Alekszandr Gyemidov: Az antropozófia és az egyház Oroszországban
Ismerd meg, hol a fény – megérted, hol a sötét.
Hadd haladjon minden lassan,
Ami a világban szent, ami bűnös benne,
A lélek hevén át, az ész hűvösén át.
Познай, где свет, – поймешь, где тьма.
Пускай же всё пройдет неспешно,
Что в мире свято, что в нем грешно,
Сквозь жар души, сквозь хлад ума.
Alekszandr Blok
Krisztus ezt mondta: „…és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” (Mt 28,20). De maradhat-e hangtalan az Isteni Szó a világ végéig? Épp ezért vannak a tanúk, akik meghallják az Ő Szavát és elviszik azt az embereknek. Ilyen tanú volt Rudolf Steiner is. Habár az ő tanúsága nem fogadható be azok számára, akik a mai kor szerint nevelődtek: ő igaz módon tanúskodik a Szellemben átéltekről.
Andrej Belij Alekszandr Bloknak 1912. május 1.(14.), Brüsszel (a szerző helyesírása szerint)
„Kedves, végtelenül drága barátom! […] 1911. őszétől kezdve Steiner bámulatos dolgokat közölt Oroszországról, a jövőjéről, a néplélekről és Vlagyimir Szolovjovról (Oroszországban egy hatalmas és egyedülálló jövőt lát). Vlagyimir Szolovjovot a XIX. század második fele legjelentősebb emberének tartja, ismeri a mongol veszélyt, és azt állítja, hogy 1900-tól kezdve egy hatalmas változás történt a Földdel, és hogy a naplementék ettől az évtől kezdve megváltoztak […] Ezekben a napokban (Moszkvából kapott levelek alapján később tudtam meg) a mieink közül ketten Steinerrel együtt ünnepelték Helsingforsban az orosz húsvétot, és együtt törték meg a böjtöt. (Helsingforsban voltak Steiner előadásai); ezekben a napokban Steiner a németek elől titokban (hogy meg ne sértse őket) hosszan beszélt Oroszország jelentőségéről és sorsáról annak a pár orosznak, akik Moszkvából érkeztek hozzá; az előadás tartalmáról azt írták nekem, hogy azt lehetetlen átadni, hogy »Oroszország jövőjét nem lehet várni, hogy ez egy csoda, amit csak előhívni lehet«. És íme még a szavai: »Ő (Oroszország) oly sokáig sírt gyermekkönnyekkel, és még ugyanennyit kell sírnia ugyanezekkel a könnyekkel […]« Ezekkel a szavakkal odalépett az ablakhoz, fogta Vlagyimir Szolovjov portréját, és hosszan elgondolkodva nézte azt […]”.
A leírt esemény 1912-ben húsvétkor történt Finnországban, ahol Rudolf Steiner részt vett az istentiszteleten a „Minden búslakodónak örömöt („Всех скорбящих радости”) helyőrségi templomban; az istentiszteletet Jakonov atya celebrálta, és a moszkvai oroszok közül részt vett Krisztoforova is.- A doktor az oroszok számára tartott előadásban vázolta benyomásait, beszélve a „az ősi keleti szentségről, amely az orosz egyház formáiban is megmutatkozik”. A doktort gyermekkorában katolikusnak keresztelték; habár a családja nem volt vallásos, nagy áhítattal viszonyult a cisztercita rend apátjaihoz, és saját tanúsága szerint majdnem ő is azzá vált. 1909-től kezdve kezdte létrehozni az antropozófiai Krisztológiát – olyan tanítást, melyet kötetek tucatjai örökítettek meg. Kissé korábban, 1907-ben Oroszországban, Szmolenszk városában létrehozzák a „Keresztény-Teozófiai Társaságot”; tagjai között: pravoszlávok, katolikusok, lutheránusok. Egy ortodox rendház archimandritja, Ignatyij vezeti, aki képzettsége szerint természettudós (meteorológus, fizikus), levelezésben Steinerrel áll. Ugyanekkor szintén Szmolenszkben orosz nyelven elsőként adják ki a „Hogyan jutunk el a magasabb világok megismeréséhez” c. könyvet. A Szinódus 1908. április 25-én határozatában az új irányzatot dogmatizmus nélküli keresztény, de a pravoszláv vallástól idegen irányzatként határozza meg. Rudolf Steiner kiadványait cenzúra nyomása alá helyezik; Ignatyij archimandrit kénytelen elhagyni a rendházat. Még 1910-ben és 1911-ben Steinert kalugai teozófusok (Jelena Piszareva) meghívják Oroszországba, de a kereszténység hirdetése, a számtalan krisztológiai témájú előadás mind az Általános Teozófiai Társaság vezetését (Annie Besant), mind az oroszét (Anna Kamenszkaja) a doktor ellen hangolja – hiszen a teozófusok Jézus Krisztust csak prófétának tartják (mint a buddhisták és a muszlimok). Éles támadások jelennek meg a sajtóban; például Annie Besant „fekete tábornoknak” nevezi Steinert – ez utalás arra, mintha jezsuita lenne. Az orosz teozófusok ismétlik a támadásokat, és csak egy kisebb részük követi a doktort. Létezik egy olyan vélemény, miszerint a Szinódus megtiltotta Steinernek, hogy beutazzon Oroszországba, de ezt dokumentumok egyelőre még nem támasztják alá. Az utazást inkább a teozófusok közti nézeteltérések nehezítették, nem pedig „egyházi cselszövések”. 1912-ben Steiner leleplezi a hamis Krisztust, Krisnamurtit, s ezért Annie Besant őt és követőit kizárja a teozófusok sorából. Létrejön az első Antropozófiai Társaság, a zsidó családból származó Carl Unger mérnök, Michael Bauer tanár és Marie von Sivers, egy orosz tábornok lánya (fiútestvérei Ljudvig Novikov közlése szerint II. Miklós cár családjának kíséretéhez tartoztak) szervezi azt meg.
Rudolf Steiner az orosz egyházról egyáltalán nem sokat közölt. Ismertek a Szarovi Szent Szerafimról mondott meleg szavai. 1908-ban egy magánbeszélgetésben beszél Rudolf Steiner az oroszországi keresztény-teozófiai munkáról („Antropozófiai hírlevél” № 3 „Beszélgetés Rudolf Steinerrel”). Ezek a szavak találhatók benne: „A görög pravoszláviában van a jövő csírája, és csakis benne” „A római katolicizmus zsákutcában van” (ezek a szavak nem múltak el nyom nélkül, a legélesebb kritika Rudolf Steiner és az Antropozófia irányában általában épp a papság latinizálódott oldalától, a külföldi egyházaktól stb. hangzott és hangzik el).
„A kereszténység meglévő formái közül – protestantizmus, római katolicizmus és görög pravoszlávia, az anglikán egyházat szintén egy különálló formának kell tekinteni – csak a görög pravoszlávia rendelkezik jövővel. Keleten még minden mozgékony. A görög pravoszláviában az egész teozófia megtalálható […] Sok klerikus át van hatva a kereszténység igazságaival”.
Vajon miért reménykedett így a doktor a pravoszlávia jövőjében, azt mondván, hogy az egész Isteni Bölcsességet (a teozófiát) tartalmazza? Íme egy csodálatos tény: Nagy Jusztiniánosz császár pogány és gnosztikus filozófusok sokaságát üldözte el i. sz. VI.sz. közepén Bizáncból, közülük egyesek Perzsia déli részére menekültek, és ott megalapították a baljós Gondisapur akadémiát, mások Itáliába, ahol egykor Pitagorasz tanított, bencés közösségekben és apátságokban találtak menedéket, iskolákat alapítottak, melyek öt évszázaddal később Chartres, a skolasztikus teológia és filozófia felvirágzásához vezettek, ez utóbbit Aquinói Szent Tamás munkái koronázták meg. Jusztiniánosz, elüldözve a filo-Sophiát, mintegy emlékművet állít neki – a Szt. Sophia templomot Cárgrád1ban, 5 évszázaddal később pedig az orosz egyház történelme a Ruszban a Kijevi Szt. Sophia, a Novgorodi Szt. Sophia és a Polocki Szt. Sophia templomok építésével kezdődik. Ezek a fehér kőből épült templomok az Isteni Igazság ősi szellemi keresésének hatalmas emlékműveiként maradtak fenn. Nem reménykedett-e Steiner abban, hogy a keresztény Isten-megismerés alkotó folyamata folytatódik, és hogy Szt. Sophia a templomi életben is feltámad végül a kövekből? Hiszen az „ezüst századunk” alapot adott az ilyen reményekhez: Vlagyimir Szolovjov filozófiája, a vehovecek2 keresései, Szergej Bulgakov, Pavel Florenszkij, a Sophia‑testvériségek – de ezt az alkotó folyamatot ismét inváziók, pusztítások, erkölcsi őrület szakítják meg.
