Szavazat és…

“Kezdjük Angliánál, ahol láttuk, hogyan alakul a parlamentarizmus az évszázadok folyamán, mint egyik árnyalat, hogyan akarja az önmagára állított személyiség megvalósítani magát. A személyiség függetlenedni akar, saját lábára akar állni, ez azonban annyit jelent: egyszerre akar szociális személyiség lenni és személyiségként érvényesülni. A parlamentarizmus csak az egyik útja annak, hogy személyiségként érvényre juttassa magát. De amikor a parlamentarizmusban résztvevő egyén érvényesül, abban a pillanatban megsemmisíti személyiségét, amikor az akaratból szavazat lesz. A személyiség megszűnik abban a pillanatban, amikor az akaratból szavazat lesz. És ha helyesen tanulmányozzuk a parlamentarizmus kibontakozását az angol történelemben a XV századi polgárháború óta eltelt századokban, ezt látjuk. Ennek a parlamentáris életnek, ennek a parlamentarizmus felé hajló életnek a kiinduló pontján rendeket látunk, különféle rendeket. Ezek a rendek nem pusztán rendekként akarnak érvényre jutni, hanem szavazatként, szóhoz akarnak jutni, rendként akarnak érvényesülni. Megadták nekik a szólás lehetőségét, de az emberek nem elégedtek meg a beszéddel és egymás megértésével, hanem szavazni akarnak. A szavazással, amikor a beszédből szavazat lesz, megölik azt, ami a lélekben élt, mialatt beszéltek. És így minden parlamentarizálás az emberiség nivellálásába torkollik. A személyiség érvényesítésével kezdődik és a személyiség kioltásával végződik. Teljes körforgás, mint az emberi élet maga. A születéssel kezdődik és a halállal végződik. Csakhogy az embernél ez két időpontra oszlik, míg történelmi életben az egyik közvetlenül benyúl a másikba, a születés és a halál összekeveredik egymással. Ez az, amit szemügyre kell vennünk.

Amit mondtam, azt ne vegyék a parlamentarizmus kritikájának. Mert ha a parlamentarizmus kritikájának fogják fel, akkor azzal gyanúsítanak, hogy azt mondtam: értelmetlenség, hogy az ember megszületik, mert úgyis meghal. Tehát minthogy meghal, nem is kellene megszületnie. Ne tételezzük fel a világról azt a balgaságot, hogy engedi az embert megszületni, holott meg kell halnia. Kérem, ne gyanúsítsanak azzal, hogy azt mondtam: a parlamentarizmus értelmetlenség, mert a személyiség szüli, annak az impulzusából indul ki, aztán ismét megsemmisíti. Én csak a retorikából a közvetlen életbe helyezem a parlamentarizmust. Belehelyeztem abba, ami minden élet sajátja: a születésbe és halálba. Tehát éppen azt mutattam meg, hogy a valósághoz tartozik. Ezzel azonban a tudati lélek korszak minden ilyen külső jelenségének a karakterét is jellemeztem, mert mindez a tudati lélek korszakában történik és a születés és halál jegyében áll, ahogy éppen most ismertettem.

Számtalanszor hangzott el az angolul beszélő világ okkult páholyainak kis köreiben, ha egymás között voltak: nehogy felvilágosítsuk a világot a születés és halál titkairól. Mert ha a születés és halál titkát felfedjük, akkor felvilágosítjuk őket a mostani korról. Átadunk egy tudást, amit nem akarunk kiengedni a kezünkből. Ezért első szabályként érvényesítették, hogy ne beszéljenek a külső életben a születés és halál titkáról, arról, hogy ez mindenben és mindenekelőtt a történelmi jelenségekben érvényesül. Mert ezáltal kerül a tragikus bélyeg a modern életre és kényszerül a modern élet valamire, amire egyáltalán nem hagyja magát könnyen kényszeríteni. Arra kényszerül ugyanis, hogy elfordítsa tekintetét a munka eredményeiről és magára a munkára tekintsen. Az embernek öröme kell, hogy legyen a munkában, miközben ezt mondja: amit ebben a korszakban külsőleg dolgozunk, azt a halálnak tesszük és nem a születésnek. És ha nem akarunk a halálnak dolgozni, akkor nem lehet modern értelemben dolgozni, mert a modern korban gépszerűen kell dolgozni. Aki ezt nem akarja, az egyszerűen vissza akar térni a korábbi korszakokba.

