A két áramlat – I.rész

A földi szellemi életben, de még az antropozófián belül is új korszakot nyitott Rudolf Steiner az 1924-ben megtartott karmaciklusaival. Ezekben kiemelten foglalkozott azokkal a karmikus előzményekkel, amelyek az emberi lelkeket földi életükben az antropozófiai mozgalomba, az Antropozófiai Társaságba vezették. Amint az itt közreadott szövegekből majd egyértelműen kitűnik, Rudolf Steiner nagyon fontosnak tartotta, hogy a Michaelhez kapcsolódó lelkek tisztázzák magukban, hogy az antropozófiához vezető két meghatározó áramlat közül melyikhez tartoznak. ( a szövegekben a belső kép tisztulását segítve – , amennyire ezt az előadás tartalma engedi – sárgás háttérrel igyekszünk megkülönböztetni a platonikus és kékkel az arisztoteliánus áramlatra vonatkozó közléseket)

“…bármi történjék is a Földön, annak megfelelőjét, tükörképét megtaláljuk a szellemi világban. A csillagírásban kifejeződik az az összefüggés, ami fennáll az itt a Földön lejátszódó események és aközött, ami a szellemi világban – ha földi szempontból nézzük – bizonyos idővel előtte lejátszódott. Tulajdonképpen minden karma-vizsgálatnak a világ titkaival szemben érzett mély tisztelettel kell folynia.

Ilyen mélységes tisztelettel közeledjünk most már azokhoz a karmikus szemlélődésekhez, amelyeket itt a közeljövőben folytatunk. Vegyük először a következőt: itt együtt van egy bizonyos számú ember, egy része annak, amit Antropozófiai Társaságnak nevezünk. Ámbár az egyik erősebb, a másik gyengébb kötelékkel fűződik az Antropozófiai Társasághoz, ez már az ember sorsához, alapvető, intenzív sorsához tartozik, hogy útját az Antropozófiai Társasághoz megtalálta. És az Antropozófiai Társaság egyre szellemibbé válása, melyhez a Társaságnak a Karácsonyi ülés után el kell találnia, megkívánja, hogy egyre tudatosabbá váljék benne az, ami egy ilyen közösségnek szellemi-kozmikus alapját adja. Ebből a tudatból fakadóan lehet azután az egyes ember is tagja ennek a közösségnek. Ezért érthető, hogy a Karácsonyi ülésből adódó felelősséggel elkezdünk egyet-mást elmondani az Antropozófiai Társaság karmájáról, erről az igen bonyolult karmáról, hiszen egy általános, sok ember egyedi karmájának összefonódásából kialakult karmáról van szó. Ha felfogják igazi mély értelmét annak, ami ezen karma-előadások folyamán elhangzik, és hozzáveszik mindazt, amit az ugyancsak itt tárgyalt egyéb összefüggések nyújtanak, akkor, kedves barátaim, rá fognak jönni, hogy annak, ami itt lejátszódik, vagyis, hogy bizonyos számú embert karmája az Antropozófiai Társaságba vezet, megvan a maga – én úgy nevezném – előtörténete. Ez olyan történés, amely a szóban forgó emberekkel a földi létbe való leszállásuk előtt történt, és az előző földi életükben lejátszódott események hatására jött létre.

Ha egyszer elgondolkodnak mindazon, ami egy ilyen eszméből adódik, akkor azt fogják mondani: ez a gondolat annyira elmélyíthető, hogy végül megjelenik szellemileg az Antropozófiai Társaság mögött álló történelem. Persze ez nem jön létre csak úgy röptében, hanem lassan, fokozatosan tudatosul; s ezáltal tudatossá válik az is, hogy az Antropozófiai Társaság tevékenysége azokra az alapokra kell hogy épüljön, amelyek az antropozófusok számára teljes mértékben adottak. Végeredményben láthatjuk, hogy az antropozófia tartja együtt a társaságot, maga az antropozófia. Valamilyen módon az antropozófiát kell keresnie annak, aki a társaságba kerül. Ennek előzményeit azokban az élményekben találjuk meg, amelyekben a lelkek, akik éppen antropozófusokká váltak, a földi létbe való leszállásuk előtt részesültek.
Ha ezeket a történéseket át tudjuk tekinteni és így vetjük pillantásunkat a világra, akkor a következőket mondhatjuk: itt vagy ott sok emberrel találkozunk ma a világban, akiknél a földi létüket megelőző összefüggéseket vizsgálva kiderül, hogy az újraszületésük előtti események alapján el kellene jutniuk az Antropozófiai Társaságba, de bizonyos akadályok miatt mégsem találják meg az idevezető utat. Jóval többen vannak ilyenek, mintsem gondolnánk.Ez azonban felveti azt a szívből fakadó kérdést, hogy miféle eleve-elrendelés, milyen predesztináció az, amely egy lelket az antropozófiához vezet?

