Gennagyij Bondarev: Organon – A Logoszról

Teljes cím: Rudolf Steiner „A szabadság filozófiája” mint a szemlélő gondolkodás logikájának alapja. A gondolkodó akarat vallása. A modern kulturális korszak Organonja.

Részletek a II. fejezetből, melynek címe: A világ, mint evolúciós ciklusa mint rendszer
3. A dialektika krisztológiája
4. A három Logosz és a világ kezdete

3. A dialektika krisztológiája

A kultúrtörténelmi folyamat az ember objektív fejlődését az individuális szellem olyan formájának születésével koronázta meg, mely a fogalmi gondolkodáson alapszik. A fogalmi gondolkodásban a korábbi természeti, majd pedig lelki-szellemi filogenezis [törzsfejlődés] törvényszerűségei ismétlik magukat a logika törvényeiben. A logika absztrakciójával az öntudat ontogenezisét [egyedfejlődését] szolgálja, amelynek minden pillanatában a múlt szellemi törzsfejlődésének elemei kerülnek szintézisbe a jövőbeli állapotainak elemeivel. Az alacsonyabb „én” pillanatnyi pontja így működik és ennek árán létezik, amikor képzeteket alkot és dialektikusan gondolkodik.

Az ember makrokozmikus törzsfejlődésének alapja az isteni tudat, melyben a múlt, a jelen és a jövő pillanatai egyidejűleg vannak fejlődésben is és maradásban is, vagyis egy magasabb egységbe olvadva. Ez a szféra az embernél a tudatalattiban marad. Elsősorban az emlékezések szférájának kitágításával lehet abba belehatolni, öntudattal belépve oda, ahol a világ múlt állapotaiban az emlék megszületett vagy születéséhez még csak létrejöttek az objektív előfeltételek. És minél inkább behatolunk a saját múltunkba, amely egyben a világ múltja is, annál inkább megnyílik számunkra a jövőnk. Ez azt jelenti-e, hogy a jövő előre meghatározott? Filogenetikai szempontból – igen. A jelen birodalmában a világ jövőbeli állapotai (de nem a formái) együtt léteznek a múltbeliekkel. De ismételjük, hogy ez csak a magas Én-lények összességéből álló isteni tudatban történik. A fejlődés során ez a tudat teremtő módon alakít ki különböző élet- és formaállapotokat. És az embereknek a szellemi törzsfejlődés folyamatában valamikor maguknak is el kell kezdeniük a teremtést. De mivel teremtő potenciáljában ő egy új képződmény az evolúciós ciklusban, így hogyan lehet a világ tervében előre meghatározott az, amit ő teremt?

Az Antropozófiában az egész evolúciós ciklusunkra kiterjedő evolúcióról való tanítás lényegében feltárja az ember számára a tudattalanját, és megismeri a szabad fejlődésének feltételeit és módjait az előre meghatározottnak a szférájában, amely végül is egyszerűen Maga az Isten. Az Isten ölén az ember számára elrendeltetett, hogy szabad szellemmé váljon. És ha valaki számára ez a szabadság korlátozásának tűnhet, akkor az ő világnézetében a nominalizmus vált uralkodóvá.

Tehát az ember múltja mindig vele van. Arra törekszik, hogy átalakuljon, metamorfizálódjon a jövőbe, mindenekelőtt a gondolkodó tudat arénáján. Ez utóbbinak köszönhetően az ember a jövő teremtőjévé válik, és az első, amit ebben a teremtésben a saját rendelkezésére megkap, az a gondolatok dialektikus önmozgása. Ennek átadva magunkat – ezt pedig csak magasabb szellemi aktivitás esetén lehet megtenni – képesek vagyunk átélni, hogyan valósul meg a világfolyamat, amely tükröződésben jut el hozzánk.

Próbáljuk meg az elmondottakat egy ábrán megvilágítani (6. ábra). A kehely szimbólumát használjuk. A bal határa mentén történik az Én leereszkedése az anyagba, aminek eredményeként létrejön az absztrakt gondolkodás. Ez a leereszkedés legalsó pontja, amely után az absztrakt gondolkodásnak szemlélésbe kell metamorfizálódnia; és akkor elkezdődik az Én felemelkedése.

A szemlélődéssel a jelen pontjában állunk: ebben a létrejött világ egész tartalma tükröződni tud. Így jutnak el hozzánk a dialektikus triádok tézisei. Ahhoz, hogy a jövőbe hatoljunk, meg kell szüntetni őket, vagyis nem eltávolítani, hanem metamorfizálni.

6. ábra

Ilyen értelemben a jövő mindig tagadja a múltat. Ütközésükből születik a jelen pillanata: a szintézis, az ítélet, mely a tézis számára létezésének formájává válik a jövő legközelebbi pillanatában; a tézis akkor egy lépéssel előrehalad benne, ami pedig azt jelenti, hogy a jelenlegi fölé emelkedik.

