Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata IX.

IX. DÁVID ÉS SALAMON

1. Bírák és királyok
2. Dávid
3. Salamon

1. Bírák és királyok

Az előző vizsgálat feladata abban állt, hogy rávilágítsunk Mózes individualitásának jelentőségére az emberiség szellemi történelme szempontjából. A figyelmes olvasónak kétségtelenül szembetűnt, hogy a személyiségnek szentelt vizsgálatban lényegében nagyon kevés szó esett magáról a személyiségről: az csak egy meghatározott bölcsesség hordozójaként került szóba, de az ő saját élete valójában figyelmen kívül maradt. Ennek meghatározott oka van. Ezt akkor lehet megérteni, ha a Biblia alapján összehasonlítjuk például a bírák kora három kiemelkedő személyiségének, Mózesnek, Józsuénak és Sámuelnek az életútját Saul, Dávid és Salamon királyok életútjával.

Ekkor különösen szembeötlő az a tény, hogy a „bíráknál” a személyiség szinte teljesen eltűnik a személytelen küldetésükben, egyáltalán nem szükséges a személyes életükkel foglalkozni. Más a helyzet a „királyoknál”. Az ő missziójukat nem lehet megérteni, ha nem támaszkodunk a személyiségükre – hogy milyen erősen lép az elő. A Biblia összeállítói tudták ezt: Mózes, Józsué és Sámuel életének folyását csak a nép történelmének háttereként írták le, de a fent említett királyok életét úgy írják le, hogy a nép történelme alkotja a hátteret a királyok életrajzában. A személyes csak a királyi hatalom bevezetésével lép előtérbe. És ez annyira radikális módon történik, hogy a Biblia leírásainak egészében epikus szerkezetébe lírikus részek szövődnek bele. Hiszen Salamon zsoltárai és az Énekek éneke azok a részei a Bibliának, ahol az egyes ember személyes élménye határtalanul kifejezésre jut.

És ez a tény közvetlenül elvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy Izrael történetében mi a bírák és a királyok különbségének lényege. A bírák korában, amely Mózestől Sámuelig tartott, a bírák olyan tekintéllyel rendelkeztek, melyet ma egyszerűen „teokratikusnak” hívnánk. Ez a megjelölés természetesen nem sokat mond, de mégis rámutat arra az irányra, amelyben ennek a tekintély-fajtának a megértését kereshetjük. A bírák tekintélye főképp a népnek Jahve Elohimhoz való viszonyán alapszik, a bírák a a nép képviselői voltak. Ha a nép tudatosan eltávolodott Jahvétól, akkor a bírák tekintélye gyengült, ha a nép visszatért Jahvéhoz, akkor a bírák tekintélye is megnőtt.

A bíráknak világi jogaik lényegében nem voltak, egyszerűen szószólói és képviselői voltak Jahvénak, akinek a sorsában osztoztak a nép tudatában. Így például Mózes életében volt egy pillanat, amikor a tekintélye majdnem megközelítette a nullpontot, és az mindössze a szellemi vezetés rendkívüli beavatkozásának köszönhetően állt ismét helyre. Ily módon a bírák hatalma nem volt változatlan, és ez volt az egyik oka annak, hogy Sámuel idejére kívánatossá vált a királyi hatalom bevezetése.

A királyi hatalomnak állandónak és változatlannak kellett lennie, függetlenül a nép vallásosságának ingadozásaitól. A királyi hatalom bevezetésének másik, ráadásul mélyebb oka az volt, hogy a fejlődésnek egy olyan stádiumára jutottak, amikor Izrael sorsának meghatározásában már nem volt elegendő pusztán az isteni erőkben való bizalom, hanem szükségessé vált az emberi erők részvétele is. Nagyobb teret kellett adni az emberinek, mint ahogyan az korábban volt. Ezeknek az emberi erőknek természetesen a legjobbaknak kellett lenniük, ezért a királyokat kiválasztását az Istenség végezte. De a királynak nem egyszerűen az Istenséget kellett képviselnie, hanem az emberek akaratának és lehetőségeinek legmagasabb megnyilvánulását is meg kellett személyesíteniük. A fejlődésnek azt a stádiumát, amelyre Izrael népe Sámuel idejére eljutott, nemcsak az Istenségre, hanem a személyiségre való tekintés követelménye is jellemzi. A törvény és a bírák igazságszolgáltatása már nem tudta a népet kielégíteni; az embert akarták látni, aminek köszönhetően az emberinek már joga volt cselekedni, az istenivel együtt részt venni a döntésben.

A népnek ez a szükséglete kielégült. Saulban egy személyiséget választottak királynak, és ezt a választást a nép elfogadta. Izrael első királya, Saul, a legkiemelkedőbb értelemben volt képviselő. Az hogy „egy fejjel nagyobb volt” minden izraeli férfinál, nemcsak a fizikai fejlődésének volt következménye, hanem személyiségének egyedülállóságára is utalt. Saul személyisége önmagában hordozta az izraeli szellem minden lehetőségét. Saul ebben az értelemben Izrael képviselője volt, mivel képes volt felemelkedni a legmagasabb csúcsokra, és leereszkedni a legmélyebb bugyrokba is. Lényében egyesítette Izrael Angyalát és Démonát. Így például őszintén szerette Dávidot, de ugyanakkor gyűlölte is, és az életére tört. Ugyanígy mindennél jobban szerette a fiát, Jonathánt, de lándzsával akarta leszúrni, amikor az ellentmondott neki. Az atyák Istenéhez őszintén hűséges volt, de ez ugyanakkor nem zavarta őt, hogy egy halottidézőt hívjon a meghalt Sámuel megidézésére.

Egyidejűleg élt benne Jahve és Baál, és ebben az értelemben igazi képviselője volt népének, amely a századok folyamán e két erő küzdelmének színtere volt tudatában és vérében. Éppen ezért a népben felébredő szükséglet, hogy a sorsát meghatározó saját erőit lássa, Saul királlyá választásában tükröződött. Hiszen Saulnak köszönhetően és Saulon keresztül „uralkodni” („királykodni”) kezdett minden emberi erő, ami az izraeliek lelkében élt. A nép emberi léte Saullal érte el csúcspontját. És ha ha Saul tragikus véget ért, és helyette más lett a király, akkor ez nem azért történt, mert a nép elégedetlen volt vele, hanem azért, mert Izrael Istene volt vele elégedetlen. Az emberi szabadság első próbájának eredménye negatív lett: a Démon erősebbnek bizonyult az Angyalnál.

