Út a szívvel való gondolkodáshoz
“Az imaginatív megismerés, ha ezt az ember valóban eléri, arra teszi képessé, hogy bizonyos módon belelásson a szellemi világba.
Ez a következőképpen történik. Az embernek aránylag hosszú ideig kell ilyen kedélyvilágához szóló, közvetlenül az életből merített jelképeket vagy bizonyos nagy kozmikus titkokat röviden magukba foglaló mondásokat belső elmélyedéssel átélnie. Egyik nap azonban észreveszi – eleinte az alvásból való felébredés pillanatában, majd aztán, ha elfordítja figyelmét a külső élményekről, napközben is – hogy lelke előtt van valami, ami a saját maga által megalkotott jelképekhez hasonlóan jelenik meg, de úgy, mint a virág vagy a kő a mindennapi tudatban, és ezekről tudja, hogy nem ő hozta létre őket. Már az előkészület ideje alatt a jelképek gondos megalkotása révén megtanulja, hogy megkülönböztesse a hamis jelképeket az igaziaktól. Aki valóban gondosan előkészül, és ezáltal megtanulja, hogy magasabb rendű életéből kiküszöbölje saját véleményét, kívánságait, vágyait és szenvedélyeit, és megtanulja azt is, hogy ne azért tartson valóságnak valamit, mert az tetszik neki, az egy ilyen jelkép megjelenésekor tudni fogja, hogy melyik igaz és melyik hamis.
Ekkor bekövetkezik valami – és ezt fontos megfigyelni, hogy a valódi és hamis jelképeket megkülönböztethessük – amit nem tudunk másképpen megnevezni, mint úgy, hogy ez a szívvel való gondolkodás. Ez olyasvalami, ami a fejlődés folyamán egyszer csak létrejön, ahogy tegnap leírtuk. Az ember a mindennapi életben úgy érzi, hogy a fejével gondolkodik. Ez természetesen csak képszerű kifejezés, mert az ember a szellemi szervekkel gondolkodik, amelyeknek alapja az agy, de mégis úgy véljük, hogy a fejünkkel gondolkodunk. Egészen másképpen érzünk azzal a gondolkodással kapcsolatban, ami akkor jelenik meg, ha fejlődésünkben kissé előrehaladtunk. Ekkor valóban úgy érezzük, hogy ami eddig a fejünkben lokalizálódott, most a szívbe került. Persze nem a fizikai szív az, ami gondolkodik, hanem az a szerv, ami a szív közelében fejlődik ki, az úgynevezett tizenkét levelű lótuszvirág. Ez egyfajta gondolkodó szervvé válik, és ez a gondolkodás élesen különbözik a szokásos gondolkodástól. A szokásos gondolkodáshoz köztudottan megfontolás szükséges, hogy valamilyen igazsághoz eljussunk. Fogalomról fogalomra haladunk. Egy bizonyos pontból kiindulunk, logikusan haladunk a következő pontig, és e logikai megfontolás útján eljutunk oda, amit aztán igazságnak, megismerésnek nevezünk. Ez a mindennapi gondolkodás útján megszerzett megismerés. Másképpen van ez, ha a valóságot az előbb leírt igazi jelképek útján akarjuk megismerni. Ezek úgy állnak előttünk, mint a tárgyak, de a róluk való gondolkodás nem téveszthető össze a fej szokásos gondolkodásával. Mert itt közvetlenül adódik, hogy valami igaz vagy téves, és nincs szükség megfontolásra ahhoz, hogy a magasabb világok valamely tényére vonatkozóan ezt vagy azt mondjuk. Amíg a kép előttünk áll, tudjuk, hogy mit kell mondanunk róla. Ez a közvetlenség jellemzi a szívgondolkodást.
A mindennapi életben nincs sok dolog, amit ehhez hasonlíthatnánk, de a jobb megértés kedvéért megemlíthetünk valamit. Ezek mindenekelőtt azok az események, amelyeknél úgyszólván „megáll az ész”, mert a magasabb világokból származónak érezzük őket. Képzeljünk el, például egy villanásszerűen megjelenő eseményt, ami megijeszt bennünket. Itt a külső esemény és az ijedtség közé nem kerül semmiféle gondolat, az esemény közvetlenül idézi elő az ijedtséget. Értelmünket belső élményünk, az ijedtség állította meg. Ez egy egészen jó kifejezés, mert az ember egy ilyen eseménynél szinte megérzi, hogy értelme leáll. Éppígy előfordulhat, hogy, mondjuk, az utcán egy esemény láttán haragra lobbanunk. A belső lelki élményt itt is egy közvetlen benyomás idézi elő. A legtöbb ilyen esetnél megállapíthatjuk, hogy ha az eszünket használjuk, a történteket másképpen ítéljük meg, mint az első benyomás alapján. Ezeket az élményeket, amelyeknél az első benyomásra következik a lelki élmény, összehasonlíthatjuk azokkal, amelyeknél a szellemi kutató számot ad magának arról, amit a magasabb világokban átélt. Ha az ilyen élményeket logikával kezdjük kritizálni, akkor elűzzük őket, a mindennapi gondolkodás töprengéseire ezek az élmények egyszerűen eltűnnek. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy a mindennapi gondolkodás alkalmazásával többnyire téves következtetésekre jutunk ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.