Már beszéltünk arról, hogy a múltban a reflexiót a csoportos képi tudat előzte meg. A jövőben a tudat ismét képivé válik, de teljesen individuális alapon; ideális észleléssé válik. A régi korokban az ember az érzékfeletti valóságot imaginatív módon szemlélte, de nem tudta azt önmagához viszonyítani; a jövőben individualizált imaginációkhoz jut. Minden ilyen típusú folyamatban döntő szerepet fog játszani az emberben a magasabb Én.

A múltban a létesültnek a jövőjével való kapcsolatát magas lények közvetítették (a természetben zajló folyamatokkal most is így történik). Az ember az egésznek elválaszthatatlan része volt, mint az egyes szerv a modern szervezetben. A földi eontól kezdve ebben a közvetítésben egyre növekvő szerepet kezdett játszani az ember magasabb Énje (még azelőtt, hogy az individuálisan megtestesült volna az emberekben). Az ember érzékfeletti módon szemlélte ezt az ősi tevékenységet, de semmilyen személyes viszonya nem lehetett vele, hiszen az a tevékenység a kiinduló világegység pontjához terjedt ki, melyben összefut a múlt, jelen és jövő. Az embernek nem volt az az érzése (gondolatokkal még nem rendelkezett), hogy a világ valamiképpen fel van osztva. Csak amikor az ember elkezdte megtapasztalni az individuális „ént” – a magasabb Én visszfényét – akkor tapasztalta, hogy a világ, mint adott, érzéki észlelésben jelenik meg számára, a lényege pedig, az eszmény, fogalomban tárul fel számára. Az itt mondottat is egy ábrával magyarázzuk meg (7. ábra).

7.ábra

Ahhoz, hogy az egész képét fejezzük ki, körformát használunk. Felső pontjában (A) képzeljük el a kiinduló helyzetet, melyben az idő felettiben megszületik az evolúciós ciklusunk első kinyilatkoztatása. Ez a pozíció univerzális; potenciálisan, mint a magban, mindent magában tartalmaz, ami keletkezhet és fejlődhet a ciklusunkban. Úgyhogy ez a ciklus, egyfelől állandóan egészként létezik, másrészt fejlődik, mind térben, mind időben, élő lények, létformák sokféleségében valósítja meg önmagát.

Az életnek, formáknak, tudatoknak ez a fenomenológiája az evolúciós ciklus makroprincípiumának köszönhető. Ez a makroprincípium, sokféleképpen átalakulva, differenciálódva, természeti törvényekké válik, az emberi tudatban pedig, mint a tiszta gondolkodás alapelve, első ízben tér vissza magához. Az ember ebben az értelemben az Abszolútum antipodja: mint Isten képe és hasonlósága. Az ember a világkör pontosan ellentétes pontjában található Hozzá képest, amely az evolúció legalacsonyabb pontja is (B). Ennek a konstellációnak a különössége abban áll, hogy az ember benne a lét egész univerzalitását, kozmikusságát csak tükrözésben és közvetetten, érzékileg ismeri meg, ellentétben annak érzékfeletti közvetlenségével. De a gondolkodó tudat immanens ezzel a közvetettséggel, míg mindkettőjük számára immanens a világegész közvetlensége. Emiatt mondja Losszkij, hogy a dolgokat olyannak észleljük, amilyenek azok valójában. Ennek a „valójában”-nak természetesen megvannak a maga sötét helyei, a megismerhetetlenség, melyben az emberi tekintet szűklátókörűsége a hibás, de ennek ugyanakkor semmilyen kapcsolata sincsen a megismerés határaihoz. E képzeletbeli határok mögött a gondolkodás és az észlelés valósága két teremtő erőáramlatként tárul fel, melyek egymás felé áradnak. Az, amelyik az észleleteinkben működik, a múltból halad a jövőbe. Az Antropozófia ezt fizikai-éteri áramlatként írja le. A másik áramlat asztrális erőkből áll, és a jövőből halad a múltba. A két áramlat összetett kölcsönhatása teremti meg a jelenségvilág formáinak sokféleségét. Ennek magasabb gyümölcseit, az Én gyümölcseit, egykor az áramlatok az örökkévalóságba viszik el, melyben ismét egyesülnek az áramlatok (C pont, 7. ábra), és az örökkévaló, az Abszolútum, megváltoztatja ettől a képét: saját maga is felemelkedik.

Ilyen a világfejlődés egyetemes alapelve. Feltétlenül tudni kell róla, mivel ez egy ősfenomén, melynek hatása megmutatkozik a reflektáló gondolkodásban, a dialaktikában. Tekintet nélkül arra, hogy ezek szegénynek, absztraktnak tűnnek, mégis a törvényszerű szabályos világlét kifejeződései a máslét utolsó határán. Ezért ha a filozófia nem akarja önmagát elszegényíteni, kénytelen végül is okvetlenül vallásosnak lenni. A vallásos filozófia pedig igazi ezoterika. Még egyszer alkalmunk lesz majd meggyőződni erről.