De a királyi hatalmat, vagyis a személyiségnek az addigra kifejlődött teljhatalmát mégis meg kellett őrizni. Hiszen míg a bírák korában a világ szellemi fényéhez a hold-viszonyulás volt a kornak megfelelő, úgy azóta az izraeli szellemi élet egy lépéssel előre jutott. A szellemi fény tiszta visszatükröződése már nem volt elegendő, a szellemi fényt saját emberi erőkkel kellett érzékelni, és mindezt úgy, hogy a szellem a nép szellemi életébe ne csupán szellemként, hanem szellemként és lélekként áradjon bele.

Az „átlelkesített” szellem szükséglete annak a kifejeződése volt, ahogyan az izraeli nép lénye a Holdtól a Merkúrhoz áttért. Az izraeli történelem további folyamában két következő lépés történt: a Merkúrtól a Vénuszhoz való áttérés a babiloni fogság idejére, és végül egy közvetlen találkozás a napfénnyel abban az időben, amikor Krisztus Jézus a Földön élt (ld. Rudolf Steiner „A Máté-evangélium” c. ciklusának – GA123 – második előadását). Ezek a lépések a krisztusi fény fokozatos tudatosítását jelentették, amely kezdetben parancsolatok és ígéretek formájában felülről fogadtak, aztán lépésről lépésre közelebb került az emberihez, vagyis egyre jobban tudatosult, míg végül egy emberből, a názáreti Jézusból fel nem ragyogott. Ezen az úton a Merkúr foka a krisztusi fény tudatosodásának, vagyis a személyiséggel való kapcsolatát jelenti. És a nép azon szükséglete mögött, hogy a továbbiakban ne „bírák”, hanem „királyok” vezessék, a „Holdtól” a „Merkúrhoz” való belső fejlődés ténye áll, az a törekvés, hogy olyan emberekre tekintsenek, akik úgy tudnak beszélni Isten Nevében, hogy ezt az ember mondja az Istenről, és nem csupán az Isten beszél az emberen keresztül. Az emberi tapasztalatnak és bölcsességnek most az Isteni kinyilatkoztatással együtt kell megszólalnia; az emberi szónak olyan jogot kell kapnia, hogy ne csupán átadja az Isteni szót, hanem vele együtt is hangozzék.

Ez a legmélyebb oka annak, hogy királyokat emeltek Izrael fölé. És ezért a királyság intézménye óta az emberi szó is helyet kapott a Szentírásban. A Zsoltárok és a Prédikátor könyve azért lettek belefoglalva a Szentírásba, mert akkor az emberi szót és az emberi bölcsességet elég szentnek tartották ahhoz, hogy Isten szava mellett állhasson. Még nem volt jelen a későbbi írástudók és farizeusok keményszívűsége, amikor az emberi beszéd első felhangzása a jövőbeni isten-emberség virradatát ígérte. Az emberek üdvözölték a kibontakozó személyiséget, és az erről az eseményről tanúskodó dokumentumokat beletették a Szentírásukba.

2. Dávid

Dávid életének külső lefolyását a Biblia annyira részletesen leírja, hogy nincs értelme megismételni ezt a leírást. Ha azonban az életútjának leírásához hozzáadjuk a Zsoltárokat, akkor Dávid életének egy teljes képét kapjuk, mind a külvilághoz, mint a szellemi világhoz való viszonyában. Ez az élet egyrészt a tapasztalatok, erőfeszítések és hibák rendkívüli sokszínűsége a külső élet-cselekedetekben, másrészt ez az élet szellemi világgal való belső intim kapcsolatban olyan, hogy a megpróbáltatások és az azokban való helytállás, a szenvedések és az örömök egyáltalán nem változatosak.

Ahogyan a bibliai életrajzból, úgy a Zsoltárokból is könnyű látni, hogy Dávid egyidejűleg kétféle életet élt, ráadásul az egyik sok szenvedést és örömöt adott neki. Dávid egyik élete a külső cselekedetek és tettek világában zajlott, a másik pedig a szellemi világgal való belső kommunikációnak köszönhetően csatlakozott az elsőhöz. Ez a második élet volt lényegében a döntő: azt a helyzetet, melyet Dávid az emberiség szellemi történelmében a „megigazulás” mintájaként betölt, a szellemi világhoz való viszonyának köszönheti, hiszen ebben a viszonyban a szellemi világhoz való hűsége a megpróbáltatások sokasága ellenére is megmaradt, ezért az ismeretek és kinyilatkoztatások, melyeket kapott, tiszták. Természetesen voltak időszakok, amikor Dávid nem tudott a szellemi világba betekinteni, de amikor be tudott pillantani, akkor az valós volt: az illúzió nem jutott szerephez a szellemi világgal való kapcsolatában.

Az illúzióktól való távolság annak volt köszönhető, hogy a szellemi világgal való kapcsolatában minden olyat félreállított, ami a kívánságok mindennapi életéből eredt.