Elöljáróban szeretnék szélsőséges esetekből kiindulni; szélsőséges esetekből, amelyek megtanítanak arra, hogy ilyenkor a karma hogyan működik. Azt mondhatjuk, hogy a karma kérdése az Antropozófiai Társaság keretén belül sokkal intenzívebben merül fel az egyes emberek számára, mint más területen. – Csak a következőkre utalok: Azoknak a lelkeknek, akik most földi testben élnek, bármilyen messze követjük is őket előző inkarnációikba, nem volt alkalmuk arra – vegyünk egy radikális példát az antropozófiai mozgalomból – hogy valami olyasmit éljenek át, ami őket az eurithmiához vezetné, hiszen amikor a most euritmiát kereső lelkek előző inkarnációikat élték, még nem volt euritmia.Ez azonban felveti azt az égető kérdést, hogy hogyan jut el karmikus alapon egy lélek oda, hogy az eurithmiához vezető utat keresse?De így van ez manapság az élet minden területén: lelkekkel találkozunk, akik keresik az utat ahhoz, amit az antropozófia nyújt. Hogyan jutnak oda, hogy karmájuknak az előző földi életekben lévő előfeltételeit egyszerűen az antropozófiához vezető irányban bontakoztassák ki? Vannak lelkek, akiket egyfajta erős belső intenzitás hajt az antropozófiához. Ez az intenzitás nem mindenkinél egyforma, de vannak lelkek, akik erős belső intenzitással sodródnak az antropozófia felé, és úgy tűnik mintha kerülőutak nélkül egyenesen az antropozófia felé kormányoznák életüket és kikötnének az antropozófiai élet valamelyik területén.

A lelkek egy csoportja azért jutott ilyen kozmikus irányításhoz, mert az elmúlt évszázadokban, amikor előző földi életét élte, különösen erősen érezte, hogy a kereszténység bizonyos fordulóponthoz érkezett. Ezek a lelkek abban a korszakban éltek, amikor a kereszténység többé-kevésbé ösztönszerű emberi érzéssé alakult át, amikor is a kereszténységet magától értetődően és ösztönös természetességgel gyakorolták, és a lelkekben nem került felszínre az a kérdés, hogy „tulajdonképpen miért vagyok keresztény?” Különösen akkor találunk ilyen lelkekre, ha a Krisztus utáni fejlődés XIII., XII., XI., X., IX., VIII. századaira tekintünk vissza; olyan keresztény lelkek ezek, akik belenőttek a tudati lélek korszakába, akik azonban a kereszténységet a maga teljességében még a tudati lélek kora előtt, értelmi lelkük érzéseibe vették fel, de akik számára – inkább a világi dolgokra vonatkozóan – már felcsillan az, amit a tudati léleknek kell hoznia. Ami bennük mondhatnám tudattalanul élt, úgy, hogy akkoriban bizonyos szempontból fejük megkerülésével folyt bele organizmusuk tevékenységébe, ami itt sok vonatkozásban mint jámbor kereszténység élt, de mint olyan kereszténység, amely önmagával nem tudott tisztába jönni, az késztette ezeket az embereket arra, hogy feltegyék maguknak a kérdést (mert ami tudattalan az egyik földi életben, az a következőben már egy fokkal tudatosabb) – miért vagyunk keresztények? Ez azonban oda vezetett (ma csak bevezetésképpen jelzem a dolgokat, ezeket még ki kell fejteni), hogy az ilyen lelkek a halál és újraszületés közötti életben, főképpen a XIX. század első felében, a szellemi világban egymással kapcsolatban álltak. A XIX. század első felében a szellemi világban voltak olyan lelki csoportosulások, amelyek a szellemi világ ragyogásában, átfogó fényében, átfogó kinyilatkoztatásában levonták a Földön átélt kereszténységük konzekvenciáit.

