Mi az euritmia tartalma?

“Engedjék meg, hogy szóljak még néhány szót az euritmiaoktatás jelentőségéről, és arról a nevelési hatásról, amelyet ezen keresztül a gyermekre gyakorlunk. Szeretném ezt néhány ábrával megvilágítani, amelyek a dornachi műteremben készültek, és bizonyos művésziességgel ábrázolják, hogy tulajdonképpen mi az euritmia tartalma. Ezek az ábrák bizonyos alapot adnak az euritmia művészi átéléséhez, de pedagógiai vonatkozásban is meg tudok világítani általuk néhány dolgot. Az euritmia valójában egy látható nyelv mimika nélkül, nem pantomim és nem a szokásos táncművészet. Ahogy az ember mozgásra készteti bizonyos szerveit, ha énekel vagy beszél, úgy egész mivoltával is végezhet olyan mozgást, amelyet tulajdonképpen a gégefő és annak szomszédos szervei akarnak végezni. De nem jutnak el idáig, mert elnyomják őket, ebből más mozgás születik, amely úgy megy végbe, hogy az tulajdonképpen a gégefő mozgása lenne; mintha kinyílna a kannaporc: A. Ez a születése pillanatában (in status nascendi) alásüllyed, és egy olyan mozgásba megy át, amelybe beilleszthető a beszéd gondolati tartalma, és egy olyan mozgásba, amely aztán tovahaladhat a levegőbe és hallhatóvá válhat. Az ennek alapját képező mozgás, tulajdonképpen belső emberi mozgás, mondjuk ilyen az A (ábrát mutat). Így lesz látható az ének és beszéd minden megnyilvánulása abban a mozgásban, amelyet tulajdonképpen a teljes ember akar létrehozni, de születése pillanatában elfojtja. Így lehet eljutni minden ilyen mozgásformához.

Ahogy a gégefő és a többi beszédszerv formálja az A, I, L, M hangzókat, úgy léteznek megfelelő mozgások, mozgásformák is. Ezek a mozgásformák az akarat megnyilvánulásai, ahogy a beszédben és énekben is az akarat és a gondolkodás nyilvánul meg. A gondolati elemet, a beszédben lévő pusztán elvont gondolati elemet kiemeljük, és mindazt, ami meg akar nyilvánulni, magába a mozgásba ültetjük bele. Az euritmia tehát a legtágabb értelemben vett mozgásművészet. Ahogy az A-t vagy az I-t hallhatjuk, pontosan úgy láthatjuk is.

Ezekkel a figurákkal arra törekedtünk, hogy a fa plasztikus kialakítása megőrizze a mozgást. A háromszín-elv alapján alakítottuk ki őket. Az alapszínnek tulajdonképpen mindenütt a mozgásformát kell kifejezésre juttatnia. Ahogyan azonban a hangos beszédbe beleárad az érzés, ugyanígy beleáradhat a mozgásba is. De nemcsak hangokat hallatunk, hanem a hangoknak érzelmi színezetet is adunk. Ez történik az euritmiában is, amelyben egy erősen öntudatlan mozzanat működik. Ha a színész, az előadóművész képes arra, hogy ezt az érzést művészileg belevigye mozgásába, akkor ezt az érzést mi is át tudjuk élni, amikor az euritmiai mozgásokat látjuk. Itt még azt is figyelembe vesszük, hogy a fátyolnak, amit viselnek, követnie kell ezt az érzést. Amit tehát itt (a figuráknál) második színként a fátyolnál alkalmazunk, a mozgás érzésbeli árnyalatait jeleníti meg. Van tehát egy első alapszín, ami magát a mozgást fejezi ki, és egy második, rátett szín, ami elsősorban a fátyolban jut kifejezésre, és az érzésbeli árnyalatot jelzi. A euritmista színésznek belső erővel kell rendelkeznie, hogy ezt az érzést átvigye a mozgásba, ahogy különbség van a között, ha valakinek ezt mondom: gyere ide! – parancsolóan, vagy ha ugyanezt mondom barátságosan kérve. Ez érzésbeli árnyalat. Így jelenik meg az, ami itt a második színben fejeződik ki, és ami a fátyolban folytatódik: az euritmiai nyelv érzelmi árnyalata.