A világ kezdetéről és lényegéről tartalmasan és az Én számára nagy haszonnal lehet beszélni, ha az abszolútum, a létező, a lét stb. kategóriákkal operálunk. De a megismerés e módjánál, mint egyetlen lehetségesnél maradni, egyoldalúság. Másik ehhez hasonló egyoldalúság lenne az az állítás, hogy az isteniről csak a vallási tanításnak van joga beszélni. Az antropozófiának megvan a saját, gyümölcsözőbb és nem egyoldalú módszere. És a kutatások anyaga gazdagabb nála, mint bárhol másnál. Mindez összességében lehetővé teszi számára, hogy az evolúcióról való tanítást a hármas Logosz őskinyilatkoztatásához emelje.

Evolúciós ciklusunk kezdetén, Rudolf Steiner közlése szerint a Logosz három Hiposztázisa a következőképpen jelenik meg:

„1. Logosz – Az, Aki teremt, a kinyilatkoztató (Offenbarer);

2. Logosz – Kinyilatkoztatás, tevékenység;

3. Logosz – a kinyilatkoztatás (kinyilatkoztatott – Geoffenbartes) eredményeképpen létrejövő tükörkép”.

(В.67/68, 20. o.^*)

Ezek az Atya, a Fiú (Szó) és a Szent Szellem. Rudolf Steiner folytatja, ők annyira magasztosak, „hogy mindennel kapcsolatban, amit általában kinyilatkoztatottnak vagy észlelhetőnek nevezünk (jelölünk), okkultnak kell hívni őket. Így ez három okkult Lény. Először fel kell tárulniuk. És Ők csak hárman vannak; vagyis [kezdetben] csak egymásnak tudnak feltárulni:

Az Atya feltárul (kinyilatkoztatja magát) a Szónak,

A Szó feltárul a Szent Szellemnek,

A Szent Szellem magát az Atyának tárja fel” (Ibid).

Ilyen az evolúciós ciklusunk létezésének és létesülésének kezdete és legmagasabb alapelve. Minden következő, alacsonyabban álló alapelv (törvény) – korábban, később, magasabban, alacsonyabban stb. – ebből következik, ennek köszönhető. A számunkra elérhető fogalmak teljes összessége sem elegendő, hogy kifejezzük az Isteni Szentháromság belső Lényegét. Ez a Szentháromság kifelé úgy tárja fel magát, hogy az Atyai princípummal veszi kezdetét az, amit mi a múltból a jövő felé haladó evolúciónak nevezünk, amelyben a „világtest” létrejön. A magasabb egységes tudat itt a kinyilatkoztatások világában a tudattalanon keresztül mozog a tudatok sokfélesége felé. A fejlődő tudat szubsztanciája a fizikai (nem az anyagi, amely a fizikainak csupán az egyik formája). Ez a lét, és mint minden meghatározástól vagy megnyilvánulási módtól mentes princípium, valójában tartalomban a legszegényebb fogalom.

A Fiú-princípium, amely maga a kinyilatkoztatás („aki lát Engem, az azt látja, aki Küldött Engem” (Jn 12,44), az Atyai szubsztanciában való tevékenységet, annak létesülését idézi elő. Ő az Élet, a világ éteri princípiuma, és Ő viszi azt be a létesülés minden pillanatába. Ez az élet egyik alkalommal az evolúcióban hat („Én és az Atya egy vagyunk” Jn 10,30), másik alkalommal magasabbról, vagyis az időfelettiből („Én vagyok az élet kenyere … Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá” (Jn 6, 35;51)).

A szubsztanciának az élettel, a fizikainak az éterivel való egyesülésével születnek a fenomének (jelenségek). A bennük formára szert tevő idea a természet immanens törvényeinek összességeként hatja át őket. Mintegy másik oldalról, a jövőből, mely ebben az értelemben a világ idő feletti tudatában van, mint az Isteni Hierarchiák magasabb intelligibilis lényeinek összessége, melyeknek egysége, mint egy magasabb rendű Én, a Szent Szellem Hiposztázisban van megszemélyesítve – a fenomének létesülésében előlép az individualizáció ereje. Ez a Szent Szellem ereje, mely visszaviszi a teremtés magasabb szándékát az Atyához. Az egész teremtettségből csak a tiszta Ének tudnak felemelkedni az Atyához.

Ahhoz, hogy megértsük a világ természetes fejlődésének teremtő jellegét, olyan szobrász alakját hívhatjuk segítségül, aki nem egy halott márványtömbbel, hanem élő anyaggal dolgozik. Ez az anyag a saját törvényei szerint fejlődne, a szobrász pedig belevésné a saját művészi szándékát. Éppen valami ehhez hasonló történik a világ evolúciójában. Ebben az evolúcióban az Atyai „anyag” és a szobrász – a Szent Szellem – különböző oldalakról lépnek a jelen pillanatához. Így a fajok evolúciójában rejtett módon és különböző gyorsasággal sző a magasabb individuális princípium ereje.

