Gondolkodom, tehát nem vagyok!
“Abban a pillanatban, amikor a szellemi világ küszöbén átlép valaki, abban a pillanatban, amikor már nem csak nekikészülődik, hogy a beavatási tudományt tapasztalatilag megszerezze, – akkor a tudatban különálló hatalommá válik a gondolkodás, az érzés és az akarat. Önállóak lesznek. Akkor meg lehet őket ismerni, akkor tanuljuk meg valójában, hogy a gondolkodást az érzéstől és az akarattól megkülönböztessük.
Nevezetesen megtanuljuk azt, hogy megkülönböztessük a gondolkodást az akarattól. A bennünk, emberekben működő gondolkodás, ha nem a tartalmát nézzük, hanem azt, ami benne erőtermészetű -, akkor ez a gondolati erő olyasmi lesz, ami a születés, illetve a fogantatás előtt, a szellemi világban átéltek fényével bevilágít a lélekbe. Az emberben lévő akarati lényszerűség pedig valami embrionális, valami csíraszerű, és post mortem, a halál után fog csak kifejlődni. így azt mondhatjuk: ha ez itt (lásd a rajzot) az emberi élet folyamata születés és halál között, akkor a gondolkodás, ahogyan az élet folyamán működik, csak látszat, mert valódi természete a születés és fogantatás előtt él. Ami pedig az akaratot illeti, az csak csíra, mert ami belőle lesz, az a halál után fejlődik ki. Az emberi természetben az akarat és a gondolkodás alapvetően különböznek.
Ha most jön valaki a jelenkor logikájával, aki mindent beskatulyáz, aki szeret mindenből rendszereket alkotni, azt mondhatja: most hallottuk, hogy a gondolkodás az az erő, amely a születés előttről játszik bele az életünkbe, az akarat pedig az az erő, mely a halál utáni életre mutat. Ezzel mindent definiáltunk, csinosan elrendeztünk: megvan a gondolkodás és az akarat definíciója. De a definíciókkal semmit sem kapunk. Az emberek általában nem látják meg, hogy mennyire elégtelen minden definíció. Nagyon okosnak látszó definíciók is vannak, főleg tudományosak, mégis van bennük egy pont, amely a régi görög definícióra emlékeztet: arra a kérdésre, hogy mi az ember? – A válasz úgy szólt, hogy kétlábú lény, de nincsen tolla. Erre az egyik diák másnap hozott egy megtisztított kakast, jól kiszedegette előre a tokokat is a bőréből, és így szólt: ez egy ember, mert két lába van és nincs tolla. – Tehát a dolgok nem ilyen egyszerűek, nem lehet őket az intellektus szokásos eszközeivel kezelni. Mert látják, azt lehet mondani: amit gondolatként tapasztalunk, arról fel kell tételeznünk, hogy valódi mivolta a születés előtt van, lelki életünkbe ennek valamiféle tükörképe játszik bele. – De itt van egy bizonyos nehézség, ám a gondolkodásnak kis megerőltetésével azt le fogják győzni.
Ugye, ha itt van egy tükör, itt meg egy tárgy, például egy gyertya, akkor van róla egy tükörképünk; a képtől a tárgyat meg tudjuk különböztetni, nem fogjuk őket összetéveszteni.
Még ha a gyertyát valahogyan, például egy kendővel el is takarjuk, a tükörben csak a képet látjuk, s az mindenben úgy viselkedik, mint a gyertya. A képről mindent leolvashatunk, ami a gyertyával történik. Megszoktuk, hogy térben gondolkozzunk, ezért könnyen el tudjuk képzelni, hogy a kép hogyan viszonyul a gyertya valóságához. De ami bennünk a gondolkodási erő, az csak tükörkép, valóságára pedig a születés előtt találunk rá. A reális erőt, amelynek tükörképét ebben az életben használjuk, a születés előtt találjuk meg. Ezért az emberi tudatnak az alaptétele, ami akkor adódik, ha valaki a saját tudatára tekint, így szól: gondolkodom, tehát nem vagyok! Cogito, ergo non sum! Ez alapvető; azt kell felfognunk, hogy a gondolkodásban képi természet működik, s a gondolkodás valódi ereje a születés előtt keresendő. Az új fejlődés azzal indult, hogy a filozófia alaptételeként ennek az ellenkezőjét állította: cogito ergo sum, s ez értelmetlenség. Láthatják, hogyan kell átmennie az újabb emberiségnek a maga próbáin. Mi a választóponton vagyunk. Meg kell tanulnunk átformálni gondolatainkat a lelki élet fundamentumáról, alapjáról.”
Rudolf Steiner: Michael küldetése (GA194) – forrás: antropozofia.hu