A harmadik szín hozza be a karaktert, az erős akarati elemet. Ez azáltal kerül az euritmiába, hogy az euritmista színész képes arra, hogy együtt érezzen a mozdulataival, és hogy önmagában fejezze ki azokat. Az euritmizáló színész feje egészen más lesz, amikor az izmokat a bal fejrészben valamennyire megfeszíti, és a jobb oldalon elernyeszti, ahogy erre itt a harmadik szín utal. Meg lehet figyelni, hogy mindig a harmadik szín jelzi az akaratszerű elemet. Itt például, a bal oldalon, kicsit megfeszül, és itt a szájon túl, itt pedig (egy másik ábrán) a homlok feszül meg, a homlok izmai feszülnek meg. Ez aztán – ebből az enyhe megfeszítésből kiindulva, minthogy ez kisugárzik az egész organizmusba – az egésznek egyfajta bensőséges jelleget ad. És ebből a mozgásból, amelyet az alapszín fejez ki, az érzelmi árnyalatból, amit a második szín juttat kifejezésre, és ebből az akarati elemből – az egész akarati elem, de itt az akarat még határozottabban érvényesül – ebből áll össze a tulajdonképpeni euritmiai művészet.

Ezért, ha az ember euritmiailag meg akar ragadni valamit, az emberből ki kell szűrnie a csupán euritmiai elemet. Ha itt olyan ábrák lennének, amelyeknek szépen kifestett orruk, szemük és szájuk lenne, akkor ezek szép festmények lennének, az euritmiánál azonban nem erről van szó, csak azt alakítottuk ki és festettük meg, ami az euritmizáló embernél euritmiai jellegű.

Az euritmizáló embernél az arckifejezés nem lényeges. Nem ez a fontos. Természetesen az egészségesen euritmizálónál az örömteli mozgáshoz nem járul mogorva arc, de ez akkor is így van, amikor az ember beszél. Nem arra törekszünk, hogy az arc fiziognómiája ne legyen euritmiai jellegű. Például: tehet valaki egy A-mozgást azáltal, hogy a szemtengelyét kifelé tartja. Ez euritmiás, ez megy. Az viszont már nem megy, hogy valaki – ahogy ez a mimika művészeténél történik – a szemét forgassa, ami grimaszként jelenik meg, és az arcnak sajátos mimikai kifejezést ad. Az euritmizálónál mindennek euritmiai jellegűnek kell lennie.

Ezért itt egyfajta kifejező formában azt bontakoztatjuk ki az emberből, ami csak euritmia, minden mást elhagyunk, és ezen a módon tulajdonképpen csak egy művészi kifejezést kapunk. Mert minden művészetben azt juttatja kifejezésre az ember bizonyos művészi eszközökkel, amit az a művészet ábrázolni akar. Egy szobrot nem lehet beszéltetni, a száj és az egész arc formájában tehát azt kell kifejezésre juttatni, amit lelkileg ki akarunk fejezni. Itt sem szükséges, hogy az embert naturalista módon ábrázoljuk, hanem azt kell megjelenítenünk, ami euritmiaként közvetlenül kibontakozik.

Természetesen, amikor fátyolról beszélek, ezt nem lehet minden egyes hang szerint cserélni, az ember azonban fokozatosan úgy találja, hogy ha egy költemény érzelmi árnyalataiba, hangulatába beleéli magát, akkor az egészre az A-hangulat vagy a B-hangulat lesz jellemző, és így ennek megfelelően választja ki a fátyol színét.