Annak köszönhetően, hogy megőrizte a léleknek a tiszta, Mennyhez forduló részét, vagyis nem engedte meg, hogy a másik rész ebben az életben részt vegyen, a szellemi világgal való kommunikációja tisztább volt. Ez döntően a Jahve Elohim seregéhez tartozó egyik Elohimmal való találkozásokból állt. Amikor a Zsoltárokban Dávid arra kéri az Urat, hogy mutassa meg neki az Arcát, akkor itt nem „költői” vagy „misztikus” képnyelvről van szó, nem egy olyan lénnyel való imaginatív érintkezésről, akiben ő „hisz”, hanem egy valóságos lénnyel való valóságos kommunikációról, amely szemtől-szemben zajlott. Vegyük csak a következő szavakat valóságnak, és akkor világossá válik, hogy ezek egy magas szellemi lénnyel való kommunikációra utalnak, melyett minden erejének megfeszítésével ért el:

„Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, a melynek nincs vize; Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet.” (Zsolt 63,2-3)

Ebben a zsoltárban az Elohimmal való új találkozás gyötrő várakozásáról van szó, miközben egy mind belső, mind külső értelemben üres és kiszáradt területen bolyong. Dávid életében sok ilyen találkozás volt, voltak idők, amikor minden cselekedeténél kikérte az őt vezető lény tanácsát. Ezt világosan látjuk, például Sámuel Első könyvének következő szövegéből:

„Akkor megkérdezé Dávid az Urat, mondván: »Elmenjek és leverjem-é ezeket a Filiszteusokat?« És monda az Úr Dávidnak: »Eredj el, és verd le a Filiszteusokat, és szabadítsd meg Kehillát.« A Dávid emberei azonban mondának néki: »Ímé, mi itt Júdában is félünk, mennyivel inkább, ha Kehillába megyünk a Filiszteusok táborára.” Akkor Dávid ismét megkérdezé az Urat, az Úr pedig válaszola néki, és monda: »Kelj fel, és menj el Kehillába, mert én a Filiszteusokat kezedbe adom.«” (1Sám 23,2-4)

„És monda Dávid: »Uram, Izráel Istene! bizonynyal meghallotta a te szolgád, hogy Saul ide akar jőni Kehillába, hogy elpusztítsa a várost miattam. Vajjon kezébe adnak-é engem Kehilla lakosai? Vajjon lejön-é Saul, a mint hallotta a te szolgád? Óh Uram, Izráel Istene, mondd meg a te szolgádnak!« És monda az Úr: »lejön.« És monda Dávid: »Vajjon Saul kezébe adnak-é Kehilla lakosai engem és az én embereimet?« És monda az Úr: »Kezébe adnak.« Felkele azért Dávid és az ő emberei, mintegy hatszázan, és kimenének Kehillából, és ide s tova járnak vala, a hol csak járhatának. Midőn pedig Saulnak megmondák, hogy elmenekült Dávid Kehillából, felhagyott az elmenetellel.« (1Sám 23,10-13)

Ezekben a szövegekben feltétlenül figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a szellemi világ csak válaszol Dávid kérdéseire, és nem ad neki saját útmutatást. Dávid nem egy próféta volt, aki a szellemi világgal betöltekezett, hanem egy olyan személyiség volt, aki a szellemi világ tanácsait kérte. A szellemi világgal való kapcsolata szabad volt; ezért olyan tettei is voltak, melyek kapcsán nem kérdezte a szellemi világot (Úriás feleségével való házassága, Izrael népének összeírása). Ő maga simította el bűneinek következményeit, de a szellemi világ tanácsainak követése biztosította mind objektív küldetésének teljesítését, mind a személyes sorsában való sikert is.

Lényegében minden emberi lélek hasonló kapcsolatban áll a saját Angyalával az álom nélküli alvás idején, csak míg ez a kapcsolat éjszaka történik és a nappali tudat előtt rejtve marad, addig Dávidnál éber tudatban történt (és éjszakai éber tudatban is, ld. Zsoltárok 17,3). Dávid a nappali tudatában ugyanolyan kapcsolatban állt az Őrangyalával, mint ahogy ez általában az álom nélküli alvásban szokott lenni.

De ez a kapcsolat állandó erőfeszítést és belső buzgóságot igényelt. Ezeknek az erőfeszítéseknek és buzgóságoknak a világos következményei az utódokra hagyott Zsoltárok. Hogy megértsük a Zsoltárok eredetét, lényét és értelmét, világosan magunk elé kell állítanunk a következőket:

Az emberiség a Manaszt (Szellemént) teljesen csak a földi fejlődést követő Jupiter korszak végére fejleszti ki. Akkor a Manasz az emberi Énnel egységet fog képezni, úgyhogy az ember nem csupán befogadja a Manasz kinyilatkoztatását, és nem csupán Manasz-megismerésre jut, hanem a Manasznak megfelelően fogja a cselekedeteit végrehajtani.

Az emberi Manasz az ember alkotó, cselekvő erejévé válik.

De az emberiségnek, mielőtt eléri ezt a stádiumot, a Manasz lényével való kölcsönhatás néhány fokán kell átmennie. Az emberiség már a lemúriai korban megtapasztalta a Manasz hatását, melynek következtében megkapta az érzőlélek kezdeményét. Az atlantiszi kor végén a Manu által vezetett emberek épp a Manasz irányítását követték. Az ős-árják is a Manasz hatását élték át, és neki köszönhetően lettek kivezetve a halálra ítélt Atlantiszról.

Az izraeli nép pedig a Manasz lényének realitását tapasztalta meg a Mózes vezetésével történő pusztában való vándorlás során. De ezt belső éjszakai kinyilatkoztatásként élte meg, amely később az érzés és akarat nappali életében erőként, vagyis „megerősítő égi táplálékként” hatott.

Az apostolok a Manasz kinyilatkoztatását a Pünkösd-eseménynek köszönhetően tudatosan élték át nappali ébrenlét idején.

Ugyanakkor a tudatos Manasz-megismeréséhez az emberiség egy része csak a hatodik kultúrkorszak idejére fog eljutni. Akkor az emberek között többen lesznek, akik nemcsak kinyilatkoztatásokat fognak kapni, hanem a Manasz lényén keresztül tudatos kapcsolatban fognak állni a szellemi világgal. A nappali ébrenlétben két világ tudatos állampolgárává válnak: akaratukban benne lesz a lehetőség, hogy a szellemi világot saját tekintetük számára, és ismét elzárják, hogy tekintetüket a földi világra fordíthassák. Az, hogy maga az ember, és senki más, kinyithatja tekintete számára a szellemi világ kapuját és azt ismét bezárhatja azt, az ember képességévé válik. A hatodik korszak emberének erről a képességéről van szó János Apokalipszisében, különösen a Filadelfiai gyülekezet Angyala számára írt levélben. Ezt mondja:

„ A filadelfiai gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, és amit kinyit, senki be nem zárja, és amit bezár, senki ki nem nyitja …” (Jel 3,7)

“Dávid kulcsa” – éppen ez az a képesség, amellyel Dávid rendelkezett, a szellemi világgal való szabad kapcsolat. Annak az embernek a számára, aki rendelkezik „Dávid kulcsával”, senki sem fogja kinyitni és becsukni, hiszen akkor az ember Manasz-megismeréssel fog rendelkezni, nem csupán Manasz-kinyilatkoztatással.

