A Logosz festi rá jeleit a Föld felszínére
„Ha ma megközelítően fogalmat akarunk alkotni arról, amire a régi inspiráltak és beavatottak az év-istenség inspirációja folytán tanítványaikat megtanították, úgy a következőt mondhatjuk: először arra hívták fel figyelmüket, ami tavasszal, hóolvadás után nyilatkozik meg, amikor a Nap új erőre kap és a megújult Föld-erő kihajtja a növények csíráit. Felhívták tanítványaik figyelmét, hogy mennyire másként szól a világmindenség titkairól a mezőn viruló növény, mint az erdei fák árnyékában élő, mennyire másképpen beszél a kozmikus messzeségekből a Földön élő emberhez a Nap fokozódó melege, az erősödő napfény a csipkézett vagy a kereklevelű növényekben. Amit ilyen módon az év istenének hatására, a Földről kinövő betűket olvasva megnyilatkoztattak, az leleplezte a misztérium-tanítványok előtt az akkori időknek megfelelően a fizikai emberi test titkait is. A tanítók rámutattak a Föld fizikai termőképességére, a növényben sarjadó földi erőre. A földi növekedés minden egyes pontján más betű volt. Az eleven növényi lények vagy állati formák voltak a betűk, ezek összeilleszkedtek, ahogyan ma a mondat egyes betűi szavakká formálódnak. A tavasszal együtt élve a természet olvasásában éltek. Ez volt az év istenének beavatása. Mire a tavasz elmúlt, május tájékán azt érezték, hogy megértették az ember fizikai testének a világmindenség öléből való kialakítását, megformálását.
Azután eljött a nyár. A nagy kozmikus Logosz ugyanazon betűivel és szavaival foglalkoztak, de megmutatták nekik, hogy a betűformák hogyan változtak a más szög alatt megjelenő napsugarak, a másként ható napfény és meleg hatására, és hogyan nyílnak az első hajtások virágokkal a Nap felé, az emberek fizikai testének titkairól szólva. Leolvasták a tarka virágokat, a napsugár mindegyikben szeretettel csókolja meg a Földből kihajtó növényi erőket. A virágzó növények földerői felett csodálatosan, finoman, gyengéden szövődő kozmikus erőkből olvasták le a Föld kozmikus messzeségekbe való törekvését. Együtt éltek a kozmikus messzeségek, a csillagtávlatok felé megnyíló Földdel, és a Földdel együtt a végtelenben is. Ha pedig a növények virágzó betűire tekintettek, megnyilatkozott e végtelenség titka. A növények virágzó betűiből olvasták le az ember viselkedését amint a szellemi világokból fizikai-földi létéhez leszállt, és minden égtájról összevonta az éteri szubsztanciát, hogy kialakítsa saját étertestét. Az étertest titkait pedig abból olvasták le ilyen módon, ami az éteri életben megy végbe, később a Föld és a világmindenség között a kozmikus Logoszban, aki ráfesti jeleit a Föld felszínére, kivirágoztatja a növényeket és különböző létfeltételeket biztosít az állatoknak nyár derekán.
Az ősz közeledtén meglátták, hogy ismét változtak a kozmikus Logosz betűi, a Nap visszavonta melegét és fényét, a növények ahhoz menekülnek, amit maga a Nap nyújtott nyár derekán a Földnek. Mintegy kilehelik a nyáron kapott viruló, sarjadó életüket, de kifejlesztik ölükben érlelődő termésüket, ezek önmagához vezetik vissza a növényi életet, a mag erőit rejtve magukban. Megint megfejtették, amit a kozmikus Logosz érlelődő növényekben írt a Föld felszínére, leleplezték és kibetűzték, amit az állati életformák ősszel feltárnak. A világmindenség legintimebb titkait a madarak vonulásából az apró állatvilág ősz közeledtén történő változásaiból olvasták le. Olvastak a rovarvilágban, a rovarvilág földbemeneküléséből, formaváltozásaiból és abból, ahogy az egész Föld összeszedte erejét a holt csendben. Azt olvasták le, amit a Föld kozmoszban való magára eszmélésének éreztek. Ezt bizonyos ünnepségek révén még inkább megértették, szeptember második felében, paraszti vidékeken Michael ünnepében maradtak meg régi nyomaik. Ezek az ünnepek arra emlékeztettek, hogy amikor az embert mintegy elhagyták a Földön a kozmikus távlatokba vezető utak, lelkének olyasmihez kell kapcsolódnia, ami nem kötődik külső fizikai és éteri történéshez, hanem a kozmosz szellemi tartalmára kell támaszkodnia. Még a szeptember végi elhalványult Michael-ünnepben is fennmaradt az emberiségnek a hierarchiák szelleméhez való menekülése, hogy szellemi módon vezesse az emberiséget, amikor a csillagok, és a Nap külső vezetésének ereje gyengül.
