A növény, állat és ember megbetegdésének alapösszefüggéseiről

“Aki a betegségről és egészségről reális fogalmat akar kialakítani, óvakodjon arról beszélni, hogy az ásványok és a fémek is megbetegedhetnek. Másképp áll azonban a dolog, ha továbbmegyünk, és átlépünk a növényvilágba. A növények megbetegedéséről természetesen már lehet beszélni. A növények betegségei különösen érdekesek és különösen fontosak a „betegség” fogalmának reális megértéséhez. A növények esetében, ha nem játékos módon közelítünk a dologhoz, nemigen beszélhetünk a betegség belső okairól. A betegség belső okairól a növényeknél nem beszélhetünk ugyanolyan mértékben, mint ahogy az állat és az ember esetében. A növényvilágban a betegségek mindig külső kiváltó okokra vezethetők vissza: a talaj ilyen vagy olyan hatására vagy egyéb elemi és természeti erőkre. A növények betegségeit tulajdoníthatjuk élősdiek hatásának, melyek a növényt megtámadják és kárt tesznek benne. A növényvilágra vonatkozóan joggal mondhatjuk, hogy a „belső kórok” fogalma alapvetően nem állja meg a helyét. – Mivel nem beszélhetünk egy féléven keresztül erről a témáról, így természetesen nem tudjuk számtalan bizonyítékkal alátámasztani azt, amire utaltam. De minél mélyebbre hatolunk a növénypatológiába, annál inkább azt látjuk, hogy „belső kórokokról” a növények esetében nem beszélhetünk: itt külső kiváltó okokról és kártevőkről, külső hatásokról van szó.

A növény úgy jelenik meg előttünk a külvilágban, mint olyan lény, amely fizikai testből és étertestből áll. Egyben olyan lényként áll előttünk, amely mintegy felhívja a figyelmet arra, hogy elvileg az ilyen fizikai és étertestből álló lény alapvetően egészséges, s ahhoz, hogy megbetegedjen, valamely külső károsító hatásnak kell érnie. Ezzel teljesen egybehangzik a szellemtudomány álláspontja is. A kutató a szellemi látás módszerével az állatvilág és az ember betegségeinek esetében határozottan a lények belső, érzékfeletti részeiben látja a változásokat; de egy beteg növény esetében sohasem beszélhetünk arról, hogy maga az étertest változott volna meg, hanem csak arról, hogy a fizikai testbe és különösen az étertestbe kívülről hatolnak be különféle zavarok és káros befolyások. A szellemtudomány tényei éppenséggel igazolják tehát általános következtetésünket: vizsgálatunk tárgyát – a növény fizikai testét és étertestét – alapvetően az egészség jellemzi. Más dolog az, hogy ha a növényt külső, káros hatás éri, akkor képes a növekedés és fejlődés minden lehetséges eszközével védekezni az ártalom ellen, és meggyógyítani magát. Figyeljék meg egyszer, hogy ha egy növényt megvágnak, miként próbálja benőni a megrongált területet, kikerülni mindazt, ami útjában áll. Szinte a kezünkkel tapinthatjuk, hogy a növényben van valami belső ellenállás, valami gyógyító erő, mely a káros hatással szemben fellép.

Láthatjuk tehát, hogy a növény éterteste és fizikai teste képes rá, hogy a külső ártalmakra belső gyógyító erőkkel válaszoljon. Ez a tény rendkívül fontos, ha ezen a téren tisztán akarunk látni. A növény – tehát mint fizikai testtel és étertesttel rendelkező lény – megmutatja nekünk, hogy a fizikai test és az étertest eredendően magában hordozza az egészség princípiumát, de nemcsak olyan mértékben, amennyire ez az illető lény fejlődéséhez és növekedéséhez szükséges, hanem egy ilyen lényben még fölösleg is van ezekből az erőkből, s ez külső támadás esetén gyógyító erőkben nyilvánul meg. – Honnan erednek ezek a gyógyító erők?

Ha egy olyan testet vágunk meg, amely pusztán fizikai, akkor a vágás megmarad. Magától semmit sem fog tudni tenni, hogy a sebet begyógyítsa. Pusztán fizikai testek esetében ezért nem beszélhetünk megbetegedésről, s még kevésbé arról, hogy a betegség és a gyógyulás kapcsolatban állnak egymással. Ezt akkor láthatjuk a legtisztábban, ha egy növény megbetegszik. Itt a belső gyógyító erő princípiuma az étertestben keresendő. Ez viszont kiválóan mutatja a szellemtudományos tényállást.

Mert ha egy növény megsebesül, annak éterteste sokkal élénkebb életet kezd a seb körül, mint ami azon a területen korábban zajlott. Egészen új formákat bont ki magából, és más áramlatokat fejleszt ki. Ez az, ami rendkívül érdekes: hogy a növény étertestét egyenesen felfokozott tevékenységre ösztönözzük, ha fizikai testében kárt teszünk.