A Manasz-megismerés valami lényeges módon eltér attól a megismeréstől, melyet az értőlélek, sőt attól is, melyet a tudati lélek ér el. Hiszen ezeknek a lelkierőknek a közreműködésével olyan megismerés érhető el, amelynek megkülönböztető vonása az egymást követő felemelkedés, addig a Manaszon keresztül elérhető megismerés egy egymásutáni leereszkedés. Például a felemelkedő megismerésben először a természet (ásványi, növényi, állati) érhető el, majd az ember, végül az ember feletti szellemi világ; a Manaszon keresztül elérhető megismerés ellentétes lenne: először megismernék a szellemet, aztán az embert és végül az ásványi lényegét a természetben. A Manaszon át történő megismerés útja abban áll, hogy először eljut a lélek magasabb erőihez, majd fokozatosan ereszkedik le az alacsonyabbakhoz.

Először az érzékfeletti világban ismeri meg a lényeket, és csak azután, fokozatosan a világ jelenségeit, melyekben azok kifejezik magukat. A szokásos lelki erőkkel elérhető megismerésnél, a jelenségek megismerésén át emelkednek fel a mögöttük álló lényekhez; igy először a természet birodalmát kell megfigyelni, hogy a mögöttük álló meghatározott kiindulási formák kifejeződését lássuk meg bennük. Ha a kiindulási formák megvannak, akkor ezeknek köszönhetően fel lehet emelkedni a Formaszellemek, az Elohák megismeréséhez. Ha a Manaszon át történő megismerésről van szó, akkor először az Elohák lényét ismerik meg, és csak aztán, néha sok idő elteltével ismerik meg azoknak a természet folyamataiban kinyilatkoztatását. Ilyenfajta megismeréssel rendelkezett Dávid. Tudatosan kommunikált az Eloha-lénnyel, a természet-megismerése pedig szegényes volt. Ez a megismerés csak az emberi-történelmi és az emberi-morális területig tudott a lelki erőibe leáramolni; a természet teljes körű megismeréséhez hiányoztak az értőlélek és tudati lélek erői.

Amit néhány évszázad elteltével a felébredt értőlélek erőivel Pitagorasz meg tudott valósítani, azután, hogy közvetlenül hallotta a szférák harmóniáját, az emberi lelki erők segítségével tette érthetővé a megismerés számára a kiindulási formák tetteinek számokon és alakzatokon keresztül megnyilvánuló hatásának titkait, az Dávid számára még sem lehetséges, sem szükségszerű nem volt, hiszen akkor még nem merült fel az a kérdés, hogy az isteni világ konkrétan az egyes természeti jelenségekben fejeződik ki. Ezek a kérdések csak az értőlélekből tudtak létrejönni, hogy választ találjanak a szellemmel összhangban lévő világnézetben, vagy a tudati lélekből, hogy a szellemnek megfelelő tudományban, a szellemtudományban találjanak kielégülésre.

Míg a világ jelenségeit kialakító szellemi világ hangjainak érzékelése indította Pitagoraszt a számok és alakzatok rendszerének kidolgozására, amely rendszernek a világlétesülést kellett volna megmagyaráznia, addig öt évszázaddal előbb ugyanazoknak a hangoknak a hallása Dávidot arra serkentette, hogy megalkossa azt a zsoltárt, amelyben az Isten teremtő hangjának fensége a következő izgatott szavakban fejeződik ki:

„Az Úr hangja zeng a vizek fölött,

a dicsőség Istene mennydörög,

az Úr ott van a nagy vizek fölött.

Az Úr hangja erős,

az Úr hangja fenséges.

Az Úr hangja cédrusokat tördel,

összetöri az Úr Libánon cédrusait is.

Ugrándoztatja Libánont,

mint a borjút és Szirjónt,

mint a bivalyborjút.

Az Úr hangja tűzlángokat szór.

Az Úr hangja megrengeti a pusztát,

megrengeti az Úr Kádés pusztáját.” (Zsolt 29,2-8, ld. még Zsolt 19)

Dávid számára elegendő volt az „Úr hangjának” közvetlen átélése, és a tudás, hogy ő az egész világban él. Az a szükséglet, hogy ezt a tudást világnézetileg kidolgozza, idegen volt számára. De ugyanakkor minden törekvése arra irányult, hogy élő kapcsolatot tartson fenn az Elohim lényével. Ez a kapcsolat önmagában tartalmazott mindent, amire neki szüksége volt.

„ Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem:

hogy az Úr házában lakhassam

életem minden napján;

hogy nézhessem az Úr szépségét,

és gyönyörködhessem templomában.” (Zsolt 27,4)

De a Zsoltárok Dávid szenvedéseit is tanúsítják, amikor ennek a kapcsolatnak kényszerűségből meg kellett szakadnia. A megszakítások okozta gyötrelem nem csak abból állt, hogy azokat a kegyvesztettség pillanatainak élte meg, hanem különösen a következőben:

Ahogyan már korábban említettük, a Manaszon keresztüli megismerés egy leszálló megismerés. Ez a tény a szokásos megismerés tapasztalataitól erősen különböző tapasztalatot hoz magával. Hiszen a Manaszon keresztüli megismerésnél az ember a tudással előbb belsőleg, lényének tudat feletti rétegeiben töltődik fel, és a tudás csak útjának utolsó stádiumában jut be a szokásos tudatba. Ilyen az útja a „dagály” idején. De ha az „apály” idejéről van szó, akkor elsősorban a hétköznapi tudat szűkölködik a megismerésben, míg az emberi lény mélyebb rétegei még teljesen át vannak szőve és át vannak hatva annak hangzásával. Az ilyen állapot szenvedést okoz, melyről, még ha csak közelítőleg is, de képet kaphatunk, ha a következő szavakban valóságos állapot leírását látjuk, és nem költői túlzást:

„Olyan vagyok, mint a kiöntött víz;

minden csontom kificamodott.