Éppen a XIX. század első felében voltak a halál és újraszületés közötti életben olyan lelkek, akik arra törekedtek, hogy kozmikus imaginációkká alakítsák át mindazt, amit előző keresztény életükben éreztek. Itt az érzékfeletti létben éppen az játszódott le, amit egyszer mint kultuszt ábrázoltam. Sok lélek gyűlt egybe, hogy közösen megszőjék ezeket a kozmikus imaginációkat, a jövőbeli lét hatalmas képeit, – amelyeket azután következő földi életükben megváltozott formában kellett keresniük. Ide azonban bele voltak szőve mindazok a nehéz, belső küzdelmek is, amelyeket a Krisztus utáni VII. és XIII-XIV. sz. közötti időkben átéltek, és amelyek nehezebbek voltak, mintsem gondolnánk. Azok az emberi lelkek, akikre itt gondolok, abban az időszakban sok mindenen mentek keresztül, és mindazt bele szőtték ebbe a hatalmas kozmikus imaginációba, amelyet a XIX. sz. első felében számos lélek közösen készített. Mindazt, ami így a kozmikus imaginációkba beleszövődött, áthatotta – nem tudom másképpen megfogalmazni – valami vágyakozó, várakozó érzés. Mindezen hatalmas imaginációk kimunkálását a résztvevő lelkek úgy élték át, hogy testetlenné vált lelkükben egy megsűrűsödött érzést, sokrétű alkotóelemből megsűrűsödött érzést hordoztak. Ezt az érzést a következőképpen tudnám megfogalmazni. Utolsó földi létünk alkalmával átéltük a Krisztushoz való vonzódást. Mélyen átéreztük azokat a titkokat, amelyeket a keresztény időszámítás kezdetén Palesztinában lejátszódott szentségesen komoly eseményről a tradíció a keresztények részére megőrzött. De vajon Ő, Krisztus, teljes glóriájában, teljes fényében állt akkor lelkünk előtt? – ez a kérdés szállt fel a lelkekből. Nemcsak halálunk után tudtuk meg, hogy Krisztus mint Napszellem a kozmikus messzeségekből hogyan szállt le a Földre? Átéltük Őt mint Napszellemet, mint Naplényt? Itt már nem találjuk Őt meg, Krisztus a Földdel egyesült. Itt csak egy kozmikus emlékezést találunk róla. Újból meg kell találnunk az utat a Földre – hogy Krisztus ott álljon lelkünk előtt.

A Krisztus utáni vágy kísérte ezeket a lelkeket, – a vágy, amely a felső hierarchiákkal közösen szőtt hatalmas, magasztos kozmikus imaginációkból fakadt. Ez a vágy kísérte a lelkeket a Föld-előtti létből a földi létbe. A szellemi látó, aki a XIX. és XX. század folyamán a megtestesült, illetve a szellemi létben élő emberiség körüli történéseket figyelte, mindezt magával ragadó intenzitással élhette át. És ezekbe a benyomásokba a legkülönfélébb elemek keveredtek. Mert éppen azáltal, hogy a lelkek, akik most újból megjelennek, Krisztussal kapcsolatos érzéseikben átélték mindazt, ami a kereszténység felé törekedők és a régi pogányság képzeteiben élők között lejátszódott – mint ahogy az a jelzett évszázadokban többnyire megtörtént – sok minden él ezekben a lelkekben, ami lehetőséget nyújt arra, hogy áldozatul essenek egyrészt Lucifer, másrészt Ahrimán kísértéseinek. A karmát Lucifer és Ahrimán ugyanúgy szövik, mint a jó Istenek. Ezt már láttuk.

Hogy az antropozófus törekvések szellemi alapjaihoz valóban eljussunk, részleteiben kell követnünk mindazt, ami ma a karmikus hatásokban lejátszódó jelenségekbe beleszövődik. Ha a karácsonyi ülést komolyan vesszük, akkor itt az ideje annak, hogy bizonyos dolgokról a fátyol fellebbenthető legyen. De akkor a dolgokat megfelelő komolysággal kell fogadnunk. Kezdetnek, mint említettük, vegyünk egy radikális esetet. Miközben a következőket megbeszéljük, hagyjuk a mai alkalommal a háttérben hatni mindazt, amit most mondottunk. Látjuk, hogy vannak emberi lelkek, akik a szellemi létből a földi létbe kerülve nevelésük és mindannak segítségével, amit a Földön átélnek, keresik az Antropozófiai Társaságba vezető utat, és akik egy ideig az Antropozófiai Társaságban vannak. Megtörténhet az, hogy egy ilyen lélek egy ideig az Antropozófiai Társaság szorgos, sőt túl szorgos tagjának mutatkozik, de később a Társaság leghevesebb ellenségévé válik. Vizsgáljuk meg a karmát egy ilyen szélsőséges esetben.