Amennyire szükséges – ezt már hangsúlyoztuk, hogy az előkészületek folyamán mindenekelőtt elsajátítsuk az értelmes gondolkodást, amikor megtanuljuk felfogni a dolgokat, mielőtt a magasabb világokba emelkedünk, annyira szükséges az is, hogy e mindennapi gondolkodástól a közvetlen megértéshez eljussunk. És éppen azért, mert a magasabb világokban a közvetlen felfogást kell megtanulnunk, azért kell előkészületként ennek logikai alapjait kifejlesztenünk. Azért szükséges ez, mert különben érzéseink egészen biztosan tévedésbe vinnének. A magasabb világokban nem tudunk helyesen ítélkezni, ha nem alakítottuk ki előbb a fizikai világban az értelmes gondolkodást. A magasabb gondolkodás, a szívgondolkodás sajátosságai esetleg arra indíthatnának sok embert, hogy lerázza magáról a szokásos logikát. Azt mondják, ha a fizikai sík szokásos logikáját úgyis el kell felejteni, akkor minek előzőleg megtanulni? Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a logikus gondolkodás gyakorlása a fizikai síkon más embert farag belőlünk. Nem ezzel a gondolkodással értjük meg a magasabb világokat, hanem ez más emberré tesz bennünket. A logikus gondolkodással átélünk valamit, átélünk egyfajta lelkiismeretet, és ha ezt kialakítjuk, akkor lelkünkben kifejlődik egy bizonyos felelősségérzet az igaz és a hamis iránt, enélkül pedig nem sokra megyünk a magasabb világokban.
Alapos oka van annak, hogy a magasabb világokba való felemelkedéskor a gondolkodást ne hagyjuk figyelmen kívül, mert az ember a mindennapi életben többnyire a következő három fokozatot él át. A legtöbb ember azon a fokon áll – a normális tudatnál ez történik ahol a közvetlen, természetes érzései mondják meg, hogy valami helyes vagy helytelen, ezt meg kell tennie, azt pedig nem. Az embert legtöbbször ilyen közvetlen érzés vezeti abban, hogy mit tartson igaznak vagy tévesnek.
Tegyék fel a kérdést: hány ember van ma, aki veszi a fáradságot, hogy utánagondoljon annak, ami a legszentebb kincse. Azáltal, hogy bizonyos viszonyok közé, egy bizonyos közösségbe születtek, mondjuk, nem Törökországban, hanem Közép-Európában, közvetlen, magától értetődő érzéssel tartják helyesnek a kereszténységet a mohamedanizmussal szemben. Tehát bizonyos érzések alapján nem a mohamedán igazságot tartják helyesnek, hanem azt, amit a kereszténység mond. Az ilyesmit nem szabad félreértenünk, ezért bele kell gondolnunk, hogy igazi ismeretekhez jussunk. Tisztában kell tehát lennünk azzal, hogy a legtöbb embernél közvetlen érzései döntik el, hogy mit tartson helyesnek vagy tévesnek. Ez az egyik fejlődési fok.
A második fokon az ember elkezd gondolkodni. Egyre többen vannak ma, akik az eredeti érzésből kiindulva elgondolkodnak azokon a dolgokon, amelyekbe beleszülettek. Ez az oka annak, hogy olyan sok kritika éri az ősi, szent hagyományokat és hitvallásokat. Ez az értelem, az intellektus reakciója azzal szemben, amit az érzések útján értelmünk ellenőrzése nélkül vettünk át. Az emberi léleknek ez a képessége, hogy kritikával illeti azt, amibe beleszülettünk, vagy amit belénk neveltek, annak uralmából fakad, amit tudománynak nevezünk. A mai értelemben vett tudomány éppen azoknak az erőknek a munkája, amelyeket most jellemeztünk. A külső tapasztalatokat, a külső észleleteket, akár közvetlenül az érzékszervek útján jutunk hozzájuk, akár kifinomult módszerekkel, mint a teleszkóppal, mikroszkóppal vagy hasonlókkal, az értelem törvényekbe foglalja össze, és ezekből jön létre az intellektuális tudomány.