Szívem olyan lett, mint a viasz,

megolvadt bensőmben.

Erőm kiszáradt, mint a cserép,

nyelvem ínyemhez tapadt,

a halál porába fektettél engem.” (Zsolt 22,15-16)

Az ember által átélt szomjúság szomj, amikor a felsőbb és a hétköznapi tudat ellentéte világossá válik számra annak köszönhetően, hogy az első telve van megismeréssel, a második pedig kiüresedettnek érzi magát, sokkal nagyobb, mint annak a léleknek a szomja, amely még úgy él, hogy a szellem egyáltalán nem érintette meg. Ilyen állapotban az ember saját hétköznapi lényét akadályként éli meg, amelynek helyet kellene adnia a szellemnek. Ráadásul így nem a testet, hanem a lelket éli át, ami szomjazóvá kényszeríti a testet is, mivel az belső állapotával akadályozza az erősítő és megvilágosító szellemi erők beáramlását. Nem csak a szellem, hanem a test is vádolja a lelket, amely miatt szenved. De ennek az állapotnak köszönhetően a lélek elismeri a testtel és a szellemmel kapcsolatos bűnét is.

Ha a lélek ilyen helyzetben van, hogy a szellem érinti, akkor annyira világosan érinti, hogy a lélek teljes erőből igyekszik a találkozásra, de a szellem mégsem lép a lélek teljes tudatába, és ha másrészt a test belül szomjazza és éhezi a szellemet, akkor a lélek képes felismerni az Isten és a természet előtti vétkét. A lélek akkor „beismeri” a „bűneit”, és ennek a szenvedésnek a következtében új erő ébred benne, amelynek az ember és az emberiség sorsában is a legnagyobb jelentősége van: a bűntudat (megbánás) ereje.

Míg a nappali tudatban átélt vétek távol tartja a szellemet a lélektől, addig a bűntudat ereje ismét megnyitja a szellemi világ bezárt kapuit. Nincs a Földön ember vétek nélkül; ha szellemismerethez csak a valóban szentek jutnának, akkor a Földön semmiféle szellemismeret nem létezne. A szellemi világ kapui minden ember számára zárva maradnának. De mégis létezik egy kulcs, amely kinyitja ezeket a kapukat. Ez a kulcs a valódi belső bűntudat önmagunk és az emberiség részéről, a természet és az Istenség ellen elkövetett bűnök miatt. És a bűntudat helyesen értelmezett képessége éppen az az erő, amely a XX. száradtól kezdve egészen a hatodik kultúrkorszakig egyre nagyobb számú ember előtt meg fogja nyitni a szellemi világot elrejtő kapukat. Pont ez a képesség a „Dávid kulcsa”, amely kinyit és amelyet senki sem tud bezárni, amelyről János Apokalipszisében a Filadelfiai kultúrgyülekezet kapcsán esik szó. A „Dávid kulcsa” elnevezést azért kapta, mert az emberiség keresztény áramlatának történelmében éppen Dávid volt az első olyan személy, aki hordozója és képviselője volt ennek a képességnek.

Vegyük például Dávid 51. zsoltárát és vizsgáljuk meg mondatról mondatra a fentiek fényében, s akkor élő benyomást kapunk arról, hogy mi volt Dávid számára annyira fontos.

„Mert ismerem bűneimet,

és vétkem szüntelen előttem van.

Egyedül ellened vétkeztem,

és azt tettem, ami gonosz a szemedben.

Ezért igaz, amit mondasz, és helyes az ítéleted.

Íme, én vétekben születtem,

és bűnben fogant engem az anyám.

Íme, te a szívben levő igazságban gyönyörködsz,

és bensőmben bölcsességre tanítasz engem.” (5-8)

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem,

és az erős lelket újítsd meg bennem!

Ne vess el arcod elől,” (12-13)

„Szabadíts meg, mert vért ontottam,” (16)

„Mert te nem kedveled a véresáldozatot,

és ha égőáldozatot adnék,

abban sem gyönyörködnél.

Isten előtt a töredelmes lélek

a kedves áldozat.

A töredelmes és bűnbánó szívet,

Istenem, nem veted meg!” (18-19)

A leglényegesebb, ami Dávid számára fontos volt: az áldozathozatal „alázatos és töredelmes szíve”, amely nem lesz megvetve. A bűnbánat képessége, amellyel rendelkezett, az volt az ő „kulcsa”, amely megnyitotta a szellemi világ kapuit. Dávidnál a „törvény” olyan ismeretéről volt, amely messze meghaladta korát. Ahogyan a Merkúr (azaz a modern asztronómia Vénusza) hajnalcsillagként hirdeti a Nap megjelenését, úgy volt Dávid a bűnbánatnak köszönhető ismerettel a Krisztusi Nap előhírnöke.

De Dávid Merkúr-bölcsessége – a Manaszon keresztüli megismerés volt, amely nemcsak neki jutott osztályrészül. A fia, Salamon, akinek a neve maga azt jelenti, hogy Manasz-bölcsesség, szintén rendelkezett ezzel. Ugyanakkor az apa és a fiú bölcsessége között egy fontos különbség volt. Dávid a Manasz fényét úgy élte át, hogy az rávilágított a tökéletlenségére és a bűnére, míg Salamon a világ tökéletlenségét látta.

Míg az egyik sohasem zárkózott el a világtól és az élettől, hiszen a tökéletlenséget önmagában látta, a másik a tökéletlenséget a világban látta, és ezért élete végén a világi hiúságot a bölcs unatkozó tekintetével nézte, mely tekintet a saját fényévé vált Manasz fényének köszönhetően a világ összes fényforrása számára bezárult.

Salamon példáján megérthetjük a Manasz-megismerés veszélyét, ami azonban nem zavar bennünket abban, hogy ezt a képet mély emberi szimpátiával vizsgáljuk. Az emberek és az emberi sorsok vizsgálatára amúgy sem létezik más módszer, hiszen az antipátia és a hideg részvétlenség a megfigyelő lelkét vakká teszi az emberek lénye és sorsa iránt.