Tanulmányozhatjuk aztán a francia történelmet, hogyan kísérlik meg a személyiség függetlenedését befelé irányítani. Ez a személyiségnek azon a szörnyű módon történő felszámolásához vezet, amelyet a forradalom végső időszaka és Napóleon eljövetele jelez. Vagy nézzük a dolgot akár Olaszországban. Honnan merítette az újabb Olaszország azt az impulzív erőt, amellyel ott a nemzeti elem az úgynevezett ”sacro egoismo”-ig, a szent egoizmusig jutott, honnan merítette az új Olaszország ezt az erőt? A világ jelenségeiben megmutatkozó alapvető dolgok lényegét mélyebb régiókban kell keresnünk. Menjünk vissza a tudati lélek korszakának kezdete előtti fontos időpontig: az olasz nép minden oldalról abból merít erőt, amit a római pápaság beleplántált az olaszságba. A római pápaság jelentősége Olaszország szempontjából éppen abban mutatkozott meg, hogy lényegét beleplántálta az olasz lélekbe. És ebből fakadt az, – ahogy a varázsló inasával gyakran megtörténik – hogy az történt, amit nem akart: a modern Olaszország teljes intenzitású elfordulása a pápaságtól. Itt látjuk a legjobban, hogyan ütközik össze az, amire törekszenek és ami ugyanakkor megszünteti önmagát. Nem a gondolatok, hanem az érzés-erők és lelkesedési erők azok, amelyek Garibaldiban rejlettek – ezek a régi katolikus lelkesedés maradványai – de amennyiben átfordultak, a katolicizmus ellen irányultak.

Az emberek akkor fogják csak saját korukat megérteni, ha ezeket a dolgokat a helyes összefüggésben látják. Európában azok a különféle szimptomatikus események játszódtak le, amelyeket lelkük előtt felvázoltam: hogy a háttérben Keleten az oroszság összeötvöződött a bizánci vallásos struktúra maradványaival, a normann-szláv vérségi impulzussal és az Európa keleti területeire különféle módon beáramlott ázsiai jelleggel. De ez a hármasság improduktív, hiszen semmi olyan nincs benne, ami magából az orosz lélekből fakadna. Ez a hármasság ugyanakkor nem jellemző arra, ami az orosz lélekben él. Mi a személyiség függetlenedésének elképzelhető legnagyobb ellentéte? A bizánci elem. Az újabb kor egyik jelentős személyisége, akit nem becsülnek kellőképpen: Pobjedonoszev. Figyelemreméltó ember volt, olyasvalaki, aki teljesen a bizánci elemet hordozta magában. Olyan ember volt, aki csak az ellentétét tudta akarni annak, amit a tudati lélek korszaka akar, és természetszerű módon kihoz az emberből. El lehetne képzelni, hogy a bizánci elem még hatékonyabban tovább terjed az orosz ortodoxiában, hogy ez, ami minden individuális személyiség halála, még intenzívebben működik és mégse tör felszínre más, mint a legerősebb törekvés a személyiség függetlenedésére. Átolvashatjuk az orosz történelmet. Ha nem azt olvassuk ki belőle, ami úgy játszódott le, hogy megjelenése mindig meg volt tiltva, akkor nem az van előttünk, ami tulajdonképpen az orosz történelem, vagyis a valóban mozgató elem. Ha azonban azt olvassuk az orosz történelemben, ami az uralkodó hatalmak engedélyével megjelenthetett, akkor az áll előttünk, ami halált hozó elemként telepszik rá az orosz életre. Itt mutatkozik meg ez a legjellegzetesebben, mert az orosz életben van a legtöbb abból, aminek a jövőben kell megvalósulnia. Minthogy a szellemén fejlődésének csírái éppen az orosz életből fakadnak, ezért az, ami a tudati lélek korszakában mostanában külsőleg megjelent, csupa halált hozó, csupa rothadást lehelő valami, de olyasvalami, aminek meg kellett történnie, éppen azért, mert annak, ami szellemi életként akar kialakulni, annak a halál talajából kell kinőnie.