Mi az, ami még meg tudja zavarni ezt a feltámadást? Steiner az orosz egyházról beszélve megjegyzéseket tesz a papság alsóbb rétegének romlottságára, arra, hogy némely pap nem kellőképpen érti azt, amit a kultuszban végrehajt, egy bizonyos átpolitizáltságról, melyet úgy jelölt, mint a személyiség emancipációját veszélyeztető „bizánci elemet”: „gondolhatjuk, hogy ez a bizánci elem az orosz ortodoxiában egyre nagyobb intenzitással tovább is fog terjedni, hogy az egész individuális-személyinek ez a halála még erősebben fog hatni […]” (1918. 10. 20.). Ugyanakkor a „bizánci elem” az egyházban és maga az egyház, ez távolról sem ugyanaz, habár az antropozófusok között ezen szavak alapján létezik egy tendencia, hogy a doktort az egyház ellenfeleként képzeljék el. Önmagában a „személyiség emancipációjának korlátozása” semmit sem mond: a korai középkorban időszerű volt, a XX. században pedig tragikus. A pravoszláv egyház vezetőjének, II. Miklós orosz cárnak és családjának aljas meggyilkolása előtt egy héttel Steiner ezt mondta (1918. 07. 09.3): „az, ami Európa keleti részén jelenleg fejlődik, kétségtelenül ellentétes azzal, aminek onnan fejlődnie kellene. Amit az un. Nagyoroszországban állítanak – az a szellemi élet bármely megnyilvánulása elleni harc, harc az emberiség minden szellemi alapja ellen […] Az olyan embereket, mint Lenin és Trockij, már a kortársainknak le kell leplezniük, úgy leleplezni, hogy bennük az emberiség igazi szellemi fejlődésének legnagyobb, leggonoszabb ellenségeit lássák, amilyenek még sem az annyira utálatos római császárság idején, sem a hírhedt reneszánsz hősök idején sem voltak”.
1918. őszén kezdődött a vörös terror, amely sok ezer keresztény vértanú életét követelte. Kivételesen fontos az, amit ugyanezen a végzetes őszön mondott a doktor az orosz népnek mint Krisztus Népének az alakulásáról, a római és az orosz egyház különbségéről; pontosan a római és az orosz, nem pedig a római és a bizánci különbségéről, mivel a korábban említett bizánci elem sokat tartalmaz a rómaiból.
„[…] a IX-X. századtól kezdve a civilizált világ egy bizonyos területén megteremtődött annak lehetősége, hogy a tulajdonképpeni Krisztus-nép kialakuljon, hogy a Krisztus-kinyilatkoztatást az eljövendő századokba belevigye.
[…] Ez azáltal történt, hogy már a IX. században bizonyos módon differenciálódott Európában az, ami Krisztus-impulzusként tovább hatott, és ez a differenciálódás abban fejeződött ki, hogy egyes lelkek alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a Krisztus-impulzust közvetlenül befogadják, és hogy a Krisztus-impulzusnak ezt a részét, ezt a differenciáltságát Európa keleti felére vigyék át. Ami annak idején Photios pátriárka és I. Miklós pápa között történt, az a sajátos intenzitású Krisztus-impulzusnak az európai kelet felé való visszatolása volt.
Mint tudjuk, ez aztán ahhoz a híres vitához vezetett, hogy a Szent Szellemet az Atyától és a Fiútól származónak kell-e tekintenünk, vagy másképpen kell elgondolnunk. […] az ehhez a területhez, az európai kelethez tartozók nyitott lélekkel fogadták a Krisztus-impulzus folyamatos beáramlását, a Krisztus-lehelet tartós jelenlétét. Ez vezetett ahhoz, hogy ez a sajátos metamorfózis keletre tevődött át és az orosz nép a szó legtágabb értelmében az európai civilizáción belül ezáltal vált Krisztus-néppé.
[…] egy olyan terület alakult ki Európa keleti részén, ahol mindig olyan emberek éltek, akik közvetlenül kapcsolódtak a Krisztus-impulzushoz. Krisztus ott állandóan jelen van, mint a nép gondolkodását, érzését átható belső aura.
[…] A Krisztus-nép legszebb, legtisztább képviselője a filozófus Szolovjov.