Amikor végül a máslét világában megszületik az Én-tudattal – vagyis a hierarchikus lény tulajdonságával – ellátott fenomén, akkor a kozmikus intelligencia ebben az esetben a világnak már a másik, érzéki oldalán, és közvetlenül perszonifikálódik – vagyis nem mint bölcs (művészi) természeti képződmény, sőt nem is mint lelki tevékenység fajtája. A kozmikus intelligencia második entelecheiává válik az emberben. A Szent Szellem Hiposztázis, amely korábban az Atyai tudat számára a természet fenoménjaiban tárult fel, az emberi szellem fenomenológiájának jellegét ölti, és feltárul az emberi tudat számára. Ezért adott az ember számára, hogy érzékszervekkel észlelve a környező tárgyakat, tudja észlelni az ideáikat is. Ezek magától értetődően nem a Szent Szellem közvetlen jelenségei, hanem a Hierarchiák és a világ egész múlt evolúciója által közvetítettek.

Amikor a Bibliában arról van szó, hogy Isten megparancsolta Adámnak, hogy adjon nevet a teremtett dolgoknak, akkor ezzel az embernek arra a képességére mutat rá, hogy két oldalról képes azokról hírt kapni: az észlelés és a fogalom útján. Isten még a bűnbeesés előtt előkészítette őt ehhez, előkészítette egy új minőség megjelenését az Általa teremtett világban. A fenomének létesülését – miután az ember öntudatot fejlesz – a világ érzéki oldaláról érkező szellemi cselekvés kezdi befolyásolni. Az ember a tudatával követni kezdi az evolúció két világáramlatának lefolyását. Ezek ebben az esetben, ha a 7. ábra képi nyelvéhez fordulunk, nem egyszerűen visszatérnek magukhoz, az A pontba, hanem feljebb emelkednek annál, a világ magasabb egységét (C pont) alakítják ki; és ez ad számunkra jogot, hogy arról beszéljünk, hogy a térbeli-időbeli létesülés hatást gyakorol az örökkévalóra.

Az ember által megismert világ minőségileg különbözik a nem megismerttől: fogalmakkal, az etika és az esztétika életével gazdagszik. Az, ami a Szentháromság világában helyzet és viszony, az időben való mozgásában hajtóerőként ellentétté válik. A polaritások ütközése révén új születik. A máslétnek tagadnia kell a dolgok természetes menetét, hogy az öntudat önlétté váljon. A dialektikus tagadás felfelé mozgás – a kevésbé tökéletestől a tökéletesebb felé; egy meghatározott magasságban olyan helyzetet foglal el, melyben az embernek valós, perszonifikált viszonya lesz a magasabbhoz, képessége lesz ismét egyesülni az össztudattal.

A Bibliában az áll, hogy a teremtés hatodik napján „látott Isten mindent, amit teremtett, és íme, igen jó” (1Móz 1,31). Mi ez, ha nem a teremtménynek a Teremtővel való szembenállása? A világ Isten előtt állt és szembeállt Vele, de mivel a világ Isteni teremtmény, így az Ő tükörképe is. Egykor a világ ismét egyesül Istennel, de nem mint az Ő tükörképe, hanem mint egyfajta megvalósulás. Valami hasonló történik az emberben is. Szert téve a fogalmi gondolkodásra, képessé vált különválni a világfolyamattól, azt önmagában tükrözni és értékelni. Egyszer pedig, a reflexiótól a szemléléshez emelkedve, egy magasabb fejlődést megvalósítva önmagában, ismét egyesül a számára észlelésben adott világgal.

A reflexió fogalmának két értelme van. Az első kimerül az absztrakt szférájában, a másik az Isten hármas kinyilatkoztatásának megismerésén keresztül tárul fel. A harmadik Logosz, a Szent Szellem „tükrözi” az Atyának az Ő kinyilatkozását. Ezt úgy teszi, hogy egy Szuperművészhez, Szuperszobrászhoz hasonlóan bevési az első Logosz ősideáját a teremtés oltárán felajánlott szubsztanciába. A Második Logosz, a Fiú erejével a szubsztancia életre tesz szert, a Szent Szellem erejével pedig formára. Ilyen módon a formák sokféleségének képében tükröződik az Atya számára a kinyilatkoztatása. Az ember számára észlelésben adott a formák e sokfélesége. És amikor az észlelések „betekintenek” az ember gondolkodó szellemébe, akkor azok fogalmakként, ideákként tükröződnek benne, melyeket a Szent Szellem tevékenysége vésett beléjük. Az észlelés folyamatában az ember számára adott, hogy „betekintsen” az Isten ősideájába. Éppen ez a megismerés folyamata. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, Énnel kell rendelkezni. Az Én az emberhez magasabbról, a Fiú második tevékenységének ereje által érkezik. Ő ad létet és életet az individuális szellemnek is, amely valójában az Én fenoménja. A lét minden formája, a természet minden birodalma rendelkezik Énnel, csak náluk az magasabb világsíkokról hat. Érzéki valóságban csak az ember nyerte azt el – igaz, a kis „én” formájában –- ezért rendelkezik a megismerés adottságával (8. ábra).