3. Salamon

Amikor a Manasz fénye az asztráltestbe sugárzik, Manasz-kinyilatkoztatás történik. Ha ez az emberi Én kezdeményezésének és erőfeszítéseinek következményeként megy végbe, akkor van szó a Manaszon keresztüli megismerésről. Ha pedig az Én önmagában összegyűjti a Manasz fénysugarait, és utána azokat saját fényeként sugározza ki, akkor a Manasz bölcsessége az ember saját bölcsességévé válik.

Ez utóbbi volt a helyzet Salamonnál. A Bibliában ő az emberi bölcsesség egyedüli képviselője. A többi esetben vagy szellemmel betöltekezett prófétákról, vagy „Isten férfiairól”, vagyis olyan emberektől van szó, akik a szellemi világ lényeivel szemtől szembe kommunikáltak. Ez utóbbiakat nem lehet bölcseknek nevezni, hiszen képességük volt a szellemi világgal való közvetlen kommunikációra, de az, amit ők ebből merítettek, nem az ő bölcsességük volt, hanem „hatalmas isteni bölcsesség”. Így például Dávidot „Izrael fáklyájának” nevezték, s nem „Izrael bölcsének”. Ő ugyanis a Manasz lényének fényét nem tette saját fényévé, hanem a szellemi világ fényét engedte önmagán keresztül átvilágítani, és emiatt az a saját véleményét elhallgatásra kényszerítette. A „bölcs” megjelölést jogosan csak Salamonnal kapcsolatban alkalmazhatták, aki a Manasz fényét sajátjává tette, és így vált bölccsé. Természetesen Salamon megismerésében a saját személyisége felé hajlás fokozatosan zajlott.

A kezdetekben Salamon ismerete önzetlen volt, és csak idővel, főképpen életének második felében vált önzővé. Hiszen Salamon, amikor éjszaka álmában Gibeonban a szellemi világhoz hű szívért imádkozott az Istenhez (1Kir 3,5-14), és Salamon mint a Prédikátor ezt mondja: „Azért meggyűlöltem az életet, mert gonosznak tűnt nekem az, ami a nap alatt történik; mert mindez hiábavalóság és szélkergetés.” (Préd 2,18)* – ezek erősen különböznek egymástól. Az életút egy része a gibeoni álomlátó Salamon és Salamon-Prédikátor között fekszik. És ez az út a kezdetben önzetlen lélektől a szeretet nélküli világmegismerés részvétlen megfigyelőjéhez vezetett. Salamon tragédiája abban áll, hogy ahelyett, hogy az emberi természet bírájából a bölcsesség hírhordozójává váljon, ami a bűnbánaton keresztül érhető el, ő az élet és a világ bírájaként a hiábavalóságuk és jelentéktelenségük hírhozójává vált.

* Luther a következő módon fordítja ezt:”hiszen mindez hiábavalóság és szélkergetés”. A szerző szükségesnek látta, hogy a Luther-féle Biblia mellett a Biblia orosz nyelvű hiteles fordítását használja, és az esetek többségében ez utóbbi verziót használja. Ez a megjegyzés az Ószövetség itt megemlített minden helyére vonatkozik.

Ugyanakkor Salamon sikertelenségét nem szabad érzéketlenül, szokott módon érteni, egyszerűen ezt mondva: „Nem volt eléggé „tiszta” és „magasztos”, hogy megbirkózzon a feladatával.” Könnyű egy emberrel ily módon leszámolni, és ez gyakran előfordul. De valójában a lényeg az, hogy a tekintetünkkel erre a hatalmas lélekre ezzel a kérdéssel irányuljunk: milyen volt ennek a léleknek a szándéka, és mi okozta, hogy ez a szándék ilyen tragikusan kisiklott?

A mintakép az, amit Rudolf Steiner az emberekről mondott. Annak példájaként, hogyan kell egy ember életéről és munkásságáról beszélni, emlékezzünk Rudolf Steiner Ernst Hekkelről vagy Friedrich Nitzsche-ről való kijelentéseire. A tiszteletteljes szeretet – ez az, ami az emberinek a meglátását élesíti. És ha ebből a nézőpontból igyekszünk Salamon lelki léletét vizsgálni, akkor a Föld egy hatalmas lelkének megrendítő történetét kapjuk.

Salamon lelke prométheuszi természetű volt, vagyis olyan, amely saját életében a távoli jövőt jelzi előre. De ez a lélek a jövőt úgy jelezte előre, hogy nem csupán átélte a szellemi világban azt a jövőt, amelynek majd valamikor a szellemi világból a földi létesülésbe kell lejönnie, hanem ezt a jövőt úgy vezette le, hogy idő előtt megfordította azt. Levezette az „égi tüzet” és ezért ugyanazokat a gyötrelmeket kellett elszenvednie, mint Prométheusznak: a Prédikátor-Salamon könyvét olvasva látható, ahogy a keselyű Prométheusz máját tépdesi. A világgal való leírhatatlan csömör és a gyötrő erőtlenség, hogy megváltoztassa azt, ez ennek a könyvnek az alaptónusa, lényegében ugyanaz, mint Isten büntetése az égi tűznek a földre való lehozataláért.

Egy szó, egy ősi szó, amely az emberiség sorsának döntő órájában hangzott el, ez hangzott Salamon lelkében, mint alapimpulzus: „olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (1Móz 3,5). És Salamon ezt a szót követte, és többé nem kérdezte, mit mond az Ég a Földről, hanem a földi és az emberi minden magasságát és mélységét bejárta, hogy mindent, ami a Nap alatt létesül, maga ízleljen meg.