Ugyanígy van ez a színek kialakításánál. Itt minden egyes hang esetében fátylat, formát és színösszeállítást ábrázoltam. Minden egyes költeménynél meg kell, hogy legyen az alaphang. Ez az alaphang aztán meghatározza a fátyolszínt, egyáltalán az egész összhangot, amit a költemény folyamán meg kell tartanunk. Különben a hölgyeknek folytonosan fátylat kellene cserélniük, az egyiket eldobni, a másikat felvenni, a dolog még bonyolultabb lenne, mint amilyen már most is, és az emberek azt mondanák, hogy még kevesebbet értenek belőle. De az az igazság, hogy ha van egy alaphangulat, akkor ezt az egész költemény folyamán meg lehet tartani, és csak a mozgásokat változtatva megyünk át az egyik hangtól a másikig, az egyik szótagtól a másikig, az egyik hangulattól a másikig és így tovább.

Minthogy ma célom pedagógiai-didaktikai, ezeket az euritmiafigurákat olyan sorrendben állítottam össze, hogy azok úgy kövessék egymást, ahogy a gyerekek a hangokat tanulják. A gyermek kiskorától fogva úgy tanulja a hangokat, hogy az első hang lényegében az, amelyik A-ként hangzik. Ezt a sort követve, hozzávetőlegesen persze, mert a gyermeknél minden lehetséges eltérés előfordul, de mégis általában a következő sorrendben sajátítják el a magánhangzókat: A, E, O, U, I. Ha így gyakoroltatjuk az euritmia látható nyelvét a gyerekkel, akkor ez olyan, mint annak feltámadása, amit a gyermek teljes lényével átél a hangok tanulásánál – egyfajta feltámadás egy más szinten. A gyermek ebben az euritmiai nyelvben még egyszer átéli azt, amit már korábban átélt. Ezzel az egész ember megerősíti azt, ami a szavakban rejlik.

A mássalhangzóknál aztán a gyermek megtanulja az M, B, P, D, T, L, N hangokat – itt még egy NG-nek is kellene lennie, mint például a „gingen” szóban, ez még nincs kialakítva -, aztán az F, H, G, S és R hangokat. Az R titokzatos betű, tulajdonképpen három formában él a nyelvben, ezt csak utolsóként tanulják meg a gyerekek. Van egy ajak-R, egy nyelv-R és van egy, amelyet egészen hátul ejtünk ki.

Amit tehát a gyermek a beszédnél az egyes szervekben, a beszédszervben és az éneklőszervben megtanul, azt át lehet vinni az egész emberre, és látható beszéddé lehet alakítani.

Aztán, ha némi érdeklődés mutatkozna ez iránt az expresszionista művészet iránt, akkor mást is megjeleníthetünk, mint például öröm, szomorúság, ellenszenv, rokonszenv és hasonlókat, ami az euritmiában mind ábrázolható. Az euritmiában nemcsak a nyelvtan, hanem a retorika is kifejeződik. Ezt mind kialakíthatjuk. Láthatjuk aztán, hogy ennek a szellemi-lelki tornának, amely nemcsak fiziológiailag hat az emberre, hanem szellemileg-lelkileg és testileg is alakítja az embert, ténylegesen egyrészt pedagógiai-didaktikai, másrészt művészi értéke van.

Engedjék meg, hogy csupán zárójelben hozzátegyem, hogy ezek az ábrák az euritmiát tanulók számára az euritmiaórák után memorizálásra szolgálhatnak. Mert ne gondolják, hogy az euritmia valami könnyű dolog, amit néhány óra alatt el lehet sajátítani. Az euritmiát valójában alaposan meg kell tanulni, de az ilyen ábrák az ismétlést szolgálják azok számára is, akik további elmélyülést keresnek az euritmiai művészetben. Ezekben a formákban, amelyeket viszonylag egyszerűen alakítottak ki és festettek be, nagyon sok minden rejlik.”
Rudolf Steiner: A nevelés művészetének szellemi-lelki alapjai (GA305) – megvásárolható ITT