Látjuk tehát az emberi léleknek ezt a két fejlődési momentumát. Az ember abban a vonatkozásban, hogy bizonyos dolgokat igaznak tart-e, az első fokon áll, amikor az eredeti, nem kifejlesztett érzése szólal meg, az az érzés, amely veleszületett, vagy amelyet neveltetése útján sajátított el. A második fokon az érzésen túl megszólal az értelem, az intelligencia. Akinek a lelkében némi önismeret él, az tudja, hogy az intelligenciának egészen határozott tulajdonsága van. Ez a tulajdonság megöli, kioltja az érzést. Ki ne tudná – ha az intelligenciát jól megfigyeli – hogy a puszta értelmi tevékenység megöli az érzést. Akik saját eredeti érzésükből kiindulva, a fejlődés bizonyos fokán feljogosítva érzik magukat, hogy ilyen vagy olyan véleményük legyen, attól tartanak, hogy hitbeli meggyőződésüket, hitigazságukat összezúzza, eltünteti az intelligencia. Ez jogos félelem. Ha viszont ez a félelem odáig megy, hogy azt mondják: óvakodjunk a gondolkodástól, hogy feljussunk a magasabb világokba, maradjunk meg érzelmi életünknél – akkor sohasem juthatnak fel a magasabb világokba, hanem megmaradnak a közvetlen, de fejletlen érzelmi életüknél. Lehetnek különböző élményeik, ezek azonban alacsony fokon maradnak.
Magunkra kell vennünk azt a kényelmetlenséget, hogy a gondolkodást valóban iskolázzuk. Ezzel olyasmit nyerünk, ami a külső világban is a legnagyobb mértékben hasznos. A magasabb világokba való bejutáshoz a gondolkodás nem szükséges, előkészületként szolgál, gyakorlásként. Aki ezt megérti, az sohasem fog dicshimnuszokat zengeni a szokásos intellektusról, mert puszta logikával a magasabb világok igazságait nem lehet megismerni. Ez teljes lehetetlenség. Azt a gondolkodást, amit a természettudományokra irányítunk, nem lehet ugyanolyan módon a magasabb világok élményeire és tapasztalataira alkalmazni. Aki a magasabb világokban logikus gondolkodással akarna kombinálni, csak kevéssé megalapozott sekélyes igazságokat hozhatna létre. A külső fizikai világban viszont a gondolkodásra közvetlenül szükség van, mert intelligencia nélkül nem tudnánk gépeket szerkeszteni, hidakat építeni, nem lehetne botanikát, zoológiát, orvostudományt tanulni. Itt az intelligencia alkalmazása közvetlen, míg a magasabb fejlődés számára annyi a jelentősége, mint az írás megtanulásáé fiatal korunkban. Az írás megtanulása csak akkor válik fontossá, miután túljutottunk rajta. Ha már mögöttünk van, úgy tekintünk vissza rá, mint az íráskészség elsajátításának feltételére. Amíg csak tanuljuk az írást, nem tudjuk gondolatainkat írásban kifejezni. Ezt csak akkor tudjuk, ha már az írás megtanulásán túl vagyunk. Az írás tanulása egy olyan képesség gyakorlása, amelyet el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy alkalmazni tudjuk. A logikával is ez a helyzet. Aki magasabb fejlődésre törekszik, annak bizonyos ideig iskoláznia kell magát a logikus gondolkodásban is, amit aztán le kell vetnie, hogy eljusson a szív gondolkodásához. A logikai iskolázásból azonban megmarad számára az igazsággal szembeni lelkiismeretesség, amikor a magasabb világokba jut. Aki elvégzi ezt az iskolázást, az nem fog minden tetszés szerint megjelenő képet valódi imaginációnak tekinteni, vagy valamilyen értelemben megmagyarázni, hanem belső erővel fog közeledni a realitáshoz, és a megfelelő értelemben fog látni és értelmezni. Éppen ezért szükséges az aprólékos és helyes előkészület, mert ott közvetlen érzésekkel kell közelednünk ahhoz, hogy valami igaz vagy hamis. Pontosan a következőnek kell történnie: míg a mindennapi életben a dolgokat megfontolhatjuk, addig itt a léleknek annyira iskolázottnak kell lennie, hogy a magasabb dolgokkal szemben közvetlenül el tudja dönteni, hogy azok igazak, vagy hamisak.”
Rudolf Steiner: Makrokozmosz és mikrokozmosz (GA119) – forrás: antropozofia.hu