8. ábra

A 3. logosz, a létformákat megteremtve, egyidejűleg ereszkedik le és emelkedik fel a létformák fokozatain egészen addig a formáig, melyben tisztán szellemileg meg tudja nyilvánulni. Így jönnek létre a pszichikai, lelki, gondolkodási formák. Az egyedüli, amiket nem tud nekik adni: a szubsztanciális Én. – Amikor a szobrász veszi a márványtömböt és megmunkálja azt, akkor belevési abba saját ideáját, amely művészi alkotás formáját kapja. Közvetlenül saját Ént nem tud belevésni (emlékezzünk Pygmalion legendájára). Az Én élete a 2. Logosszal jön el. A harmadik Logosz az egész kozmikus intelligencia egysége, ő a világ Pán-intelligenciája. Amikor ez az intelligencia kapcsolatba kerül a földi síkkal, az emberek szellemi életével, akkor őt Szófiának – Isteni Bölcsességnek nevezik.

Az Atyai princípiumra való orientáltságában a 3. Logosz az „én” olyan létét teremti meg, amely lényeg nélküli (non-esszenciális), csak tükrözni tudja a hozzá leereszkedő szellem valóságát. Ez az alacsonyabb „én” „Ege”. A „Földje” az észlelések világa. És egyszer az embernek ebbe a konstellációjába Maga a makrokozmikus Én, az Isten Fia ereszkedett le. Egykor az Ő és az Atya egységéből volt impulzálva az a gigantikus evolúció, mely a Názáreti Jézusnak testet és élő lelket adott. És szükség volt az Ő egységére a Szent Szellemmel, hogy ebbe a testbe beléphessen az esszenciális Én. Ilyen módon számunkra semmi más nem marad, minthogy elismerjük, hogy a Fiú egylényegű az Atyával és a Fiú egylényegű a Szent Szellemmel.

Van egy apokrif evangélium, amelyben az áll, hogy a Jordán-keresztelőnél így szólt egy hang: „Ez az én szeretett fiam, most Én nemzettem őt”. A nemző pedig a Szent Szellem volt. A kételkedő Józsefnek az Angyal ez mondja feleségéről, Máriáról: „A benne születő a Szent Szellemtől van”. (Mt 1,20). Tudjuk, hogy akkor, egyetlenegy alkalommal a világ fejlődésének során, az Isteni szándék teljessége, amilyennek az a világ kezdete előtt feltárult a Fiú számára, földi síkra ereszkedett. És amikor Krisztus feltámadása megtörtént, akkor már nem a Nagy Pralaya világában, nem az örökkévalóban, nem az időfelettiben, hanem a máslétben, igaz, csak egyetlenegy, de kozmikus-földi, mindent átölelő aktusban az evolúciós ciklusunk elérte az utolsó szakaszát, és a Szent Szellem visszatükrözte az Atyának az Ő kinyilatkoztatása teljességét, amely a Fiún keresztül tárult fel meg Számára, a Szellem számára a világ kezdetén.

Egyszer majd azt, ami a Názáreti Jézussal megtörtént, minden ember megtapasztalja. Egyelőre pedig az emberekben megteremtődik az ilyen magasra való emelkedés alapja. Az időben és a térben a fenoménok hierarchiája alakul ki. Ezen a hierarchián keresztül haladva a múltba, a Szent Szellem eléri az Atyait az örökkévalóban, és a máslét jellegét tükrözi Számára. Magában a máslétben a fajok evolúciója az immanens törvények erejével megy végbe. Mivel a formaképző hatás a jövőből érkezik, ezért annak számára, aki lett, lehetetlen a jövőt teljes egészében látni. Például nem lehet azt mondani, hogy a modern kétéltűek, egy sor metamorfózison áthaladva, valamikor hasonlóvá válnak a modern emlősökhöz. Az evolúció olyan teremtő folyamat, melyet a benne rejlő törvények ereje és a szellem individualizáló ereje hajt végre.

A világ minden lénye, minden jelensége (fenoménje) formájával a Szellem bölcsességét, ideáját nyilvánítja meg, mely őket formaként és létként meghatározza. De ők az idea tökéletlen megtestesülései, ezért Pán-Szófia tagadja őket. Így aközött, aki lett, és aközött, aki vált, mindenütt ellentmondás keletkezik. Formák tagadnak formákat, lét tagadja a létet. A kevésbé tökéletesnek a tökéletesebbe való metamorfózisa békíti ki őket. Ez a metamorfózis az Én élete.

4. A három Logosz és a világ kezdete

A gondolkodó tudat törzsfejlődése (filogenezise) egy mély ellentmondást tartalmaz. Ez a következőben áll: a tudatos ember a természeti birodalmak hierarchikus sorában a legmagasabb helyzetet foglalja el, a gondolkodási tevékenysége pedig ahhoz vezeti őt, hogy a természet meghal benne, ő (az ember) a természet legalacsonyabb, ásványi síkjára ereszkedik. Valójában az emberi tudatban egy rejtélyes mozgási folyamat játszódik egy fentről lefelé haladó létra mentén. Ezt nem lehet megfejteni, ha nem fordulunk a világ legmagasabb alapjához.

A vallásos hagyományban az Isteni Háromságot nem jellemezték, hanem képhez fordulva Neveket adtak Neki, hogy az emberi lény Vele való kapcsolatának jellegére utaljanak. Ennek a hagyománynak a szellemében folytatjuk mi is a kutatásunkat.