Ezzel ugyan még nem definiáltuk a betegség fogalmát, de valamivel közelebb kerültünk a betegség hogyanjához, elértünk valamit, ami sejtetni enged egyet-mást a gyógyulás mikéntjéről.

Menjünk most tovább – mindig a belső, látnoki megfigyelés vezérfonalán –, és próbáljuk meg most józan ésszel felfogni azokat a külső jelenségeket, amelyek felé a szellemtudomány vezet bennünket. A növényeknek okozott ártalmakról térjünk át azokra, melyek az állatokat sújtják, olyan lényeket tehát, melyeknek már asztráltestük is van. Általában véve azt látjuk, hogy a magasabb rendű állatoknál nagyon ritkán, és minél magasabb rendű az állat, annál ritkábban találkozunk azzal, ami a növényeknél általános jelenség volt: nevezetesen az étertestnek a külső áramlatokra adott reakcióival. Ha egy alacsonyabb vagy akár magasabb rendű emlősállat fizikai testét durván megsebezzük, például egy kutyának levágjuk az egyik lábát, azt látjuk, hogy a kutya éterteste nem olyan könnyen mozgósítja gyógyító erőit, mint annak a növénynek az éterteste, melynél hasonló módon okoztunk sérülést. De azért még az állatvilágban is nagymértékben megfigyelhető ez a jelenség. Vegyünk itt példaként egy egészen alacsonyrendű állati lényt, egy tritont vagy ehhez hasonlót. Az ilyen alacsonyrendű állatot szét lehet vágni: ha egy ilyen lény bizonyos szerveit levágják, akkor ez, azt mondhatnánk, az állatnak nem különösebben kellemetlen. A levágott részek nagyon gyorsan újra nőnek, és az állat nemsokára úgy néz ki, mint azelőtt. Itt valami hasonló történt, mint a növényeknél: az étertestben egy bizonyos gyógyító erő gerjed fel. Ki tagadná, hogy ha az ember vagy egy magasabb rendű állat étertestét próbálnánk hasonló módon gyógyító erők kifejlesztésére serkenteni, az az illető lény egészségét súlyosan károsítaná. Az alsóbb rendű állat étertestét azonban ez csak arra ösztönzi, hogy belsejéből egy új szervet növesszen magának. Lépjünk most egy fokkal feljebb.

Ha például a rák egyik végtagját vágjuk le, a rák nem képes azonnal másik végtagot növeszteni magából. De amikor legközelebb vedlik, amikor élete következő átmeneti szakaszába ér, akkor a letört tag helyén egy csonk nő ki; a második alkalommal ez a csonk nagyobb lesz, és ha az állat elég gyakran vedlene, akkor az elveszett tag helyébe új nőne. – Itt tehát arról van szó, hogy egy ilyen étertestben már több kell ahhoz, hogy a belső gyógyító erőt felébresszük. A magasabb rendű állatoknál pedig ez már ilyen mértékben egyáltalán nincs meg. Ha egy magasabb rendű állatot megcsonkítunk, az nem tudja ezt a gyógyító erőt azonnal előteremteni az étertestből. De egy dolgot újra hangsúlyoznunk kell, ami ma jelentős szerepet játszik a természettudományos vitákban: ha a megcsonkított állatnak utódai vannak, az utódokra nem száll át a csonkaság; a következő generációknak újra ép tagjai lesznek. Amikor az étertest átörökíti tulajdonságait az utódokra, azok újra képesek lesznek egy tökéletes szervezet kialakítására. A triton esetében az étertest még magában az állatban működik, a ráknál csak a vedléskor; a magasabb rendű állatoknál ez csak az utódokban jelentkezik: az étertest csak itt pótolja azt, ami az előző generációkban megrongálódott. A természet ilyen jelenségeit tehát fokonként kell vizsgálnunk, hogy világos legyen számunkra: még akkor is az étertest gyógyító ereje működik, amikor az elődökről az utódokra való átöröklés során úgy öröklődik az étertest, hogy újra kialakítja az egész, sértetlen állatot. Itt tehát megkerestük, hogyan működnek az étertest gyógyító erői.

