A természeti lét ártatlansága

„Az első keresztény évszázadokban élő előbb említett embereknek az volt a sajátosságuk, hogy ébredéskor világosan érzékelték: én most egy kettősségbe, étertestembe és fizikai testembe merülök bele. Tudták: előbb étertestem észlelésén megyek keresztül, csak azután jutok fizikai testembe. Így azután, abban a pillanatban, amikor felébredtek, ha nem is az egész élettablót, de sok képet láttak maguk előtt addigi földi életükből. Még valami más is volt előttük, amit rövidesen jellemezni fogok.(…)
Azáltal, hogy az étertestébe és a fizikai testébe a belemerülés fokozatosan történt, az ember egész ébrenléte alatt másként nézte a természetet. Nemcsak azt a józan, prózai világot látta, amelyet a mai ember lát, és amelyet ha ki akar egészíteni, a mai ember csak képzelete segítségével teheti. Abban az időben, ha az ember kitekintett a növényvilágra, például egy virágos mezőre, úgy látta, mintha egy könnyed, kékes-vöröses felhő borítaná – nem éppen délidőben, hanem akkor, amikor a Nap már enyhébben sütött – tehát úgy látta, mintha egy kékes-vöröses hatalmas hullámzó és gomolygó ködfelhő terülne el a virágos mező felett. Amit ma olyankor látunk, amikor párolgó víztől származó áttetsző pára van a mező felett, azt annakidején a szellemiségben, asztralitásban látták. Tulajdonképpen minden fa koronáját ilyen felhőbe burkolva látták, és így látták a vetéseket is, mintha vöröses-kékes sugárzások ködszerűen gomolyogva ereszkednének a Föld talajára.
Ha pedig az ember annakidején az állatokat szemlélte, az volt a benyomása, hogy ezeknek az állatoknak nem csak fizikai alakjuk van, hanem, mintha ez a fizikai alak egy asztrális aurában volna. Ezt az aurát az ember csak halványan, intim módon érzékelte, tulajdonképpen csak olyankor, amikor a napsugarak fényviszonyai bizonyos meghatározott, enyhe módon érvényesültek. De mégis érzékelte. Tehát az egész külső természetben a szellemiséget látta hullámozni és működni.
Amikor azután az ember meghalt, akkor az, amit az első napokban a halál kapuján való áthaladás után a földi életre való visszatekintésként érzékelt, alapjában véve ismerős volt számára, mert ehhez a halál utáni visszatekintéshez egészen meghatározott érzése kapcsolódott. Úgy érezte most elbocsátom organizmusomból az aurikus elemet, hogy a természeti világban látott aurikus elemhez csatlakozzék. Étertestem, saját honába tér. – Ezt érezte az ember.
Mindezek az érzések a még régebbi időkben természetesen lényegesen erősebbek voltak. Ha halványabb formában is, de még fennálltak abban az időben, amelyről itt szó van. Azután, amikor az ember a halál kapuján átment, és ezt látta, úgy érezte: minden szellemi működésben, melyet a természet lényeiben és folyamataiban láttam, az Atyaisten szava szól, és az én étertestem az Atyához megy.
Amikor az ember így e másfajta ébredéssel szemlélte a külső természetet, akkor a saját külsejét is másképpen látta, mint a későbbiekben. Amikor az ember elaludt, az én nem szívta fel azonnal az asztráltestet. Ilyen körülmények között az asztráltest zengett. És az alvó emberi Énbe – bár nem annyira érthetően, mint a régi időkben – de halkan, intim formában belezengett egy és más a szellemi világokból, amit éber állapotban nem lehetett hallani. Felébredéskor az embernek teljességgel az volt az érzése: elalvástól az ébredésig a fénnyel teli kozmikus térségekben szellemi beszélgetés részese voltam.
Majd amikor a halál kapuját átlépve néhány nap múlva étertestét levetette, és már csak asztráltestében élt, újból az volt az érzése: ebben az asztráltestben mindent átélek visszafele, amelyben alvás közben minden éjjel éltem, átélem mindazt, amit a Földön gondoltam és tettem. – S míg az ember ébredésébe csak meghatározatlan elemeket hozott vissza, most, amikor a halál és újabb születés közötti időben asztráltestében visszafele göngyölítette földi életét, azt érezte: ebben az én asztrális testemben Krisztus él. Csak eddig nem vettem észre, de asztráltestem minden éjjel Krisztus lényében élt.
Az ember most tudta: addig, amíg földi életét visszafelé éli, Krisztus nem hagyja el, mert hiszen ott van asztráltesténél.