Rudolf Steiner egyik előadásában a következőt olvashatjuk: „Ha a lélek hármasságáról beszélünk, akkor Atyáról, Anyáról és Fiúról kell szólni: Oziriszről, Íziszről, Hóruszról.

Ha a szellem hármasságáról beszélünk, akkor Atyáról, Szóról és Szent Szellemről kell beszélni” (D69/70, 25. o.). A világ magasabb törvényei értelmében az emberi szellem: hármasság – még a fogalmi megjelenésében, a dialektikában is. A genezise is hármasság.

Az evolúcióban az Atya és a Szent Szellem egymással szemben haladó impulzusainak legtökéletesebb kifejezése az ásvány, a kristály – a legtökéletesebb forma a természetben, amely a szín- és fényjátékának köszönhetően esztétikai hatást képes az emberi lélekre gyakorolni. Ilyen formára törekszik a gondolkodó szellem is, ásványosítva a hordozóját. A szellem életének problémáját pedig a második Hiposztázis oldja meg. Ezért az ismeretelmélet, sőt a tükrözés elméletének az alapkérdését, a dialektikus triádok önmozgásának kérdését Krisztológia nélkül nem lehet megoldani. Ezen kívül ezek a kérdések az evolúcióról való tanítás fő összetevői az evolúció antropozófiai megvilágításában.

A fejlődés modern szakaszában adott számunkra, hogy gondolati vizsgálódásban közelítsünk eredetünk ősforrásához, és megismerjük a kinyilatkoztatását az abszolútumnak, az abszolút tárgy nélküli egységnek, melyből, ahogy János evangélista írja, „minden lett” [szó szerint: „minden kezdett lenni”. ford.]. Minden igazi, a valósággal, a léttel kapcsolatos megismerésnek is ez az abszolútum a forrása. Az Ő létben való megjelenése és a megismerés számára való megjelenése azonban nem egyértelmű. Rudolf Steiner azt mondja, hogy a filozófiai, teozófiai – platóni értelemben – tradíciókban a megismerhetőség területére bejutót szellemnek szokás nevezni, abban az értelemben, hogy „a világ minden tudata az emberben, az absztrakt gondolkodásban is él. Az ember magában szellemnek nevezi ezt, de mivel kívül, a teremtő természetben hat, ezért Szent Szellemnek nevezi” (GA93a, 1905. 10. 12.). Ami a lélek tudatalatti (tudat feletti) életében él, ami minden élő mögött áll, a beszédünkben hat, azt a Szó fogalma – Krisztus neve – hatja át. „Azt pedig, ami egyrészt a természethez tartozik, mivel az egyelőre még ismeretlen, másrészt pedig saját lényünknek az a része, amely a természettel egynemű, azt az ember szelleme mindig … Atya‑princípiumnak nevezte” (GA131, 1911. 10. 05.).

Így jelenik meg mindez az ember számára fejlődésének modern szakaszában, ahol a megismerés képességével rendelkezik. Megismerése a fejlődés gyümölcse. A fejlődés az Egységből ered, melynek ősléte az Atya és Fiú közötti kapcsolat. Rudolf Steiner azt mondja, hogy annak a tevékenységnek a megértéséhez, amely a kinyilatkoztatást impulzálja, azt a Lényt kell elképzelni magunknak, aki a saját tükörképét egészen az életállapotig (ez az evolúció szakasza, melyet körnek nevezünk) önmagához hasonlóvá akarja tenni. Más szavakkal, azt a kozmikus össztudatot kell elgondolnunk, amely áldozati módon kíván az életállapotban tükröződni.

Képzeljük el, folytatja Rudolf Steiner, hogy egy bizonyos lény az egzisztenciáját, az életét átadja a tükörképének, akkor fogalmat alkotunk arról, hogy milyen az első áldozat (D78, 31. o.). Éppen ezt teszi az 1. Logosz, „megszegve” az egységet. Úgy jelenik meg, mint Mindenhatalom, amely abban áll, hogy „az Atya kinyilatkoztatja magát a Fiúnak. Így jelöljük az első teremtést” (D67/68, 21. o.). A görögök ezt káosznak nevezték. Ez a semmiből való teremtés. Ez minden kezdetnek a kezdete. A további fejlődésben a semmiből való teremtés már nem lehet elsődleges. Ez a fejlődés a már lefektetett dolgok alapján alakul, és a lefektetett kettős módon van lefektetve: mint evolúció és involúció. Így az az 1. és 2. Logosz kezdeti viszonyának köszönhető. Ez pedig ilyen: „Először az 1. Logosz tükröződik, aztán odaadja a Saját életét a tükörképnek. Míg az 1. Logoszban minden kívülre irányul, az egzisztencia kívülre hat, a 2. Logosz, először is rendelkezik azzal az egzisztenciával, amelyet kapott, másodszor azzal a tulajdonsággal [képességgel], hogy tartalmát az 1. Logosznak tükrözze. Így a 2. Logoszban kettősséggel van dolgunk. A második Logosz élete és tartalma kettős. A tartalom nála ugyanaz, mint az 1. Logosznál (össztudat/mindentudat – szerző), de az élet némileg más benne, mint az 1. Logoszban” (D78, 32. o.).