Most vethetjük fel a következő kérdést: mi hát az oka annak, hogy minél magasabb fokra jutunk az állatvilágban – és ha külsőlegesen nézzük, ez az emberek világára is érvényes – az étertestnek annál nagyobb erőfeszítéseket kell tennie, hogy kifejthesse gyógyító erejét. – Ennek az az oka, hogy az étertest a legkülönbözőbb módokon kapcsolódhat a fizikai testhez. A fizikai test és az étertest között van egy szorosabb és egy lazábbnak nevezhető összetartozás. Vegyünk például egy alacsonyabb rendű állatot: a tritont, amelynek levágott tagja nyomban újraképződik. Itt az étertest és a fizikai test között laza kapcsolatot kell feltételeznünk. Még nagyobb mértékben érvényes ez a növényvilágra. Itt azt kell mondanunk: ez a kapcsolat olyan jellegű, hogy a fizikai test nem képes visszahatni az étertestre, az étertest érintetlen marad attól, ami a fizikai testben történik, és így bizonyos értelemben független tőle. Az étertest lényege pedig az, hogy tevékeny, teremtő, növekedést ösztönző. De a növekedést csak egy bizonyos határig segíti elő. Abban a pillanatban, amikor egy növény vagy egy alacsonyabb rendű állat egyik tagját levágjuk, az étertest azonnal készen áll rá, hogy a levágott tagot pótolja, azaz teljes működését helyreállítsa. Mi a helyzet akkor, ha nem tudja a teljes működést kibontakoztatni? Akkor az étertest nyilván jobban kötődik az illető tag működéséhez. És valóban ez a helyzet a magasabb rendű állatoknál. Az ő esetükben az étertest és a fizikai test sokkal mélyebben, szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Amikor a fizikai test formái kialakulnak, ezek a formák – ahogyan a fizikai természetben jelentkeznek – visszahatnak az étertestre.

Ha szemléletesen akarunk fogalmazni: az, ami az egészen alacsonyrendű állatoknál vagy növényeknél kívül van, nem hat vissza az étertestre, hanem érintetlenül hagyja, és önálló életet él. A magasabbrendű állatoknál a fizikai test formái már rákényszerítik magukat az étertestre; itt az étertest teljesen hozzáidomul a fizikai testhez és a fizikai testtel egyidejűleg az étertestet is megsértjük. Ekkor az étertestnek természetesen mélyebb erőket kell bevetnie, mert először saját magát kell helyreállítania, és csak azután az érintett testrészeket. Ezért, ha egy magasabb rendű állat étertestéhez akarunk hozzáférni, mélyebb gyógyító erőkhöz kell folyamodnunk. De mitől függ mindez? Miért függ egy magasabb rendű állat éterteste olyannyira a fizikai test formáitól?

Minél magasabb rendű állatról van szó, a fizikai és az étertest tevékenysége mellett annál inkább figyelembe kell vennünk az asztráltest tevékenységét is. Az alacsonyabb rendű állatoknál még alig beszélhetünk az asztráltest működéséről. Ezért van az, hogy az alsóbbrendű állatok annyira növényszerűek. Minél magasabbra megyünk, annál inkább tekintetbe kell vennünk az asztráltestet. Ez viszont úgy működik, hogy függővé teszi magától az étertestet. Egy olyan lénynek, mint a növény, mely csak fizikai és étertesttel rendelkezik, csak kevés kapcsolata van a külvilággal; érik ugyan ingerek, de ezek nem fejeződnek ki belső folyamatokban. Ahol azonban már asztráltest is működik, ott a külső benyomások a belső folyamatokban tükröződnek. Az a lény, amelyben az asztráltest nem működik, belsejét tekintve sokkal zártabb a külvilág felé. Egy lény annyira nyitott a külvilágra, amennyire működik benne az asztráltest. Az asztráltest tehát egy lény belsejét köti össze a külvilággal. Az asztráltest fokozottabb működése teszi, hogy az étertestnek sokkal nagyobb erőt kell mozgósítania a fellépő károk kiegyenlítése érdekében.

De van még más is, amit figyelembe kell vennünk, ha az állatokról áttérünk az emberre. Itt az asztráltestben nemcsak a bevésett, betáplált, előírt rendszerek működnek, mint az állatok esetében leginkább: az állat inkább egy kötött, rögzített életprogram szerint él. Az állat esetében nem egykönnyen beszélhetünk arról, hogy ösztöneiben különösen féktelenkedő lenne, vagy különösebb mértéktartást tanúsítana. Az állat a maga életprogramját követi. Az állat megnyilvánulásai egyfajta, jellegzetes programból következnek. Az ember viszont, éppen azáltal, hogy a fejlődés lépcsőfokain magasabbra hágott, képes rá, hogy valamennyi lehetséges különbséget megélje a helyes és a helytelen, az igaz és a hazug, a jó és a rossz között. A külvilággal a legkülönbözőbb módokon, de csakis személyes indíttatásból kerül érintkezésbe. Az érintkezés valamennyi fajtája visszahat az ember asztráltestére. Ebből az következik, hogy most már az asztráltest és étertest közötti kölcsönhatás is ezeknek a külső élményeknek megfelelően alakul. Ha tehát az ember valamilyen szempontból féktelen életet él, az hatással van asztráltestére. Láttuk azonban, hogy az asztráltest visszahat az étertestre – hogy hogyan, az attól függ, hogy mi van betáplálva az asztráltestbe. Így most már megértjük, hogy az ember étertestét megváltoztatja az a körülmény, hogy milyen életet él a jó és rossz, a helyes és a helytelen, az igazság és a hazugság stb. pólusai között. Mindez hatást gyakorol az ember étertestére.
GA120