A Krisztus-impulzus egy másik differenciálódása úgy alakul ki, hogy Róma, amely a tulajdonképpeni folyamatosan ható Krisztus-metamorfózist áthelyezte keletre, Krisztus szellemi uralmát átalakította az egyház világi uralmává. Róma úgy járt el, hogy kijelentette: mindaz, ami Krisztussal összefügg, egy egyszeri kinyilatkoztatáson alapul, amely időszámításunk elején történt; egy egyszeri kinyilatkoztatáson, és ez a kinyilatkoztatás az egyházat illeti, külsőleg ő viszi tovább. – Ezzel azonban Krisztus kinyilatkoztatása a világi hatalom kérdésévé vált, az egyház intézményéhez társul az egyházi hatalom. […] a Krisztus-impulzusból kitörtek egy darabot. A teljes Krisztus-impulzus a Krisztus-népnél van, amely úgy ápolja, hogy az a közvetlen jelenben is tovább hat.
[…] azoknál a népeknél, amelyekre a római egyház kiterjesztette befolyását, a Krisztus-impulzust bizonyos mértékig lehúzták abból a spirituális magasságból, amely keleten még megmaradt, és politikai machinációkba vitték bele, a politikának az egyházzal való összekeveredésébe, amelyről más szempontból, mint a középkor jellegzetességéről már beszéltem.
Oroszországban ez az összekeveredés, annak ellenére, hogy a cárt az orosz egyház pápájának nevezték – ahogy később látni fogjuk – valójában nem jött létre, csak látszólagosan. […] Éppen ebben rejlik az európai fejlődésnek egy jelentőségteljes titka.
[…] a jezsuitizmus éppen abban áll, hogy az isteni birodalmat lehozza a földi birodalomba”4 (1918. 11. 02.5)
Itt fel vannak sorolva azok az elsődleges jelenségek, melyek kulcsot adnak az orosz egyház évezredes történelméhez. A megértéshez azt is feltétlenül tudni kell, hogy az Ősi Görögországnak az Exousiák rangjára emelkedett Archéja irányítja az exoterikus kereszténységet, és ő az orosz Néplélek régense. Az ősi Róma Archéja irányítja a római, és Bizánc Archéja a bizánci Egyházat. Az ősi kelták Archéja irányítja az ezoterikus Kereszténységet. Vlagyimir Szolovjov az „Oroszország és az Egyetemes Egyház” c. könyvében megmagyarázza a római és a bizánci egyház lényegét az államisághoz való viszonyuk alapján: a görög-bizánci, aztán az orosz Egyházat is törvényesítette Konstantin császár (313) és Vlagyimir Nagyherceg (988) – ebből ered az egyház elhatárolódása a világitól, de a világi hatalmaknak való alárendelődése; másrészt a római Egyház maga törvényesítette Nagy Károly császári címét (800), amikor a bizánci császárok ikonoklazmussal5 ejtettek magukon foltot, a barbár királyságok pedig, tartva az araboktól, a Birodalomba való újbóli egyesülésre törekedtek. Így a római Pápa magasabbra került az őt megerősítő uralkodóknál, de világi kísértések hálójába került.
Most történelmi példák során meg kell határoznunk, mikor és milyen szellem hatott, aztán pedig, ennek alapján elemezni az orosz és a külföldi egyházaknak az Antropozófiához való viszonyát és a róla szóló kijelentéseit 1908-tól egészen napjainkig.
(a kézirat vége)
1Царьград, (=császárváros) Konstantinápoly régi neve a bolgároknál és oroszoknál. Hagia Sophia bazilika. [lábjegyzetek: a ford. megj.]
2веховцы, веховство — egy filozófiai és társadalompolitikai irányzat a XX. sz. elején. Tagjai közé tartozott pl. Nyikolaj Bergyajev, Szergej Bulgakov, Szemjon Frank.
3GA181
4Az idézet fordítása innen származik: antropozofia.hu/GA185
5(a görög εικών ’kép’ és κλάειν ’törni’ szóból) az egyházak dogmatikai harca a történelem során a képtisztelet (ikonodulia, ikonodulosz) ellen, aminek fő célja az Istent, szenteket, prófétákat ábrázoló szentképek, szobrok és egyéb ikonográfiai elemek eltávolítása a szakrális kontextusból (jellemzően a templomokból és a liturgiából).
http://bdn-steiner.ru/modules.php?name=Books&go=page&pid=409 Fordította: Rákos Éva