Az élet a 2. Logoszban az 1. Logosz involválódott össztudata. Maga az össztudat a két Logosznál egy és ugyanaz. Ezt magyarázza a fichtei azonosság: Én = Én; ha az Én pozicionált, akkor pozicionált az Én. Akárcsak a teremtés kezdeténél, úgy Fichte filozófiájában is ebből az azonosságból nem lehet a megteremtett „Ének” sokféleségét létrehozni. Ezért a teremtés kezdetén az 1. és 2. Logosz közötti viszony még egyszer tükröződik. Az Evangéliumokban szó van mindkét tükröződésről. Az elsőről például az ilyen kijelentésekben: „Én és az Atya egyek vagyunk”; „Kijöttem az Atyától, és jöttem e világba”; „Mert nem Magamtól jöttem, hanem Ő küldött Engem”; „És aki engem lát, azt látja, Aki küldött Engem” (Jn 10,30; 16,28; 8,42; 12,45; 16,11).

A második tükrözésről ez szól: „Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit Én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, Aki az Atyától származik, Az tesz majd Én rólam bizonyságot” (Jn 15,26), vagyis Krisztus megismerését adja, de, jegyezzük meg még egyszer, nem az Én életét. Így lép fel a 3. Logosz: mint a tükörkép tükörképe, a viszony tükörképe. És bármennyire is nagy a távolság Isten és a dialektika között, éppen ez az ősfenoménja a dialektika tükrözési törvényének, melynek köszönhetően lehetővé válik a szintézis.

A harmadik Logosz, mondja Rudolf Steiner, tartalmazza:

„1) az 1. Logosz tükörképét,

2) annak tükörképét, amit az 1. Logosz a 2. Logoszban, mint az Ő életét idézett elő,

3) annak tükörképét, amit a 2. Logosz tükröz vissza az 1. Logosznak” (D78, 32. o.).

Az első Logosz az evolúció új ciklusának kezdetét abszolút szabadságból fekteti le. „Itt azt a területet érintjük – írja Rudolf Steiner a »Szellemtudomány körvonalaiban«, a fő művében, melyet az evolúció témájának szentelt – ahol a lényeket és az eseményeket nem az igazolja, ahonnan származnak, hanem saját maguk” (GA13, 171. o.). Csak a tett iránti szeretetből eredő tevékenység rendelkezik a semmiből való teremtés iránti szabadsággal (ugyanezt fogjuk mondani a későbbiekben az emberi szabadságról is).

Az isteni teremtő tevékenység impulzusa az időfelettiben, és „világelőtti” állapotban keletkezik. Ebben az állapotban ez az impulzus „a legmagasabb szellemi világfény”^*) (D78, 33. o.) – tudatos össztudat és összerő. Az Atya A 2. Logoszban tükröződve megteremti a világ életét; a 3. Logosznak köszönhetően ez az élet formákra tesz szert, melyek közül az egyik végül az emberi tudat.

Összegezve az Atya, Fiú és Szent Szellem háromságáról elmondottakat, a következő képhez jutunk. A kezdetek kezdetétől (amely a reflektáló tudat határain túl van) a világ Ősprincípiuma hármas módon tárja fel magát. Ebben a kinyilatkoztatásban egy bizonyos tudatfeletti jeleníti meg magát, amely a mi evolúciós ciklusunkra nem jellemző. Új Világegyetemként kinyilatkoztatva magát, áldozatot hoz létre, melyet mindenhatóságában semmi külső dolog sem motivál. Az áldozata abban áll, hogy önmagában tükröződik. Ehhez egységes tartalomként három Hiposztázisban manifesztálódik (9a ábra). Ebben az első manifesztációban a legfontosabb az, hogy a benne lévő egység uralkodik a hármasság felett. És bármi is történik később a Világegyetemben, egysége mindig sérthetetlen és alapvető marad. Minden belőle (ebből a tudatfelettiből) indul ki és abba tér vissza.

Ezt az őskinyilatkoztatást még nem lehet háromszögbe zárni, mivel a háromszög a hármas egység szimbóluma, – van egy negyedik eleme: az egység, melynek szimbóluma az ezoterikában a „mindent látó szem”. A világ kiinduló állapotában az első impulzus egyenlő mértékben indul ki az I. pontból és mozog a II. pontba és a III.-ba és fordítva – a II. és III. pontból indul ki és mozog az I.-be. Itt a világ egyfajta kezdeti egydimenziósságával sót pontszerűségével van dolgunk, továbbá az abszolút azonossággal: Én = Én = Én. Ezt a szemléletet feltétlenül magunkévá kell tenni, hogy megértsük a Kereszténység egyistenhitét.