…amikor az ember éber állapotban szemlélte a természetet, azt egészen az Atya Isten birodalmaként érzékelte. Mert mindaz a szellemiség, amit így eleven működésében megismert, számára, az Atya Isten kifejeződése, megnyilatkozása volt. Érezte, hogy itt olyan világgal áll szemben, amelynek abban az időben, amikor Krisztus a Földön megjelent, szüksége volt valamire, mégpedig arra, hogy a földi- szubsztancia felvegye magába Krisztust az emberiség számára. Az ember, még átérezte a természeti történésekkel, a természet működésével kapcsolatban az eleven Krisztus-princípiumot. Mert ezzel a természetszemlélettel egybekapcsolódott valami, úgyhogy a természetben szellemi működést, szellemi történést látott.
Amit itt szellemi történésként és működésként éreztek, ami itt minden növényiség felett és állatiság körül bizonyos mértékben változó szellemi formákban lebegett, azt az elfogulatlan érző ember a következő szavakban foglalhatta össze: „ez a természeti lét ártatlansága”.
Igen, kedves barátaim, ami itt szellemileg látható volt, azt egyenesen a természet működésében lévő ártatlanságnak nevezték és a természet működésében megnyilatkozó szellemi ártatlanságról beszéltek.
Azt azonban, amit az ember belsőleg érzett, amikor felébredt – hogy az elalvástól a felébredésig egy világos, zengő szellemi világban volt – azt úgy érzékelte, hogy abban a jó és a gonosz egyaránt működhet, hogy abban, ami így a szellemiség mélyéről felhangzik, a jó és a gonosz szellemek beszélnek, és miközben a jó szellemek a természet ártatlanságát még magasabb fokra akarják emelni, meg akarják őrizni, addig a gonosz szellemek a természet ártatlanságához a bűnt kapcsolják. Azok a keresztények, akikről beszélek, éppen azért érzékelték a jó és a gonosz tevékenységét, mert alvó állapotukban asztráltestük nem szívta magába énjüket.
Nem mindenki rendelkezett ezzel a lelki felfogással, aki magát annakidején kereszténynek nevezte, vagy valamiképpen közel állt a kereszténységhez. Európa déli és középső vidékein azonban számos ember élt, aki azt állította: benső mivoltom, amely az elalvás és felébredés közötti időben önállóan él, egy jó világ régiójához, és egy rossz világ régiójához tartozik. És sokat, nagyon sokat gondolkodtak és elmélkedtek azoknak az erőknek a mélysége felett, amelyek az emberi lélekből a jót és a rosszat kiváltják. Nehezen viselték el azt, hogy az emberi lelket olyan világba helyezték, amelyben a jó és a gonosz hatalmak egymással küzdenek.(…)
Hogy milyen meleg lelkesedéssel telt szívvel szónokoltak a kereszténység első századaiban, arról manapság, amikor a prédikáció gyakran, már csak a puszta szavakat tartalmazza, fogalmunk sincsen. De azok, akik ilyen lelkekhez beszéltek, mint akiket jellemeztem, vajon hogyan szólottak?
Nos, kedves barátaim, a következőket mondhatták: nézzetek a szivárványszínben játszó fényre a növények felett, az állatoknál mutatkozó ösztönszerű vágyra: ez annak a szellemi világnak a visszfénye, kinyilatkoztatása, amelyről szólunk, annak a szellemi világnak, amelyből Krisztus származik.
Amikor az ilyen emberekhez a szellemi bölcsességről szólottak, nem valami ismeretlenről beszéltek: arra emlékeztették őket, amit bizonyos körülmények között a napfény szelíd megvilágításában a természet szellemeként láthattak.”

Rudolf Steiner: Karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III. (GA237) – forrás: antropozofia.hu