Ezt a tudati lélek korszakának fejlődése érdekében be kell látnunk, különben sohasem tudjuk a jelenkor valódi szükségleteit megérteni. Arról sem fogunk tudni képet alkotni, ami oly rombolóan zúdult az emberiségre, ha nem tudjuk, hogy az utóbbi négy évben csak mintegy összefoglalva jelent meg az, ami a tudati lélek kezdete óta halálként telepedett az emberi életre. Jellemző, hogy éppen a természettudományos gondolkodásmód halált hozó jellege hatott figyelemreméltó módon az újabb kor egyik legprófétaibb személyiségére. Az alábbi kis szimptomatikus esemény jelentős helyet foglal el az újabb történelmi fejlődésben: 1830- ban Weimarban Sorét Goethéhez megy. Goethe izgatottan fogadja; úgy értem izgatott módon, nem szenvedélyes izgalommal Azt mondja: most végre elindult valami mozgás, minden lángokban áll! És mondott még néhány mondatot úgy, hogy Sorét azt hitte, Goethe az 1830-ban kitört párizsi forradalomra gondol, és ebben az értelemben válaszolt. De Goethe egyáltalán nem erről a forradalomról beszélt. Azt mondta: egyáltalán nem erre gondolok, ez nem különösebben fontos számomra. Ezzel szemben fontos az, ami a párizsi Akadémián történt Cuvier és Geoffroy de Saint-Hilaire között. Cuvier a régi természetszemlélet képviselője volt, azé a természetszemléleté, amely csak egymás mellé állítja az élőlényeket, és azt kell mondanunk róla, hogy mindenekelőtt a technikába fut bele. Geoffroy de Saint-Hilaire viszont életet vitt bele az egész folyamatba. Benne Goethe annak az újkori természettudományos gondolkodásmódnak a kezdeményezőjét látta, amely már nem akar tisztán Kopernikusz, Kepler és Galilei értelmében természettudományos lenni. A régebbi korszak képviselőjével, Cuvier-vel szemben Geoffroy de Saint-Hilaire annak a természettudományos szemléletnek a képviselője, amely magának az életnek a mozgékonyságát viszi bele a természetbe. Ezért látta Goethe egy egészen új korszak kezdetét, amikor Geoffroy de Saint-Hilaire gondolataiba olyan természettudományos gondolkodást látott, amelynek – ha valóban kifejlődik – el kell vezetnie a természetre vonatkozó érzékfeletti felvilágosításhoz. Ez nem történhet másként, minthogy végül átmegy az érzékfeletti megismerésbe, a szellemileg látó megismerésbe. Ebben látta Goethe az 1830-as forradalmat, nem abban, ami politikailag Párizsban történt. Goethe ezáltal kora egyik legintenzívebb profetikus szellemének bizonyult. Bebizonyította, hogy megérezte és átélte, miről van szó az újabb korban.

Ebben az új korban bátorság kell ahhoz, hogy valóban betekintsünk a körülményekbe. Ilyen bátorságra a régebbi korokban nem volt szükség. Bátorság kell ahhoz, hogy a történelmi viszonyokba betekintsünk, mert fontos, hogy a tudati lélek ki tudjon fejlődni.” Rudolf Steiner: Történelmi szimptomatológia GA185 – forrás: antropozófia.hu