Vegyük tehát azt a szélsőséges esetet, hogy valaki belép az Antropozófiai Társaságba, szorgos tagnak mutatkozik, s egy idő múlva képes arra, hogy nemcsak ellenséggé, hanem esetleg gyalázkodó ellenséggé váljék. Ez alapjában véve egy igen figyelemreméltó eset. Vizsgáljunk meg egy egyedi esetet. Itt van egy lélek. Visszatekintünk egy előző földi életébe, egy olyan korba, amikor a pogány korból származó régi emlékek még bűvöletükben tartották az embereket, de ugyanakkor már beletalálták magukat az emberek abba, ami lelki meleget árasztva mint kereszténység terjedt el abban az időben. Ezt azonban sok ember csak bizonyos felületességgel fogadta magába. Amikor ezeket a dolgokat megbeszéljük, tisztában kell lennünk azzal, hogy a vizsgálódásokat valahol, valamelyik földi életnél kell kezdeni. Viszont minden földi élet előzőekre vezet vissza, úgyhogy természetszerűleg felderítettlen maradványok is lesznek, amelyekre csak mint puszta tényekre mutathatunk rá. Ezek nyilván az előzők karmikus következményei, de hát valahogyan mégis csak el kell kezdeni a dolgot.

Most nézzünk egy ilyen lelket, akire éppen abban az időben találunk rá, amelyre rámutattam, éspedig olyan módon találunk rá, amely igen közelről érintett engem és másokat is az Antropozófiai Társaságban. Úgy találunk erre a lélekre, mint egy bizonyos módon elvetélt aranycsinálóra, írások és kéziratok birtokában, amelyeket alig értett meg, amelyeket a saját módján értelmezett, azután kísérletezett az előírások szerint, anélkül, hogy sejtelme lett volna arról, mit is csinált. Mert nem egyszerű dolog a szellemi vegyi összefüggésekbe beletekinteni. Látunk tehát egy kísérletezőt egy kis könyvtárral, a legkülönbözőbb előírásokkal, amelyek messze elvezetnek, egészen a mór-arab összefüggésekig, és látjuk, amint egy eldugott helyen tevékenykedik, ahova azonban sok kíváncsiskodó ellátogat. Odáig jut, hogy ennek a meg nem értett és értelmetlenül végzett tevékenységnek következtében bizonyos betegséget fejleszt ki magában, amely a gégefőt támadja meg – férfi inkarnációról van szó – úgyhogy a hangja egyre fátyolosabbá válik, végül már alig hallható. A keresztény tanok már elterjedtek, mindenütt megragadják az embereket. Ebben az emberben egyrészt a mohóság él, hogy eljusson az aranycsináláshoz és ezzel együtt elérjen egyebeket is, amik elérhetők lettek volna, ha ez abban az időben sikerült volna – másrészt kapcsolatba kerül bizonyos módon a kereszténységgel, amely számára telve van szemrehányásokkal. Valami nem egészen megtisztított fausti hangulat fejlődik ki benne. Megerősödik benne az érzés: vajon nem cselekedtél-e borzasztóan helytelenül? És ezen gondolatok hatására fokról-fokra kialakul lelkében valami, ami szkeptikus szemléletként él benne: hangod elvesztése Isten büntetése – igazságos büntetése – azért, mert helytelen dolgokkal foglalkoztál.