Önmagának végigmenni a bölcsesség és butaság minden útját, önmagának kipróbálni minden élvezetet, megkóstolni az életben mindent, ami édes és keserű – ez volt a titán Salamon akarata. A Templomot az apja által hátrahagyott utasítások szerint építette fel, de szépségben és pompában felülmúlta azokat. De a Templom mellett az Isten Házánál nem kevésbé pompás palotát is épített. És elefántcsontból és aranyból olyan trónust emelt, amilyennel egyetlen uralkodó sem rendelkezett a nap alatt. Számlálhatatlan gazdagságot gyűjtött össze magának, és mindenféle szépséggel vette körül magát, úgy emberi, mint isteni alkotásokkal. Nem a féktelensége és romlottsága volt az oka, hogy Palesztina, Főnícia, Szíria és Egyiptom nekiadta a legszebb lányait, hanem az ő szinte határtalan megismerési szenvedélye.

De napfelkelte előtt Salamon elhagyta a királyi udvart, és a királyi őrség egyszerű katonájaként sétált a szűk városi sikátorokban és a város környéki mezőkön és szőlőkben. Így ismerkedett meg az élet másik oldalával – az egyszerű emberek, özvegyek és árvák életével. Ott ismerkedett meg Szulamittal, aki a lelkében olyan dolgokat tudott felébreszteni, amit a fáraó lány és Sába királynője sem – erről tanúskodik az Énekek éneke.

De a megismerési törekvése nem korlátozódott a környezetére, hiszen „bölcsebb volt minden embernél, még az ezráhi Étánnál, Hémánnál, Kalkólnál és Dardánál, Máhól fiainál is, úgyhogy híres lett minden nemzet körében. Háromezer példabeszédet mondott, és ezeröt éneket szerzett. Beszélt a fákról, a libánoni cédrustól az izsópig, amely a falból nő ki. Beszélt az állatokról, a madarakról, a csúszómászókról és a halakról is. Minden népből jöttek hallgatni Salamon bölcsességét; a föld minden királyától, akik hallottak bölcsességéről.” (1Kir 4,31-34)

Így járt ez a lélek minden úton, hogy megismerje, mi az értékes a nap alatt. De ekkor ő nem abból a kérdésből indult ki, hogy milyen értéket képvisel a földi létesülés az Ég számára, hanem abból, hogy a földi élmények milyen értéket képviselnek magában a földi létesülésben. Ez a lélek ezt mondta magának: az embernek nem kell azzal foglalkoznia, hogy az Isten az égen isteni, a lényeg az, hogy az ember a Földön isteni boldogságban részesüljön. Istent kétszer láttam szemtől-szembe, az apám szintén látta Őt. És mégis, apám lelke megfagyott, miután elvégezte a dolgát, amikor boldognak kellett volna lennie. Ami az Égen van, az Éghez tartozik; amit az ember a Földön tud megtalálni – ez az, amit keresni akarok. Hiszen az ember a Föld miatt jön a Földre, és nem az Ég miatt. De mi az, ami a Földön értékes, amiért az ember megszületett és él? Mi az értelme annak, hogy az ember a Földre születik?

Salamon valójában sem a szellem tagadója, sem a személyes boldogságát kereső egoista nem volt. Ezelőtt az ember előtt megőszült apjának tragikus képe állt, aki Isten felkentjeként teljesítette a dolgát, aki egy létszám szerint megnövekedett nép szívét magának tudhatta, és élete végén olyan emberek vették körül, akik hűek voltak hozzá életében és holtában is, ugyanakkor mégis magányosan szenvedett az élet hidegétől. Barátai aggódva keresték azokat az eszközöket, melyeket a földi élet nyújthatna, hogy melegséget adhassanak a királynak utolsó napjaiban, de minden hatástalannak bizonyult, és nem tudta felmelegíteni a megmerevedett lelket. Ez a kép úgy állt Salamon előtt, mint az élet nagy kérdése: mi az ember földi sorsa? Találhat-e az ember egyáltalán valamit, ami boldoggá teszi őt?

Így merült fel Salamon kérdése az akkori földi életének belső biográfiájában. De Dávid állapotát nem az idézte elő, hogy kiábrándult az élet értékeiből, hanem épp ellenkezőleg, hogy az élete során nem állt rendelkezésére ifjúsága legnagyobb értéke: a barátja, Jonatán, Saul fia, akinek az elvesztését semmi sem tudta életében pótolni. „ Sajnállak, testvérem, Jónátán, nagyon kedves voltál nekem, hozzám való szereteted csodálatosabb volt az asszonyok szerelménél….” (2Sám 1,26) – Dávid a gyásznak ezeket a szavait egész élete folyamán hordozta, és életének végén ezek elvették lelkének élő melegségét.

Ez az állapot vágyakozás volt az egyszer megtapasztalt szeretetre, nem pedig kétségbeesés amiatt, hogy lehetetlen a Földön valami értékeset találni. A megszerzett és pótolhatatlan elvesztésének érzése gyökeresen különbözik attól a hangulattól, amely ezek a szavakat szüli: „Hiúságok hiúsága – minden hiúság”. Az életben Salamon elé állított hatalmas kísérlet eredménye ez a meggyőződés volt: a földi élet minden értéke látszat. A földi életnek Égért való elutasítása szintén hiábavaló, hiszen „Aki a szelet figyeli, az nem vet, és aki a sűrű felhőre néz, az nem arat.”. (Préd 11,4)

Mi is marad tehát az ember számára, ha a földi életben sem a Föld, sem az Ég nem ajánl elérésre méltó célokat? A válasz, melyet Salamon ad, épp abban áll, hogy semmilyen célt sem szabad kitűzni. „Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban, és vidámítson meg szíved ifjúságod idején; élj szíved szerint, ahogy szemed jónak látja! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged!” (Préd 11,9) [A Károli-Bibliában 12,1 ford.megj.] Más szavakkal: add meg a természetnek, hogy természet legyen benned, és természeti módon jelenítse meg magát, de azok között a határok között, melyeket Isten törvénye ad, melynek köszönhetően – „Mielőtt elszakadna az ezüstkötél, vagy összetörne az aranypohár, mielőtt a korsó eltörne a forrásnál, vagy beletörne a kerék a kútba, és a por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta.”. (Préd 12,6-7) [Károli: 12,8-9 f.m.]

