Gondolat és szabadság I.
“Nos, kedves barátaim, azt mondtam, hogy amikor antropozófiai dolgokról beszélünk, mindig tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy jelenleg a tudatilélek fejlődését éljük, ami azt jelenti, hogy a racionálitás, az intellektus lett az emberi lélek legnagyszerűbb alkotóeleme. Valójában úgy ítélkezünk a modern korban – ennek kezdetei az ókorban, a görögországi Anaxagorasszal jelennek meg -, hogy mindent, még a megfigyelés eredményeit is átengedjük az intellektuson. És ha azt vesszük, ami ma racionális tudományként van, vesszük a legracionálisabb tudományokat, a matematikai tudományokat, de azt is vesszük, ami a többi tudományban a racionalizmus révén jelen van, amely az empirizmuson keresztül működik, akkor képet alkothatunk korunk gondolkodásának tényleges tartalmáról. De korunk gondolati tartalma, ahogyan azt még a legkisebb gyerekek is megkapják az iskolában – mert ez így van -, korunk gondolati tartalma, megközelítőleg véve az emberiség fejlődésének egy bizonyos pontján jelent meg. Világosan rámutathatunk a XV. század első harmadára: ekkor jelent meg először teljes világossággal ez az intellektualizmus. Régebben az emberek, még ha úgynevezett tudományos kérdésekben gondolkodtak is, sokkal inkább képekben gondolkodtak, amelyek maguknak a dolgoknak a növekedési erőit ábrázolták, nem pedig elvont fogalmakat, mint ahogyan azt ma magától értetődően tennünk kell. Nos, ezek az elvont fogalmak, amelyek belsőleg a tiszta gondolkodásra nevelnek bennünket, amelyekről szóltam “A szabadság filozófiájában“, ezek az elvont fogalmak teszik lehetővé számunkra, hogy szabad lényekké váljunk.
Amikor az emberek még nem tudtak absztrakciókban gondolkodni, egész lelkiállapotukkal meghatározottak, függő helyzetben voltak. Az emberek csak azután tudnak szabadon fejlődni, miután belsőleg semmi sem határozza meg őket, mióta az erkölcsi impulzusok tiszta gondolatban megragadhatók – erről “A szabadság filozófiájában” olvashatnak. A tiszta gondolatok azonban nem a valóság, hanem képek. A képek nem kényszeríthetnek minket, nekünk magunknak kell meghatározni a cselekedeteinket; a képekben nincs semmi kényszerítő erő. Az emberiség egyrészt az elvont gondolkodás, másrészt a szabadság felé fejlődött. Ezt már gyakran leírtam más nézőpontból is. De mielőtt az emberiség eljutott volna odáig, hogy a földi életben felfogja az elvont gondolatot, hogy a földi életben ugyanannak a képességnek a segítségével, amely képes felfogni az elvont gondolatot, eljutott volna a szabadsághoz, miként is volt ez korábban vele?
Az emberiség a születés és a halál közötti földi életben nem fogta fel az elvont gondolatokat; még az ókori Görögországban sem volt ez még lehetséges, nemhogy a régebbi időkben. Az emberiség képekben gondolkodott, és ennek megfelelően nem volt felruházva a szabadság belső tudatával, amely éppen a tiszta, azaz elvont gondolatokból fakadt. Az elvont gondolat hidegen hagy minket. Az, amit az elvont gondolkodás az erkölcsi képességek terén ad nekünk, a legintenzívebb értelemben melegít bennünket, mert ez a legmagasabb értelemben képviseli emberi méltóságunkat. Milyen is volt, mielőtt az elvont gondolat a szabadsággal emberiségre szállt volna? Nos, tudják, amikor az ember átlépi a halál kapuját, az első napokban, miután elhagyta a fizikai testét, még mindig vele van az éterteste, van egy átfogó visszatekintése, nem részletgazdag, hanem mindent átfogó képekben, maga előtt látja az egész életútját, amin keresztülment, amennyire emlékszik. Ez az élettabló az elhunytnak több napon át képezi képi tartalmát. Igen, kedves barátaim, így van ez ma. Abban az időkben viszont, amikor az embereknek itt a földön képekben éltek, közvetlenül a halál után visszatekintve előttük volt az, amit a mai ember tapasztal, a világ racionális, logikus megértése, ami a születés és a halál között nem volt meg nekik. Ez olyasvalami, ami a legkiemelkedőbb értelemben vezet el bennünket az emberi lény megértéséhez. Az, ami egy régebbi történelmi korszakban, nem csak az őskor emberének csak a halál után adatott meg: egy rövid visszatekintés az elvont fogalmakban és a szabadságnak az az impulzusa, amely ezáltal megmaradt számára a halál és az újjászületés közötti életre, amely aztán az emberiség fejlődése során belenyomta magát a földi életbe.