Ebben a lelki állapotban az illető olyan emberek tanácsát kereste, akik most ugyancsak az Antropozófiai Társaság kötelékében vannak, és akik annak idején sorsába úgy nyúltak bele, hogy mintegy kimentették lelkét mély kétségeiből. Ezt valóban bizonyosfajta lélekmentésnek nevezhetjük. Mindez azonban olyan mellékkörülmények kíséretében történt, hogy az illető ezt erős, de csak külsőségesnek megmaradó érzéssel élte át. Egyrészt kényszerítően fellépett benne egy hálaérzés azokkal szemben, akik őt lelkileg megmentették, másrészt viszont egy félelmetesen ahrimáni elem keveredett ebbe a tisztázatlan, homályos elembe. Egy helytelen mágikus elemhez való erős vonzódást a keresztény igazságosságba való nem egészen valódi beleérzés követte, s mindebbe egy ahrimáni vonás keveredett. Mivel lelkében homály uralkodott, oda jutott, hogy hálájába is belevitt egy arimáni vonást. Ez a hála azután átalakult valamivé, ami lelkében méltatlan kifejezésre talált, s ez újra felmerült benne, amikor a halál és újraszületés közötti időben ahhoz a ponthoz érkezett, amelyet a XIX. sz. első feleként jeleztem. Itt újra átélte azt, amit lelke annak idején külsőséges, mondhatnám földön kúszó köszönetként juttatott kifejezésre. Ezt a maga emberhez teljességgel méltatlan mivoltában élte át újból.

Látjuk tehát, miként keveredik az ahrimanizált hála képe a kozmikus imaginációkba, melyekről beszéltem. Látjuk, amint ez a lélek leszáll a megtestesülés előtti létből a földi létbe – egyrészt mindazokkal az impulzusokkal, amelyek a régi aranycsinálási vágy, a szellemi törekvések elmaterializálódásának idejéből fakadtak, másrészt látjuk, hogy az ahrimáni befolyásra kialakul benne valami, ami mint a helytelenül külsődleges hála miatti szégyenérzés érzékelhető. Az alászálló lélekben ez a két áramlat él; és ez a két áramlat abban fejeződik ki, hogy ez a személyiség, amikor a földi létben újra személyiséggé lett, keresi az utat azokhoz, akik ott voltak, ahol ez a lélek is volt a XIX. sz. első felében.

Először felébred benne valamiféle emlékezés arra, amit a helytelen és külsőségessé vált hála-kép alakjában kellett átélnie – mindez úgyszólván automatikusan játszódik le – s azután felébred az, ami ebben benne él, amit mint a saját emberségében való megszégyenülést ábrázoltam. Ez megragadja ezt a lelket, s mivel ahrimanizált – de természetesen régebbi idők karmájaként is – kiömlik belőle valami borzalmas gyűlölet minden ellen, ami felé legutóbb fordult. A kialakult szégyenérzet dühödt ellenségességgé változik, s ez egyesül az afölötti hatalmas csalódással, hogy ami tudattalanul élt benne, ily kevéssé találta meg kielégülését. Ez a kielégülés akkor következett volna be, ha valami olyanra talált volna, ami hasonló a helytelen aranycsinálási tudományhoz. Íme egy példa arra, hogyan alakulnak bensőleg a dolgok egy radikális estben, amikor is egy előző létben kell megkeresnünk a szégyenérzet és gyűlölet összefüggéseinek misztikus útjait, ha egy jelenlegi életet az adott előfeltételek alapján akarunk megérteni. Láthatják, hogy ha az ember ilyen dolgokat ily módon vizsgál, akkor valamiféle megértés ömlik el mindenen, amit az emberek a világban tesznek – és ha a karma gondolatát komolyan vesszük, megkezdődnek az élet nagy nehézségei. De ezeknek a nehézségeknek jönniük kell, mert alapjaik az emberi élet egészében gyökereznek. Egy ilyen mozgalom pedig, mint az antropozófia, sok mindennek kell, hogy kitéve legyen, mert csak ezáltal tudja kifejleszteni azt a fokozott erőt, amelyre szüksége van.

Ezt a példát elsőnek hoztam fel, mégpedig azért, hogy lássák: a karmikus összefüggésekben azokat a negatívumokat is meg kell keresni, amelyek az Antropozófiai Társaságban egyesült emberek előző földi inkarnációiból fakadnak. Így, kedves barátaim, remélhetjük, hogy az Antropozófiai Társaság mibenlétére vonatkozóan lassanként egészen újszerű megértés fog kialakulni, hogy – mondhatnánk – az Antropozófiai Társaság lelke különböző nehézségeivel együtt kikutathatóvá válik! Mert itt sem kell csupán az egyes emberi életeknél megmaradni, hanem vissza kell menni ahhoz, ami tulajdonképpen – nem mondhatjuk, hogy újból megtestesül, de mondhatjuk, hogy újra éled. Ezzel akartam ma elkezdeni.”

Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III. – GA237 – forrás: antropozofia.hu