Így történt, hogy Salamon, aki sok éven keresztül arra törekedett, hogy az utódokra az életigenlésről hagyjon könyvet, az öngyilkosok számára számára szóló könyvet hagyott maga után. Hiszen a „Prédikátor” egy olyan könyv, amelyben a világ összes öngyilkosa igazolást találhat az öngyilkosságra. Mert ha minden hiábavalóság és napi öröm csak szűken jut, akkor ki tud élni? Akkor csak az Ítélettől való félelem az egyetlen ok, hogy végigbírjuk az életet?

Salamon útja a luciferi megismerés útja a Manaszon keresztül. A tapasztalat, melyet a Manaszon keresztüli megismerés hoz magával: ez a belső, Luciferrel vívott végső csata . Hiszen akkor az ember számára két út nyílik: a bűnbánat és alázat útja vagy a világ és élet feletti, önmagát kivéve minden feletti ítélet útja. Az ember bűnösségének tudata a természet és a szellem előtt – ez az a talaj, melyen elérhető a valódi megismerés a Manasz által; a világ bírájának trónján ülni – ez annyi, mint Lucifer kísértésébe esni.

A két út közötti választás a hatodik kultúrkorszak nagy próbatétele lesz; akkor lesz az emberiség a legnagyobb mértékben kitéve annak, hogy kiábrándulást éljen át az emberi törekvésekben, az emberi lehetőségekben és az emberi megismerésben. Ezt az emberiségnek át kell élnie. És csak az az ember talál új és igazi erőt az élethez: a szeretetből való élethez, aki az élet összes lámpását kioltotta.

De mielőtt ez végbemegy, át kell haladnia a pusztán, hiszen csak a „pusztában” lehetséges az „égi manna” leszállása. Korunk értékei (mint a „tudományos haladás”, „siker”, „egység”) el lesznek hajítva (sok ember által már sokkal korábban), mint a gyerekjátékok, és az emberek vagy abszolút koldusként alázatossá válnak a szellemi világ iránt, vagy az élet és a világ megvetésével hátat fordítanak a világnak.

Ha az első történik, akkor a szellemi világ kapui ismét kinyílnak, és az életbe olyan erő áramlik, amely új értéket ad az élet minden értékének. Az ember akkor új „nevekkel” nevezi a világ minden dolgát, mint ahogy egykor a paradicsomban, a bűnbeesés előtt nevezte azokat. „Az értékek átértékelése” a Manasz általi megismerés következménye, de lehet pozitív és negatív is.

A XIX. században a Manaszon keresztüli megismerés átalakulása negatív módon történt az egész világ szeme láttára – az összes érték Friedrich Nietzsche általi átértékelése salamoni ismétlés volt. Míg Nietzsche nagy feladata az volt, hogy a modern kultúrát bűnének felismerésére és bűnbánatra vezesse, ő az Übermensch eszményét vezette be, aki nem Zarathusztra, hanem az „ítélettől való félelem” bilincseitől megszabadult Salamon. Képzeljük el az ítélet tudatától mentes Salamont, aki Darwin és Haeckel korában nőtt fel, és akkor őt a nietzschei „Zarathusztra” alakjában lehet felismerni.

Igen, a Prédikátor minden indítéka ismét megtalálható az „Így szólott Zarathusztra” c. műben. Vajon „vidám tudomány”, amely a „nehézség szellemétől” mentes, nem csupán Salamon utolsó tanácsának kidolgozása és folytatása-e: „Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban, és vidámítson meg szíved ifjúságod idején …”? Vajon az „örök visszatérés” ideája Nietzsche-nél nem-e a salamoni tanítás új formája, optimistán átalakítva ezt: „ Ami volt, ugyanaz lesz ezután is, és ami történt, ugyanaz történik majd ezután is. Semmi új nincs a nap alatt”? (Préd 1,9) Igen, a Prédikátornak Friedrich Nietzsche Zarathusztrájában való feltámadása olyan messzire megy, hogy Salamon szavait: „És a halálnál is keservesebbnek találtam az olyan asszonyt, akinek szíve olyan, mint a tőr és a csapda, kezei pedig olyanok, mint a bilincsek … Ezer közül egy igaz embert találtam, de asszonyt nem találtam közöttük” (Préd 7,26;7,28) – Nietzschénél ismét megtaláljuk.

Salamonon keresztül tehát mélyen érthető lehet Nietzsche; Salamonon és Nietzsche-n keresztül a Manasz általi luciferi megismerés tragédiája is érthető lesz, mely végül is ahrimánivá válik. Hiszen ha Prométheusz lehozta a tüzet az égből, ha Salamon ezzel a tűzzel minden emberi értéket elégetett, akkor Nietzsche-ben ez a tűz végül a gyűlölet tüzévé alakul át, mely a Föld belsejében lobog.

Amikor ugyanis Nietzsche megírta az „Antikrisztust”, akkor ennek az írásnak a tüze már sem a emberiség iránti prométheuszi könyörület, sem a salamoni kiábrándulással nem hatotta át, hanem a Krisztusi Szellem iránti gyűlölet tüzével táplálkozott. Így Salamon kiábrándultsága Nietzsche keze által gyűlöletté alakult, amikor megírta az „Antikrisztust”.

Íme egy megrendítő példa a luciferi degenerációra, az emberiség iránti könyörülettől Ahrimán uralma alá esésig, ahogyan az 5. vizsgálatban jellemeztük főbb körvonalakban. Amit ott általános igazságként fejeztünk ki, itt az élő alakok fényében érthetővé és érezhetővé válik.

Az első királyok ideje a „Merkúr-kinyilatkoztatás” ideje volt, vagyis az az idő, amikor a Manasz lényének meg kellett nyilvánulnia. A babiloni fogság ideje egy lépéssel előbbre vezet bennünket, közelebb a nagy és egyenes, Krisztus Jézuson keresztüli Nap-kinyilatkoztatáshoz.

Így a következő vizsgálat tárgya a „Vénusz-kornak”, vagyis a babiloni fogság idejének szellemi oldalai lesznek.

A képen Salomon Koninck: Salamon király bálványimádása
A kép Robert Jan Kelder oldalán, a mű holland fordításánál található: https://tomberg-over-het-oude-testament.blogspot.com/

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata VIII.

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata X.