A létezés egyik titka, hogy az érzékfeletti folyamatosan utat tör magának az érzéki világba. Ami ma a földi életre kiterjed, az absztrakció és szabadság képessége, az a régebbi emberiségben csak a halál utáni visszatekintéssel került az ember birtokába, míg a mai ember a születés és a halál közötti földi életben rendelkezik racionalitással, intellektussal és szabadsággal, ezáltal a halál után csupán visszatekintés képe marad. Így csúsznak egymásba a dolgok. A valódi konkrét-érzékfeletti állandóan belenyomja magát az érzékibe. Ebből láthatjuk, hogy az antropozófia tisztán objektíven, a szellemi megfigyelésből kiindulva hogyan hozza elő azokat a tényeket, amelyekről beszél, hogy e tények feldolgozásába kezdetben semmi szubjektív önkényesség nem folyik bele. De amikor ezek a tények a birtokunkban vannak, vajon nem hatnak-e az érzelmeinkre, vajon nem hatnak-e az akarati impulzusainkra? Mondhatjuk-e az antropozófiáról, hogy pusztán elmélet? Milyen elméletinek tűnik, ha csupán azt mondjuk, hogy a mai ember az absztrakció és a szabadság embere! Mennyire átjárja a művészi érzés és a vallásos bensőségesség, amikor megtanuljuk tudni, hogy az, ami nekünk, mai embereknek, szabadságot és az absztrakció képességét adja ebben a földi életben, az az, ami a halál kapuján át az ellenkező irányba halad -, mint amelyben mi magunk járunk, amikor átlépjük a halál kapuját – a mennyei világokból a földiekbe. A halál kapuján át a szellemi világokba lépünk. Szabadságunk és absztrakciós képességünk mennyei ajándék, amely az érzékfeletti világokból került a földi világokba. Ez átitat bennünket azzal az érzéssel, hogy mi is vagyunk mi, emberi lények, mivel képes bensőségesen áthatni bennünket azzal a tudattal, hogy nem csak azt tudjuk, hogy szellemi szubsztanciát hordozunk magunkban, hanem azt is, hogy honnan kaptuk ezt a szellemi szubsztanciát.
Mi a halálra nézünk, és azt mondjuk: ami e halálon túl van, amit a régebbi emberiség a halál után egészen határozott módon megismert, az mostanra leköltözött, és a mai ember a születés és a halál között ismeri meg. És amióta ez a mennyei intellektualitás és szabadság így belépett a földi életbe, az emberiség számára szükségessé vált, hogy az istenségre másképpen tekintsen fel, mint korábban. És ez a másik, az istenségre való felnézés a Golgota misztériuma által vált lehetővé az emberiség számára. A földi életbe belépve Krisztus megszentelheti azt, ami az érzékfeletti világokból érkezett, és ami egyébként az embert büszkeségre és mindenféle dolgokra csábítaná. Olyan korban élünk, amikor meg kell értenünk: A Krisztus-impulzusnak át kell hatnia azt, ami ebben a korban a legszentebb számunkra: a tiszta fogalmak megragadásának képességét és a szabadság képességét. A kereszténység nem teljes; a kereszténység éppen azért nagyszerű, mert az emberiség egyéni fejlődési impulzusait fokozatosan át kell itatni ezzel a Krisztus-impulzussal. Az embernek meg kell tanulnia tisztán Krisztussal gondolkodni, Krisztussal szabad lénynek lenni, mert különben nem fogja fel a megfelelő módon az érzékfeletti világgal kapcsolatban azt, ami számára az érzékfeletti világból átkerült a fizikai világba.
Itt állunk, mint emberi lények, magunkra nézve, modern emberi lényekként tudjuk: az érzékfeletti a halál kapuján keresztül a földi életbe lépett be, az ellenkező irányban, mint amelyben mi magunk mozgunk, amikor átlépjük a halál kapuját. Ez történik bennünk, emberi lényekben. Ami a világban történik, az az, hogy a Krisztus, a Nap -Szellem a szellemi magasságokból a földi világokba húzódott le, hogy az, ami emberileg az érzékfelettiből az érzékibe árad, megtalálja magát azzal, ami kozmikusan az érzékfelettiből az érzékihez áramlik, hogy ezáltal az ember a helyes módon találja együtt magát a kozmosz szellemével.”
Rudolf Steiner: Antropozófiai közösségalakítás (GA257)