Ez az olvasás egyúttal gondolkodássá alakult, és amit olvastak vagy gondoltak, az az emberi asztráltest titkaival hatotta át őket. Ősz idején a természet lényéből olvastak az év istenségének inspiráltjai és beavatottjai, és ezzel együtt az emberi asztráltest titkait gondolták el. A beavatottak ősszel így szóltak tanítványaikhoz: ragaszkodjatok a Nap arculata előtt álló lényhez – Michael neve még erre emlékeztet -, gondoljatok a Nap arculata előtt álló lényre. Szükségetek lesz erre az erőre, amikor mindazt át kell élnetek, amit asztrális lényetekben a földi létből megtartotok, amint beléptek a halál kapuján az érzékfeletti világokba. Az emberi asztráltest titkait abból merítették, ami Logosz- ként nyilatkozott meg az érlelődő vagy elszáradó növényi létben, a földe búvó rovarokban és egyéb dolgokban. Az ember valóban tudta, hogy rá van utalva a szellemi világ látványára, ha lényének ezzel a részével megfelelő emberséget keres. Ezért vezették a beavatandók lelki tekintetét a Michael névvel megjelölt lényhez.
Azután az az időszak érkezett el, amelynek közepe a mi karácsonyunk. Az Év-istenség beavatottjai és inspiráltjai ekkor arra a sajátságos megnyilvánulásra hívták fel tanítványaik figyelmét, ahogy a víz művészien megformált hópelyhekben borítja be a földet. Az olvasás már ősszel elmélkedéssé vált, most pedig belső életté alakult; az előző évszakokban a lélek megfigyelése párhuzamosan haladt a külső fizikai munkával, most pedig belső szellemi munkává változott. Az olvasásból misztika, misztikus elmélyedés lett. Az ember tudta, hogy saját legmélyebb valóját, én-lényét, csak úgy értheti meg, ha azt mondatja el róla, amit a kozmikus Logosz belerejtett minden természeti folyamatba, amikor hótakaró borítja be a földet, és a hideg megdermeszti az életet a Föld környezetében. Az év-istenség írását beavatottjainak és inspiráltjainak a téli évszak írásából kellett megismerniük. Látásuk élesedett, hogy követhessék a földbe süllyesztett magot, és az összehúzódó földerőkben áttelelni próbáló rovarokat. Tekintetük a fizikai fénytől a fizikai sötétség felé fordult.
Egyes misztériumokban megértették tehát a tanítványokkal: most az éjféli Napot kell látnotok, éjfélkor, a Földön keresztül. Belső lelki erőtök számára maga a Föld válhat átlátszóvá, ha lelki szemeteket az az erő hatja át, amely követi a növényeket és a földbe húzódó alacsonyrendű élőlényeket. – Amikor a Föld leginkább összeszedte erejét a kozmosszal szemben, akkor juthat el az ember ahhoz, hogy a szinte teljesen szellemivé vált Földön át meglássa a Napot, mint éjféli Napot, míg egyébként nyár derekán fizikai érzékszervei útján éri el ezt, ha tekintetét a Földről a világmindenség felé fordítja, anélkül, hogy keresztüllátna a Földön. Az év-istenség beavatottai a Nap látására tanították tanítványaikat a mélységes téli éjszakán, az éjféli órában. Az éjféli Napról leolvasott titkokat azokkal kellett aztán közölniük, akik a misztériumok hívő alattvalói voltak, de nem lehettek a misztériumok beavatottai, tanítványai.
A régi korokban egyre inkább az volt a helyzet, hogy miután a beavatottak a legmélyebb télben az éjféli órán felhívták tanítványaik figyelmét a Napra, tudomásukra kellett hozniuk bizonyos módon, hogy az ember milyen elhagyatottnak érzi magát énjében a Földön. A mélységes téli éjszaka ünnepe éppen a legnagyobb tudásúaknál vált egyre fájdalmasabb ünneppé, a fájdalom és szenvedés ünnepévé; az embernek ezáltal kellett megismerkednie azzal, hogy a fizikai-földi létben nem találja meg az énjéhez vezető utat. Ezt abból kellett megtanulnia, hogy leolvasta a Logosznak a mélységes télben a Földre írott jeleiből, hogy mennyire elhagyatott az énjével a világ folyamatában, mert csupán a Földet érezte át, a Föld pedig eltakarja a Nap erejét, amelyre az én vágyakozik. A Nap megjelent ugyan az éjféli órán, de az ember egyre kevesebb erőt érzett ahhoz, hogy éjfél idején a Nap lényéhez juthasson. Amikor az emberi én elhagyatottságára utaltak a kozmoszban, ez egyben annak a profetikus közlése is volt, hogy a Naplénynek közelednie kell a Földhöz, át kell hatnia az ember lényét az emberiség fejlődése során, és azért kell megjelennie, hogy meggyógyítsa a világmindenségben a magányosság betegségében szenvedő emberiséget.”
Rudolf Steiner: A CSILLAGOK VILÁGA ÉS AZ EMBER (GA219) – forrás: antropozofia.hu