújó elementáris lények hihetetlenül okosak. Elég szerényeknek kell lennünk ahhoz, hogy azt mondjuk magunknak, amikor ezek a manók kioldódnak a természeti tárgyakból: itt vagyok én, egy tudatlan ember, de mennyire okos is ez az elementáris világ! – Ezek az elementáris lények először éppen azért vonják el magukat az ember tekintete elől, mert ezt sok ember nem mondaná komolyan, ahogyan azt sem, hogy az újszülött csecsemő – belsőleg tekintve – sokkal okosabb azoknál, akik rengeteget tanultak. Ha azonban foglalkozni kezdünk velük, akkor látókörünk kitágul, és az az előtér, amelyet ezek az incselkedő, okosságukkal ingerkedő manók megmutatnak számunkra, olyan háttér felé vezet bennünket, amely elér az első hierarchiáig, a szeráfokig, kerubokig, trónokig.

Ha tudatunkat azzal élesítjük, amit az emberiség éppen a természettudomány révén tanult meg az utóbbi évszázadban, akkor az említett gyakorlatok segítségével még inkább beléphetünk az elementáris lények világába, onnan pedig egy még magasabb világba. Ha a természet révén, a természetbe való szeretetteljes elmerülés révén olyan tudatra teszünk szert, amelyet nem rontott meg a mai elismert, tekintélyt követelő tudás, akkor beavatási ismereteinkben lassanként ismét felemelkedünk ahhoz a megismeréshez, amit az emberiség mára elveszített.

Aki eljut odáig, hogy a fákból megjelennek előtte a fák szellemei, akik a régiek számára belebújtak a fákba reggel a lélek hajnali ébredésekor, este pedig újra kiáramlottak a lélek esti lenyugvásakor, az az ember lényéhez is megfelelőképpen fog tudni, közeledni, és a jelenkori emberből kiindulva meglátja saját régebbi földi életeinek alakulását a karmikus evolúcióban. Mert ez a szemlélet az ember számára végül beletorkollik a karmába.

Az ásványvilágnál, ahol mindenekelőtt az okosságukkal ingerkedő manók bújnak elő, a szemlélet a szeráfoknál, keruboknál, trónoknál végződik, a növények esetében az exuziáknál, dünamiszoknál és küriotészeknél. Az állatoknál, ha szellemi lényüket látjuk belőlük így megjelenni, ez a szemlélet az archéknál, arkangyaloknál és angyaloknál végződik. Az embernél pedig a karmába torkollik.

A világban megjelenő szeráfok, kerubok, trónok mögött, a magasabb hierarchiák többi lénye mögött, az összes elementáris lény mögött, akik okosságukkal az ásványokból ijesztenek ránk, a növényi létből esetleg kedves bizalmaskodásuk ijeszt meg, vagy a mögött, ami az állatokból olykor vehemenciával, tüzes izzással, de borzongást keltően is előtör, mindezek mögött, az előtérben megjelenő lények mögött, feltárulkozik előttünk a karma lenyűgözően hatalmas jelensége. Az ember számára a karma titka tulajdonképpen a világ összes titka mögött rejtőzik.”GA240

„Az embernek azonban szüksége van ezekre az elementáris lényekre. Ha nem is tudatosan, de szüksége van rájuk, hogy egyesüljön velük jövőjének előkészítéséhez. Az ember akkor egyesülhet ezekkel az elementáris lényekkel, ha a szeptember végére eső ünnep idején különös belső lelki elevenséggel érzi át a természet ősz felé létrejövő változását. Ha átérzi az állati-növényi élet visszahúzódását, amikor egyes állatok, védelmet nyújtó helyet keresnek télire, a növények levélzete őszi színezetet ölt, és az egész természet hervad. Bizonyos, hogy a tavasz szép, és az emberi lélek szép vonása, hogy átérzi a tavasz szépségét, növekvő, sarjadó, rügyező életét. De ősszel a szellem átérzésének kellene áthatnia az ember lelkét, hogy amikor a levelek elhalványulnak, felöltik őszi színezetüket, amikor az állatok elbújnak, átérezhesse, hogy az érzékelhető világ elhalása útján csillogó, ragyogó szellemi-lelkiség jön létre. Átérezhesse, hogy a levelek sárgulásával lehanyatlik ugyan a sarjadó rügyező élet, de érzéki mivolta azért sárgul, hogy a sárgulásban szellemiség élhessen, és a levelek hullásában létrejöhessen a szellem felemelkedése, a szellemiség pedig az elhamvadó érzéki világgal ellentétes megnyilatkozás. Így készül fel megfelelő módon karácsony idejére.

Az antropozófus szellemtudomány révén, éppen annak az igazságnak kellene áthatnia az embert, hogy az ember szellemi élete a Földön összefügg a fizikai élet hanyatlásával. Hiszen gondolkodásunkkal fizikai anyag pusztul el az idegekben. A gondolat a pusztuló anyagból küzdi fel magát. Az ember akaratának az adhat erősítő impulzust, ami az akarat szellemmel való áthatására indítja. Azáltal, hogy gondolata önmagában jön létre, hogy emberi lelkében ideák ragyognak fel, és egész organizmusában rokonságot érez a sárguló levelekkel, a növények hervadó lombjával és elszáradásával, emberi szelleme rokonságot érez a természet szellemi létével.”GA223