9a ábra

Rudolf Steiner a három Logosz ősviszonyát – a könnyebb megértés érdekében betűkkel való jelöléshez fordulva – a következő módon körvonalazza: „Míg az 1. Logosz kívülre irányuló, teremtő tevékenység, addig a 3. Logoszban való tükörképe éppen az 1. Logosz fordított tevékenysége” (l. 8. ábra) Az 1. Logosz A fénye a harmadikban a legnagyobb szellemi sötétség (Én=nem-Én). A 2. Logoszban élet van. „Ez nem az az élet, amely feláldozza magát, hanem az, amely el lett fogadva (az 1. Logosztól megkapva – Szerző). Az élet, mely feláldozta magát az 2. Logoszban, a szeretet. Ellentéte a 3. Logoszban az abszolút kívánság (B), vágy, törekvés a Logoszhoz” (az elsőhöz – szerző). C: „az 1. Logosz hű tükörképe” a 3. Logoszban (Ibid).

Valójában az Egyisten hármas hiposztatikus mivolta az őskinyilatkoztatás második aktusában jeleníti meg magát, ahol a kiinduló egység mint a tudat (össztudat) és az élet egysége (AB) nyilvánítja ki magát (l. 9b ábra). Ez az egység önmagában tükröződik (A-ban) és a tükörképének feláldozza az életét (B’). Így lett lefektetve a tudat és élet dualizmusának kezdete, melyet a filozófia mindezidáig nem tudott feloldani, mivel fél az ismeretelmélet „ontologizálásától”.

Továbbá a B’ élet és az egész AB’ viszony nemcsak visszatükröződik az I. kiinduló helyzetbe, hanem a III-ba is tükröződik. Így tárul fel az Isteni Háromság, amely ismert mind a Kelet, mind a Nyugat vallási képzeteiben is, még egy áldozatnak köszönhetően tárja fel magát, hiszen a második Hiposztázist sem ösztönzi semmi külső, hogy a harmadik Hiposztázisban tükröződjön. Maga Krisztus azt mondja erről: „Azért szeret engem az Atya, mert Én átadom az Én életemet, hogy újra felvegyem azt…” (Jn 10,17). Rudolf Steiner pedig, emlékezzünk, ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy „az élet, mely feláldozza magát az 1. Logoszban: a szeretet” (D78, 33. o.). Így az Antropozófia ezoterizmusa nem más, mint a Szentírás ezoterizmusa.

Krisztus szavaiban mindennek jelentősége van; modern nyelven kifejezve, nincs bennük közhely. Amikor az mondja, hogy hatalma van átadnia az életét, természetesen a harmadik Hiposztázisra gondol; ezért ez a második áldozat. Ezt az áldozatot az Atya impulzálja, de nem Neki köszönhető. Krisztus az Atyától kapott életet nem áldozhatja szintén Neki, hiszen az életben ketten tökéletesen egyek. De az Atya és a Fiú viszonya (AB’) a harmadik Hiposztázisban tükröződve már más alakot ölt; a továbbiakban épp itt merül fel a tudat létének (tényének) problémája, majd a tudat más alakban való továbbélésének problémája.

A harmadik Hiposztázisban benne van a szupertudat (A), s ehhez hozzáadódik, amit a második Hiposztázis tükröz számára; és a harmadik Hiposztázisnak mindezt együttvéve vissza kell tükröznie az első Hiposztázisnak. Így jön létre a harmadik áldozat, hiszen a harmadik Hiposztázis is szuverén. Ha az Evangéliumban a Szent Szellem beszéde feltárulna számunkra, akkor az megközelítőleg a következő módon hangzana:

Mindaz, ami az Atyától és a Fiútól jön, az Enyém; Hatalmamban áll, hogy formát adjak neki, hogy azt ismét elfogadjam: formát adjak a természetnek és elfogadjam az öntudat, az Én formáit, ideákat adjak és elfogadjam a szemlélést.

9b ábra

Így kezdődik a Világegyetemünk létesülése ősfenomén szinten. Először a Világtudat, a Világegyetem Énjének hármas azonossága tárul fel, aztán az azonosság feláldozódik a viszonynak mint tükröződésnek, és akkor születik meg a tudat, élet és forma hármas egysége. A továbbiakban a tökéletes szeretet kívánsággá válik, a világtudat fénye a reflexió sötétségéve; a viszony szembenállássá változik: „A világosság a sötétbe fénylik, de a sötétség nem ismerte fel a fényt (Jn 1,5).

Amikor a fejlődés folyamatában megszületik az éntudat, az alacsonyabb „én” formája, akkor ebben az éntudatban az Isteni mindentudat elkezd magához visszatérni. Így a világ fejlődése három szakaszban megy végbe, melynek gyümölcse az ember. Ezek közül az utolsó szakaszban az emberi, fogalmakban gondolkodó tudat önmagát kell, hogy feláldozza, áttérve a reflexió-szembenállástól a szemlélésben zajló, a megismerés tárgyával való összeolvadáshoz. Akkor az ember szelleme elkezd összeolvadni a világtudattal.

*Beiträge zur Rudolf Steiner Gesamtausgabe
A füzetek letölthetők innen: http://bdn-steiner.ru/modules.php?name=H
v. innen: https://anthrowiki.at/Beiträge_zur_Rudolf_Steiner_Gesamtausgabe

*)Jegyezzük ezt meg, mivel minden gondolat szubsztanciája: fény, fényéter, erről még szó lesz

Letöltés pdf formátumban