Amit megtanulhatunk az euritmia által
Mit is teszünk tulajdonképpen, amidőn a nem tudatos beszédfolyamatot a nyelvtan, a nyelvtanról való tudás szintjére emeljük? Arra térünk rá a növendékünknél, hogy a beszédet a tudatalattiból egyáltalában felemeljük a tudatosságba. Egyáltalán nem akarunk neki (az iás gyermeknek) szőrszál-hasogatóan pedáns nyelvtant tanítani, hanem csupán azt a tudatba emelni, ami egyébként a tudat ellenőrzése nélkül megy végbe. Tudat alatt, vagy félig tudatosan tényleg úgy kapaszkodik fel az ember a külvilág dolgai mentén az életben, ahogy az megfelel annak, amit a nyelvtanban tanulunk. Megtanuljuk például a nyelvtanban, hogy vannak főnevek. A főnevek tárgyakat jelölnek, olyan tárgyakat, amelyek bizonyos értelemben a térben lezártak. Hogy az életben ilyen tárgyakkal érintkezünk, az nem jelentéktelen az életünkre nézve. Minden olyan dolog révén, amit főnevek által fejezünk ki, tudatára ébredünk emberi önállóságunknak. Azáltal különítjük el önmagunkat a külvilágtól, hogy megtanuljuk főnevekkel megnevezni a dolgokat. Amikor asztalnak vagy széknek nevezünk valamit, akkor elkülönítjük önmagunkat az asztaltól vagy a széktől. Mi itt vagyunk, az asztal illetve a szék pedig amott van. Teljesen más az, amikor melléknevekkel jelölünk meg dolgokat. Ha azt mondom: „A szék kék”, akkor olyasvalamit fejezek ki, ami egyesít engem a székkel. A tulajdonság, amelyet érzékelek, egybekapcsol engem a székkel. Amidőn egy főnévvel jelölök egy tárgyat, elkülönítem magamat tőle; amidőn a tulajdonságát mondom ki, újra összekapcsolódom vele, így a tudatunk dolgokhoz való viszonyulásának fejlődése megszólításokban játszódik le, amelyeket igenis a tudatunkba kell idéznünk… Ha igét mondok ki: „A férfi ír”, akkor nem csak egyesülök a lénnyel, amelyre az igét vonatkoztatom, hanem vele együtt végzem azt, amit a másik a fizikai testével tesz. Vele együtt teszem azt, az „én”-em teszi vele együtt. Amit a fizikai test végez, azt az „én”-em vele teszi, amidőn kimondok egy időbeli cselekvést jelentő szót, egy igét. Összekapcsolom az „én”-emet a másik fizikai testével, amikor igét mondok ki. A figyelmes hallgatás – különösen az igék esetében – a valóságban mindig egy együtt-cselekvés. Mindenekelőtt az emberben lévő szellemi rész cselekszik együtt, csupán elnyomja a tevékenységet. Csupán az euritmiában helyezzük a külvilágba ezt a tevékenységet. Az euritmiában – minden egyéb dolga mellett – éppenséggel a figyelmes hallgatás is adott. Amikor valaki elmesél valamit, akkor a másik úgy hallgatja, hogy azt, ami a hangokban fizikailag él, az „én”-jében együtt végzi, csakhogy elnyomja azt. Az „én” mindig együtt euritmiázik, és az, amit majd az euritmia a fizikai testtel végez, csupán a meghallgatás láthatóvá válása. Tehát mindig euritmiáznak, amikor hallgatnak valamit, és amidőn valóban euritmiáznak, csupán láthatóvá teszik azt, amit a meghallgatáskor láthatatlanul hagynak. Ugyanis a figyelmesen hallgató ember tevékenységének kinyilatkoztatása az euritmia. Egyáltalán nem valamiféle tetszőleges dolog, hanem valójában a figyelmesen hallgató ember tevékenységének a nyilvánvalóvá válása… Az emberek, ugye, manapság rettenetesen elslamposodtak bensőleg, így először is rettenetesen rosszul euritmiáznak bensőleg a figyelmes hallgatásnál. Amidőn normatívan végzik ezt, valódi euritmiává emelik fel. Az emberek az euritmia által meg fognak tanulni rendesen odafigyelni, fegyelmesen hallgatni, manapság ugyanis nem képesek arra, hogy igazán figyelmesen hallgassanak.
Különös felfedezéseket tettem a mostani előadásaim során. Egyesek például szólásra emelkednek a vitákban. De nagyon hamar kiderül a hozzászólásukból, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is hallották az egész előadást, még fizikailag sem, hanem csak bizonyos részeit hallották az előadásnak. Az emberiség fejlődésének mostani időszakában bír ez különösen nagy jelentőséggel. Így beleszól valaki a vitába, és azután évtizedeken át megszokott gondolatokról beszél. Például szocialista módon gondolkodó emberek előtt beszélünk, de ők tulajdonképpen csak azt hallják meg, amit az agitátoraiktól évtizedek óta hallanak, a többi dolgot még fizikailag sem hallják meg. Néha naivan fejezik ezt ki, amidőn úgy nyilatkoznak: „Dr. Steiner mond néhány szép dolgot, de nem mond semmi újat!” Olyan merevek lettek az emberek a hallgatásban, hogy minden egyebet elengednek a fülük mellett, azon kívül, ami évtizedek alatt megkötött bennük. Az emberek nem tudnak figyelmesen hallgatni, és egyre kevésbé lesznek képesek igazán hallgatni a mai korunkban, ha nem ébresztjük fel újra ezt az éber, figyelmes hallgatást az euritmia segítségével.
Újra be kell következnie a lelkiség egyfajta gyógyulásának. Ezért különösen fontos lesz, hogy a testnevelés-oktatás materialistahigiéniás részéhez, és mindenhez, amiben csak a testi folyamatok fiziológiájára vagyunk tekintettel, hozzákapcsoljuk a lelki higiéniát, amidőn mindig váltakozva tartunk egy tornaórát, illetve egy euritmia-órát. Ekkor – amennyiben az euritmia is első sorban valamilyen művészi dolog – az euritmia higiéniás eleme különösen előnyére válik majd a nevelendő személynek, hiszen az emberek nemcsak valamilyen művészi dolgot tanulnak majd az euritmiában, hanem az euritmián keresztül ugyanazt tanulják meg a lélek számára, amit a tornában a test számára tanulnak, és ez a két dolog bizony nagyon szépen egymásba hat majd. Nagyon fontos, hogy valóban úgy neveljük a gyermekeinket, hogy megint megtanuljanak odafigyelni a környezetükre, az embertársaikra. Hiszen ez mindenféle szociális élet alapja. Manapság mindenki szociális impulzusokról beszél, de csupa antiszociális ösztön működik az emberek között. A szocializmusnak azzal kellene kezdődnie, hogy az emberek megint megtanulják tisztelni egymást, megtanulnak törődni egymással. Ez csak akkor lehetséges, ha valóban meghallgatják egymást. Rendkívül fontos, hogy megint ráhangoljuk ezekre a dolgokra az érzéseinket, ha nevelővé, tanárrá akarunk válni.”
Rudolf Steiner: A nevelés művészete. Metodika, didaktika (GA 294) – forrás: antropozofia.hu
